Agares

Miután az Utolsó Óra aktiválódott, a démon egyből megindult, elhagyta a bolygót, s a Helel csillag mellett található Haavenbe repült. A pusztító erejű sugár nyomában haladt, hogy még akkor csapjon le, amikor mindenki meglepődve bámulja majd, mi is történt az istenükkel. Egy hatalmas villanás volt az egész, semmi több. Agares elért az Aranykapuhoz, s az ott őrt álló szentet egyetlen csapással kivégezte. Felemelte a férfi holttestét, s tgiát áramoltatott belé, a kapu pedig ennek hatására kinyílt. Hirtelen rengeteg harcos angyal bukkant fel, fénylándzsákkal, de a démonnak ez egyáltalán nem okozott gondot, hiszen hihetetlenül erős volt, valamint előre tudta azt is, hogy mi fog történni.

Végigsétált az úton, s elért a toronyig, ahol a tgiával működő lift felvitte őt a magasba, egészen a Hetedik Mennyországig. Kiérve az épületből újabb harcos kerubok támadtak rá, de pont, mint korábban, ők sem jelentettek veszélyt a démonra, aki rendelkezett Salamon tudásával, valamint a halhatatlanná tévő Bölcsek Kövével. Sétálva folytatta útját, majd elért a ragyogó Aranytemplomig, amit csak két Trónus őrzött. Azonban mielőtt felfoghatták volna, ki is érkezett meg, már nem voltak az élők sorában. Agares számára már szinte unalmas volt, hogy nincs olyan a világon, aki képes vele szembeszállni. Végül is, ez nem volt hazugság, hiszen az egyetlen, aki erősebb volt nála, az a Haaven Imperátora, Deus. De már ő is csak volt.

Két arkangyal állt a hatalmas trónszék mellett és csak bámulták az üres ülőhelyet. Agares egyre csak közeledett, míg végül egyikük – Gabriel – megérezte a betolakodót. A négyszárnyú angyalok fegyvereket alkottak, majd kérdőre vonták a démont.

– Ez a te műved, mélységi? – kérdezte Rafael. Agares mosolyogva bólintott és már ez elég volt ahhoz, hogy a Jég Elemmel harcoló férfi rátámadjon. Fagyos villáival megpróbálta leszúrni a démont, de az túl gyors volt ahhoz, hogy egyáltalán eltalálja. – Ki vagy te?

– Evilág Egyetlen Istene – válaszolt Agares, majd olyan erővel rúgta meg az angyalt, hogy az nekicsapódott a falnak és be is törte azt.

Az arkangyal-nő, Gabriel, egy kék kristályból álló fegyvert alkotott. Agares hallott már erről a hihetetlen erejű képességről. Kristály Elem, ami valójában megszilárdult tgia és szinte majdnem színtiszta. Agares azonban nem ijedt meg, hiszen tudta, hogy nem bukhat el, mert a sors úgy akarja, hogy ő győzzön. Nem hozott létre fegyvert, puszta kézzel rohant a nő felé és kitárta szárnyait, ellenfele hasonlóképpen tett, majd a magasban csaptak össze. Agares ugyan megpróbálta puszta rúgásokkal összetörni a kristályfegyvert, azonban erre még ő sem volt képes. A mesterséges Elnyelő Elemével talán megszerezhetné magának, de attól tartott, azt nem élné túl. Ezért inkább úgy döntött, részt vesz egy jó kis harcban, ahol olyan ellenfelekkel küzd meg, akiket nem tud legyőzni egyetlen mozdulattal.

Agares sötét láncokat alkotott, megragadta velük Gabriel fegyverét, majd megpróbálta kirángatni a tárgyat a nő kezei közül. Ez sajnos nem sikerült, ezért inkább támadásra használta láncait. Azonban egy elem csak részben állt tgiából, így az angyal könnyedén darabokra törte Agares fegyvereit. A démon úgy látta, ezzel csak pazarolja a mágikus energiáját, így visszatért a „pusztalábas" harchoz, mivel inkább a rúgást részesítette előnyben, mint az ütést. Megpróbálta eltalálni Gabrielt, azonban óvatlanságának köszönhetően az egyik erőteljes rúgása eltalálta a kristályfegyvert, a kemény anyag hatására pedig sípcsontja eltört. Agarest nem érdekelte annyira a sérülés, hiszen a testében keringő tgia gyorsan összeforrasztotta a csontot, valamint hozzászokott már a fájdalomhoz.

Hirtelen egy fagyos szúrást érzett, majd egyből hátrafordult. Nem tudta elképzelni, hogy nem vette észre azt, hogy Rafael mögé repült. Nem is gondolkodott rajta túl sokat, helyette kihúzta hátából a jeges villát és eldobta, majd megpróbált egyszerre mindkét angyallal megküzdeni. Ne bízd el magad, eggyel is alig bírtál el. A démonnak sikerült egyetlen mozdulattal megrúgni mindkét fentit, akik kezdtek áttérni a távolharcra. Rafael jéggolyókat, Gabriel pedig éles kristályokat lőtt Agaresre. A démon szerencsére elég gyors volt, így nem okozott neki gondot kikerülni a lövedékeket. Azonban az ő tgiája sem volt végtelen.

Hamarosan vége a szórakozásnak és be kell fejezni a harcot, mert az igazi műsor csak ezután kezdődik. Agares egy láncot alkotott, melynek segítségével közelebb húzta magához Rafaelt, majd angyali pajzsként használta. Gabriel kristályai a testébe szúródtak, az angyal tiszta, fehér vére pedig patakokban folyt. A démon elengedte a legyengült arkangyalt, akinek elvesztett vérével párhuzamosan rengeteg tgiája is elfogyott, s már nem volt képes a repülésre. Az Aranytemplom mennyezete nagyon magasan volt, még ha túl is élte a becsapódást, rengeteg csontja eltört és egy ideig nem fog tudni mozogni. Agares egyetlen ellenfele az angyal nő volt. Ha tőle megszabadul, akkor már csak Mihael maradt és nincs senki, aki megállíthatja őt tervének végrehajtásában.

Gabriel még mindig sokkos állapotban volt amiatt, hogy az általa kilőtt lövedékek szinte megölték Rafaelt. Agares ezt kihasználva rátámadott, sötét láncával megpróbálta megfojtani a nőt. Az angyalnak végül sikerült kiszabadulni a mérgező szorításból és kristályfegyverével átszúrta Agares testét. A démon rengeteg vért veszített és már alig bírta magát a levegőben tartani. Utóbbi állítás azonban csak az angyal számára tűnt így. Hiába mutatott olyan arckifejezést Agares, hogy mindjárt vége az életének, legbelül tudta, hogy nem bukhat el. Amíg a testemben van a Bölcsek Köve, addig halhatatlan vagyok. Mivel a társaimon kívül pedig senki nem tudja, hogy nálam van eme Ősi Pecsét, senki nem fog tudni megölni.

Úgy tett, mint aki lezuhan, de előtte gyorsan Sötétséget alkotott és maga alá lőtte, hogy valódinak tűnjön a becsapódás. Azonban ez a kis trükk nem verte át Gabrielt, mivel valószínűleg aktiválta szenzori képességeit és látta, hogy mi történt. Erősek vagytok, de nem eléggé. Az istenük halála miatt elveszették az erejük nagy részét. Miután Agares a Bölcsek Köve segítségével, egyetlen szempillantás alatt begyógyította sebeit, a magasba repült, s sebtében alkotott egy lándzsát, majd átszúrta vele a nő szívét. A fehér vér ráfolyt a sötét fegyverre, majd Agares, pont, mint Rafaelt, Gabrielt is elengedte, az angyal pedig társához hasonlóan az Aranytemplom díszes padlójának csapódott.

Agares leszállt a trón előtt, majd ránézett a földön heverő két arkangyalra. Hirtelen fénylándzsák repültek felé, melyiket Gabriel dobott el. A démon hihetetlen gyorsasággal elkapta az első fegyvert, majd visszaütötte vele a másodikat. Szerencsére a Fény Elem nem jutott be testébe, mivel speciális kesztyűt viselt. Ezek a fentiek nem nagyon tervezik feladni. Gabriel feltápászkodott, s kihúzta magából Agares fegyverét. Fehér vér spriccelt ki a sebből, az angyal pedig alig bírt megállni a lábán. A démon újabb láncokat alkotott, s felkészült az összecsapásra. Tudta jól, hogy Gabriel teste már nem bírja, csupán az akarat mozgatta.

A nő megpróbált futni, de muszáj volt megállnia, mert a lándzsa által okozott seb vérzése nem állt el. Agares ezt kihasználta, s megragadta a nőt sötét fegyvereivel. Gabriel testéből fénylő tüskék nőttek, melyek kontaktusba kerülve a láncokkal, felrobbantak. Az arkangyal ismét a földre zuhant és akárhogy nézte Agares, biztos volt benne, hogy ezt már nem éli túl. Tévedett. Az angyal remegve feltápászkodott, miközben egy fénylándzsára támaszkodott. Azonban nem bírta sokáig, s újból összeesett. Agares szeretett szenvedést okozni ellenfeleinek, de nem túlzottan. Ő pedig úgy vélte, ez már kicsit sok. Odasétált az angyalhoz, s létrehozott egy lándzsát, amibe most annyi tgiát áramoltatott, hogy egy szempillantás alatt végezni fog az amúgy is haldokló arkangyallal.

Miután Gabriel lelkét a Túlvilágra küldte, visszafordult Deus trónjához, s megint láncokat alkotott. Azonban szenzori képességei jelezték, hogy valaki közeledik felé. A démon hátrafordult, s meglátta a másik arkangyalt, Rafaelt, kezében egy átlagosnál hosszabb fénylándzsával. Hiába vágyott a harcra, Agares nem késlekedhetett, hiszen Mihael sem fog örökre Erebuson maradni. Az előzőhöz hasonló, felerősített lándzsával repült oda az arkangyalhoz, s vetett véget életének. Sötét láncaival ezután megragadta a hatalmas trónszéket, s ledöntötte, majd meglátta az alatta lévő, mélységbe vezető lépcsőket. Ez a járat Aeden Kertjébe vezet, ahol Salamon írásai szerint az Első Ősi Pecsét, a Teremtés Gömbje található.

Mielőtt azonban elindulhatott volna, egy hangot hallott.

– Te ott, azonnal állj meg! – Agares hátrafordult, s meglátta a hat arany szárnnyal rendelkező szeráfot, a legerősebb angyalt. – Nem tudom ki vagy és mit akarsz, de... – Mihael nem tudott szóhoz jutni, amint végignézett a templomban történt pusztításon. – Rendben. Most már érdekel, hogy ki vagy – mondta az angyal, miközben közelebb sétált a démonhoz.

– Agares Daemord – válaszolt a férfi.

– Daemord? Azt hittem, hogy a klánod kihalt.

– Salamon démona vagyok, az utolsó közülük.

– Tehát Salamon küldött. Nem tudom, hogy, de úgy látszik, egyre közelebb kerül az az ember az istenné váláshoz.

– Tévedsz. Salamon halott. Ez mind az én művem.

Az arkangyal csak egy kis idő elteltével szólalt meg.

– Valóban? Az Utolsó Órát is te aktiváltad? – Agares bólintott. – Ezek szerint az Úr gyilkosa is te lennél. Olyan vagy, mint az ősi hamis-isten, Khaos, mindent elpusztítasz. Ezért csak akkor lesz béke a világban, ha megöllek.

– Szívesen harcolnék, azonban nem várhatok örökké.

Agares egyetlen ugrással Mihael előtt termett, majd nyakánál fogva megragadta az angyalt és felemelte. Tgiát áramoltatott bal karjába és a mesterséges Elnyelő Elem segítségével kiszedte a testből Mihael lelkét. Ezután eldobta az üressé vált holttestet és felkiáltott, hangja csak úgy visszhangzott a hatalmas épületben. A képesség használata megint mellékhatásokkal járt. Úgy érezte, mintha leszakítanák bal karját, majd belenyúlnának a sebbe és kitépnék belsőségeit és csontjait. Nyugodj meg, ezt csak képzeled. Miután elmúlt a szörnyű érzés, Agares elindult a templom alá vezető lépcsőkhöz és lesétált a sötét járatba. Végre valahára, eljött ennek is az ideje. Nem fogok még egyszer elbukni, ezúttal elhozom az Apokalipszist és visszahozom őket.

Miközben lefelé haladt a lépcsőkön, visszatért a fájdalom és átjárta testét. Agares nekitámaszkodott a falnak és úgy sétált tovább. Végül elért a lépcső alján lévő kapuhoz melyet ő is képes volt kinyitni, nagy valószínűséggel azért, mert Deus ereje tartotta zárva idáig. Belépett s meglátta a gyönyörű helyet, ahol az angyalok és az emberek lettek megteremtve. Aeden Kertje olyan volt, mint egy kincstár a rengeteg itt lévő növény miatt. A fákon és bokrokon növő gyümölcsök képesek megerősíteni azt, aki elfogyasztja őket. Salamon írásai szerint rengeteg fajta képességet adnak ezek a termések, azonban ez a démont nem érdekelte, hiszen nem emiatt volt itt.

A kert közepén lévő, legnagyobb fához sétált és megállt előtte. Zefirot, a Kezdet, vagyis a Tudás Fája. Ennek gyümölcséből evett Lucifer, majd vált bukott angyallá. Agares megérintette a fa sima törzsét és tgiát áramoltatott az ősi növénybe. Újból fájdalmat érzett, de talán ez a legszörnyűbb, amit valaha tapasztalt, ráadásul látomásai is voltak, ami még inkább valóságossá tette az egészet. Tudta, hogy csak képzeli, mert a szenzori képességei jelezték volna, ha a fa valóban megmozdul. Azt látta, hogy a Zefirot ágai megragadják, majd darabokra tépik, s újra összerakják őt. Ez egy végtelen körforgás volt, újra, újra és újra meghalt, feltámadt és megint meghalt. Ezután felbukkant egy sötét kígyó, ami belemászott a szájába és megszállta. Efféle látomást már korábban is láttam. Agares testét szinte mindenhol pikkelyek borították be, fejéből pedig hét szarv nőtt ki. Ezután meglátta a Pokolfát, a Qlippoth-ot.

Miután a látomás véget ért és a művelet befejeződött, a démon leült a talajra. Felnézett a hatalmas növényre, melynek gyümölcsei elpusztultak, levelei pedig elszáradtak, s lehullottak. Az Élet Fája olyanná vált, mint a Halál Fája, ez pedig fordítva is megtörtént. Idáig a Zefirot virágzott, azonban ez a fa a Kezdet, tehát nem volt alkalmas arra, hogy elhozza az Apokalipszist. Legalábbis Salamon szerint. Agares az előbb elpusztította a Zefirot sejtjeit, így a Qlippoth vált „élővé". Ez a két ősi növény olyan volt, mint a Pecsétek, nélkülük elpusztult volna a világ, ezért az egyiknek muszáj volt aktívnak lennie. Már minden készen állt ahhoz, hogy eljöjjön az Apokalipszis. A démon tudta az összes Ősi Pecsét tartózkodási helyét.

Az Első itt volt, Aeden Kertjében, a Második Gea északi részén, Nibirunál, a Harmadik elásva Erebuson, a Negyedik Sertox Daemordnál. Az Ötödik nála, a Hatodik darabokban, de mind a Pokolban, a Hetedik pedig Nivo Athernél. Agares elmosolyodott, majd elkezdte ásni a talajt a fa gyökereinél. Hamarosan rátalált az átlátszó kristálygömbre, melynek erejével Deus megteremtette gyermekeit. Még az volt a szerencse, hogy a Pecsét egy tárgyba volt zárva és nem az Isten testébe, mert akkor igencsak nehéz lett volna megszerezni. Ha a hordozó elpusztul, a Pecsét új után néz, aki megfelel a kritériumoknak. Azonban az Első Pecsét tulajdonosa a legenda szerint csak az lehetett, akit a világ teremtője kijelölt annak, ez esetben Deus. Ezáltal pedig, ha az Isten meghalt volna, akkor az Első Pecsét visszatért volna oda, ahonnan jött, s Agares nem tudta volna megszerezni. Szerencsére minden a legkedvezőbben alakult. Ugyan nem elsőre, de minden úgy haladt, ahogy ő eltervezte.

Amint megérintette a Teremtés Gömbjét, újabb látomások jelentek meg előtte. Egy sötét kígyó, aki nagy valószínűséggel ugyanaz lehetett, akit Lucifer látott, miután evett a Tudás Fájának gyümölcséből, Naga. Agares úgy vélte, ennek az isteni lénynek köze lehet az Apokalipszishez, de ez már olyan felső szintű tudománynak számított, hogy nem is volt érdemes vele foglalkoznia. Rengeteg dolgot látott még. Angyalokat, démonokat, embereket, ahogyan szenvednek és meghalnak. Látta saját magát, amint megszerzi mindenki erejét és istenné válik. S látta azt is, ahogy erejével teljesíti a kívánságát. Agares eltette a Teremtés Gömbjét, majd elhagyta Aeden Kertjét és a Haavent, ezután pedig visszatért Geára. 

Sertox

Hihetetlenül nagy szerencséjének köszönhetően a fiúnak sikerült elmenekülnie. Igaz, elég súlyos sérüléseket szenvedett. Repülni nem tudott, műlába sem volt már meg, valamint bal karját is csak pár pokolfa-ág tartotta, ezen kívül pedig el kellett viselnie a szörnyű fájdalmat is.

A sötét mélységben látta a hatalmas Megalodont, aki Mabus elmondása szerint csak azokat támadja meg, akik nem képesek a tgia használatára. Ez igaznak bizonyult, mert az óriási állat rá sem hederített Sertoxra. A fiú azonban hiába volt biztonságban, nem tudott továbbhaladni, mivel egyre jobban csak süllyedt a tenger fenekére. Megpróbált valami úszáshoz hasonló dolgot imitálni úgy, hogy tgiát áramoltatott kezébe és lábába, s így hajtotta magát felfelé, de ez hosszútávon nem bizonyult jó ötletnek, mivel elég hamar elfáradt, valamint szüksége volt a tüdejének is a mágikus energiára, hogy ne fulladjon meg a víz alatt. Talán egy órányi szenvedés után sikerült csak feljutnia a víz fölé. Vett egy nagy levegőt. Továbbra is a folyamatosan fogyó tgiájával tartotta fenn magát a vízen és kezdte úgy érezni, hogy már nem bírja sokáig.

A tenger egy másik partja felé tartott, az, ami Ramér földjével szemben volt található. Rengeteg fa volt ott, aminek megörült, mert legalább elbújhat, ha azok az emberek még mindig keresik. A vadászgép még egy kis ideig figyelte őt, de hamarosan visszatért a városba, Sertox Daemord pedig megnyugodott. Gyorsított egy kicsit a tempón, pedig már annyira fáradt volt, hogy szinte elájult. Mire eljutott a partig, már teljesen biztos volt benne, hogy ő a szerencse fia. Más nem élne túl ennyi mindent. Lefeküdt a homokba, gyors légzése pedig folyamatosan lassulni kezdett. Miközben pihent, eszébe jutottak azok, akikért vissza akart térni a Pokolba. Az elmélkedés után felült, majd ránézett összetört műlábára. Tgiát áramoltatott a pokolfa-ágakba, melyek újra megnőttek, s lábat formáztak. Szerencsére már nem volt jelen az az intenzív fájdalom, mint először, hiszen teste megszokta az idegen testet. Kitárta szárnyait, mely szintén szörnyű érzés volt, hiszen egy rakéta ezt a testrészét is eltalálta. A vérzés már szerencsére elállt, de repülni még mindig nem tudott. Végül elért a bal karjához is, amit azóta, hogy majdnem elveszített, tgiával tartott a helyén, valamint pár pokolfa-ággal, amik megint csak fájdalmat okoztak neki. Máskor egy könnyebb sérülés is a világvége volt számára, de már lassan kezdte megszokni azt, hogy a teste nincs teljesen egészséges állapotban. Újból lefeküdt, majd lassan elnyomta őt az álom.

Látta a démont, látta a vadat, látta az élőt s látta a holtat. Egy férfit, ki elveszítette szeretteit, s ezért mindenki másét megölte. Egy pokoli tájat, hol senki nem élt. Egy sötét kígyót, kinek teste a végtelen jelét formázta.

Furcsa beszédet hallott, miközben az álomból az ébrenlét határára lépett. Valakik körülötte ismeretlen nyelven kommunikáltak. Kinyitotta szemét, s meglátta a sötét bőrű, furcsa ruhákba öltözött embereket.

– Xuetzal Nagymester felébredni – szólalt meg egyikük egy Sertox számára érthető nyelven – Grantosen Xuetzal serpe kla – mondta a többi embernek, akik bólogatni kezdtek.

– Mi van? – kérdezte álmosan Sertox.

– Te lenni Xuetzal Nagymester, ugye?

– A nevem Sertox, nem Xuetzal.

– Pedig ugyanaz hang lenni mindkét névben. Talán reinkarnáció.

– Az x-re gondolsz? Ki ez a Xuetzal egyáltalán?

– Ősi Isten, ki megszabadítja világot Gonosztól. Egy bizarr kígyó, kinek testén tüskék lenni – mondta a férfi és Sertox műlábára mutatott.

– Azok nem tüskék, hanem faágak – nevetett a fiú.

– Faágak? Akkor is varázslat! Duelle ni maggosi!

– Ti nem ismeritek a tgiát? – kérdezte Sertox.

– Nem tudni mi az, de talán nagy varázsló ismeri.

– Nagy varázsló?

– Hemostophus Irra Siris – mondta az ember, majd elindult a ház kijárata felé.

Sertox lemászott a kényelmetlen faágyról és követte a férfit, a többi ember pedig valamit suttogott a háta mögött, amiből egy szót sem értett. Kilépve a kunyhóból egy kis falut látott meg, ami a dzsungel közepén volt.

– Hogy kerültem ide?

– Én rád találni, idehozni téged. Gyere, viszlek nagy varázslóhoz.

Sertox tovább sétált a férfi nyomában, miközben a falu többi lakója jól megbámulta. Még mindig utálta a tömeget, s ez kissé kellemetlenül érintette. Szerencsére a varázsló lakhelye nem a falu közepén volt, hanem annak határán. A férfi bekopogott, majd egy ember nyitott ajtót, aki nagyon fiatalnak nézett ki.

– Dakkobivai, dhakz ga o? – kérdezte a nagy varázsló.

– Grantosen Xuetzal – hangzott el a válasz.

– A francokat Xuetzal Nagymester az, te ütődött. Na, menj innét, hadd beszéljek vele.

A férfi elrohant, a varázsló pedig beinvitálta Sertoxot a kunyhóba és leültette egy székre, mely még az ágynál is kényelmetlenebb volt. Az ember leült Sertox-szal szemben, ivott egy kortyot a poharában lévő folyadékból, majd ránézett a fiúra.

– Kérsz? – kérdezte, miközben Sertox felé nyújtotta poharát. A fiú megrázta fejét. – Akkor mesélj nekem, ki vagy te?

– Sertox Daemord.

– Miféle furcsa név ez?

– A Hemostophus-akármi nem az?

– Nem mondanám annak, mifelénk szinte minden ötödik embert így hívnak. Gondolom Dakkobivai elmondta, hogy én vagyok a nagy varázsló.

– Akkor a tgiát is ismeri.

– Persze, hogy ismerem. Mit gondolsz, mitől nézek ki ilyen fiatalnak, annak ellenére, hogy több száz éves vagyok?

– Akkor azt is tudja, kik azok a démonok.

– Sejtettem, hogy mélységi vagy, olyan furcsa a szemed. De mit keresel itt? Mi okból hagytad el a szigetedet?

– Elég hosszú történet. A lényeg, hogy Északon maradtam és elég hosszú utat tettem meg.

– Értem. Na és, haza akarsz térni?

– Magam sem tudom biztosan. Igen is, meg nem is. Tudja, a démonok voltak azok, akik elárultak.

– De nem utálod az egész népet, hiszen nem mindenki gonosz köztük. Igazam van?

Sertoxot most már komolyan érdekelte az, hogy a tgiával vajon lehet-e mások gondolataiban olvasni. Aztán eszébe jutott, mit mondott neki Mabus. Ha valaki képes mesteri szinten használni a telepatikus kommunikációt, akkor akár a gondolatolvasásra is képes lehet. Aztán belegondolt abba, hogy talán most ez a Hemostophus azt is látja, hogy jelenleg ő min elmélkedik.

– Ki ez a Xuetzal, akinek hívnak? – törte meg a csendet Sertox.

– Csak egy ősi legenda, amiben rajtam kívül minden itteni hisz. Én mondom neked, bolondok, mindahányan vannak.

– Nem tudja véletlenül, hogyan tudnék hazajutni?

– Kimész a faluból dél felé és végigvágsz a dzsungelen. Előbb-utóbb eljutsz egy tengerpartig. Ha onnan továbbúszol, eljutsz Erebusra.

– Nincs valami hajója ennek a népnek?

– Nincs, nem vagyunk olyan fejlettek, legalábbis ők nem. Meg egyébként is, nem tudsz úszni? – Sertox megrázta a fejét. – Akkor értem már, miért hagytak ott a démonok. – Honnan tudja, hogy ott hagytak? Tényleg olvas a gondolataimban. – Éjszakára jobb, ha itt maradsz. Az egész körzet az én erőterem védelme alatt áll. Érzem, hogy raméri gépek suhannak át az égen. Szerintem téged keresnek. – Sertox nyelt egyet. Semmiképpen sem szerette volna viszontlátni a vadászgépeket, amik majdnem megölték, ezért valóban jobb ötletnek tűnt, ha itt marad. – Van egy üres ház innen nem messze, ott megszállhatsz. Igen, az ágy ott is ugyanolyan kényelmetlen.

A varázsló elvezette Sertoxot ideiglenes lakhelyére, a fiú pedig becsukta az ajtót, majd lefeküdt az ágyra és már öt perc múlva aludt is. Újból álmot látott.

Egy pokoli táj, ami nem az Infernóban volt, hanem Erebus szigetén. A fák kidőltek, a hegyek elpusztultak, az ott élők életüket vesztették.

Nagyon rövid álom volt, Sertox hamar fel is ébredt. Nem tudott visszaaludni, mert nem akart ehhez hasonló dolgokat látni. Félt attól, hogy minden, amitől retteg, valóra válik. Felült és elgondolkodott azon, hogy vajon a Pecsét miatt látja-e ezeket a furcsa álmokat, vagy csupán az agya szórakozik vele. Nem tudott rájönni, hiszen ahogy Deus mondta, a Pecsétek tudat alatt irányítják a hordozókat. A fiú úgy meg szeretett volna szabadulni átkozott tárgyától, de sajnos nem lehetett. Visszafeküdt az ágyra, de hiába próbálkozott, az elalvás nem ment neki. Órákig csak forgolódott, majd a nap első sugarait megpillantva lemászott fekhelyéről és az ajtóhoz sietett. Nem tölthette itt túl sokáig az idejét, hiszen haza kellett jutnia. Lenyomta a fából faragott kilincset, de az ajtó nem nyílt meg előtte. Elkezdte rángatni, de mindhiába. Bezártak volna? Mit akarnak ezek az őslakosok?

Füst szagát érezte, majd valaki kurjantott és páran a saját nyelvükön kezdtek énekelni. Sertox ekkor észrevette, hogy a ház ég. Meg kellett volna szereznem valahogyan a Víz Elemet. Nem tudta, hogy hogyan juthatna ki innen. Felnézett a tetőre, de már az is lángokban állt. A forróság minden irányból körülvette, csapdába került. Az emberek egyre hangosabban és mélyebben dalolták a rituális éneket, az egész helyzet pedig kezdett egyre ijesztőbbé válni Sertox számára. Csak egyetlen út volt, át a lángokon. Sertox tgiát áramoltatott teste minden pontjára, hogy alkosson egy vékony mágikus páncélt, majd megindult. Átrohant a forró tűzön, amit a védőréteg ellenére is érzett. A lángok nyaldosták és harapták bőrét, ő pedig csukott szemmel haladt előre. A pokoli menekülés nem tartott tovább tíz másodpercnél, de Sertox számára olyan volt, mintha egy órán át zajlott volna.

Miután kijutott, végignézett magán. Ruhái égettek és lyukasak voltak, de még viselhetők. Ha nem moziumból készült volna a szövet, akkor most talán meztelen lenne. Haja sem sok maradt, de ez nem érdekelte, előbb-utóbb majd csak visszanő.

Sertox végignézett az égő kunyhó körül álló embereken. Az őslakosok megijedtek és elrohantak, csakis egy ember maradt ott közülük. A nagy varázsló, Hemostophus.

– Mégis miért csináltátok ezt? – kérdezte Sertox mérgesen.

– Megvolt rá az okunk.

– Mégis micsoda?

– Láttam a gondolataid s ezáltal láttam az emlékeid is. Megértem én, hogy a múltad szörnyű, de akkor sem szabad megtenned azt a borzalmas dolgot, amit meg akarsz tenni. Ezért akartunk végezni veled.

– Mit akarok megtenni? Milyen borzalmas dologról van szó?

Hemostophus nem válaszolt, pár másodperc múlva pedig hirtelen köddé vált. Sertox körülnézett a faluban és rájött arra, hogy mindenki eltűnt. Az egész csak valami illúzió lett volna? Nem hiszem, elvégre az épületek még mindig itt vannak. Akkor meg? Még pár percig gondolkodott, majd úgy döntött, itt az ideje elmenni innen. Kitárta szárnyait, melyek még mindig szörnyen sajogtak, de ő mégis a magasba repült és körülnézett. Látta a tengerpartot, ahol korábban megpihent és Ramér fejlett városát. Dél felé fordult és vissza sem nézett a szellemtelepüléssé vált falura. Az egész szituáció furcsa és hátborzongató volt számára. De nem is ez a dolog foglalkoztatta leginkább, hanem az, amit Hemostophus mondott. Megtenni azt a borzalmas dolgot, amit meg akarok tenni.