Harry Styles

A kézifék behúzását követően hagyom, hogy felsőtestem lomhán nekiütközzön az ülésnek. Egy fáradt sóhaj hagyja el az ajkaimat, miközben mindkét kezemet, ujjaimat összekulcsolva helyezem fejem tetejére, hogy nyújtózzak egyet. Pár másodperc erejéig ebben a pozícióban  figyelek ki a szélvédőn, s ekkor eszembe jut az anyósülésen ülő unokahúgom, ki ugyanazzal az unott tekintettel már amúgy is engem figyel. Látszólag egyikünk sem akar akár egy millimétert is mozdulni, de szinte biztos vagyok benne, hogy Hazelnek rengeteg megoldásra váró házi feladat lapul a táskájában, nekem pedig még egy megbeszélésen is részt kell vennem az este folyamán. Ezek a gondolatok hatására emelem le a kezeimet, majd kihúzva a kulcsot a helyéről kinyitom a kocsiajtót. Csak félig szállok ki, a vállam fölött visszapillantok, hogy a rokonom is hasonlóképpen tesz-e.
Szinte egyidőben csapjuk be a jármű ajtaját, majd mindketten megindulunk a ház bejárata felé.

- Mit szeretnél ma csinálni? - kérdezem a lánytól, miközben a kulcs után keresgélek a nadrágom zsebében. Hazel megvonja a vállát, mellyel nem jutok előrébb.

- Gondoltam megnézhetnénk egy filmet. - feleli végül. Közben kezembe akad a zárnyitó, és az ajtó kitárva előtte hagyom, hogy ő menjen be előbb.

- Benne vagyok, de előbb csináld meg a házi feladataidat. - vonom fel rá a figyelmét, mire dacosan hátradobja a fejét.

- Muszály? - néz rám boci szemekkel, mellyel mintha képes lenne manipulálni. Amikor ennyi idős voltam, én se csináltam mást, csak lázadtam. Hasonló a sorsunk, éppen ezért mikor hozzám került, megfogadtam, hogy nem hagyom ugyanabba a hibába esni, nem hagyom hogy elcsessze az életét.

- Határozottan igen. - felelem, mialatt segítek neki megszabadulni a kabátjától. - Cserébe eheted a vacsorát a kanapén, jó? - próbálok hatni rá, de csak rám emeli azt a makacs tekintetét melyben ha akarnám se tudnám nem felfedezni saját magamat. Megforgatja a szemeit, aztán sarkon fordul, és motyogva valamit az orra alatt megindul a szobája felé. - Majd szólok, ha kész! - kiáltom utána, de verbális választ továbbra sem tudok kiszedni belőle, továbbra is csak morgással és az ajtó csapkodásával kommunikál. Fejcsóválva lépek a fogashoz, hogy felakasszam a kabátját, mely után az enyém következik.

A konyhapulthoz sétálva a zsebembe nyúlok, hogy kivegyem a kulcsokat, az irataimat és a telefonomat. A készülék középső gombját megnyomva leellenőrzöm, hogy keresett-e valaki, és miután realizálom, hogy semmi jele sincsen annak hogy valakit érdekelnék megfordítom a telefont. A hajamba túrva lépek a csaphoz, hogy még mielőtt nekilátnék az ételek elkészítésének alaposan megmossam a kezem. Azt követően a hűtőhöz lépek, hogy szokásomhoz híven elkészítsem a palacsintát, melyet Hazel úgy imád. Még szerencse, hogy ízlik neki, mert a rántottában és a palacsintában ki is merült a főzéshez-sütéshez való minden tudományom.

A tinédzser éveimet többnyire részegen, vagy másnaposan töltöttem, a gyomrom képtelen volt bevenni akármit is a folyékony halmazállapotú tápanyagokon kívül. Szörnyen érzem magam a mai napig a viselkedésemért, és azért, hogy sokak életét megkeserítettem vele.

Akaratlanul is eszembe jut a pár hozzám közel állók közül egy, kinek gondolatával hatalmas görcs keletkezik a gyomromban.
A mai napig nem tudtam magamnak megbocsátani a gyávaságomat, és hogy elfutottam ahelyett, hogy megpróbáltam volna megoldani. De mostmár teljesen mindegy, nem számít - legalább is szeretném ezt hinni. Szeretném ezt hinni, hogy nyugodt szívvel tudjak olyan társaság lenni a számára, amilyet érdemel, akire számíthat.

Észre se vettem milyen mélyen elmerültem már megint a gondolataimban, csak mikor már a tojást ütöttem fel. Ahogyan az a mosogató belső pereméhez csapódva hangos csattanással törik meg. Így megy ez minden hozzávalóval, egyszerűen képtelen vagyok arra az egy dologra koncentrálni, amire tényleg kéne, a valóságra. A tészta összeállítását követően a tűzhelyhez lépek, hogy bekapcsoljam azt. Miután a serpenyőt is elővettem, és az kellőképpen előmelegedett, nekilátok a sütésnek.

Ahogy megérzem az illatát, az undor átveszi az uralmat az éhségen, tudtomra adva, hogy a gyomrom képtelen lesz befogadni akár egy falatot is. Ennek következtében felhúzom az orromat, s akármennyire is ront a közérzetemen, nem hagyhatom abba ahogyan azt régen tettem volna, mert az az idő már elmúlt, és már nem csak magamról kell hogy gondoskodjak, nem csak az én javaimat kell szolgálnom többé.

- Kész vagyok. - jelenik meg Hazel a konyhában, ezzel szerencsére kizökkentve a gondolataimból. Mellém lép, és mikor meglátja mit is készítek hatalmas mosoly terül szét az arcán. Elővesz egy tányért, majd az egyik bárszéken helyet foglalva várja, hogy elétegyem az ételt.

- Ilyen hamar? - kérdezem tőle, mire felvonja a szemöldökét. Én erre az arckifejezésére ráncolni kezdem az enyéimet, és megvagyok róla győződve hogy több idő is eltelt már, mint amennyinek én azt éreztem.

- Közel egy órája már, hogy csináltam a beadandómat. - mondja, és úgy néz rám, mint aki pontosan látja és tisztában van azzal mennyire is szét vagyok esve.

- Milyen beadandót? - próbálom terelni a témát, és közben a tányérjára helyezek egy palacsintát. Mielőtt még válaszolna a kezébe veszi, majd megfújva azt óvatosan beleharap. Én ezalatt leveszek egy poharat a szekrényből, majd miután megtöltöm azt vízzel belekortyolok mely eszembe jutatja az előbbi rosszullétemet azzal, hogy enyhíti.

- Ms. Morgan adta fel. - közli egyszerűen, mire a kezemben tartott pohár hangosan a pultnak csapódik, ahogy a kezem tudatom nélkül elemeli a számtól. Az unokahúgom szemei kikerekednek, kezét szorosan mellkasához szorítva próbálja megakadályozni azt, hogy az heves levegővételeinek köszönhetően fel-le emelkedjen. Látom rajta, hogy megijesztettem tettemmel, s emiatt elönt a szánalom és a tudat, hogy még mindig nem tudom kontrollálni magam, ha róla van szó. Szerencsére nem kérdez rá, így nincs lehetőségem még jobban elmerülni az önsajnálatban.

Persze. Hisz honnan tudná, hogy ha soha nem is említettem neki? Nem hogy neki, de még soha senkinek.

Megköszörülöm a torkom, aztán visszafordulok a tűzhely felé, hogy befejezzem a vacsorát. Miután az utolsó palacsintával is végzek, az edényeket a mosogatóba teszem, majd ahogy Hazel befejezi az evést a tányért is, melyet használt. - Kiválasztottad már a filmet? - fordulok felé egy pillanatra, s látom, hogy még mindig a pultnál ül és engem vizslat. Szinte már nevetnem kell, annyira kínosan érzem magam szuggeráló tekintete alatt.

- Nem. - feleli, s hangja úgy cseng, mint aki még mindig válaszokat vár arra, ahogyan viselkedem.

Mióta Hazel nálam van, igyekszem nyugodtabb lenni, és ahogyan az életem nagy részében, úgy máig is azon dolgozni, hogy a problémáimat nem hárítom át másra a kirohanásaimmal. Minden embert így taszítottam el magamtól a múltban, féltem attól hogy tönkreteszem őket, de mégsem tettem semmit ez a rögeszmém ellen.

Mondjuk az unokahúgom nem egy szerencsés időpontban érkezett, mégis valahogy úgy éreztem, mert ha ő nem lett volna, talán még a mai napig próbálnám fenntartani magamat a problémáim tengerének felszínén.

Ő adta meg a végső löketet afelé, hogy változtassak magamon, a környezetemen, az egész életemen.

- Bármit választhatok? - teszi fel a kérdést, melyért még soha ennyire nem voltam hálás.

- Bármit. - erősítem meg költői kérdését, mire elégedett mosollyal az arcán leugrik a bárszékről, és a nappali felé veszi az irányt, ahol rögtön a televízió alatti szekrényben kezd el kutatni.

- Ez jó lesz? - mutatja fel magasba az egyik DVD-t, és bár ugyan ódzkodom a romantikus filmektől mégiscsak beleegyezően bólintok egyet. Mire beállítja a filmet, addigra én is végzek a konyhai teendőkkel, telefonomat a kezembe véve huppanok le mellé a kanapéra.

A film első tíz percének elteltét követően érzem, hogy a napok óta tartó alvászavarom következtében az agyam kezdi feladni a harcot a fennlét ellen, szemeimet nehezemre esik nyitva tartani ahogy minden amit látom magam előtt kezd elmosódni. Óvatosan eldőlök a kanapén, térdeimet majdnem egész mellkasomig felhúzva hagyom, hogy az agyam végre alávesse magát az alvásnak, melytől ezelőtt napokig megvont.

***

Egy viszonylag nagy, üres, de mégis magas fákkal határolt területen ébredtem. A hátamon feküdtem, és éreztem ahogy a nedves fű lassan eláztatta a ruháimat. Hideg volt, de nem vett rá semmi sem, hogy felüljek, ezért csak oldalra fordítottam a fejem.
Az ég majdhogynem fekete volt, mégis a nap makacs módon átjutó szűrt fénye ahogy megvilágította a földet, az azt borító fűszálakon megmutatkozó fagy jelei csillogtak annak erőtlen fényében. Megvoltam róla győződve, hogy a reggeli órákban lehetek itt.
Egyre jobban kezdett érdekelni mi vesz körül, így egy halk morgást hallatva felültem, hogy körbenézzek.
Valóban egy kopár réten feküdtem, és ahogy nézelődtem, szemem megakadt az egyik fa tövében álló igénytelen, romos, mégis ismerős házon. Az épület látványa rossz érzést keltett bennem, a gyomromban lévő görcs kezdett egyre kellemetlenebb lenni megjelenését követően.

- Harry. - kiáltotta egy ismerős lány hang, mely olyan lágyan és kedvesen csengett hogy szinte azonnal azonosítani tudtam. Gyorsan, mindenféle megerőltetés nélkül pattantam fel, hogy megkeressem. - Harry! - ismételte meg, és ezúttal mögülem szólva, így hát hátrafordultam. Szívem olyan hevesen kezdett el verni, hogy azt hittem kiszakítja magát a helyéről és elrepül.
Ő állt velem szemben, alig pár méterre.
A francba is, teljesen megbénultam a látványától. Éppen olyan tökéletes, és gyönyörű volt mint azelőtt. Sötétbarna hullámos haját ezúttal kócosan hagyta a vállaira esni, a nap fénye vöröses árnyalatot adott neki, arca pedig kipirosodott, de ragyogott. Telt ajkait egy kedves mosolyra húzta, s közelebb lépett, hogy kezét kinyújtsa felém.
Én is így tettem, éppen nyúltam volna érte, amikor ő visszarántotta azt, mosolya lehervadt arcáról, és ezzel együtt a nap is megbújt a felhők mögött, többé nem adva lehetőséget a fűszálakon lévő vékony jégtakarónak, hogy visszaverjék a fényt, ezzel egyídőben eltűntetve azt az angyali ragyogást az előttem álló arcáról. Mellkasa hevesen emelkedett fel és le, ahogyan ijedten meredt mögém a semmibe, tekintete még engem is megrémisztett. Ismerős volt a helyzet, ezért most védelmezésre készen fordultam hátra, hogy megnézzem kitől riadt meg annyira. Furcsa. Cseppet sem az, akire számítottam, sőt nem is tudnám felismerni, mert nincs arca. Hiába akartam elhitetni magammal, hogy képes leszek megvédeni a lányt, nem voltam benne biztos mire számítsak ha vele kerülök konfrontálódásba.
A férfi elégedetten felnevetett, mely túl ismerős volt a számomra.
De mégis mi a fene késztette arra, hogy kinevesse? Kinevessen engem? A szituációt?

Visszafordultam a lány felé, hogy kezét megragadva futásra bírjam magammal együtt, de ő már nem volt ott. Zihálva kezdtem venni a levegőt, és a gondolattól, hogy az az idegen árthatott neki - az adrenalin és a düh evegylege felforrt a véremben, és mostmár biztos voltam abban, hogy bármire képes vagyok. Ha kell, akkor megsemmisítem, csak őt biztonságba tudjam. Magabiztosan céloztam meg a házat, mire a férfi ajkai hirtelen megjelent az arcán, azok féloldalas mosolyra húzódva. A látvány következtében egy pillanatra megtorpantam, de tudtam mi a célom, így folytattam az utamat előre. Ő viszont ellökte magát az ajtófélfától, és besétált a házba. Futni kezdtem, s hiába tűnt csupán pár méternek, hiába futottam, nem értem oda. A mellkasomat szétfeszítette a sírhatnék érzet, a tehetetlenség, hogy nem segíthetek azon, aki annyit jelent a számomra. Akire annyit vártam, és végre visszakaptam. Nem veszíthetem el újra.

Mintha valaki meglökött volna estem a ház bejáratához, annak ajtaja nyitva állt. Gondolkodás nélkül léptem át a küszöböt, majd indultam a lány keresésére, de hiába kiabáltam a nevét, semmi válasz nem érkezett. Körbepillantottam. Nem hiszem el! Megint az az átkozott tükörterem, s az abból nyíló folyosó.

- Harry! - sikította a lány, melynek hatására úgy éreztem a szívem felcsúszott a torkomba, és annyira ver hogy már lélegezni is alig ha hagy. Elindultam a folyósón, egyenesen a szoba felé melyből fény szűrődött ki. - Harry kérlek! - kiabálta ismét, és nem tudtam másra, csak a legrosszabbra gondolni. Akármennyire is szedtem össze minden bátorságom mielőtt ide betettem a lábam, erre nem készültem fel. A lány kisírt szemekkel, megtépett ruhában ült a földön, az egész teste remegett, és én nem akartam mást csak a karomba zárni, és megnyugtatni, ahogyan azt ő mindig tette velem, de amint közeledtem felé, ő azonnal hátrálni kezdett.

- Baby. - suttogtam ösztönösen, de azonnal kellemetlenül kezdtem el érezni magam. Hiába akartam, az ijedt rámvetődő tekintete miatt nem mertem közelebb menni hozzá. - Felicity. - suttogtam ezúttal a nevét, kezemet kinyújtva felé, mire valamelyest megnyugodni látszott, tekintete nem volt többé riadt, és nem vonszolta magát tőlem egyre távolabb. Hirtelen azonban ismét mögém pillantott, és alig akartam hinni a szememnek amikor a férfi látványára megkönnyebbülés suhant át az arcán. - Mit tettél vele? - köptem felé a szavakat, mire felnevetett. Nem érdekelt ki és micsoda, itt most nem róla van szó. Hihetetlen, hogy valakinek mindig az utamba kell állni.

- Én? - mutatott magára ironikusan. - Inkább te mit tettél, azon van a hangsúly Én csak bebizonyítottam neki jobb vagyok a számára. - mondta, s mintha a lány kihasználta volna figyelmem elterelését rohant az előttem álló férfi karjaiba.

- Nem nem nem! - ordítottam, és próbáltam ellökni a lánytól, de ő mindössze fél kézzel tette ugyan ezt, melynek következtében a földre estem. - Ez nem igaz! - üvöltöttem torkom szakadtából, és mikor megindultak kifelé én hiába akartam, mintha a földhöz ragadtam volna. A lány még egy pillanatra hátranézett, mely jobban összetörte a szívem, minta érzéketlen módon kisétált volna.

A szemeim hangos zihálásaim közepette nyíltak ki, és éreztem, ahogy minden egyes izmom megfeszül. Heves levegővételeimet követően próbáltam magamat kizökkenteni az agyam által létrehozott álomképtől. Teljesen úgy érzem magam, mint mikor gyerekként azzal szórakoztam, hogy sok ideig visszatartottam a lélegzetem, és mikor tüdőm végre megkapta amire működéséhez szüksége volt, próbálta minél hamarabb visszaállítani a normális körforgásba önmagát.

Csalódott sóhajt hallatva kelek fel a kanapéról, hogy a konyhába sétálva töltsek magamnak egy pohár vizet. Ahogy megfordulok, és a pultnak támaszkodva lassan kortyolgatni kezdem, bízva abban hogy annak hideg hőmérséklete segít felhevült testemen, több kevesebb sikerrel. Ahogy leteszem magam melle az üveget akaratlanul is befúrja magát elmémbe a korábban történt incidens, fejemet hátradöntve keresem az okokat, melyek ismét oda lendítettek hogy rémálmaim vannak.

Egyre mélyebbre és mélyebbre húznak a gondolatok, így egy lépéssel megragadom a pulton lévő kulcsot, hajamba túrva kapkodok össze vissza, mert ugyan minél hamarabb elakarom hagyni a házat, a fontos dolgaim legyenek velem. A kabátom felvétele után a cipőm következik, melyet épp készülnék felvenni, amikor megpillantom a kanapén békésen szuszogó unokahúgomat. Lerakom a kezemben tartott holmijaimat, majd óvatos léptekkel közelebb megyek hozzá, hogy kényelmesebben elfektetve betakarhassam őt. Azt követően a televíziót is kikapcsolom, majd az egyik kulcsot az asztalra teszem, a másikkal a cipőm felvételét követően bezárom az ajtót magam mögött.

Szinte már futok a kocsiig, és bár tudom, nem vagyok abban az állapotban, hogy vezetni tudjak mégis ezt találom a legjobb választásnak. Ahogy beindítom a motort már ki is kanyarodom az utcára, lábammal egyre erősebben nyomva a gázpedált, fittyet hányva arra, hogy már régen a megengedettnél is gyorsabban hajtok végig a semmibe vezető úton. Egy részem talán ezért is költözött a várostól viszonylag messze, hogy csak keresztül hajtsak a kietlen részeken keresztül haladó utakon, ha arra van szükség.

Leengedem az összes ablakot, beengedve a csípős késő őszi levegőt, hagyva hogy átjárva az autó belterét azzal egyidőben az én üres lelkemet is. Már a tenger, és annak köves partja is feltűnik a látószögemben, mely egy pillanatra azt az érzést kelti, hogy ez itt a világ vége, ahol a problémáim mit sem érnek, ez az a pont, ahol megszűnhetek. A tekintetem felelőtlenül a tengerre összpontosul, talán még a felezővonalon is áthajthattam, mert egyre közelebb és közelebbinek látom a víztömeget, melyről képtelen vagyok levenni a szemem.

A város is egyre közelebb van, de ez nem elegendő indok az agyamnak, hogy lassítsak. Tartva a sebességet, élvezve a hideget hajtok be a főútra, mely a késői óráknak köszönhetően majdnem teljesen üres. Akik az utakon tartózkodnak, azok is a piros lámpánál állnak, nem keresztezve az utamat.

Az egyedüli hang, amit hallok, az a szél eszeveszett süvítése a fülembe, némi autó zajjal keverve, mely kizárólag az enyém lehet. Ebben a hangzavarban azonban kihallom a telefonom ismerős csengését, melynek hallatán lelassítok ugyan, de nem eléggé. Úgy sincs előttem senki - fogalmazódik meg a gondolat, s ezzel egyidőben már a készülékemért is nyúlok, melyen a múzeum tulajdonosának a neve jelenik meg.

- Bassza meg. - szűröm ki a fogaim közt, mikor eszembe jut a megbeszélés, melyről biztosan elkéstem. Felhúzom az ablakokat, és készülnék felvenni a telefont, amikor hirtelen hangos dudaszó üti meg a fülem, de mire felnézek, már túl késő. Hatalmas csattanás, a fejem zúg, a fülem sípol, az egész testem nyilallni kezd. A telefonom továbbra is cseng, de egyre jobban halkul, szintúgy a fájdalom is csökkeni kezd, ahogy engem is teljesen elnyom az álom.

Úristen, emlékeztek, amikor a Colors 10. Fejezet alatt azt mondtam 1600 szóra, hogy az volt, és lesz a leghosszabb fejezet amit valaha írtam? Na hát most még magamat is megleptem, ugyanis ez a fejezet 2600 szavas, ami majdnem a duplája. Eszméletlen!

Szóval igen, az ígértnél korábban hoztam el nektek az új fejezetet, ugyanis valamilyen csoda folytán ihletet kaptam, és még azonnal megírtam a fejezetet. Remélem nem okoztam csalódást, ha már ennyit vártatok rá!

Hogyan tetszik eddig a történet?
Gondoltátok volna, hogy ez fog történni?

Ha elolvastátok, kérlek hagyjatok nyomot magatok után!

A véleményeiteket is szívesen olvasom, legyen az pozitívum, vagy negatívum! Kiváncsi vagyok mit gondoltok a váratlan fordulatokról!

Köszönöm, ha elolvastad a fejezetet is, meg a kis üzenetemet is!

Legyen további csodálatos napotok, vigyázzatok magatokra!

Majd még jelentkezem,
All the love. M