Harry Styles

Hófehér fény tölti be az ismeretlen helyiséget, mely elvakít, szinte égeti íriszeimet, így heves pislogások közepette próbálom szememet hozzászoktatni a fejem felett elhelyezett lámpából áradó fényhez. Úgy érzem az egész világ forog velem. A fejem sajog, ahogy a végtagjaim is, és az egész testem. A karjaim és a lábaim mintha megbénultak volna, használhatatlanok. Fáradtak. A fájdalom és a fáradtság egyaránt súlyként nehezedik a csontjaimra, olyan érzést keltve mintha égnének. Az egész testem tüzel, azonban kezeim ezzel ellentétben hidegnek érződnek.

Mégis hol vagyok és miért vagyok itt, és mégis hogyan kerültem én ide?

Egy iszonyatosan kényelmetlen ágyban fekszem, a paplan és a párna szintén fehér és azoknak hideg anyaga valami egészen kellemetlen szagot áraszt magából. A szobában csönd honol, csupán egy idegesítő, monoton hang töri meg a némaságot, mely közvetlen a fejem feletti irányból jön. Ahogy kezdek álmomból magamhoz térni, úgy kezdek el érezni egyszerre mindent és semmit.
Ahogy lassan oldalra nézek, a fájdalom a fejemben felerősödik, hányingert keltve a gyomromban a szédültségtől.

A kezemből viszonylag vastag, és átlátszó csövek tömkelege lóg, valamint ahogy megpróbálom benedvesíteni kiszáradt ajkaimat, az orrom alatti bőr megfeszül, mely a tapasz miatt van, mellyel valamit az érzékszervem alá is ragasztottak. Egy lomha mégis határozott mozdulattal emelem fel a kezem, hogy letépjem azt, ám ekkor egy puha kéz elkapja a csuklómat, hogy megakadályozzon.

Tekintetemet annak tulajdonosára vezetem, ki azzal egyidőben hogy megérint, egy tiltószó is elhagyta az ajkait mellyel figyelmeztetni akar. A fájdalom mintha egyszerre megszűnne, ahogy keze határozottan mellkasomra simul, megakadályozva abban, hogy felüljek az ágyon. A szemeibe nézek, és próbálom elérni, hogy elmém realizálja ki is ő és miért van itt. Tudom, hogy láttam már ezt az arcot, de egyre jobban kezd idegesíteni, hogy nem tudok rájönni hol és mikor. Túl fáradt vagyok ahhoz, hogy gondolkodjak.

Csak bámulom az arcát, és próbálom előhívni az emlékeimet róla, de az elmém szinte másodpercekig tartó próbálkozás után feladja a harcot.

- Hol vagyok? - kérdezem tőle ekkor segítséget kérve, de nem felel. Helyette ajka szélei lekonyulnak, szemeibe zavarodottság és csalódás jelenik meg, tekintetét a mögötte álló fiúra vezeti, kinek tudatalattim azonnal felidézi a nevét, Niall. Viszont azt, hogy pontosan kicsoda, azt róla sem tudom megállapítani. - Hol vagyok? - teszem fel ismét a kérdést, ezúttal neki, némi pánikkal a hangomban mely a tudatlanság miatt van. Hogy nem tudom ki ez a lány, miért nem ugrik be ki ő, hogy mit keresek én itt. Túl sok inger egyszerre, képtelen vagyok épp ésszel gondolkodni. A fiú közbelép, s a lány kezére helyezi az övét, melynek következtében hátrahőköl. Hevesen kezdi el kapkodni a levegőt, ahogy figyeli a jelenetet ami éppen lezajlik. Én folyamatosan próbálom kiszabadítani magamat az ismerős idegen szorításából, több kevesebb sikerrel.

- Menj, és hívj ide egy nővért vagy egy orvost! - utasítja a lányt, ki hevesen bólogatni kezd, miközben kezét az arcához emeli, hogy letörölje könnyeit. Most sír? És miattam sír? Mégis ki ő nekem, hogy miattam sírjon?

A lány épp hogy sarkon fordul, amikor az ajtó nagy lendülettel kinyílik, s belép rajta egy magas fehér köpenyes férfi egy tetőtől talpig kékbe öltözött nővel a nyomában. Mindketten próbálnak lefogni, de én nem akarom feladni, folyamatosan küzdök az ellen, hogy ezen az ágyon fekve tartsanak akár egy percnél is tovább. Ellenkezéseim közepette azonban kénytelen vagyok felszisszeni, amikor egy szúró érzést érzek a karomban, melyet követően elgyengülök, mintha teljesen lebénultam volna csápolok lomhán, vagyis csak próbálok egészen addig míg fáradtan vissza nem esek az ágyra. A szívem kezd egyre lassabban verni, a fejem se fáj már, és az egész testem megszabadul a pánik okozta feszültség érzettől.

- Minden rendben van. - próbál nyugtatni az orvos, kezét a vállamra téve megszorítva azt. - Most felteszek önnek pár kérdést, rendben? - mikor nem válaszolok lejjebb hajol, testtartása arra utal hogy már választ vár. Csak bólintok, mire kiegyenesedik és a mellette álló nőre néz, ki egy bólintás közepette előrébb lép.

- Mi a neve, fiatalember? - kérdezi tőlem az alacsony kék ruhás, melyre hirtelen nem találom a választ. A nevem? A nevem Harry. Harry Styles.

- Harry Styles. - felelem, s nem lennék rá megesküdve, hogy a szavak elhagyták a számat, ha a nő nem bólintana rá határozottan. A hangom azonban ennek ellenére is megremeg, mikor megismétlem azt. - A nevem Harry Styles? - jelentem ki, ezúttal enyhe bizonytalansággal.

A köpenyes férfi megkönnyebbülten bólint, majd a mellette álló szőke srác felé fordul, kit azt hiszem ismerek. - És azt tudja, hogy ő kicsoda? - mutat rá, én pedig minden hezitálás nélkül bólintok egyet, tudtára adva hogy tudom ki ő.

- Niall. - felelem, melyet követve a barátom arca kivirul. - Egy gimibe járunk. - jegyzem meg, mire Niall elkomorodik, az orvosra néz, majd csalódottan megcsóválja a fejét. Mégis mit jelentsen ez? Hisz tudom ki ő, most szórakozni akarnak velem? Legszívesebben kiabálnék, de nincs túl sok erőm hozzá, így megvárom míg kérdeznek.
Ezt követően mindannyian az ajtó felé fordulnak, így követem a tekintetüket amikor is az enyém találkozik az idegen lánnyal. Halkan kifújom a levegőt, amikor orvos oldalra lépve kinyújtva a karját felé invitálja őt is az ágyhoz közelebb. Legalább most megtudom ki ő és miért néz így rám.

- A hölgy? - kérdezi az orvos, mire elkapom tekintetem a lányról, ki felkarját szorítva továbbra is engem figyel. Próbálok emlékezni. Tényleg szeretnék.

Csak figyelem az arca minden szegletét, esküszöm nagyon akarok tudni a kérdésre a választ. Lefeküdtem volna vele, és azért nem emlékszem mert teljesen részeg voltam? Azt kétlem, hisz nem is az esetem, így szinte lehetetlennek vélem hogy közünk lett, lenne egymáshoz. Viszont ő úgy néz rám mintha pontosan tudná ki vagyok, és ez az ami átkozottul megrémiszt. Ő tudja ki vagyok. Kiráz a hideg, s az orvosra nézek.

- Nem tudom, hogy ő kicsoda. - mondom végül feladva a próbálkozást, mire a lány összepréseli az ajkait és lehajtja a fejét.

- Bocsánat. - remeg meg a hangja, majd kezét szájára tapasztva kirohan a helyiségből. Csak figyelek utána, és bűntudatot kezdek el érezni azért, amiről úgy vélem nem tehetek.

- Én... - próbálnék magyarázkodni, mire az orvos felemeli a kezét, biztató tekintettel nézve le rám.

- Magának csak idő kell, és ezt a lány is pontosan tudja. - igyekszik bíztatni, de mikor Niallre pillantok, és ő csalódottan elnéz, tudom, hogy valami nincs rendben.

- Mégis mire kéne nekem idő? - teszem fel a kérdést, mert mostmár tényleg kezd irritálni ez a fejetlenség. Az orvos és a nővér sóhajtások közepette összenéznek, majd ismét rám. A férfi előrébb lép. Látom rajta, hogy gondolkodik, keresve a megfelelő szavakat arra, hogy elmondja amit tudnom kell. Legalább is remélem, hogy tudnom kell és nem bánom meg.

- Nos Mr. Styles. - köszörüli meg a torkát. - Egy súlyos autóbalesete volt pár nappal ezelőtt, melynek következtében nagyon úgy tűnik elveszítette az emlékezetét.

- És mikor kapom vissza? - teszem fel neki a kérdést, mely olyan nevetségesen hangzik mint amilyen is.

- A röntgenek alapján az agyának egy olyan része sérült, melyet kockázatos lenne műtéttel helyrehozni. - fejti ki a problémámat, melynek hallatán a vér is meghűl bennem. - Gyógyszeres kezelést fog kapni, és amellett egy terapeuta felkeresését is ajánlom, kivel rendszeresen beszélgethet a kórházban tartózkodása alatt.

- Azt már nem. - emelem meg a hangom, mire mind megrezzenek. - Nem fogok itt maradni, szó sem lehet róla. Saját felelősségre hazamegyek! - jelentem ki, majd lerántom magamról a paplant, hogy kész legyek kimászni az ágyból, és itt hagyni az egészet. De természetesen Niall, mint mindig most is azonnal mellém lépett, hogy visszatartson.

- Harry ne csinálj hülyeséget! - szűri ki a fogai közt határozottan, szemeimbe nézve. - Van egy ötletem doktor úr! - szól az orvoshoz, tekintetét továbbra is rajtam tartva. - Én ismerek valakit, aki méltó gondját viselné a felépülése alatt.

- Valóban? - húzza ki magát akihez szólt, és szemöldökeit azzal egyidőben fel, mely arra utal nem igazán ért egyet ezzel.

- Igen. - bólint határozottan, ekkor már rajta tartva mindent mondó tekintetét. - Felicity képes lenne elősegíteni a gyógyulását! - mondja, de az orvos csak ellenkezve megcsóválja a fejét. - Maga nem tudja mire képes az a lány, ha Harryről van szó. - teszi hozzá a mellettem álló fiú, mellyel mintha meggyőzte volna. - Ha kell kifejtem az okaimat, de nem előtte. - biccent rám a fejével.

Felicity? Felicity, Felicity, Felicity.
Próbálom felidézne a nevet a fejemben, de hiába töröm magam, nem ismerem fel.

A férfi bólint egyet a fiú felé, majd a nővérre néz, ki szintén egyetértően és megértően ugyanígy tesz. Az egész testemben megoszló fájdalom egyszerre csak erősödni kezd, melynek hatására a fejem feletti gépezett gyakrabban kezd el csipogni. A látásom tompulni kezd, és úgy érzem a testem mentem felgyullad, olyan forró.

- Felment a pulzusa, és a láza is. - állapítja meg az alacsony nő, mire az orvos mormog neki valamit a fájdalomcsillapítókról. Még félhomályban látom ahogy ezután Niall felé fordul, ki másodpercek elteltével el is hagyja a szobát. - Pihenjen Mr. Styles, most arra van a legnagyobb szüksége. - mondja nekem a nővér, de válaszolni már nincs erőm, ahogyan arra sem hogy nyitva tartsam a szemeimet.