A domb tetején álló tölgyfa árnyékában, ahonnan a virágokkal teli mező belátható volt, Beth egy vékony ecsetet mártott festékbe, majd vitte vászonra a mező látványát. A madarak csiripelése és a méhek zümmögése elégedettséget ébresztettek benne. Észre sem vette mennyire hiányzott neki az angliai tavasz.

Egy vágtató ló azonban megzavarta a nyugalmat. A kanca nyerített, miközben William visszahúzta a kantárt, hogy megálljanak. William egy puffanással leszállt a lóról, a lovat a fához kötötte, mielőtt Beth felé indult volna.

Beth rá sem nézett, már rég hallotta, hogy mögötte sétált. Helyette várta, hogy férje átkarolja hátulról és nyomjon arcára egy csókot, ahogy mindig tette, ha megzavarta őt festés közben. Most mégsem tett így, Beth pedig nem bírta ki, letette az ecsetet és a festéket a kezéből, s férje felé fordult. 

"Segíthetek?" kérdezte.

Homloka ráncba szaladt, mikor férje arcán még egy mosolyt sem látott. "Leveled érkezett." mondta, közben kinyújtotta kezét.

Szemeit forgatva kivette a kezéből. Szíve kihagyott egy ütemet, mikor meglátta a vörös pecsétet, ami a spanyol koronához tartozott. Gyorsan felnyitotta a levelet, s gyorsabban olvasta a papírra vetett szavakat, mint amilyen gyorsan értelmezni tudta őket.

Drága Beth,

Szerettem volna személyesen elbúcsúzni tőled, de a bátyám ezt a levelet is nehézkesen engedte meg nekem, mivel ő nem tartotta helyénvalónak, hogy visszautazz azért, hogy elbúcsúzz egy gyilkostól, főleg hogy megszerezted a grófnői rangot. Remélem elér hozzád ez a levél, barátnőm, mivel szavaim sokkal többek, mint egy egyszerű búcsú.

Nem vagyok bűnös azokért a vádakért, amik engem értek, habár nem is mondhatom magam ártatlannak. Való igaz, hogy a halálába vezettem a herceget, de nem én öltem meg. Igaz, hogy megpróbáltam megölni a testvérem, de nem sikerült. Ezen bűneim elegendőek ahhoz, hogy halál legyen a büntetésem - ezzel nem vitatkozom, meg kell halnom a bűneimért. A valódi gyilkos a férfi, akibe beleszerettem. Te vagy az egyetlen, aki tud a találkozásaimról a rejtélyes angol úriemberrel, a neve Harry és ő követte el az udvarban történt gyilkosságokat.

Könyörgöm neked, hogy mondd el az igazságot a királynak, a bátyámnak. Nem fog változtatni a büntetésemen, de tisztázni fogja a nevemet. Ha nem támasztod alá az igazamat, akkor mindenki úgy fog ismerni, mint a Gyilkos Hercegnőt. A történelem örökre meg fog engem vetni, Harry pedig kiveti a hálóját a következő áldozataira, ahogy mindig is tervezte. Ahogy látod, ő sosem szeretett engem. Végig az volt a terve, hogy elbűvöljön a rejtélyességével és kihasználja a kétségbeesett vágyaimat a szerelem iránt. Elhitette velem, hogy ez Isten akarata, hogy megtisztítsa a palotákat a bűntől, és miután végeztünk közösen megszökünk. 

Drága barátnőm, ha valaha annak tartottál te is, sajnálom, hogy becsaptalak téged és félrelöktelek, mikor figyelmeztetni próbáltál, hogy veszélyben vagyok. Megértem, ha nem kívánsz eleget tenni a kérésemnek. Imádkozom, hogy a férjed egy kedves szívű nemes, aki mellett igaz szerelmet és boldogságot lelsz a házasságodban, és sosem szenvedsz el az enyémhez hasonló sorsot. Neked sosem kell félned Harry gyilkos haragjától, mivel te valójában birtoklod a hét erényt.

Szeretettel,

Magdalena

"Elizabeth, drágám?" szólította William. Beth felnézett a férjére. "Mi hír jött Spanyolországból?"

"A hercegnő írt nekem." felelte. A lóhoz sétált és simogatni kezdte, hogy lenyugtass magát. "Le fogják fejezni."

"Oh." a férj nem találta a megfelelő szavakat. "Szerelmem, tudom hogy egykor sokat jelentett neked, megértem, ha szomorú vagy." 

Beth enyhén elmosolyodott. "Azt hiszem mára befejeztem a festést." a levelet smaragdzöld ruhájának zsebébe gyűrte és elkezdett összepakolni. 

Miközben William visszalovagolt a kastélyhoz a festőállvánnyal, Beth elpakolta a festményeit egy bőrtáskába. Halkan szipogott, miközben elindult a dombok közt rejlő hatalmas ház felé, amihez elég szerencsés volt, hogy otthonának nevezhesse. Szívébe zárta az Essex vidékeinek szépségét, csodálta a természet szépségét, ami az új évszakkal érkezett, de a távolban egy alak megzavarta. Megállt, szemével hunyorítva próbálta kivenni ki lehet az, mivel nem hasonlított egyik szolgálóra sem, aki a birtokukon dolgozott.

A férfi fekete bársonyköpenyt viselt a délutáni napsütés ellenére, s mikor levette csuklyáját, hogy fejet hajtson Beth előtt, Beth gyomra összeszűkült. Harryvel szemezett, az angol férfivel aki átverte a barátnőjét és vérfürdőt rendezett egy szent ünnep idején. Bár rémült volt, nem mutatta ki. Beth nyugodtan meghajolt előtte, megadva a tiszteletet amire vágyott, s amilyen gyorsan megjelent, olyan gyorsan el is tűnt Beth birtokáról.

_ _ _

Mikor a Nap lenyugodni készült, őrök jelentek meg a cella előtt, amiben Magdalena az elmúlt két hónapot töltötte. A négy férfi, akinek azt parancsolták, hogy vigyék ki a hercegnőt a várbörtönből, apró meghajlásokkal üdvözölték őt a vasrácsok túloldaláról.

Magdalena felemelte a fejét a nyirkos párnáról, szemei a fáradtságtól csillogtak, miközben vendégeit figyelte. Jeges tekinteteikből rögtön rájött, hogy ma van a nagy nap. A testvére végre elég bátorságot gyűjtött ahhoz, hogy döntsön a sorsáról, melyet egy brutális kivégző fog véghez vinni. Nem ellenkezett; tudta, hogy megérdemli, amit kap, még ha nem is volt teljesen bűnös.

Az egyik őr elővett egy kulcsot és kinyitotta a vasajtót, majd erőltetetten köhögött, hogy a hercegnő rá figyeljen. "Velünk kell jönnie." mondta.

Magdalena hónapok óta nem evett, a rácsok alatt becsúsztatott moslék rendszerint a sarokban végezte; Magdalena gyomra nem volt hozzászokva az ételminőséghez, akarata ellenére is gyötörte a hányinger. Ereje elhagyta, mikor talpra állt és tett pár lépést, azonnal visszaesett. Az őrök nem siettek a segítségére, helyette megvárták, amíg újra talpra küzdi magát. A falba kapaszkodott, és vett néhány mély levegőt.

Magdalena követte az őröket, amíg ki nem értek a napfényre. Mály oly rég nem érezte bőrén a napsugarakat.

Az állvány előtt emberek tömege várakozott, parasztok és nemesek egyaránt, Magdalenát pedig elöntötte a félelem. Látása elhomályosodott, miközben az őrök karjánál fogva felrángatták őt az állvány közepére. Nagyot nyelve figyelte az emberek tengerét, néhány korábbi szolgálóját és barátját is felismerte köztük.

Az egyik karját tartó őrhöz fordult és amennyire tudott, közelebb hajolt. "Várjon." mondta halkan. "Írtam a barátnőmnek, Elizabeth Hardy grófnőnek. Érkezett válasz?" 

A férfi vállat rántott. "Nem tudok róla."

"A királytól érkezett üzenet?"

Megrázta a fejét. "Sajnálom." motyogta.

Magdalena gyorsan elmondott egy imát magában. A bal oldalán álló kivégzőre mosolygott és zsebébe nyúlt. Egy kis rongyba csomagolt aranyat adott a kesztyűbe rejtett kezeibe. A férfi nem hezitált, kinyitotta és számolni kezdett. Elégedett arcot vágott, míg a hátsó zsebébe tűrte a pénzt.

Magdalena a véres állványra nézett, majd könnyes szemekkel lehajolt és fejét a megfelelő részre helyezte. Szemeit lehunyta és utoljára kiélvezte a tavaszi szellő és a napsugarak érzetét a bőrén. Egy őr megfogta Magdalena remegő kezeit és a háta mögött tartotta őket, amíg a kivégző le nem sújtott rá. Másodpercek alatt vértócsa keletkezett az emelvényen.

Az emberek elszörnyedtek a látványon, majd folytatva napi teendőiket elhagyták a hátborzongató helyszínt. Borzalmas látvány volt, de másnap mindenki úgy tett, mintha semmi sem történt volna. Senki sem beszélt a hercegnő kivégzéséről, vagy a bűnökről, amikkel megvádolták. Mintha egy rémálom lett volna, amit mindenki átélt, de inkább úgy döntöttek figyelmen kívül hagyják. 

Csak reménykedni lehetett, hogy Harry haragja nem ért el még több ártatlan emberhez.

_ _ _

Ez lenne a Seven vége. Köszönetet szeretnék mondani mindenkinek, aki jelen volt olvasóként, szavazott és/vagy kommentelt. Tudom, hogy a fordításom még nem tökéletes és van miben fejlődnöm, de nagyon örültem neki, hogy egy ilyen izgalmas történetet fordíthattam nektek! 

Ha van kedvetek, olvassatok bele a többi munkámba is! :)