Felicity Morgan

Akármennyire is akarom, hogy legyen, vagy lett volna, sajnos nem volt több mint tizenkét órám átgondolni a Harryvel tegnap történteket, így az idegesség teljesen lebénít akárhányszor csak arra gondolok, hogy a ma délutánt is vele kell töltenem. Hiába próbálom, nem tudom kiverni a fejemből azt a fájdalmas pillantását és az ideges viselkedését. A legjobb lenne ha felhívnám, hogy hagyjuk a mai alkalmat, de valamiért - még a bűntudatom ellenére is látni akarom, mintha egy részem megakarna arról győződni, hogy minden rendben van vele. Eléggé zaklatottnak látszott, mikor otthagytam őt.

Gondolataimból a lift csengése zökkent ki. Gyorsan lépnék is be, amikor is valaminek - vagyis inkább valakinek - ütközök, s a következő másodpercben azon kapom magam, hogy még én az illetőt bámulom lesokkolódva, ő addig engem. Persze, hogy pont a főnököm kell hogy legyen az, akivel ilymód összefutok ma.

- Jesszusom ne haragudj! - lépnék hozzá közelebb, de inkább helyben maradok. Szinte remegő kezekkel nyúlok a táskámért, hogy minél gyorsabban zsebkendőt találjak, bár úgy is tudom, hogy veszett ügy, tekintve, hogy hófehér - valószínüleg frissen mosott és vasalt - ingje kávéban ázik. - Valami van ma velem. - jegyzem meg, melyet egy kínos nevetés követ.

- Igen azt látom. - jegyzi meg Kevin, hangja szerencsére nem rejt semmi indulatot, mely arra utalna, hogy mérges lenne. - Emiatt ne csüggedj, amúgy is szörnyű volt. - ül ki egy grimasz az arcára, miközben óvatosan a mögöttem lévő szemeteshez lép, hogy kidobja a papírpoharat. Zavaromban egy tincset a fülem mögé tűrök. Nem is az ital az amit sajnálok, hanem a ruhadarab, melyből szinte esélytelen kiszedni a foltot.

- Mondd, akad valami, amivel kárpótolni tudnálak ezért? - kérdezem kétségbeesetten, s még mindig azon gondolkozom, mit is ajánlhatnék a felsője tisztítására. Ő addig nem szól semmit, de látszólag éppen a kérdésemre való válaszát fontolgatja.

- Mondjuk egy vacsora ma este? - kérdezi egy mosoly kíséretében, mire szinte azonnal felkapom a fejem, s szemeim egy pillanatra elkerekednek. Hirtelen köpni-nyelni nem tudok, csak nézek rá. Kezdek zavarban lenni, hisz még soha nem hívtak el vacsorázni, legalább is nem olyan jellegűre, ahol csak ketten lennénk. Mielőtt azonban válaszolhatnék, átfut az agyamon, hogy ma Harrynél van jelenésem, így az általa felajánlott időpont szóba sem jöhet. Mégha valahol meg is nyugszom efelől, azért mégsem akarom könnyelműen lerázni, elvégre az én hibámból adódóan egy igen csak fontos ruhadarabja bánta.

- Sajnos a mai nap nem jó. - mondom neki sajnálkozva, mire a mosolya lehervad az arcáról. - De esetleg holnap? - vetem fel az ötletet, hisz valahol nem szeretném, hogy ezt veszni hagyjuk. Szemei felragyognak, és pillantása mintha reménytelivé válna ezután.

- Szombaton? - kérdezi mégis döbbenettel a hangjában, ezzel enyhén elbizonytalanítva. Őszintén semmi tapasztalatom sincs efelől, ha már egyáltalán kell, hogy legyen. - Ha neked megfelel, nekem is. - egyez bele végül, féloldalas mosollyal az arcán. Mielőtt még viszonoznám azt, gyorsan kiengedem az eddig akaratlanul is benntartott levegőt.

- Tökéletes. - felelem, s egyik lábamat keresztezem a másik előtt. Ekkor váratlanul a telefonom apró jelzőhangja zavarja meg a pillanatot, mire rögvest a készülékért nyúlok. Szemöldökeimet ráncolva meredek a képernyőre, s semmi jó előérzet nem keletkezik bennem a név és az üzenet láttán.

Harry: Azt hiszem a mai alkalmat elkellene halasztanunk.

Harry: Ne haragudj!

Telefonom zsebembe való visszacsúsztatása után ismét az előttem álló személyre pillantok, és mielőtt még bármit szólhatna, búcsúzkodni kezdek.

- Ne haragudj, de most van egy kis elintéznivalóm.

- Jó, persze, menj csak. - tartja ki a kezét, mialatt oldalra lépve eláll az utamból, így egyenesen a liftbe tudok lépni. - Akkor szombaton. - int, s ez az utolsó amit látok, mielőtt becsukódnának előttem az ajtók.

***

Az elmúlt húsz percben kismilliószor meggondoltam ezt, és mind a kismillió alkalommal arra a döntésre jutottam, hogy igen is ide kellett most jönnöm. Nem tudom mi ütött belém, egyszerűen aggódom érte.

Egy remegő, de mégis megkönnyebbült sóhajt hallatok, mikor is megérkezem a - remélem - megfelelő házhoz. Nem szép dolog kutakodni, de magamat ismerve úgyse mertem volna rákérdezni a címére, így kikerestem Hazel adatai közül. Kicsit bűntudatom is van emiatt, hogy a nagybátyja háta mögött, a tudta nélkül cselekszem, de ismerem és tudom, hogy úgy sem adná meg a címét önszántából. Szinte biztos vagyok benne, hogy élvezi a jelenlegi helyzetre való tekintettel az egyedüllétet, és bár ezt tiszteletben is tartom, nem akarom, hogy esetlegesen magát eméssze a történtek miatt. Valahol én is hibás vagyok, amiért úgy viselkedtem ahogy. Tudnia kell, hogy nem haragszom rá.

Minden habozás nélkül szállok a kocsiból, és sietős léptekkel a ház bejáratához veszem az irányt, ám amikor annak lépcsőjéhez érek, lelassítok, és óvatos léptekkel sétálok fel rajta. Helyesen cselekszem - bíztatom magam, majd az utolsó fok megtétele után egy mély levegőt veszek. Mielőtt még meggondolhatnám magam helyezem ujjamat a csengőre, majd annak megnyomása után egy aprót hátralépek. Néhány másodpercbe telik csak, mire az általam meglátogatni szánt személy kinyitja az nyílászárót. Ajkaim résnyire elnyílnak egymástól a látványra, s megmernék rá esküdni, hogy a szívemet hallottam megrepedni ebben a pillanatban. Teljesen máshogy néz ki, mint tegnap. Szörnyű érzést kelt bennem kimerült és sötét szemei, s az az alatt éktelenkedő karikái, ahogy bágyadtan mered vissza rám. Mintha csak most realizálná ki is vagyok, íriszei elkerekednek, majd kilépve a teraszra becsukja maga mögött az ajtót.

- Felicity? - kérdezi, mintha nem igazán hinné el, hogy én állok előtte. Tekintetét lejjebb vezeti, s ekkor mintha aggódás apró jeleit mutatná, ijedség jelenik meg szemeiben. - Mi történt? Valami gond van? - kérdezi, miközben egy pillanat erejéig rám mutat. Lenézek magamra, s csak ekkor veszem észre, hogy nem csak Kevin ingje esett a kávé áldozatául, hanem az én blúzom is. - Azt hittem lemondtam az időpontot? - húzza fel a szemöldökét, s utóbbi kijelentése sokkal inkább hangzik számonkérésként.

- Basszus. - szűröm ki a fogaim közt, majd összefogom a rajtam lévő kötött kardigánt a mellkasom előtt. - Egy kis munkahelyi baleset, de nem ezért jöttem. Beszélnünk kéne arról, ami tegnap történt. Nem tetszett az, ahogyan elváltunk.

- Ne haragudj amiatt, ahogy beszéltem veled.

- Te ne haragudj, hogy számon kértelek. - csóválom a fejem, s egy pillanatra a mögötte lévő téglafalat kezdem el nézni. - Aggódtam érted. - bukik ki belőlem az indok, mire homlokát ráncolva kezdi vizslatni az arcom. - Minden rendben veled?

- Miből gondolod, hogy valami nincs rendben? - kérdezi, mintha nem tudná. Pedig tudom, hogy tudja, legalább is bízom benne.

- Ismerlek Harry. - jelentem ki, mire nagyot nyel. - Te nem szoktál csak úgy visszamondani valami olyat, ami a javadat szolgálja. - nézek mélyen a szemébe, hátha ezzel elérem, hogy megnyíljon nekem. Tekintetem a szeme alatti lila foltokra terelődik, s a szívem majd megszakad ahogy az ismerős jelenet lejátszódik bennem. Szinte biztos vagyok abban, hogy jártunk már hasonló helyzetben valaha. - Lehet, hogy. - kezdenék bele, de bezártságára való tekintettel enyhén elbizonytalanodom. - Lehet, hogy ezt most nehéz elhinni, de nekem beszélhetsz róla. - lépek hozzá közelebb, mire elkapja a fejét. - Már nem bízol bennem, ugye? - kérdezem, mire szemei elkerekednek, mintha alig akarná elhinni azt, hogy ezt a kérdést feltettem.

- Én nem benned nem bízom. - szólal meg. - Hanem a helyzetben. És magamban. A tegnap valamit felpiszkált bennem az, ahogy hozzám se szóltál. - mondja. - A bűntudatot, talán. Igen. Az, hogy esetleg megint árthatok neked felemészt.

- Harry, kérlek nézz rám! - kérlelem, mire egy sóhaj következtében úgy tesz. - Én nem haragszom rád. Vagyis, mikor először megláttalak úgy éreztem, hogy igen, de rájöttem, hogy nem rád haragszom. Hanem az érzésre, amit a látványod kelt bennem. - nézek továbbra is mélyen a szemébe, mégha cseppet sem vagyok annyira bátor, mint amennyire azt mutatom. - Te is tudod, hogy a kapcsolatunk lezárásának nem volt konkrét indoka, mindketten szerettük a másikat. - egy pillanatra abbahagyom, hogy levegőt vegyek, és lenyeljem a torkomba felkúszott gombócot. - Normális, hogy úgy érzünk most ahogy.

- Mindig is becsültem benned azt, hogy minden helyzetben tudtad mit kell mondani. - mondja. Nem igazán tudom, hogy erre most mit felelhetnék, így lehajtom a fejem. - Viszont akármennyire is szeretném mindezt elhinni. - mutat rám, aztán magára. - Hogy ez normális, egyszerűn nem megy.

- Tudom, hogy nehéz. Nekem is az. - bólintok. - De addig, amíg nem győződünk meg arról, hogy nincs köztünk harag, addig ez az egész megegyezés arról, hogy modellt állok neked nem fog menni. - ezt valóban így is gondoltam. Akármennyire is szerettem volna vele dolgozni, a puszta tény, hogy vele és a kimondatlan dolgokkal egy légtérben kellene lennem, úgy érzem már most megfojt.

- Te is tudod, hogy -

- Igen, tudom, hogy azt tetted, amit tenned kellett. - bólintok egyetértően, s próbálok nem törődni a bennem tomboló régről ismert érzésekkel. - De ez továbbra sem változtatja meg a tényt, hogy rossz érzés. - kijelentésemre mélyen beszívja az orrán keresztül a levegőt, melyet nem tudok hova tenni. Most vagy elege van már a témából, vagy pedig attól tart hogy ezzel megint felzaklatjuk a másikat. Gyűlölöm a  tényt, hogy ennyi év eltelt, és a benne való olvasóképességem teljesen kikopott. - De azt se felejtsd el, hogy te helyettem is döntöttél abban a pillanatban, amikor elhagytál.

Mindig is gondolkodtam ezen, elég sokáig foglalkoztatott a dolog, hogy mi lett volna ha. Mi lett volna ha egy kicsit jobban beenged engem, és hagyja, hogy segítsek neki. Bárcsak lett volna elég akaraterőm, hogy maradásra bírjam, hogy meggyőzzem arról nem kell ezen egyedül keresztülmennie. Ha egy kicsit több időm lett volna mellette, vele. Azt nem kérhetem, hogy bárcsak tovább szerethettem volna őt, mert attól függetlenül, hogy elment, az érzéseim iránta nem változtak. Csak fizikailag nem tudtam kifejezni őket, plátóivá váltak. Úgy éreztem magam mint egy olyan tinédzser, aki halálosan beleszeret egy elérhetetlen emberbe, egy hírességbe, kinek az életét szenteli mégsem láthatja soha.

Az előttem álló ismerős idegen nem szól egy szót sem, csak állkapcsát összeszorítva néz mindenhova, csak rám nem, és én akaratlanul is úgy kezdem érezni, mintha az idő visszakanyarodott volna. Mintha újra átélném azt a napot, amikor hivatalosan is bezárkózott előttem. Pár másodpercig tartjuk a csendet, egészen addig míg ő sóhajt egyet, majd szóra nyitja a száját.

- Akkoriban a saját szemembe is képtelen voltam nézni. - mondja, s vállai előre esnek. - Nekem sokat jelent az, hogy továbbléptél. Azt akarod, hogy megindokoljam a tettemet. Hát jól figyelj, kérlek. - fordít egy pillanatra hátat nekem, mintha ezzel összeszedné a bátorságát és a gondolatait. Mikor visszafordul hozzám előre lép egyet, közelebb hozzám. Testtartása cseppet sem fenyegető, éppen ellenkezőleg. - Azt akartam, hogy olyan életed legyen, amilyet én nem lettem volna képes biztosítani a számodra, érted? - arckifejezését elnézve megint felzaklatta magát, ám ennek ellenére hangja nyugodt, mégis lényegretörő, és határozott. - A problémáimtól mentes. A szánalmas múltamtól, és a szánalmas ismerőseimtől mentes.

- Harry. - könyörgök neki, miután továbbra is magát okolja a vele történtekért. Egy elsöprő érzés kerít hatalmába, s úgy kell visszafognom magam attól, hogy kezeim közé fogjam arcát. - Egyetlen ember élete sem mentes olyan dolgok alól, amelyeket legszívesebben visszacsinálna. - próbálkozom megnyugtatni. - Még az enyém se, kérlek ne ostorozd magad azért, ami a ekkor és akkor történt. Itt állok előtted, most, a jelenben és azt mondom én nem haragszom. Hogy hat évvel ezelőtt haragudtam? Igen. Na és? Volt rá okom, fájt, hogy elmentél mert szükségem volt rád, jobban mint bármi másra.

- Ne haragudj, ha azzal hogy elhagytalak jobban bántottalak. - mondja, miközben idegesen a hajába túr. - Nem igazán gondolkodtam, csak cselekedtem.

- Találhattunk volna megoldást, ahogyan minden másra amin keresztül mentünk, emlékszel? - kérdezem.

Ismét sóhajt egyet, ezúttal némi türelmetlenséggel a hangjában.

- Sajnos már nem számít. - mondja egyszerűen, s még ha nehéz is magamnak beismernem, igaza van. Annyi év eltelt, már nem kéne hogy számítson. Továbbléptünk. Azonban mindezek ellenére bennem összetörik és omlik valami, mert valamilyen oknál fogva nekem még mindig számít.