* Hat évvel később *

Az ébresztő hiábavaló, és hangos csengése tölti be a kis szobát. Már rég ébren vagyok, a hátamon fekve, és a plafont bámulva szinte számolva a másodperceket töltöttem el az aktuális ébredésig való időt. Alig ha aludtam valamit az éjszaka a súlyként rámnehezedő stressz miatt. Szörnyen ideges vagyok, és akármennyire is próbálom, lehetetlennek érzem megbírkózni a görcsel a gyomromban, mely mint egy képzeletbeli kéz, folyamatosan húzza azt össze. Ma van az első munkanapom, és ma találkozom először a gyerekekkel, akiket tanítani fogok.

Egy mély sóhaj kiengedése után fordulok a hasamra, majd fejemet a párnába fúrva morgok egyet. Karomat kinyújtva kezdek a telefon után tapogatni, melynek megtalálását követően ülök fel az ágyba, s hallgattatom el azt. Felállva az ablakhoz sétálok, és a függöny elhúzása után tekintek ki rajta. Hiába is reménykedtem másban, a manchesteri időjárás most is cserben hagy. Számat enyhén elhúzom a megfogalmazódott gondolatra, melyet hiába is akarok, nem tudok elhesegetni. Egyáltalán nekem való ez az egész? Biztos hogy ezt akarom csinálni?
Határozottan igen. Megdolgoztam érte, nem hagyhatom hogy pár kósza gondolat visszatáncoltasson a célba érésem előtt.

Gyorsan magamra kapom a tegnap este kikészített ruhámat, majd a fürdőszobába sietek, ahol egy gyors fogmosás és fésülködés után a külsőmön kezdek dolgozni. Felteszek egy szolid sminket, és néhány kiegészítőt. Egy mély sóhaj következtében támaszkodok a mosodónak, miközben ujjaimmal megragadom annak peremét. Egy darabig csak állok, és figyelem magam a tükörben, míg végül az órámért nyúlok, hogy az felcsattoljam a csuklómra. Az előbb említett ékszerre pillantok, mely szerint van mindössze harminc percem beérni. Megirigyelt gyorsasággal hagyom el a fürdőt, és azzal együtt az emeletet is, hogy minél hamarabb kint tudhassam magamat a házból. Leérve a konyhába azonnal a szükséges dolgaimért nyúlok, majd a cipőm felvétele után máris az ajtó túloldalán találom magam. Annak bezárása után egy mély levegővétel erejéig szedem össze minden bátorságom, majd a lépcsőn lerohanva megpróbálok amilyen gyorsan csak lehet a kocsihoz érni, mely a ház előtt parkol. A magassarkú enyhén megnehezíti a tervem, de szerencsére az eső már valamennyire elállt, mostmár inkább csak szitál. Egy megkönnyebbült sóhaj hagyja el a számat, amint biztonságban tudhatomat magamat az áztató vízcseppekkel szemben.
A kulcsot a zárba dugva, majd elfordítva indítom be a járművet, melynek hangos morgása tényleg a valóságba repít, és tudatja velem hogy ma tényleg kilépek a komfortzónámból, és végre beindul az életem. Kiérve a főútra nem igazán azzal szembesülök, amire vártam. Az autók hosszú sort képezve foglalják el az utat, és szinte csak centimétereket mozdulnak. Csodálatos. Erre több időt kellett volna szánnom, remélem holnapra már belerázkódom a körforgásba.

***

Hosszú percekig tartó, végül eredményes parkolóhely után való keresést követően gyorsan szállok ki a kocsimból, majd zárom be azt. Az épületre pillantok, aztán a karórámra, mely szerint van még kerek öt percem a kezdésig. A gyomrom vesz egy háromszázhatvan fokos fordulatot, ahogy megteszem az első lépést az intézmény felé. Egy pozitív dolog már van a mai napban; az eső már teljesen elállt, csak azok a csúnya fekete felhők borítják az eget.

Az iskola bejáratánál már várnak rám, mely enyhe megkönnyebbüléssel tölt el.

- Jó reggelt Mr. Wilson. - nyújtom a kezem az igazgató felé, ki egy kedves mosoly következtében elfogadja azt.

- Magának is Ms. Morgan. - mosolyog még mindig, majd megfordulva az ajtóhoz lép, melyet miután kinyit, kitárja nekem. Egy bólintással köszönöm meg, majd lépek be az épületbe. - Készen áll az első napra? - kérdezi, ahogyan mellém ér.

- Természetesen igen. - válaszolom határozottan, majd körbepillantok az aulában. Még mindig csodálatosnak tartom a belterét, az ember egyből rájön hogy művészeti iskola, tekintve, hogy a gyerekek alkotásaival van kidíszítve.

- Egy kis beszélgetés erejéig még kérem fáradjon be velem az irodámba. - mutat egy ajtóra, ahogy felérünk a lépcsőn, mely valószínüleg az említett helyíség. Egy aprót bólintok, majd megindulok az iroda felé. Ezúttal hagyom, hogy ő lépjen be előbb, melyet egy kedves mosollyal köszön meg. Beérve az apró helyiségbe mindketten helyet foglalunk, majd nekilátunk a beszélgetésnek.

***

- Tudnak kicsit szemtelenek lenni, de nem vészesek. - vonja meg a vállát, majd a kilincsért nyúl, és kopogás nélkül lép be a terembe, ezzel magunkra vonva a diákok figyelmét. - Jó reggelt osztály! - köszön nekik, melyet a gyerekek kánonban viszonoznak. - Szeretném nektek bemutatni az iskolánk új rajz tanárát, Ms. Morgant. - lép hátrébb rám mutatva, majd kezeit összekulcsolja a háta mögött. - Átadom a szót, nekem amúgy is mennem kell. - fordul felém egy pillanatra, majd vissza az osztály felé. Ránézésre nem is tünnek annyira rossznak, sőt igazán udvariasnak látszanak. - Sok szerencsét Ms. Morgan. - jegyzi meg, majd egy mosoly után kisétál a teremből. Egy mély levegővételt követve sétálok az asztalhoz, s hiába is akarom elhesegetni a rám szegeződő szempárok által keltett érzést, nem igazán megy.

- Szóval. - szólalok meg végül. - Szeretném ha mindenki egyenként, bemutatkozna. Természetesen aki nem akar, annak legalább a nevének elmondása kötelező. Rendben? - kérdezem, mire bólintanak. - Kezdjük mondjunk veled, rendben? - pillantok egy fiúra, ki szemforgatva hagyja abba a székével való dölöngélést.

- James Thomson vagyok, és szeretek rajzolni. Ennyi. - mondja monoton hangon, melyből egyből kiveszem, hogy bárhol lenne most, de nem itt.

- Köszönöm James. - bólintok, majd a mellette ülő barna hajú, zöld szemű lány felé fordulok, kinek tekintete annyira ismerős, hogy pár másodpercig próbálom előidézni hol látthattam már, mely teljesen összezavar. Egy apró sóhaj után dől hátra a székében, majd bólint.

- A nevem Hazel, tizenhárom éves vagyok. Szerintem nem nehéz kitalálni, hogy szeretem a művészetet. - pillant föl rám, mire bólintok egyet. - Hát. A szüleim hét éves koromban meghaltak egy autóbalesetben, és egészen egy évvel ezelőttig árvaházban éltem. Jelenleg a nagybátyámmal élek. - mondja halkan. A szívem szakad meg, ha belegondolok mit élhetett át, és még most is talán mennyi nehézséget okozhat ez neki. - Szerintem ennyi elég rólam. - jegyzi meg, mire egy kedves és bíztató mosollyal köszönöm meg neki.

***

Csak figyelem ahogy a "gyerekek" gyorsan összepakolják a cuccaikat a kicsöngetést követően, majd megpróbálják sebesen elhagyni az osztálytermet.

- Hazel, kérlek gyere ide egy kicsit. - szólítom meg a lányt, ki döbbent tekintettel jutalmazza tettemet. Fejét lehajtva sétál az asztalhoz, majd megállva mellette rám néz.

- Igen Ms. Morgan? - kérdezi udvariasan, de hangjában ott bújkál a türelmetlenség.

- Csak szerettem volna megköszönni, hogy elmondtad nekem azt, ami a szüleiddel történt. Bátor dolog volt tőled, sokat jelent nekem hogy megbíztál bennem. - mosolygok rá kedvesen, mire száját enyhén elhúzza. - Az osztálytársaid tudták már? - mire bólint.

- Ha nem mondom el magának én, akkor ők tették volna. - jegyzi meg, mire teljesen ledöbbenek.

- Sajnálom. - teszem egyik kezem a vállára.

- Köszönöm. - bólint. - Most mennem kell, a nagybátyám már biztosan vár rám. - mondja, mire elvéve kezemet, bólintva adom a tudtára, hogy távozhat, melyet azonnal meg is tesz. Gyorsan a vállamra kapom a táskám, majd a kabátomat a kezemre terítve lépek az ablakhoz, hogy leellenőrizzem az időjárást. Lepillantok az udvarra, és ekkor megpillantom Hazelt, és a - minden bizonnyal - nagybátyját, ki akárcsak a lány, nagyon ismerős a számomra. Sajnos fél arcát egy napszemüveg takarja el, így nem igazán tudom őt sem azonosítani.

- Hogy ment az első napja Ms. Morgan? - kérdezi Mr. Wilson, miközben zsebre rakott kezekkel belép a terembe. Hátrafordulok, majd gyorsan ellépek az ablaktól.

- Ahogyan elképzeltem. - mosolygok, melyet nem rest viszonozni. - Igazán jólnevelt gyerekek. - jegyzem meg, melyre elhúzza a száját.

- Még. - kuncog, melyre én is elmosolyodom. Hirtelen egy telefon hangos csörgése tölti be a tantermet, és beletelik pár másodpercbe mire felismerem a csengőhangot. Ez az enyém lesz.

- Elnézést, azt hiszem fontos lenne felvennem. - mondom, mire bólint egyet, majd az órájára pillant.

- Amúgy is mennem kell. - legyint. - Majd hétfőn találkozunk, Ms. Morgan.

- Minden bizonnyal. Legyen szép hétvégéje Mr. Wilson! - intek neki, melyet még az ajtóban visszafordulva viszonoz.

- Magának is. - mondja, és másodpercekre rá már el is tűnik. A telefonom eközben elhallgatott, de az illető esélyt sem adva a visszahívás lehetőségének csörget ismét. Ujjamat elhúzva a képernyőn emelem fülemhez a készüléket.

- Igen Niall? Mi olyan fontos? - kérdezem, majd a telefont a vállammal az arcomhoz szorítva kezdem el magamra venni a kabátomat.

- Ezt ne úgy kérdezd mintha kényszerből kellene, legyél szíves. - jegyzi meg szarkasztikusan, mire akaratlanul is felnevetek. - Na és neked mi olyan vicces? - vág vissza, melyre csak megforgatom a szemeimet. A kabátom sikeres felvétele után hagyom el a tantermet, majd amilyen gyorsan csak lehet az épületet. - Péntek van Flissy. És ezt tudod mit jelent ugye? - kérdezi, mire - nem fogok hazudni - megjegyzésén elgondolkozok. Hát persze. A péntek esti közös időtöltésünk, mely általában pár doboz pizza rendeléséből, egy-egy pohár bor társaságában való  filmezésből áll. Olyan tipikus dolog, amit két jó barát csinál együtt.

- Igen. - bólogatok, bár ezt ő természetesen nem láthatja. - Hétkor nálam?

- Nekem jó, az én lakásomban amúgy is most nagy a felfordulás, szóval. Benne vagyok. - mondja. - Vigyek valamit?

- Mindenem van, szerintem. De ha kell valami majd hívlak. - mondom, majd átrakva a telefont a másik fülemhez előkeresem a kocsim kulcsát, melyet sikeresen megtalálok a kabátom zsebébe.

- Oké. Akkor majd hétkor csajszi. - informál, mintha én lennék az, aki elfelejti, hogy megjelenése van valahol.

- Ezt inkább magadnak jegyezd meg, és vésd az elmédbe. Ha pontosan hétkor nem leszel az ajtómban, kizárlak. - fenyegetem, de hangom elcsuklik a visszatartott mosolyomnak köszönhetően.

- Úgyse tennéd meg. - gúnyolódik. - Túlságosan szeretsz te engem ahhoz, hogy megtedd.

- Mhm. Majd meglátjuk Horan. - mondom, majd bontom a vonalat. Fülig érő mosollyal az arcomon dobom a táskám az anyós ülésre, majd beindítva a kocsit kikanyarodok a parkolóból, és megindulok hazafelé.

***

Éppen az e-mailjeimet nézem át, amikor megszólal a csengő. Az órára pillantok, mely szerint hét óra előtt tíz perccel járunk. Szemöldökeimet felvonva állok fel az asztaltól, majd az ajtóhoz sétálok, hogy kinyissam az ismert ismeretlennek.

- Jól érzed magad? - kérdezem, ahogy belép a házba, és tenyeremet játékosan a homlokára helyezem. - Nem vagy lázas?

- Haha, nagyon vicces. - nyújtja ki a nyelvét, majd kabátját lekapja magáról, melyet felakaszt, szokásához híven pontosan az enyém mellett.

- Ma milyen filmet óhajt megnézni uram? - kérdezem, miközben előveszem a boros üveget, és a talpas poharakat.

- Gondoltam ma csak simán beszélgethetnénk az élet nagy dolgairól. - vonja meg a vállát, majd leül az asztalhoz. - Milyen volt az első munkanapod?

- Jó volt, nagyon. Fölösleges volt aggódnom annyit miatta. - felelem, majd lerakom elé a megtöltött poharat. Én is helyet foglalok, majd államat a tenyerembe támasztva várom a következő kérdést.

- Liammel beszéltél a napokban? - kérdése egészen meglep, ezért homlokomat ráncolom pár másodperc erejéig.

- A születésnapján utoljára, ami ugye kedden volt, szóval aznap utoljára. - mondom, majd belekortyolok a pohárba. - Miért?

- Csak mert nekem nem válaszol, és kezdtem igazán aggódni miatta. - vonja meg a vállát. - Na de visszatérve rád. Milyenek a gyerekek? Nem gondoltad meg magad abban a pillanatban ahogy megláttad őket? - kérdezi.

- Igazán jólneveltek, bár Kevin szerint egyenlőre csak. - emelem fel a mutató ujjamat egy pillanatra, imitálva a csak szócskát.

- Kevin? - kérdezi felhúzott szemöldökkel, és azzal a tipikus sunyi mosollyal az arcán.

- Niall. - figyelmeztetem. - Mielőtt még bármit is kiakarnál belőlem szedni, el kell hogy szomorítsalak, hogy Kevin Wilson a főnököm. Az intézmény igazgatója.

- De bejön neked, mi? - húzogatja a szemöldökét, mire félrenyelem az italomat.

- Niall! - szólok rá, mire nevetése tölti be a ház belterét.

- Csak ugratlak, na. - kapkod levegő után. - De látnod kellett volna az arcodat. - mutat rám, mire csak megforgatom a szemeimet.

- Idióta vagy. - csóválom a fejem. - Nem is tudom mi ütött belém, mikor hat évvel ezelőtt beengedtelek az ajtón. - mondom, mire arckifejezései elkomorodnak.

- Szükséged volt valakire. -  jegyzi meg, és hangja ezuttal komolyan cseng.

- Tudom. - bólintok, és egy pillanatra elveszek a múlt sötét emlékeiben. - És köszönöm is. - mondom végül, egy apró fejrázást követően.

- Na jó. - csapja össze a tenyereit. - Elég a lelkizésből, rendeljünk pizzát, aztán nézzünk meg egy filmet. - mosolyog, melyre egyetértően bólogatok. Kinyújta felém a tenyerét, melybe jó erősen belecsapok.

- Benne vagyok. - pattanok fel a székből, majd a poharakat megragadva a mosogatóhoz sétálok. Megragadom a szivacsot, ám ekkor két kezet érzek a derekamon.

- Nem Flissy, az ráér. - ránt el Niall, mire egy jóízű nevetés szökik fel a mellkasomból. Utálom, ha így hív. Még édesanyám becenevénél is rosszabb.

- Mondtam már, hogy nem tetszik ez a becenév. - nyöszörgök, majd levágódom a kanapéra. Ekkor eszembe jut a pizza, és hogy a telefonom meg a táskámban van a szobámban, ami pedig az emeleten. - Megrendeled a pizzát? - szögezem a kérdést Niallnek, ki közben már megtalálta a távirányítót, és éppen a csatornák között váltogat, bizonyára valami értelmes filmet keresve. Egy bólintás után már elő is veszi a telefonját.

- A szokásos vegán pizza? - fordul felém, kérdésére válaszul csak széles mosollyal az arcomon bólintok. Másodpercek elteltével már csörgeti is a pizzériát, én pedig átveszem tőle a távirányítot.

Sziasztok!
Szóval, itt lenne hát a folytatás.
Remélem elnyerte a tetszéseteket!
All the love. x