Miközben a nap áttört a horizonton, Magdalena felkapott egy köpenyt a szekrényéről és felhúzta vállaira. Megkötötte derekánál és megigazította a vörös kapucnit tarkójánál. Csendesen kiment a szobájából és róni kezdte a folyosókat, figyelmen kívül hagyva a szolgákat, akik meghajoltak előtte. Egy idő után lefordult a szolgák szárnya felé, ahol lehajtott fejjel ment, amíg el nem ért egy ajtóig, ami kifelé vezetett. Körbenézett, hogy figyeli-e valaki, majd elhúzta a reteszt és kilépett a reggeli, csípős levegőbe. Az ajtót óvatosan becsukta maga mögött. A szél megcsípte az orrát és arcát, miközben a hóval takart ösvényen haladt a kert felé. Örült neki, hogy végre érezhetett valami élőt a saját bőrén.

Mikor a kertek bejáratához ért, megállt. Csodálva nézte a látványt, különösen tetszett neki, ahogy a kő boltív tetejét beborította a hó, melyen visszaverődött a felkelő nap fénye.

"Gyönyörű reggel, nemde?"

Magdalena körbenézett az ismeretlen hangot keresve, amiben brit akcentus bújt meg. Nem volt sok angol férfi és nő az udvarban, kivéve Bethet, de ez nem egy nő hangja volt. Mögötte egy férfi állt egy fekete köpenyt magára öltve, ami sötétebb volt, mint az éjszaka vagy a gazdag tinta. Levette kapucniját, felfedve csokoládébarna fürtjeit, amit tarkójánál fogott össze. Magdalena lassan, remegve szívta magába a levegőt az ismeretlen láttán.

"Elnézést, hogy megijesztettem, hölgyem." mondta, enyhén meghajolva. Telt ajkai egy mosolyra húzódtak, smaragdzöld szemei pedig csillogtak, de mosolya hirtelen lefagyott arcáról. "Ugye érti amit mondok?"

Magdalena bólintott. "Természetesen. Csak nem számítottam akcentusra. Nem sok angol ember van az udvarban."

"A Karácsony miatt érkeztem." válaszolta, a hó ropogott csizmái alatt, mikor egy lépést közelebb lépett. "Úgy hallottam a kertek itt igazán szépek, szóval szerettem volna őket a saját szemeimmel látni."

"És, felért az elvárásaihoz?" kérdezte Magdalena.

A férfi egy pillanatra elcsendesült, majd a kertről lekapva tekintetét újra Magdalena felé nézett. "Sajnos, nem tudom megítélni, mivel valami más szépsége sokkal vonzóbb."

Magdalena enyhén megrándult, érezte hogy orcái felforrósodnak. Lenézett a földre, ajkait összepréselte, hogy visszafojtsa mosolyát, majd újra felnézett a férfira. "Minden angol férfi ilyen könnyedén bókol?"

"Nem, nem." mondta egy önelégült mosollyal. "Biztosíthatom róla, hogy nem vagyok olyan, mint a többi angol férfi, akikkel valaha is találkozni fog."

Magdalena nagyot nyelt. "Úgy sejtem a palotában tartózkodik? Vagy szólnom kell az őrségnek, hogy egy falusi beszökött a palotába?" mosolyodott el.

Halkan kuncogott. "Nem szükséges, már megkaptam a szobámat a palotában."

"Remek. Nos, hagyom magát felfedezni." mondta Magdalena a kert felé geszturálva.

Miközben elindult magára hagyva a férfit a bejáratnál, az utána kiáltott. "Mi a neve?"

Megállt, és válla felett hátranézett rá. "Hívj Elenának."

"Harry."

_ _ _

Beth egy ablakon keresztül leskelődőtt a kertbe, kezeivel a párkányra támaszkodott, lélegzete elhomályosította az üveget.

Összeszűkítette barna szemeit, mikor egy fekete alak közeledett a hercegnőhöz, akit már azóta figyelt, hogy észrevette a kertben. Mikor ébreszteni ment a hercegnőt már sehol sem volt, de rögtön tudta hol lehet, ezért elővigyázatosságból figyelt rá az ablakból. És igaza volt; a hercegnő egyszer elmondta neki, milyen kedves szerepet kapnak a szívében a kertek.

Épp amikor a fekete alak felfedte arcát, Beth lépéseket hallott, amik megfordulásra késztették. Senki nem tudhat a hercegnő hollétéről, csak feldühítené testvérét. Ellépett az ablaktól és úgy csinált, mintha csak sétálgatna a folyosón, közben reménykedett, hogy a váratlan személy nem tekint ki az ablakon.

"Hölgyem."

Megállt léptében és megfordult. A hang egy szobalányé volt. "Igen?"

"Valaki várja önt a zene szobában, hogy hallhassa magát."

Beth összeráncolta szemöldökeit. "Ilyen korán? Kicsoda?"

"Nem mondta meg a nevét, hölgyem. De láttam a kezében egy levelet."

Beth bólintott. "Köszönöm." a szolgáló meghajolt és tovább indult intézni a dolgát. Beth ismét egyedül volt, ezért újra kipillantott az ablakon. Magdalena még mindig a rejtélyes emberrel beszélgetett. Tovább akarta nézni őket, de a kíváncsisága erősebb volt a zene szobában várakozó ember miatt. Ezért elindult a folyosón.

A zene szobához közeledve lelassította lépteit és megállt a küszöbnél. A szoba még kissé hűvös volt, a tüzet még csak nemrég gyújtották meg. Beth furcsán nézett a férfire, aki neki háttal a csembaló előtt ült. Ujjai lebegtek az elefántcsontból készült billentyűk felett, és ahogy a szobalány is mondta, egy piros pecsétes levél pihent az aranyszínű hangszer tetején. Csendben maradt, miközben a férfi lenyomva a billentyűket egy olyan dallamot alkotott, amit már évek óta nem hallott. Egy percig magával ragadta a zene, ami a családjára emlékeztette őt, ahogy vidéken éltek Angliában, de ez elillant, mikor a férfi rossz billentyűt nyomott le.

"Greensleeves." mondta, nevet adva a férfi által játszott műnek. "Az édesanyám kedvence." a férfi megfordult hangja hallatán.

Beth térdei megremegtek látványától. Semmit sem változott, de mégis annyira más volt. Szőke haja már inkább barna volt, sokkal magasabb és izmosabb lett, de szemei még mindig ugyanolyan kristálykékek maradtak. "Andrew."

"Lady Elizabeth." köszönötte, közben felállt.

Beth szaladni kezdett felé, de megállt, mert nem akarta kellemetlen helyzetbe hozni. A férfi nem sietett elé, neki nem okozott akkora örömet a viszontlátás. Beth összekulcsolta maga előtt kezeit. "Miért vagy itt?" kérdezte.

Szemei a levélre szegeződtek a csembalón, majd újra a lány finom vonásaira. "Híreket hoztam a szüleidről. Úgy gondolták hamarabb megérkezik, ha egy barátságos arc juttatja el hozzád."

"Mi lehet olyan fontos, hogy idáig elküldtek?" Beth szíve hevesen vert. "Mi történt? A testvérem?"

"Nem, Mary jól van. De jobb lenne, ha te magad olvasnád el." vette kezébe a levelet és nyújtotta felé enyhén remegő kézzel.

Beth elvette azt gyerekkori barátjától, aki egy árva volt és az apja inasa. A neve apja kézírásával lett ráírva a levélre. Egy pillanat hezitálás után felbontotta. Mikor elolvasott minden betűt és szót, könnyes szemekkel nézett fel Andrewra. "Találkoztál vele?" kérdezte gyengén.

Megrázta a fejét. "Hivatalosan nem. De sokszor járt a birtokon, láttam őt távozni."

Beth egy székhez sétált és leült a puha anyagra. "Idős?"

"Nem, tulajdonképpen nem sokkal idősebb nálad." mondta Andrew és letérdelt elé a földre. "Ez egy jó párosítás, Elizabeth. Tudod, hogy a szüleid nem kényszerítenének semmi olyanba, amit nem szeretnél."

"Mégis itt vagyok." csattant fel, a könnyek lefolytak arcán. Vonásaiból kivehető volt a fájdalom, ezért felemelte kezeit, hogy letörölhesse könnyeit. "Nem úgy értettem. Hálás vagyok a lehetőségért amit kaptam és szeretem a hercegnőt. De mindketten tudjuk miért küldtek ide és miért álltak elő ezzel a házassággal. Ráadásul minden ember közül, pont neked kell ezt közölnöd velem!"

"Elizabeth, házas vagyok." nyögte ki kétségek nélkül. Beth lefagyott. Fogait összeszorítva várta, hogy folytassa. "A neve Catherine. Hozzám hasonló sorból való és nagyon kedves."

"Szóval ezért veled üzenték meg a híreket." állt fel és sétált a tűz mellé. "Szereted őt?"

Andrew is felállt. "Elizabeth..."

"Szereted őt?" kérdezte meg ismét Beth.

"Igen." mondta óvatosan. "Igen, szeretem." Beth zokogni kezdett. Alsó ajkába harapott és hagyta, hogy könnyei megállíthatatlanul végigfollyanak arcán, Andrew pedig csak ott állt, és nézte. "A szüleid megengedték, hogy Karácsony után távozz. Egy fogadóban szállok meg a szomszéd városban, ha látni akarsz." indult el az ajtó felé, de még utoljára visszapillantott. "Sajnálom Elizabeth. Nem szándékoztam belé szeretni."

Beth elfordult és nézte a táncoló tüzet. Nem tudott ránézni. Megvárta amíg becsukja maga után az ajtót, majd a földre rogyott. Összetörte a szívét.