Beliar

A Harmadik Sátán – akinek ugyan címe még nem volt hivatalos – a trónteremnek kikiáltott helyiségben ült. Az előtte lévő asztalnál nem helyezkedett el más szék a sajátján kívül, neki nem volt szüksége ördögökre, nélkülük is tudta vezetni a Poklot. Hirtelen egy démon rohant be a terembe. Kokabiel volt, az északról visszatért sereg tábornoka. Amióta megérkeztek, a mélységiek nagy része elfogadta, hogy Sertox Daemord már nincs többé. Nem azért, mivel valóban elhitték, hogy a fiú meghalt, csupán inkább egy olyat akartak vezetőnek, mint Beliar és elfelejtették az előzőt. Kokabiel meghajolt az új Sátán előtt, majd belekezdett mondandójába.

– Legfőbburam, itt vannak... – lihegte a démon.

– Itt? Mégis kikről beszélsz? – kérdezte dühösen a Sátán.

– Itt vannak... Az angyalok...

Beliar talán most lepődött meg a legjobban élete során. Nem értette a dolgot. Felvetődött benne az is, hogy csupán rosszul hallotta azt, amit Kokabiel mondott. Az angyalok és a démonok a háború óta fegyverszünetet kötöttek, ráadásul pont ők voltak azok, akik ezt javasolták. Semmi értelme nincs annak, hogy csak úgy ránk támadnak. Aztán jobban belegondolt az egészbe. Talán nem is támadnak, csak el akarnak mondani valamit. Talán felbukkant egy közös ellenség és együtt kell legyőznünk. Eléggé lehetetlennek tartotta az utóbbit.

– Mondd Kokabiel, szerinted csak mondani akarnak valamit vagy harcolni jöttek? – kérdezte a Sátán alattvalójától.

– Nem hiszem, hogy csupán társalogni szeretnének – mondta remegve a démon. – Az Erebuson tartózkodók érzékelték, páran pedig látták is őket. Követnek maximum hármat küldene ide Deus, de ezek talán több százan is vannak.

– Ez felettébb nagy probléma, de még mindig nem értem, miért döntött úgy a vén imperátor, hogy ránk küldi a madarait.

– Én sem értem Legfőbburam, de valami nagyon komoly dolog lehet.

– Miből gondolod?

– Az ellenség harcosainak számából még nem lehet biztosra menni, de a szemtanúk állítása szerint nem egyszerű fentiek jöttek minket meglátogatni. Többen látták az arkangyal Ulrielt, egyvalaki pedig arról számolt be, hogy a legerősebb fentit, Mihaelt látta.

Beliar nyelt egyet. Ha valóban igaz, amit a szemtanúk mondanak, akkor alig van esélyünk a győzelemre. A leglogikusabb megoldás az lenne, ha itt lent maradnának, a kapuk mögött, hiszen azok a helyek olyanok az angyalok számára, mint egy fordított kereszt. Beliar nem hitt az átkokban, de tudta nagyon jól, hogy a fentiek valamilyen oknál fogva nem tudnak átjutni a kapukon. Régebben volt pár angyal, aki megpróbálta, de a legtöbben már a Másodiknál életüket vesztették.

Biztonságban leszünk, egészen addig, míg nem hagyjuk el a Poklot. Azonban volt egy kis bökkenő. Beliar most vált Sátánná és az első komolyabb akció során inkább menekülne, mintsem harcolna, ennek pedig az erőszakot kedvelő nép nem igazán örült volna. Félt Haeltől, de nem tartotta lehetetlennek azt, hogy képes legyőzni. Az Angyal-Démon Háború során Lucifernek sikerült, nekem is fog. Harcolni fogunk, végzünk a betolakodókkal. Beliar ránézett az asztalon heverő, vérvörös fegyverre. Nem szerette volna igénybe venni, hiszen akkor minden túl könnyen ment volna, a démonok népe pedig gyengének fogja őt látni, hiszen az ördögvillával Sertox Daemord is szinte isteni szintre került. A Sátán felállt ülőhelyéről, majd Kokabielre nézett. Beliar még egyszer visszapillantott az ördögvillára. Sóhajtott egyet, s végül arra a döntésre jutott, hogy nem viszi magával, majd szolgája társaságában elhagyta a termet.

Sertox

Hiába volt ismerős a cellatársából áradó energia, Sertox egyáltalán nem emlékezett arra, hogy valaha is találkozott volna ezzel a vörös hajú férfival. Ruházata szegényes és szakadt volt, semmi páncélozottságot nem észleltek szenzori képességei. A fiú jobban átvizsgálta a rabot és sikerült megállapítania róla egyet s mást. Ahogy sejtette, ő is démon, nyitott kapuinak száma pedig öt volt. A férfi felállt az ágyról – a szeme még mindig csukva volt – és Sertox felé tartott, aki egy pillanatra megijedt, hogy vajon mit akarhat tőle. Körülbelül egy méterre állt meg előtte, a fiú pedig hamarosan elég furcsa dolgot hallott. Mintha valaki beszélt volna hozzá, de a rabon kívül senki nem volt a közelben, ő pedig ki sem nyitotta a száját. A hang sem felőle jött, inkább közvetlenül Sertox füle mellől, mintha valaki suttogná neki. Egyre ijesztőbbnek találta cellatársát, de kezdte kapizsgálni a dolgot. Ez a helyiség talán be van kamerázva, az őrök pedig mindent látnak és hallanak, amit mi bent csinálunk. Több mint valószínű, hogy ezért kommunikált vele ilyen módon, hiszen ahogyan Sertox észrevette, az itteniek nem képesek a tgia használatára, tehát ők ezt nem hallhatják.

– Szeretnél kijutni? – kérdezte a suttogó hang. Sertox bólintott. – Ebben az esetben, jó lenne megtanulnod a telepatikus kommunikációt. – Sertox vállat vont. – Elmagyarázom. Áramoltass tgiát a fejedbe és gondolj arra, amit mondani akarsz. Ezután gondolj rám, mint címzettre és küldd át a jelet.

Sertox elég sok dolgot el tudott képzelni, hogy mit lehet csinálni a tgiával, de ilyesfajta módszer soha nem jutott volna eszébe. Követte a démon utasításait, de előbb meg szeretett volna tudni valamit. Rámutatott az előtte álló személyre.

– Mi van velem? – kérdezte telepatikusan a férfi. – A nevemet akarod tudni? – Sertox bólintott. – Mabusnak hívnak.

A fiú jó pár órán keresztül próbálgatta a telepatikus kommunikációt, eleinte ugyan nem igazán ment neki, de végül belejött. Először csak egyesével tudta átküldeni a betűket, aztán pedig már mentek a szavak és a rövidebb mondatok is. Mabus időközben azt is elmondta neki, hogy ha képes lesz mesteri szintre fejleszteni ezt a technikát, akkor még a gondolatolvasás is menni fog neki.

– Tehát, most, hogy végre tudunk beszélni, szeretnél kijutni? – kérdezte megint Mabus.

– Persze, de miért akarsz nekem segíteni? – mondta telepatikusan Sertox. Már egyáltalán nem volt olyan nehéz, mint nemrég.

– Érzem, hogy van egy célod. El akarsz jutni valahová.

– Szinte mindenkinek van célja.

– Ebben nem tévedsz. Nos, halljam, merre szeretnél menni?

– Erebusra.

– Micsoda véletlen, én meg pont onnan menekültem.

– Menekültél? Miért?

– A lényeg az, hogy a démonok nagy része megveti a nem tisztavérűeket, ezt gondolom te is tudod. – Sertox bólintott. – Hát én pont nem vagyok tisztavérű és így jobbnak láttam, ha elhagyom a helyet. – Mabus itt megállt egy kicsit, majd sóhajtott. – Tudod, igazság szerint féldémon vagyok.

Sertox ebben a pillanatban megértette, miért volt olyan ismerős a jelenléte. A Pokol Ötödik Kapujánál azok a vadak is féldémonok voltak, akik megtámadták.

– Nem igazán értem, akkor te miért vagy ilyen? Azok a féldémonok, akiket én láttam, olyanok voltak, mint a vadállatok.

– Kérlek, ne beszélj így róluk, ne nézd le őket, ők is csak démonok. Egy ember-démon hibrid agya nem funkcionál rendesen, mivel Deus direkt úgy alkotta meg az embereket, hogy ne legyenek kompatibilisek a mélységiekkel. Én is csak azért lettem ilyen, mert Lucifer az apám. – A fiú nem gondolta volna, hogy ennél jobban is meg lehet még őt lepni. Ha Lucifer Mabus apja, akkor ezzel Aena féltestvére. – Gondolom nehéz elhinni – nevetett telepatikusan Mabus.

– Nem annyira, tapasztaltam már sok furcsa dolgot.

– Értem. Te már ismersz, akkor hát most rajtam a sor, hogy megismerjelek téged. – Sertox soha nem tartotta magát annak a nagyon társalgós típusnak, de remekül elbeszélgetett Mabussal, elmesélte neki, mik történtek vele idáig és miért szeretne visszamenni a Pokolba. – Sertox Daemord, te azon kevesek egyike vagy, akik nem a féldémont látják bennem. Legszívesebben veled tartanék az utadon, azonban lemondtam arról, hogy visszamegyek a démonokhoz.

– Én sem vagyok biztos benne, hogy továbbra is ott akarok élni.

– Még meggondolom. Talán a szabadság jobb, mint a börtönélet, azonban már jó pár évtizede itt vagyok, eléggé megszoktam. Meg aztán, elég szórakoztató átejteni ezeket a tudatlan embereket! De nem hagylak cserben, segítek neked kijutni.

– Mégis hogyan?

– Megmondom neked merre menj, mert én nem nagyon látok – mondta Mabus, majd kinyitotta szemét, s Sertox meglátta az üres szemgödröket, egy pillanatra pedig kirázta a hideg. – Eredetileg, miután elhagytam Erebust, Val földjére akartam menni, a szövetséges néphez, hátha ők befogadnak, de valahogy át kellett jutnom Raméren. Egy démon szemei túl feltűnőek, így megszabadultam tőlük, azonban ennek ellenére is elkaptak, azzal a tgia-érzékelő eszközzel megállapították, hogy nem olyan vagyok, mint ők. Szóval, visszatérve a szökésre. Még régebben loptam egy kulcsot, azzal ki tudsz jutni. Nemrégiben hallottam az őröket beszélgetni arról, hogy lassan ráférne a javítás erre az alagsorra, főleg a B5-ös folyosóra, mert még a végén a mennyezet előbb-utóbb beomlik. Valami jelzés biztos van valahol, keresd meg és törd be a plafont.

– De mivel törjem be?

– Nem tudom, de attól tartok, hogy egy elemi támadás nem lenne elég, hiszen az elemek tgiából állnak, ők pedig egy kissé ismerik az energiát, tehát biztos kifejlesztettek valami speciális védőborítást.

– Akkor meg mit tegyek?

– Azzal a lándzsával nem tudnád betörni? Ahogy érzékelem, adamantiumból készült – fordult meg és mutatott az ágyra Mabus.

Sertox odapillantott és teljesen ledöbbent. A hatalmas, vérvörös fegyver, melyet Deus adott oda neki, ott hevert az ágyon. Nem értette, hogy került oda, hiszen amikor korábban tartott egy kis pihenőt, akkor csak úgy eltűnt.

– Szerintem pont megfelelő lenne – mondta telepatikusan Mabus. – Vagy te nem így gondolod, hogy meg sem szólalsz?

– Nem erről van szó...

– Hanem?

– Az a lándzsa az előbb még nem volt itt!

– Én is észrevettem, de biztos van rá valami logikus magyarázat – Mabus elvette a fegyvert és Sertoxnak dobta, a fiú pedig elkapta. A vak démon leült az ágyra és összekulcsolta karjait. – Mondd, honnan van ez az isteni erejű fegyver?

– Ez az, amiről beszéltem korábban. A Longinus.

– Amit Deus adott?

– Igen.

– Akkor megvan a magyarázat.

– Neked lehet, hogy igen, de én még most sem értem.

– Különleges egy fegyver ez, nem csak azért, mert könnyen lehet vele irtani a fajtánkat, hanem azért is, mert ha nincs rá szükséged, elteheted és előveheted.

– Mi van?

– Hallottál már a dibbuk-doboz nevű eszközről? – Sertox visszaemlékezett a tárgyra, amiben az öccsét tartotta fogva Vassago, ezután pedig bólintott. – Na, látod, ez ugyanazon az elven működik. Zsebdimenzió. Próbáld csak ki! Áramoltass tgiát a lándzsába és gondolj arra, hogy jelenleg nincs rá szükséged. – Sertox követte Mabus utasításait és csodák csodájára, a lándzsa úgy tűnt el kezéből, hogy egy portál nyílt a levegőben, ami elnyelte a fegyvert. Visszaemlékezett a Haavenben töltött időre és eszébe jutott, hogy Deus ugyanígy vette elő a Longinust. – Elég praktikus nem? Szinte lehetetlen ellopni.

– De azt még mindig nem értem, hogy miért tűnt el.

– Akkor éppen aludtál, nem?

– Na és?

– Álmodtál valamit?

– Nem.

– Itt a válasz, Sertox Daemord. Ha álmodsz, a tested arra fókuszál és tgiát áramoltat a fejedbe, hogy fenntartsa az álmot. Mivel nem álmodtál, a tgia szerteszét volt a testedben és talán alvás közben megérintetted a lándzsát.

– Elég lehetetlenül hangzik.

– Az is lenne, de te nem akárki vagy. Nyolc nyitott tgiakapu és egy Ősi Pecsét.

– Az álomra visszatérve, ha a tgia táplálja, akkor az emberek miért álmodnak?

– Azt nem tudom, mivel világéletemben félig démon voltam. Amit az előbb elmondtam, azt én is csupán hallottam. – Egy jó tíz percig tartó telepatikus beszélgetés után Sertox úgy döntött, eljött a szökés ideje. Mabus átadta neki a cella kulcsát, majd megérintette a fiú vállát, mielőtt az elindult volna. – Várj egy kicsit. Még mondani akarok pár dolgot. Ezek az emberek egy hozzánk hasonló „másvilágit" nem lennének képesek megölni, túl értékesek vagyunk a szemükben. De azért légy résen, mert elég kiszámíthatatlanok. Lehet, hogy alsóbbrendűek mágia terén, mint mi, de egyáltalán nem bolondok. Ne becsüld le őket, mert meg fogsz halni – Sertox bólintott. – Még valami. Ha kijutsz az épületből, repülj délkeletre, amilyen gyorsan csak tudsz. Arrafelé nem olyan erősek a légáramlatok, valamint nem hiszem, hogy arra követnének.

– Miért?

– Egy mélységi vad él az ottani vizekben, a Megalodon. Ez a cápaszerű teremtmény mindenkit megöl, aki az útjába kerül, kivéve, ha az alany képes a tgia használatára. A víz alatt biztonságban leszel.

Sertox ezután kinyitotta a cella ajtaját és rohanni kezdett. Egy riasztó kapcsolt be és nyíló vasajtókat, szirénákat, valamint rohanó lépteket hallott. A B5-ös folyosó felé tartott, a táblákat követve úgy szaladt, ahogy csak bírt. Tgiát áramoltatott lábaiba, de nem túl sokat, hiszen megvolt rá az esély, hogy harcra kerül sor közte és az emberek között. Az egyik fordulónál felbukkant pár fegyveres, de Sertox pokolfa-ágakat alkotott és mozdulatlanná tette őket.

Miután elért úti céljához, kifújta magát. Elővette a Longinuslándzsát, majd a mennyezetnek dobta. A fegyver hihetetlen sebességgel törte át a plafont, óriási ereje akkora lyukat ütött, hogy Sertox könnyen átfért rajta. Elkapta a lezuhanó lándzsát, majd eltette a zsebdimenzióba. A fiú felugrott a plafonra, majd mászni kezdett a járatban. Balszerencséjére az alagút a földszinten ért véget, s rengeteg fegyveres őr készülte lelőni Sertoxot. A fiú visszagondolt arra, mit mondott neki Mabus utoljára. „Nem lennének képesek megölni, túl értékesek vagyunk a szemükben."

Sertox fekete tüzet gyújtott a közte és a fegyveresek között lévő területen, az emberek pedig ijedten hátráltak. Hiába voltak olyan fejlettek, nem ismerték a tgia titkait, csak annyit tudtak erről a mágikus energiáról, hogy létezik, azt nem, hogy mire is lehet használni. A fiú kitárta szárnyait, majd a magasba lendült. A talajon lévők lőni kezdtek rá, párnak sikerült is őt eltalálni, de az ilyen sérüléseket könnyen be tudta gyógyítani, így nem is figyelt rájuk. Elővette a Longinuslándzsát, majd tgiát áramoltatott belé és olyan erővel dobta el, hogy megrándult a karja. A vörös fegyver rakétaként suhant a magasba és hatalmas zajt csapva törte be a plafont, ráadásul meg sem állt, hanem egyre feljebb tartott és nyitott utat Sertoxnak. A járatok oly hatalmasak voltak, hogy a fiú repülve át tudott rajtuk menni. A különböző emeleteken újabb és újabb fegyveresek támadtak rá, de a lövedékek nem állították meg Sertoxot. A felhőkarcolóból kiérve elkapta a Longinust és eltette, majd gyorsan körbenézett. Eszébe jutott még egy fontos dolog, amit Mabus mondott neki, társalgásuk legvégén.

„Ha kijutsz az épületből, repülj délkeletre, amilyen gyorsan csak tudsz. Egy mélységi vad él az ottani vizekben, a Megalodon. Ez a cápaszerű teremtmény mindenkit megöl, aki az útjába kerül, kivéve, ha az alany képes a tgia használatára. A víz alatt biztonságban leszel."

Sertox újabb és újabb riasztók hangját hallotta, valamint helikopterek rotorjait is. Kissé megijedt, majd délkelet irányába iramodott. Tgiát áramoltatott szárnyaiba és egy perc múlva már alig hallotta az őt üldöző helikoptereket. Már majdnem lenyugodott, de fülsüketítő zajt észlelt. Hátranézett és két vadászgépet látott meg, amik őt üldözték és kis híján utol is érték. A fiú gyorsított a tempón, de a hangsebességgel suhanó gépek nem tágítottak. Az egyik egy rakétát lőtt Sertox felé, szerencsére a démon könnyen kikerülte.

Azonban a lövedék hirtelen visszafordult és követni kezdte Sertoxot. A fiú próbált kitérni előle, de semmi nem használt. Már kezdett fáradni, és ha mindez nem lett volna elég, újabb rakétákat lőttek rá. Egy majdnem súrolta, a remény pedig egyre halványodott. Ha ezt az akciót túlélem, az maga lesz a csoda. Közeledett az óceánhoz, lejjebb szállt, de a vadászgépek még mindig üldözték a hihetetlen sebességgel száguldó démont. Sertox hirtelen visszafordult, pár rakétát pedig sikerült az egyik gépre irányítania. Már csak egy üldözte.

Csupán egyetlen pillanatra nem figyelt, de a másik gépnek sikerült őt eltalálnia. Szörnyű fájdalmat érzett, de szerencsére nem volt súlyos, mivel pont a műlábát törte darabokra a rakéta. Egy kicsit megnyugodott, azonban újabb találat érte. Ezúttal a szárnyát sikerült eltalálniuk, ő pedig süllyedni kezdett. Mielőtt azonban sikerült volna a víz alá merülnie, egy utolsó rakéta ért célba. Sertox bal karjára nézett, a fájdalom pedig olyan iszonyatos volt, hogy nem bírta ki ordítás nélkül. A sérülés nem tűnt valami könnyen gyógyulónak, abban sem volt biztos, hogy egyáltalán túléli. Bal karját csak néhány ín kötötte össze a vállával, a démoni vér pedig még sötétebbé tette az egyébként is zavaros vizet. Sertox megfogta sérült részét és tgiát áramoltatott oda, amilyen gyorsan csak tudott, miközben egyre mélyebbre süllyedt az óceán fenekére.

Belzebub

A démon a Sekta-hegyen lévő, szimbólumokkal teli barlangban tartózkodott, s kezei közt ott volt a végtelen tgiával rendelkező fegyverdarab, a Hajnalcsillag. Szerencsére az alkotó tett rá egy mágikus védőborítást, mert ha nem így lett volna, akkor a fényből álló tárgy abban a pillanatban megölte volna Belzebubot, amint hozzáér. A férfi leült egy nagyobb sziklára, majd gondolkodni kezdett. Agares azt mondta, először össze kell csapnia a fentieknek és a mélységieknek, csak azután hozza ide a Fekete Napot. Belzebub aktiválta szenzori képességeit és érzékelte az Erebus fölött lebegő angyalokat. Agares nem tévedett, valóban nem egyszerű harcosok voltak. Ha jól érzékelte, akkor volt köztük két arkangyal is.

Talán egy félóra is eltelt, Belzebub pedig még mindig figyelte szenzori képességeivel a távolban zajló eseményeket. Megérkeztek a démonok is, élükön Beliarral. Belzebub soha nem gondolta volna, hogy a hűséges alattvalója egyszer Sátán lesz. Megfordult az is a fejében, hogy talán nem is olyan hűséges az ezüsthajú, mint amilyennek hitte, csupán mindenre képes volt azért, hogy megszerezze a mélységi trónt.

Ezért inkább az angyaloknak szurkolt, emiatt pedig kezdte kissé úgy érezni magát, mintha ő lenne Sahar. Nem szeretett a már holt másik lélekre gondolni, mivel kicsit rosszul érezte magát amiatt, hogy átvette a testet. Nem mintha nem örült volna neki, hogy végre valóban él, csak még mindig ő volt a hamis lélek. Ez a test nem őt illette volna meg, hanem Sahart, aki évmilliókig kitartóan küzdött, hogy átvegye az irányítást. Sikerült is neki, de aztán jött Agares. Arra a démonra még kellemetlenebb volt gondolni, mint a másik lélekre. Belzebub biztos volt benne, hogy Agares nem csupán azért ilyen erős, mert Salamon szolgája volt. Úgy gondolta, valamit biztos rejteget. De jobbnak látta nem beleütnie ebbe az orrát, mert félt attól, hogy Agares esetleg megöli őt, ha túl sokat tud.

A csata már pár perce elkezdődött, azonban Belzebub nem „nézhette" sokáig, mivel érezte, hogy valaki közeledik. Szenzori képességeivel elrejtette a jelenlétét, de sajnos túl későn tette, az illető már a barlang bejáratánál volt. Belzebub nem mozdult, s reménykedett abban, hogy az angyal nem veszi észre. Hirtelen egy óriási tűzgolyó suhant el mellette, ő pedig arrébb ugrott. A becsapódás keltette zaj elég hangos volt, az angyal pedig közelebb sétált. Belzebub feltápászkodott, miközben elrejtette egy, a barlang falán lévő nagyobb résbe a Hajnalcsillagot. A démon végignézett ellenfelén, akinek haja szőke volt. Olyanok ezek, mint a Daemordok, az összes ugyanúgy néz ki. Hiába volt az előtte álló férfi egy arkangyal, a barlangban sötétség honolt, tehát neki volt előnye egy olyan terepen, ahol a fenti alig látott valamit.

Belzebub alkotott egy feketetűzből álló kardot, s távolról az angyalra szegezte. Ellenfele továbbra is mozdulatlanul állt, s türkizkék szemével bámulta a démont. Egy váratlan pillanatban döntött úgy, hogy itt az ideje harcolni, Belzebubnak pedig alig volt ideje hárítani a csapást. Az angyal egy fénylándzsával sújtott le a démonra, ezzel pedig az volt a probléma, hogy Belzebub Feketetűz Eleme Tűz és Sötétség kombinációja. A két ellentétes képesség – mivel ugyanakkora erejűek voltak – a kontaktus hatására robbanást generált, Belzebub pedig a barlang falának csapódott. A démon gyorsan begyógyította a Fény Elem által okozott sérüléseket jobb karján, s egy újabb fegyvert alkotva tartott az arkangyal felé. Ezúttal nem közel-, hanem távolharcot szeretett volna, így hirtelen eldobta a feketén lángoló kardot, mely gyorsan pörögve repült az angyal felé, aki továbbra is szeretett úgy tenni, mintha szobor lenne, emiatt pedig Belzebubnak újból eszébe jutott Agares.

Az angyal egy ugrással a levegőben termett, s kitárta tollas szárnyait. Belzebub kardja azonban bumerángként jött vissza, mielőtt kirepült volna a barlangból, s eltalálta a fentit. Vagyis, elsőre úgy tűnt. A tollas közönséges tüzet hozott létre, s eltüntette vele az elvileg erősebb feketetüzet. Belzebub nem értette, hogy mi folyik itt. Próbált magyarázatot keresni és végül arra jutott, hogy a kard túl sokáig volt távol tőle és nem táplálta tgiával, ezért is gyengült le és tudta az angyal elpusztítani. Mert az semmiképpen sem lehetséges, hogy a közönséges Tűz erősebb legyen, mint a Feketetűz Elem. Kivéve persze, ha ellenfele Ulriel. Korábban bele sem gondolt, melyik arkangyal lehet ez, először Rafaelnek gondolta, aki ugyebár Jég Elemet használ és mivel Sahar jóvoltából Belzebub is elsajátította az előbb említett képességet, úgy gondolta, van esélye. De így, hogy a Lángok Mesterével kellett megküzdenie, már nem látta olyan tisztán a győzelmet. Szerencsére még volt egy utolsó trükk a démon tarsolyában, a fagyos Bolygótűz Elem, melyet szintén az elhunyt Saharnak köszönhetett.

Még nem vetette be, mert meg akarta lepni az angyalt, ezért újból a feketetűzzel támadott, mintha valóban csak az lenne neki. Repülve közeledett a magasban lebegő fenti felé, aki most „antigravitációs-szobornak" gondolta magát, és fegyverét eldobva sújtott le. A pörgő pengét megint lángok borították be s égették semmivé, Belzebub pedig úgy döntött, itt az ideje a fagyos tűznek. Tgiát áramoltatott mindkét tenyerébe, s elképzelte a fegyvereket, majd egy szempillantás alatt meg is alkotta mindkét jéghideg pengét, amik világoskék tűzzel égtek. Az angyal reakciója nem olyan volt, amit Belzebub várt, egy kicsit sem lepődött meg, és ezúttal ő is támadott. A démon meg volt döbbenve attól, hogy húzásától nem esett le az angyal álla, s a fenti ki is használta ezt a pár másodpercnyi időt. Lábával eltalálta Belzebub arcát, aki pár fogát is elveszítette az erőteljes rúgástól. A démon nem csapódott be a földbe, hanem pár méterrel fölötte megállt, majd felnézett és letörölte szájáról a vért. Sokkal erősebb és gyorsabb is ez az arkangyal, mint gondolta.

Belzebub ezúttal újból távolról támadott, egy kicsit megközelítette Ulrielt, majd teljes erőből felé dobta a bal kezében lévő, fagyos lánggal égő pengét. Ezúttal gyorsabban repült a fegyver, mint az előző, hiszen sokkal több tgiával töltötte fel. Azonban hiába reménykedett abban, hogy most megsebzi az angyalt, Ulriel elmosolyodott és maga elé tartotta mindkét kezét. Belzebub nem értette, mi történik, a lebegő ellenfél pedig becsukta szemét és valami furcsa, fehér lángot generált, ami, hasonló módon, mint korábban, eltüntette a Bolygótűz Elemet. Ráadásul a képesség meg sem állt, hanem a levegőben továbbterjedt és Belzebub felé tartott. A démonnak annyira leesett az álla Ulriel erejétől, hogy ámulva nézte a lángokat, meg sem fordult a fejében az, hogy már lassan ideje lenne elmenekülni előlük. Balszerencséjére pont akkor tudatosult benne, hogy mi is történik, amikor a forró képesség megperzselte bőrét. Sokkal fájdalmasabbak voltak e fehér lángok, mint a feketék, Belzebub pedig sejtette, miért is. Úgy tartotta, hogy nagy valószínűséggel ez az elem is hasonlóan van megalkotva, mint a Feketetűz, csak itt nem Sötétség, hanem Fény a második alapanyag. Már csak azt nem értette, hogy miért nem hallott erről sosem. Azt tudta, hogy Ulriel a Lángok Mestere néven ismert, legerősebb tűzhasználó angyal, de azt nem, hogy egy ilyen anti-démon ereje is van.

Miközben a lángok kívülről égették a démont, a Fény végigterjedt a testében, s tagjai elzsibbadtak. Nem tudta áramoltatni a benne lévő tgiát s biztos volt benne, hogy a harc, s talán még az élete is, itt ér véget. Megpróbálta nem feladni, hiszen Agares számított rá, valamint meg akarta védeni anyját és testvéreit is, de Ulriel akkor is erősebb volt. Mindig is azt gondolta, nincs nála jobb, hiszen ő volt az, aki egy kivételével az összes Tormanét megnyerte, de aztán jött Sertox Daemord. Igaz, akkor még nem látta be, hogy tévedett, mivel a fiú az ördögvilla erejével győzte le akkor. Később pedig találkozott Agaressel...

Belzebub érezte, ahogy a teste kezdi felmondani a szolgálatot, s már látta maga előtt a ragyogást és úgy vélte, lassan a Túlvilágon lesz. Azonban nem így történt. A fehér lángok hirtelen eltűntek, s egy alak lépett a földön fekvő démon mellé. Agares volt az, aki mosolyogva bámult le Belzebubra.

– Remekül bírtad, innentől átveszem – szólalt meg a férfi.

Belzebub csak most vette észre, hogy a fél teste, a jobb vállától, egészen a derekáig, le van szakadva. A fájdalom csak most ért el az agyába, ő pedig keservesen felordított. Látta a belsőségeit, látta csontjait, s a két darabban lévő, testét tartó inakat. Hirtelen pokolfa-ágak törtek elő a sziklás talajból, s „összevarrták" a démont, aki ugyan még mindig érezte az iszonyatos fájdalmat, de a vérzés elmúlt és már újra egyben volt. Felülni azonban nem tudott.

A távolban eközben Agares és a Lángok Mestere összecsapott.

– Te meg ki vagy? – kérdezte az angyal új ellenfelétől.

A démon nem válaszolt, amit Belzebub meg is értett, hiszen harcolni jött, nem pedig társalogni. Fegyvert nem alkotott, kitárta démoni szárnyait és a magasba repült. Hihetetlenül gyors volt, sokkal gyorsabb, mint Ulriel, Belzebub alig bírta szemmel követni. Egyetlen rúgással a földre vitte az angyalt, majd belétaposott. Ulriel köhögni kezdett, majd egy fénylándzsát alkotott és megpróbálta Agaresbe szúrni, de a démon szerencsére gyorsan eltávolodott a halálos fegyvertől. Pokolfa-ágak nőttek ki a talajból, melyek megragadták az angyalt és kitépték kezéből a ragyogó lándzsát, valamint – a hangokból ítélve – el is törték a karját.

Ulriel felkiáltott, majd ezt megtette még egyszer, még hangosabban, Belzebub pedig átérezte a fájdalmát. Az angyalt tartó száraz, szúrós ágak össze-vissza csavarták őt, egyre több és több csontját eltörve. Agares ezután leszállt elé, kezei közt pedig egy fekete gömböt tartott, melyből csak úgy sugárzott az energia. Ulriel az ordításaiba már zokogást is vegyített, Belzebubot pedig egyre jobban kezdett félni társától. Agares az angyal testébe nyomta a Fekete Napot, aminek végtelen erejű Sötétség Eleme méregként terjedt szét Ulriel testében és pár másodperc múlva végzett is vele. Agares ezután odament Belzebubhoz, aki még mindig ott feküdt a talajon.

– Hamarosan eljön az Utolsó Óra ideje – szólalt meg Agares.

Beliar

A Harmadik Sátán és démoni serege átkelt a Pokol Hét Kapuján. A Felszínre érve megálltak s felnéztek az égre. Kokabiel nem hazudott, valóban több száz angyal lebegett a magasban, s velük volt a fénylő aranypáncélos arkangyal, a legendás Mihael is. Beliar nyelt egyet, majd katonáira nézett. Egyesek szemmel láthatóan rettegtek, mások pedig ezt megpróbálták eltitkolni. A Sátán is félt a hirtelen jött támadóktól és még mindig nem értette, hogy mit keresnek a fentiek Erebuson.

A legrosszabb lehetőség az volt, hogy Sertox Daemord valahogyan szövetkezett Deussal és most bosszút áll a démonokon, amiért hátrahagyták őt. Elég valószínűtlen szituációnak tűnt. Beliar úgy hitte, a fiú még mindig Északon lehet valahol és keresi a katonáit. A Sátán felnevetett, majd újból ránézett harcosaira, a látvány pedig véget vetett rövid jókedvének. Nem csak azért, mivel látta rajtuk a rettegést, hanem azért is, mert alig voltak páran. Amikor Belzebub átvette a hatalmat, már akkor rengetegen meghaltak, Északon pedig még többen. Jelenleg nem lehettek többen nyolcvannál, ráadásul nem voltak éppen a legerősebbek, hiszen a legtöbb démonúr meghalt, vagy súlyosan megsérült a Tizenkettedik Tormanén történt rajtaütésen.

Az angyalok nem vártak tovább és támadásba lendültek, a démonok pedig kitárták szárnyaikat és szétszéledtek. Egyesek a levegőben, mások pedig a talajon csaptak össze. Beliar egyszerre négy ellenféllel került szembe, de könnyen legyőzte őket, s haladt tovább, hogy újabb angyalokkal végezzen. Egy pillanatra átfutott az agyán az a gondolat, hogy mi van, ha valójában nem is harcolni jöttek, csak egy félreértés az egész. Azonban először ők támadtak, így a Sátán biztos volt abban, hogy nem csevegni jöttek.

Újabb és újabb angyalok jöttek, Beliar pedig hirtelen azt vette észre, hogy mintha nem fogynának el. Miközben egyszerre két ellenféllel küzdött, felnézett az égre, s látta a hirtelen megjelenő, fényjelenség kíséretében teleportáló angyalokat. Nekik is jól jött volna egy utánpótlás, de sajnos nem volt erre lehetőségük.

Egy erősebb angyalnak sikerült súlyosan megsebeznie a Sátánt, aki rengeteg vért, ezzel párhuzamosan pedig tgiát veszített, ráadásul kezdett fáradni is. A démon ugrott egyet, majd kitárta szárnyait, s kilőtte a végükön elhelyezkedő tüskéket, melyek Sötétséget áramoltattak az angyalok testébe, lassan megölve ezzel őket. Beliar megpróbált feljutni a magasba, hogy megküzdjön Mihaellel, s a vezért legyőzve hátha sikerül menekülőre bírnia a sereget. Miközben újabb angyalokkal küzdött meg, Beliar arra az elhatározásra jutott, hogy nagyon alábecsülte ellenfeleit. Úgy vélte, el kellett volna hoznia magával az ördögvillát. De már túl késő volt, a fegyver ereje nélkül kellett megvédenie Erebust.

A fentiek egyre lejjebb vitték Beliart, ráadásul folyamatosan fénylándzsákkal támadták. A démon hihetetlen sebességgel hárította a hat fegyver csapásait, azonban egy idő után ő is kifáradt. Egy lándzsa eltalálta őt, a fény pedig terjedni kezdett a testében. Mint a méreg, úgy marta belülről a démont, de őt ez nem érdekelte, hanem harcolt tovább. Felbukkant mögötte egy újabb angyal, aki éles kardjával levágta Beliar két feketetollas szárnyát. A Sátán felordított, majd hátrafordult és egyetlen mozdulattal elválasztotta az angyal fejét testétől. Szerencsére Beliar még tudott repülni, mivel egykori ördöghöz méltóan négy szárnya volt.

Miután végzett a rovarokként özönlő angyalokkal, tgiát áramoltatott maradék két szárnyába és rakétaként suhant a magasba, olyan gyorsan, hogy célpontja észre sem vette őt. Útja során megölt még pár angyalt, majd pedig elérkezett ahhoz a fentihez, akivel valóban meg szeretett volna küzdeni. Miközben teljes sebességgel repült Mihael felé, megfagyasztotta az angyal karját a Jég Eleme segítségével és egyetlen ütéssel darabokra törte. Az arkangyal csak kis idő múlva vette észre mi is történt, valamint furcsa módon, meg sem nyikkant. Beliar úgy gondolta, hogy talán nem is érez fájdalmat.

Mihael kitárta hat szárnyát, melyeket ragyogó, aranyszínű tollak borítottak, és ránézett a Sátánra. Az Erebusra teleportáló angyalok hirtelen elfogytak. A szeráf kezében vakító fényű, hatalmas kard jelent meg, melyből annyi energia áramlott, hogy már szemmel látható volt a kék színű tgia.

Az angyal megindult, egy másodperc múlva pedig egy szemlélő csak két csíkot láthatott suhanni az égen, olyan gyorsan repültek a vezérek. Miközben az angyal üldözte a démont, suhintott egyet hatalmas kardjával. Pengéje ugyan nem ért el a Sátánig, de a suhintás által keltett szellőből annyi energia áramlott, hogy az színtiszta fénnyé alakult, majd megsebezte Beliar lábát. A démon hirtelen megállt, Mihael pedig újból suhintott, ezúttal ellenfele fejére ment. A Sátán ideje azonban még nem jött el. Tgiájából egy mágikus kesztyűt hozott létre és megragadta a fényből álló kardot. Ezen a mozdulaton Mihael eléggé meglepődött, de nem szólt semmit. Megpróbálta visszaszerezni fegyverét, de a démon továbbra is erőteljesen szorította, az angyal pedig aktiválta szenzori képességeit, mert sejtette, mit akar tenni Beliar. Még az utolsó pillanatban megpróbálta visszavenni a kardot, de miután ez nem sikerült, pár száz méterrel hátrébb repült.

A démon aktiválta speciális elemét, s szép lassan elnyelte a fénykardot. Ezután egy hatalmas, kék gömböt alkotott, mely színtiszta mágikus energiából állt. A Tgianyelő Elem a Daemordok erejét próbálta leutánozni, s képes volt minden tgia alapú támadás elnyelésére és átalakítására. Egy képesség, mellyel olyan erőre tehet szert, mint az istenek. Beliar eldobta a hatalmas gömböt, ami végigsuhant az égen, s Mihael felé tartott. Az angyal időben kitért előle s hátranézett, hogy lássa, mekkora pusztítást is képes okozni ez a képesség. Azt valószínűleg ő is tudta, hogy szörnyű ereje van egy ekkora gömbnek, ami színtiszta tgiából áll, de erre talán ő sem számított.

Az egykori Sekta-hegy csúcsának már híre sem volt, helyette egy lapos tetejű, hegynek alig nevezhető domb állt Erebus másik végében. Szerencsére a barlang, ahol a rengeteg, teleportációhoz szükséges szimbólum található, megmenekült, hiszen sokkal lejjebb volt található. A gömb, miután letarolta az egykori hegyet, az óceánba csapódott, s szabályos szökőárat generált, a rengeteg víz pedig elöntötte Erebus alacsonyabban fekvő területeit. Beliar a távolba nézett, s látta a pánok faluját, amint elönti az ár. A víz sodrása olyan erős volt, hogy a fák nagy részét is kidöntötte.

Beliar jégből álló pengéket alkotott, s a katasztrófát figyelő Mihaelre dobta mindhármat. Az angyal egy hirtelen mozdulattal elkapta az összeset, s visszadobta, ami elég meggondolatlan mozdulat volt a részéről. Mivel a fegyverek más kezét is érintették, nem voltak úgymond „Beliar részei", s már képes volt az erejével átalakítani őket, hiszen támadásnak minősültek. Ezúttal nem volt olyan hatalmas a tgiagömb, csupán fej nagyságú. A démon most nem dobta el, hanem kezében az energiával repült ellenfele irányába. Mihael nem támadott, mivel valószínűleg rájött, hogy nincs értelme, hiszen Beliar minden tgia alapú támadást képes elnyelni. Helyette egy fényből álló pajzsot alkotott, mely megrepedt ugyan, de visszaverte az alig pár centiméterre tőle lévő gömböt, ami gyorsan irányt váltott, s leszakította Beliar kézfejét. A sötét démoni vér ráfröccsent Mihael pajzsára, az angyal pedig a védekezésre használt eszközt támadásra használta. A pajzzsal arcon csapta Beliart, aki elveszítette pár fogát, s vadállat módjára, ordítva támadt Mihaelre. A kettejük közt lévő harc átváltott egy teljesen tgiamentes, pusztakezes összecsapásra. Itt az angyalnak volt előnye, mivel ő kezét, lábát használta, Beliar pedig csupán bal öklével próbált csapásokat mérni.

A Sátán megpróbált lenyugodni, de egész egyszerűen nem tudott. Túl sok mágikus energiát használt, már nem tudta igénybe venni a Tgianyelő Elemét. Minden egyes csapás egyre csak gyengítette testét és egyre kevesebb esélyt látott arra, hogy ő fog győzni. Biztos volt benne, hogy őt már csak valami csoda tudja megmenteni. Sajnos azonban nem hitt a csodákban. Mihael rúgása újabb csontokat tört el és újabb sebeket okozott. Beliar már annyira legyengült, hogy alig látta a hihetetlen sebességgel támadó angyalt. Hirtelen azt vette észre, hogy szörnyű fájdalmat érez a hátában. Ez után zuhanni kezdett és nem tudta eldönteni, hogy ezt most képzeli vagy valóban mindjárt be fog csapódni. Nem tudta, hogy él-e még, vagy ez már az út lenne-e a Túlvilágra.

Miután magához tért, rájött arra, hogy minden igaz volt. Megmozdulni sem tudott, csak a szemét forgatta. Látta a harcoló démonokat és angyalokat, mindenki annyira el volt foglalva a saját küzdelmével, hogy rá sem hederítettek. Még leghűségesebb szolgája, Kokabiel sem. Érezte a testét elhagyó, meleg vért, látása pedig egyre homályosabb lett. Egy ideig csak fényt, majd sötétséget látott. Ezután pedig mindkettőt egyszerre, egy fekete-fehér sugarat, ami átszeli az eget. Végül felbukkant Mihael is, kezében egy fénykarddal. Ez volt az utolsó kép, amit Beliar Quve látott.