Az asztalon lévő tintatartóval és pergamenttel szemezve, Beth egy madártollal a kezében harapdálta alsó ajkait, keresve a megfelelő szavakat, melyek kifejezik érzéseit. Sok gondolat megfordult a fejében, de azt akarta, hogy a levél tökéletes legyen. Az ajtó nyikorogni kezdett, s követte két hölgy lépéseinek zaja, amik felébresztették Beth-et a gondolataiból. Válla felett hátratekintve hamisan elmosolyodott, előre tudva, hogy udvarhölgy társai érkeztek meg.

Clara bosszankodva figyelte, ahogy Victoria is a könyvtárba lépve a könyvek között kezdett bámészkodni. Beth kuncogni kezdett Clara frusztrációján, amit a büszkeséggel telt fiatal nő váltott ki. Clara elővette a nyelvi könyvek közé rejtett verseskötetét, amelyet már régóta olvasott és leült az egyik ablak melletti székbe, éppen Beth mellé.

Victoria is végre talált egy könyvet, amivel elütheti az időt, s leült a tűz mellé. Ezt csend követte, Beth már kezdte azt hinni nyugalomban megírhatja a levelet Andrewnak, de ez nem tartott sokáig. Victoria mélyen felsóhajtott és a lapok helyett Beth tarkóját kezdte bámulni.

Clara felpillantva észrevette Victoria furcsa viselkedését. "Van oka annak, hogy ennyire elragadtatja Beth feje, Lady Victoria?" kérdezte keserűen.

Victoria Clara-ra kapta szemeit. "Van oka, hogy kételkedik a tetteimben?"

"Nos, mióta maga is kételkedik mindenki máséban." vágott vissza Clara.

Beth Victoria felé fordult. "Mit szeretnél mondani nekem?"

Victoria végigfuttatta nyelvét alsó ajkán, majd kihúzta magát. "Biztosan tudsz valamit a rejtélyes férfiról, aki megjelent a hercegnő körül."

"Sajnos nem tudom mire gondolsz." válaszolta hűvösen Beth.

"Rejtélyes úriember? William Shakespeare-t olvastál?" kacagott fel Clara.

"Nem mernék olyasféle fikciókat olvasni. Apám megveti a munkáit." felelte Victoria.

"És te mindig azt teszed, amit apád parancsol." motyogta Beth.

Beth ugyan halkan beszélt, Victoria tisztán hallotta. Felkelt helyéről, hangos csattanással becsukta a könyvet és Beth-hez lépett, szemeit forgatva nézett le rá. "Rejtegetsz valamit Lady Beth, de rá fogok jönni. Ne aggódj."

"Azért vagy itt hogy a hercegnőt szolgáld mindenféle ellentmondás nélkül." válaszolt nyugodtan Beth. "Ne feledd, hogy könnyen megszabadulhatnak tőled és pótolhatnak valaki mással."

_ _ _

Felipe nehezen tudott koncentrálni. Újra és újra átnézte az asztalán lévő dokumentumokat, de fejben teljesen máshol járt. Frusztráltan felsóhajtott és felpattanva az ajtóhoz sétált. Kinyitva a kétszárnyas ajtót az üres folyosóval szemezett.

"Hívattam Sofia szeretőmet, hogy ebédeljen velem." magyarázta az ajtajánál álló őrnek. "Elmennél hozzá, hogy mi tart neki ilyen véresen hosszan? Azonnal beszélnem kell vele." a vitájuk óta rosszul érezte magát, ami nem engedte rendesen végezni teendőit.

Az őr bólintott, meghajolt és elindult Sofia részlege felé. Felipe visszalépett és a fogadószobájába ment, becsukva maga mögött az ajtókat. Öntött magának egy pohár bort és leült a tűz mellé, úgy várta a lányt. Egy örökkévalóság után végre kopogtak az ajtón. Talpra állt és arra számított, hogy gyönyörű arca köszönti majd, de ehelyett még mindig az őr állt ott, teljesen lesápadva.

Felipe idegesen felnyögött. "Mit jelentsen ez?" kérdezte az őrt. "Hol van? Mindegy is." tette le a talpas poharat a legközelebbi asztalra és elindult. "Majd én elmegyek hozzá." sétált el az őr mellett. 

Elindult a hosszú folyosókon, lépteit még a konyhákban is hallották. A szolgálók a falhoz simulva várták meg, amíg dühös királyuk elhaladt mellettük. Mikor Sofia szobájához ért, az ajtó félig nyitva volt. Lábával az ajtóba rúgott, amitől az a mögötte lévő falhoz csapódott, a király rettentően dühös volt, amiért a szeretője ignorálta, de megállt lépteiben, mikor szeme megakadt Sofia-n. Békésen feküdt ágyán mindössze egy vékony ingben. Ha nem látta volna halványkék ujjait és fennakadt szemeit, azt hitte volna mindössze alszik. Felipe közelebb lépett, Sofia teste dermedt volt és nem lélegzett.

Meghalt.

Felipe a válla felett hátranézett az őrre, aki követte őt és az ajtóban állt. "Kéretem az orvost. Légy feltűnésmentes, és ne szólj erről senkinek egy szót se."

_ _ _

"Lady Beth semmit nem mond nekem, apám." mondta Victoria. A szüleivel szemben állt, miközben azok a királyi udvar kitűnő ételeiből tömték magukat. Victoria nem csatlakozott hozzájuk, neki a hercegnővel kell ennie.

"Talán nem tud semmit." Lady Cameros javasolta, hangja halk és finom volt.

"Eléggé valószínűtlen, Francisca." mondta unottan Cameros. "Beth a királynő udvarhölgye és bizalmasa már évek óta."

"Nagyon közel állnak egymáshoz, anyám." adta hozzá Victoria.

"Ha a hercegnő bármiféle érdektelenséget mutat a herceggel való házassága iránt, azonnal mondd el nekem, gyermekem. Megértetted?" mondta halkan Cameros. "Egy szövetség vele remek vagyont hozna nekünk."

"Igen, apám." mondta Victoria. "És ha a hercegnő máshogy gondolja majd? Akkor mit tegyek?"

"A herceg szenteste érkezik és te is jelen leszel, mikor bemutatják a hercegnőnek. Tömérdek időd lesz, hogy megakadjon rajtad a szeme. Akár kedvére van a házasság akár nem, az előnyünkké válik. Miért nem látogatod meg Sofia-t vagy a király egy másik szeretőjét? Egy este erejéig tanulmányozod őket és máris előnyöd lesz a hercegnővel szemben."

Lady Camerosnak még a lélegzete is elakadt. "Uram, veszélybe helyezed az erényét."

"Már felkínáltam magam a királynak egyszer, anyám. Egyébként is mindent megteszek, hogy a családunk sikeres legyen." felelte Victoria.

_ _ _

Victoria felemelte öklét és halkan kopogott Sofia ajtaján. Több percnyi némaság és várakozás után újra kopogott és fülét a faajtóhoz tapasztotta. "Sofia úrnő?" szólította. Nem kapott választ. Elhúzódott, arcára zavarodottság és kíváncsiság ült.

Nem volt meggyőzve arról, hogy a szoba üres, de Victoria tovább indult, de a sarkon a fal mögé bújva tovább figyelte az ajtót, amíg az ki nem nyílt.

"Este visszatérek." mondta egy férfi hang.

"Köszönöm." válaszolta egy másik férfi.

Victoria felismerte a második hangot - a király. A kőfalnak nyomta hátát, amíg a másik férfi elment mellette a másik irányba, elveszve a távolban. Victoria visszament Sofia ajtajához, nem hallotta a lakat záródását, ezért egyszerűen benyitott. A király a szeretője ágya mellett térdelt, aki az ágyon feküdt a hasán összekulcsolt kezekkel, miközben a király gyönyörű szeretője felett imádkozott.

Victoria levegő után kapott, amitől Felipe is felnézett, tekintete kedvesség helyett dühöt mutatott. "Én.... ő... felség?"

"Mi a fenét csinálsz te itt?" vonta kérdőre. Victoria nem jutott szóhoz. "Legalább csukd be az ajtót!"

Victoria magához tért és engedelmeskedett, becsukta maga mögött az ajtót és neki is dőlt. "M-meghalt?"

Felipe arcát kezei közé temette. Victoria sosem látta a királyt a mogorva tekintete nélkül, nemhogy könnyekkel küszködve. Félresöpörve gondolatait a király mögé lépett és kicsi kezeit a vállaira helyezte. Óvatosan simogatta vállait, miközben a király egyre jobban megnyugodott, mégsem tudta elfogadni barátja és szeretője hirtelen elvesztését.

Hirtelen a király sajátjával megfogta Victoria kezét. "Victoria."

"Felség." válaszolt. A király könnyes szemeivel nézett rá, de egy hang sem jött ki a torkán. "Nincs szükség szavakra, uram. Ha bármit tehetek önért egy ilyen szívrepesztő helyzetben - bármit - itt vagyok és itt is leszek. Enyhíthetek a fájdalmadon." suttogta csábítóan.

Egy pillanatra Felipe a csapdájába esett és közel húzta magához a lányt, s lehajtva fejét egy csókot adott szűz ajkaira. De ezután újra felismerte a körülményeket és elhúzódott.

"Nem itt és nem most." mondta. "Hívatlak ha szükségem van rád. De senki sem tudhat Sofia-ról. Add a szavad, hogy ez köztünk marad - a mi titkunk."  

"Természetesen felség." mondta Victoria bólogatva. 

"Remek. Most menj és szolgáld a húgom, ahogy az a dolgod lenne. A megfelelő időben találkozunk."

"Igenis, felség." hajolt meg és egy utolsó pillantást vetve Sofia testére elhagyta a szobát.