Térdeimet szorosan átölelve roskadok már hosszú percek óta a váró kényelmetlen székében. Tekintetemet folyamatosan a kórterem ajtaja és ablaka közt vezetem, s akárhányszor a roló résein kiszűrődő fényt megtöri az egyik bent lévő, abban reménykedem, hogy újra behívnak engem is, miszerint Harry mégis csak emlékszik rám. De ez nem olyan dolog, ami egycsapásra megtörténhet.

Arcomat a térdeim közé temetem, s egy fájdalmas nyögés után utat engedek könnyeimnek, melyek szaporán, és megállíthatatlanul kezdenek lefolyni az arcomon. Megadóan állok a fájdalom és csalódás elé, hagyva, hogy teljesen átvegye felettem az irányítást. Túlságosan is fáj a tény, hogy minden amit átéltünk, még ha emlékezni is fog rájuk egy nap, az érzések sosem lesznek ugyanolyanok.
A gondolattól végigfut a hátamon a hideg, s mintha a mellkasomra egy óriási lyukat ütöttek volna. Hiába tudom, hogy minden rendben velem, mégis olyan mintha kitépték volna tüdőmet - kezdek el kapkodni levegőért, mintha hirtelen nem jutna elegendő oxigén ebbe a létfontosságú szervembe.

Az, hogy nem emlékszik rám nem is fájna ennyire, ha nem lépett volna be újra az életembe, felforgatva azt, széttörve a képzeletbeli üveget, mely a hozzá fűzött érzelmeimet rejti, illetve hogy ha mástól hallottam volna, mondjuk úgy plusz tíz év múlva. Mert akkor talán már jobban kezeltem volna csupán csak a neve hallatát, személye említését.

Hirtelen kinyílik az ajtó, de csak a szemeimet emelem fel, fejemet nem mozdítom. Úgy érzem nincs több erőm hozzá, mégis mikor meglátom Niallt a szemem sarkából, felnézek rá.

- Szia. - suttogja, miközben leül mellém egy hangos sóhajt hallatva. - Nehéz napod volt, haza kéne menned pihenni. - javasolja, miközben közelebb csúszik hozzám, hogy vállamat átkarolhassa. Lábaimat ismét a földre teszem, hogy teljes testemmel kényelmesen barátom felé forduljak, nyakhajlatába rejtve az arcomat.

- Nem megyek sehova. - jelentem ki, mire érzem, hogy teste megfeszül, majd megmozdul, hogy enyhén eltolhasson magától.

- Felicity, te is tudod... - készülne szembesíteni azzal, amit én is tudok, de nem hagyom neki.

- Nem Niall. - csóválom meg a fejem, majd haragosan lefejtem karját magamról. - Nem fogom itt hagyni. Nem tehetem. - fordulok el tőle, miközben idegesen már a sok hasonló cselekedettől kócos hajamba túrok, enyhén megragadva tincseimet. Azután mintha lebénultak volna, karjaim lomhán magam mellé esnek, így fordulok vissza a férfi felé, kivel a bánatom ellenére se kéne így viselkednem. - Ne haragudj én csak. - szavam elakad a torkomba felkúszó gombóc miatt, mely egy pillanat erejéig mintha megakarna fojtani. - Csak most kaptam vissza. - szökik ki az őszinte beismerés a számom, mire Niall azonnal felém lép, hogy a karjaiba zárhasson. - Nem veszíthetem el.

- Nem fogod. - bíztat, de pontosan tudom, hogy Harry emlékezetének rendbejöttét ahogyan az orvos sem, ő sem garantálhatja. - Harry nem akar itt maradni. - mondja, miközben állát finoman a fejem tetején támasztja. - Az orvos szerint komplikált lenne újra megműteni, így gyógyszeres kezelést fog kapni. - avat be mindarról, ami bent történt.

- Harry gyűlöli a kórházakat az édesanyja betegsége óta. - motyogom. - Ezért nem akar itt maradni, mert túlságosan is rá emlékezteti itt minden.

- Éppen ezért kitaláltam valami mást. - jegyzi meg. - Támadt egy ötletem. - közli velem, mire hátrébb lépek, hogy a szemébe nézhessek. - Az orvos először hezitált, de most arra kért beszéljek veled. De nem is tudom, most már nem hangzik biztonságosnak.

- Csak mondd, bármi is legyen az. - vágom rá. Ha ez az ötlet Harry gyógyulását segíti elő, és én hozzájárulhatok a folyamat előrehaladtához, akkor semmi nem akadályoz meg abban, hogy beleegyezzek.

- Azt javasoltam, hogy lakjon nálad, és te vigyázz rá a kezelése alatt - mondja, de a szavak mellé egy, a nemtetszését kifejező sóhaj is társul. Igaza lehet, ez nem túl jó ötlet.

- Nem is tudom. - kapok a homlokomhoz, miközben még egy lépést hátrébb lépve elfordulok tőle.

- Vagy te, vagy a kórházi gondozók. - mondja, mire összeráncolom a homlokom. Most mégis megakar győzni? - Senkit se ismertem még, akinek annyi türelme lett volna Harryhez, mint amennyi neked van ... Gyakorlatilag te tetted őt emberré, mást nem is tudnék elképzelni mellette.

- Ez akkor is baromság. - kelek ki magamból, mert bár jól esik, hogy Niall ezt mondja, abban nem vagyok biztos, hogy ezzel javíthatnék az állapotán. Barátom mintha meghallotta volna gondolataimat.

- Csak idő kell neki Felicity. - sóhajt egy nagyot, mire a bűntudat elönti a testem. Teljesen igaza van ebben. Lehet önzőség a részemről, de nem szeretném sem azt, hogy Harry bármiben is kárt szenvedjen, illetve azt sem, hogy én essek hatalmasat, ha semmire sem fog emlékezni. Mielőtt még bármit is mondhatnék, az orvos lép ki az ajtón egy gondterhelt kifejezéssel az arcán. Felénk sétál, mire mindketten várakozó testtartással helyben maradunk, kíváncsian de ugyanakkor taszítóan várva mit is fog nekünk mondani.

- Megkapta a második adag fájdalomcsillapítóit, és most alszik. - mondja rám, de inkább Niallre nézve. - Ha gondolják bemehetnek hozzá. - bólint, melyet azonnal viszonzunk. Miután a férfi elsétál, a barátom a hátamra simítja a kezét, majd a kórterem ajtaja felé biccent.

- Menj csak. - ajándékoz meg egy kedves mosollyal, mely hatására elönti a testem a melegség. Míg elsétál mellettem ajkait egy pillanat erejéig a halántékomhoz érinti.
- Gondold át kérlek! Hozok valamit enni, meg kávét. - közli, én pedig egy köszönöm hallatása majd egy mély sóhaj után a kórteremhez lépek.

Szemeim annyira kívánták már látni az ő zöldjeit. A gyönyörű, s csillogó szemeit. Hallani akartam érdesen csengő hangját, a számomra nyugtató mosolyát.
De ezek helyett mással találkozok, mikor belépek az ajtón. A majdnem élettelen gyönge testét. Olyan mozdulatlanul fekszik, a szeme se rebben. Fáj őt így látnom. Elsem búcsúzhattam tőle, ráadásul nem volt valami fényes az utolsó találkozónk.

- Ms. Morgan. - bólint a nővér, mielőtt még kilépne a helyiségből. Megköszönöm neki, majd Harry ágya mellé sétálok, hogy kezét az enyéim közé vegyem, és egy apró csókot hintsek rá. A szívembe mar a fájdalom, amikor ajkaim megérzik bőrének hideg felületét. A mellettem elhelyezett széket közelebb húzom, hogy leülhessek rá. Államat a matracra támasztom, miközben ujjaimmal folyamatosan újra és újra rajzolom a mintákat. Órák is eltelhettek így, csak továbbra is ülök az ágya mellett, kezét fogva, hagyva, hogy könnyeim záporként hulljanak.

Az ajtó nyikorgása zökkent ki az emlékekből. A nyílászáró felé fordulva Niallt pillantom meg, az ígért kávéval a kezében, és vele együtt ... Hazel?
A kislányt megpillantva azonnal felpattanok, de Harry kezét egy másodperc erejéig sem vagyok képes elengedni. A lány keserves tekintete előbb engem talál meg, aztán a nagybátyját. Szája lekonyul, s szemei csillogni kezdenek a bennük megjelenő könnyeknek köszönhetően.

- Rám sem emlékszik? - kérdezi megtört hangon, mire kérdő tekintettel Niallre pillantok. Nem szabadna itt lennie.

- Sajnálom. - csak ennyit vagyok képes neki mondani, mielőtt átkarolva a vállát vonom magamhoz közel. Karjait szorosan körém fonja, teste meg-megremeg a szorításomban. Hazel ellép tőlem, majd kezével megtörli az arcát.

- Mond csak Hazel. Van bármi ötleted, hogyan segíthetnénk elő azt, hogy Harry emlékezzen? - kérdezem tőle, mire fejét lehajtja, arckifejezése elbizonytalanodik. De mikor újra felnéz, mintha a könnyek helyett most remény csillogna bennük.

- A naplója. - jelenti ki. - Van egy barna bőrkötésű naplója még elég régről. Sosem mutatta meg mi van benne, de azt elmondta, hogy abba minden olyan eseményt feljegyez, ami fontos a számára. - meséli, tekintetét az ágyon fekvő nagybátyján tartva.

Az a bizonyos notesz, melybe annyiszor láttam írni, még mindig megvan neki.

"Az ágyról lelógó lábamat szüntelenül lóbáltam, tekintetemet az előttem félmeztelenül hasaló fiún tartva. Haja kócos tincsekben terült szét a hátán, mely mosolyt csalt az arcomra. Szorgosan jegyzetelt valamit az oly sokat látott füzetbe, de akármennyire is nyújtózkodtam, nem tudtam elolvasni. Ajkaimat beharapva, egy hirtelen ötlettől vezérelve kúsztam hozzá közelebb, majd derekára ülve előre hajoltam, hogy füle mögé egy apró csókot nyomjak.

- Mit írsz? - suttogtam a fülébe, mire gyorsan becsukta azt. Átkaroltam a nyakát, s a nyakától kiindulva az arcáig lévő területet apró csókokkal hintettem be, mire az izmai megfeszültek, mellkasából egy mély morgás szakadt fel. Megfordult alattam, majd könyökeire támaszkodva arcomat kezdte el kémlelni. Nem tudtam megállni, hogy ne tűrjem füle mögé a kósza tincseket melyek az arcába lógtak. Közelebb hajoltam hozzá, majd ajkaimat az szája széléhez érintettem. Felült velem, majd szorosan még finoman megmarkolva combomat vette birtokba a számat, hevesen kimutatva szeretete jelét.

- Azzal, hogy megőrjítesz nem fogsz kiszedni belőlem semmit. - dünnyögte játékosan, majd derekamnál fogva ledobott az ágyra, hogy fölém tornyosuljon. Felnevettem tettét követően, mire ő lehajolt hogy megpuszilja az arcomat, de éreztem, hogy ő is elmosolyodik.

- Szeretném tudni. - könyörögtem neki, kezemet tarkójára simítva. Orra hegyét az enyémhez érintette, majd megpuszilta azt. Látszólag nem sikerült meggyőznöm, gödröcskék jelentek meg pimasz mosolya vonalán. - Legalább egy dolgot mondj, amiről írni szoktál. - kérleltem tovább, mire megforgatta gyönyörű szemeit.

- Makacs egy nőszemély vagy Felicity Morgan. - morogta.

- Mondod ezt te, Harry Styles? - vágtam vissza.

- Egy szerencséd van. - mondta, mire összeráncoltam a szemöldökeimet.

- És pedig? - kérdeztem, mire arca megenyhült, majdhogynem szomorú kifejezés jelent meg rajta.

- Az, hogy piszkosul szeretlek. - hajolt le hozzám, hogy szavait ajkaimra suttogja.

- Én is szeretlek. - vontam magamhoz még közelebb, hagyva, hogy teste teljesen az enyémhez simulhasson. Nem könyörgök neki tovább, hagyom, hogy ő maga mondja el nekem.

- A legtöbbször erről írok, na meg arról, mit is jelentesz a számomra. - vallotta be. - És persze hogy mennyire gyönyörű és dögös is vagy a számomra. - közölte, mire zavaromban eltakartam az arcomat. - Gáz ugye? - kérdezte, lefeküdve mellém. Felkönyököltem, tökéletesen rálátva arcára. - De mit is tehetnék, ha megőrülök érted. - sóhajtott, mire én is hasonlóképp tettem.

- Mondjuk csókolj ameddig csak lehet. - javasoltam, mire felnevetett, de nem is kellett többször kérnem."

Észre sem vettem, hogy elmosolyodtam, csak amikor az ajtó ismét ki majd becsukódik. Niallt látom elsétálni a kórterem ablakán keresztül.

- Ez egy remek ötlet Hazel. - bíztatom a lányt, mire bátortalanul ugyan de elmosolyodik.