Mellkasomat elönti a melegség, ahogy a régi íróasztalom fiókját kihúzva rátalálok az összes általam régebben használt rajzeszközökre. Vázlatfüzetek, festékek, ceruzák, és minden egyéb amire akkoriban szinte mindennap szükségem volt. Az igazság az, hogy mikor pár éve kiköltöztem a szüleim házából, nem tartottam fontosnak, hogy ezeket magammal vigyem. Akkortájt még mindig bánatos voltam, és úgy gondoltam ezek a holmik csak fölöslegesnek vélt emlékeket idéztek volna elő. De évek óta ma festeni akarok, így a Harryvel való találkozás után azonnal ide vettem az irányt, szerencsére üresen találva a házat.

A szobám semmit sem változott, minden ugyanúgy van elrendezve, ahogyan én azt hagytam, annyi különbséggel, hogy a számomra különleges tárgyal, melyeket magammal vittem természetesen hiányoztak innen, ezzel megkönnyítve a dolgomat afelől, hogy teljesen elvesszek az itt szerzett emlékekben. Olyan kevés, mégis létfontosságú dolog történt ebben a helyiségben, egészen megrémít.
Az ágy mellé lépve lehajolok, hogy végigsimítsak az ismerős bézs takarón, s ajkaim akaratlanul is egy apró mosolyra húzódnak, ahogy tenyerem találkozik annak puha, és rég érzett anyagával. Vajon ha nem találkoztam volna újra Harryvel, akkor is arra a délutánra gondolnék most? Vagy egyáltalán idejöttem volna csak úgy? Nem tudom. Hihetetlen a számomra, hogy annyi év eltelt és még mindig képes hatni rám. Talán nem úgy, mint akkor, de még mindig megvan az ereje ahhoz, hogy elállítsa a lélegzetemet akárhányszor csak vele vagyok. Dühös vagyok rá, mégis inkább magamra, a szívemre, mely hagyja hogy újra és újra megtörténjen. Hogy elgyengítsen.

Egy hirtelen ötlettől vezérelve nyúlok az egyik vázlatfüzetér, s egy ceruzáért, hogy egy kicsit nosztalgiázva alkossak valamit. Nem is tudom, hogy miért hagytam fel ezzel, mikor tökéletes terápiaként szolgált akárhányszor szükségem volt rá. A gondolataimba merülve teszem le a ceruzát a papírlapra, s finom mozdulatokkal húzogatni kezdem, valamiféle vázlatot megalkotva rajta.

Nem is tudom mit gondoltam, mikor igent mondtam neki. Át sem beszéltem ezt magammal eléggé, nem voltam tisztában ennek a következményével, pedig pontosan tudtam, hogy nem lesz könnyű. De mikor is tudtam én neki akármikor is nemet mondani? Soha. Mindig a legjobbat akartam neki, és egy részem örül annak, hogy még most is azt akarom, hogy ő neki könnyebb legyen. Hihetetlen, hogy azt hittem ismerem, de valahogy mégsem egészen. A mai beszélgetés rávilágított arra, hogy ez a hat év megváltoztatta mindkettőnket. És ennek nem így kellene lennie. Sosem akartam azt, hogy ha valaha is szétmegyünk valakivel, utána nehézkes legyen a kommunikáció. Elterveztem, hogy én nem fogok az illetőre neheztelni a döntése miatt. Vannak akiket a megpróbáltatások messzire sodornak egymástól, és vannak akiket azok csak közelebb hoznak egymáshoz. Minket összekötött az egymás iránti törődés, hogy ott voltunk egymásnak amikor kellett, éppen ezért azt hittem, hogy Harryvel mi örökké együtt leszünk. Természetesen voltak vitáink, melyeknek rossz vége lett, de akkor is tudtam azt, hogy szerettem, mégha legszívesebben elküldtem volna. Ezért fogadtam olyan nehezen amikor szakított velem. Nem számítottam rá, egy cseppet sem.

Annyira elkalandozok már megint, hogy észre sem veszem azt, hogy elkezdett besötétedni. Gyorsan összecsukom a füzetet, majd mindent visszahelyezek az eredeti helyére, a fiókba. Miközben az ottani dolgokat rendezgetem, egy ismerős sárga borítékba botlik a kezem, melynek váratlan látványától libabőrös leszek.
A kezeim remegni kezdenek, mégsem kelt bennem rossz érzést az, hogy erre rátaláltam. Óvatosan kiemelem a megszokott helyéről, majd az asztalra fektetem. Ujjaimat végighúzom a rávésett néven, s eszembe jut a nap, mikor először hasonlóképp cselekedtem.
A túlságosan is ismerős kézírás hatására szívem hatalmasat dobban, s talán még meg is hasad, mikor kinyitom a tasakot. Az első rajz, ami a kezembe akad, a talán a rólam készült legutolsó alkotásaként szolgál.

A nap erős sugarai utat fúrtak maguknak a vékony függöny rései közt, egyenesen megvilágítva az ágyamat, ahol éppen feküdtem. Pár pislogást követően vettem rá magam csak arra, hogy a másik oldalamra fordulva az éjjeliszekrényen elhelyezett telefonomért nyúljak, megnézve az időt. Szemeim elkerekedtek, ám mielőtt még pánikba eshettem volna, eszembe jutott, hogy akkor nem volt tanítás, tekintve, hogy egy szombati nap volt. Fejemet oldalra fordítottam, s mikor realizáltam, hogy nincs mellettem az a személy, kinek mellkasára hajtva fejemet aludtam el. Mintha olvasott volna a gondolataimban lépett az ágyam mellé, majd lehajolt, hogy apró csókokkal lássa el a fülem mögötti érzékeny területet. Kezeivel megtámaszkodott fölöttem, így én nyugodt szívvel fogtam közre nyakát, hogy egy nyöszörgés közepette közelebb vonva magamhoz elérjem azt, hogy teljes testével fölém tornyosuljon. A hideg kirázott, ahogy meztelen bőre találkozott az enyémmel, s egy halk nyögést hallattam, ahogy puha ajkait lentebbi területeken éreztem. A hideg kirázott, ujjaimat ösztönösen még kócos tincsei közé vezettem. Hirtelen feltornázta magát, hogy finoman és érzelmesen megcsókolhasson. Eszembe jutottak az éjjel történtek, így akaratlanul is elmosolyodtam, mire elvált tőlem. Csak figyelte az arcom, mialatt én egy kósza tincset a füle mögé tűrtem.

- Min mosolyogsz? - kérdezte, s tekintete egyszerre volt ámulattal és zavarodottsággal teli. Nagyot sóhajtottam a kérdésére, s teljesen zavarba jöttem, mire ő is elmosolyodott, azok az átkozottul édes gödröcskék kíséretében. Felkönyököltem, így ő ledobta magát mellém az ágyra. Ahogyan ő az előbb, most én úgy vizslattam arcát, és akármennyire is szerettem volna, nem tudtam betelni a látványával. Közelebb hajoltam hozzá, hogy egy csókkal illessem a mélyedést a szája szegletében.

- Te vagy a legjobb dolog, ami valaha történhetett velem. - suttogtam, mintha attól féltem volna, hogy valaki más is meghallja rajta kívűl. Azt akartam, hogy csak is ő tudja, senki más.

- Akarsz hallani valami érdekeset? - kérdezte játékosan, mire alsó ajkamat beharapva, visszatartva mosolyomat bólintottam. Közelebb húzódott, és a fülemhez hajolva megcsókolta azt. - Nekem is te vagy a legjobb dolog, ami valaha történhetett velem. - suttogta, s ahogy forró lehelete a bőrömnek ütközött, kirázott a hideg. - Szeretlek Felicity. - simította hasamra a kezét, mely később a derekamon állapodott meg. Azt követően úgy nézett végig rajtam, hogy kiejtett szavait nyomatékosítani tudja. Akárhányszor csak rám nézett, éreztette velem, hogy különleges vagyok. Nem csak neki, hanem az egész világnak. Kezéért nyúltam, hogy ujjaimat összekulcsoljam az övével. Elmosolyodtam a látványra, mely fogadott. A ceruzától fekete ujjbegyei tudtomra adták, hogy alkotott.

- Szeretlek Harry. - mondtam, majd hagytam, hogy ajkait az enyémre helyezve megcsókoljon, erősebben mint azelőtt bármikor.

- Fliss te vagy az? - zökkent vissza egy mély, és rég hallott hang a valóságba. Mielőtt még megfordulnék, gyorsan visszacsúsztatom a papírt a borítékba, majd azt követően letörlöm a könnyeimet. Magamra erőltetek egy mosolyt, majd az illetőre nézve és megszüntetve a köztünk lévő távolságot egy ölelésben részesítem. - Jó újra látni. - tol el egy kicsit magától, hogy alaposan végigmérjen. - Kész hölgy lett belőled, na de mi tartott ilyen sokáig? - kéri számon nem látogatásom okát. Őt még régebben láttam utoljára, mint anyát.

- Elfoglalt voltam. - vontam vállat. - Új munkahely, meg közben költöztem is. - mesélem neki, ő pedig csodálkozva hallgatja.

- Még mindig albérletben laksz?

- Az egyetem elvégzése után egy évvel vettem egy házat Manchesterben. Ott is dolgozom jelenleg, mint rajztanár.

- Hisz ez csodálatos. - karol át ismét. - Na de anyád lent vár, engem küldött fel, mert megvolt arról győződve, hogy betörő van a házban. - nevet fel, mire én is elmosolyodom. - Én felismertem a kocsit, de nem hitt nekem. - vonja meg a vállát. Mire leérünk a lépcsőn már anya is bent tartózkodik, arca felragyog mikor meglát. Karjait azonnal kitárja, s mikor odaérek hozzá egy szeretetteljes ölelésbe von, melyet jó érzés viszonozni.

- Jó újra látni! - jegyzi meg. - Mi járatban erre, Holmes Chapelben? - kíváncsiskodik, s eltolva magától a konyhába megy, ahol a pultra helyezett papírzacskókból kezd el kipakolni. Gyorsan mellélépek, hogy segítségül szolgáljak.

- Csak szükségem volt innen pár dologra a tanításhoz. - felelek percekkel ezelőtt feltett kérdésére, ő pedig válaszul csak bólint egyet.

- Szeretsz tanítani? - érdeklődik, miközben a zöldségeket helyezi el a hűtőben, majd azokat a tojás és tej követi. Míg ő azt elrakja, én a gyümölcsöket pakolom ki az évek óta annak szolgáló tálra. - Nem fárasztó?

- Mindig is tanítani akartam, szóval semmi rosszat nem tudok mondani róla. - mondom, majd összehajtogatom a közben kiürült szatyrot, s oda rakom, ahol azt ők tárolni szokták. - A kollégáim is kedvesek, a gyerekek nem neveletlenek. Minden rendben. - bólintok, mint ha ezzel nem csak őt, hanem saját magamat is megakarnám győzni. Hirtelen a munkatársaim említése után eszembe jut a holnapra megbeszélt vacsora, s hiába is szeretném ha ez máshogy lenne, kellemetlenül kezdem el érezni magam, mert még mindig nem üzentem neki, hogy pontosan mikor és hol ejtenénk meg. És vajon tényleg csak a kiengesztelése céljából ejtjük ezt meg, vagy neki vannak tervei velem ezt követően. Röviden tömören; randira hívott, vagy sem?!

- Minden rendben? - kérdezi anya előttem állva, s a pultnak támaszkodva. - Elkalandoztál egy kicsit.

- Igen, mostanában elég sokat használom az agyam. - ismerem el, s kezemet a homlokomra simítom. Az biztos, hogy mióta Harry ismét az életem részévé vált, azóta az életem fenekestül felfordult, és úgy érzem kezdem elveszteni önmagam. Gyorsan előveszem a telefonomat a táskámból, hogy lerendezzem a dolgot Kevinnel. Igaz nem kérte, hogy írjak, de én se várhatok arra, hogy ő írjon. Nőből vagyok, szeretnék rendesen felkészülni az eseményre, ha hivatalos ha nem. Míg édesanyám a maradék élelmiszereket pakolgatja el, én addig gyorsan begépelem és el is küldöm az üzenetet. Pár másodpercig még figyelem a képernyőt, leellenőrzöm, hogy biztosan elküldte-e, majd a  a farzsebembe csúsztatom.

- És Harry miatt nincs okom aggódni, ugye? - fordul felém, tekintetéből kivehető az őszinte érdeklődés és egyben az aggodalom. Egy mélyet sóhajtok a név hallatán. Érzem ahogy lever a víz, és a torkomon akad a szó, ezért csak megcsóválom a fejem, és abban reménykedek, hogy az idegesség nem ült ki az arcomra, így nem sejt az előttem álló semmit. - Akkor jó. - fordul sarkon, s hagyja el a konyhát. Kiengedem a benntartott levegőt, s csak azután követem őt a nappaliba, ahol helyet foglal a férje mellett a kanapén. Én csak megállok az egyik mögött, majd a kandalló felett elhelyezett órára sandítok, mely szerint már ideje lenne hazaindulnom, tekintve, hogy hosszú az út hazáig, és már így is jócskán besötétedett.

- Jó volt titeket újra látni. - nézek rájuk, majd hozzájuk sétálva egyenként megölelem őket. - Mostmár mennem kell! - mondom, mire szinte egyszerre biggyesztik le az ajkaikat.

- Maradhatnák éjszakára? - néz rám kérlelve, de én szinte azonnal elutasítva felajánlását megcsóválom a fejem. Annak semmi jó vége nem lenne, és amúgy is szeretnék kipihent lenni a holnapi programomra való tekintettel. Anya elengedően bólint, szerencsére nem kérdez rá, vagy kér számon a döntésemért, így nyugodt szívvel, egy utolsó búcsúzkodás után veszem fel magamra a kabátomat, majd hagyom el a házat. Amint becsukom magam mögött az ajtót úgy érzem lelkem feltöltődik, és valamilyen szinten megnyugszik, ahogy a kocsiba ülve egyre távolabb kerülök az otthontól, és a szülővárosomtól, na meg az ott ragadt emlékektől. Annyi minden zúdult rám egyszerre az elmúlt napokban, csoda, hogy nem vesztettem még el a józan eszem teljesen.
Kissé előre dőlve nyúlok a rádióhoz, hogy bekapcsoljam azt. Szemeimet egy pillanatra lehunyom, s csak hagyom, hogy a zene elterelje a gondolataimat messzire, ezzel megnyugtatva.

Sziasztok!
Ahogy ígértem, el is hoztam nektek a 12. fejezetet, mely meglepetésképp tartalmazza a múltjuk egy töredékét.
Remélem tetszett.

Ha igen, kérlek mindenképp jelezzét nekem kommentben, ha nem, akkor is! Minden visszajelzés számít!

Ezeken kívül szeretném megköszönni a már 3k megtekintést erre a könyvre, hihetetlenek vagytok! Innen is millió puszi és hatalmas ölelés nektek. Imádlak titeket!

Legyen további csodálatos napotok! x