Sertox

A Második Sátán a Fagy népének palotájába teleportált, s megállás nélkül arra gondolt, hogy vajon Deus igazat mondott-e. Minden teljes mértékben hihető volt, de ő akkor sem akarta elhinni. Nem tudta eldönteni, hogy most ő akar-e visszamenni a Pokolba, vagy a Negyedik Ősi Pecsét. Ránézett a kezei között lévő fegyverre, majd a hátpáncélján lévő kis tartóra helyezte, ahol korábban az ördögvillát tartotta. Longinuslándzsa, egy angyali fegyver, mellyel démonokat tud ölni. Eszébe jutott, amit a fentiek mondtak. A démonok az ellenségei, hiszen ott hagyták a csatamezőn. Nem tudta, hogy ez az igazság, vagy csupán Deus hazugsága, hogy maga mellé állítsa a roppant ereje miatt. Az utóbbi nem tűnt túl valószínűnek, hiszen Deus maga mondta neki, hogy nincs szüksége a Pecsétekre. Sertox már végképp nem tudta, mik a saját vágyai, s miket akar a Pecsét. Vissza szeretett volna térni a Pokolba, testvéréhez és a lányhoz, de a világ szempontjából ez nem volt a legjobb ötlet.

Az Apokalipszis akkor jön el, ha valaki egyesíti az Első és a Második Pecsétet. Az Első Deusnál van, tehát nem egy könnyű feladat megszerezni. A Második az árnyék Nibiru testében rejlik, aki a Fagy palotájának alagsorában fogoly, az északiak pedig Deust szolgálják. Mindkettő az Isten birtokában van, semmi esély nincs arra, hogy eljöjjön az Apokalipszis.

Sertox abban is biztos volt, hogy nincs olyan ezen a világon, aki le tudná győzni Deust.

Miután tisztázta magában, hogy saját akaratából szeretne visszamenni az Infernóba, elindult az alagút irányába, mely kivezeti majd őt ebből a fagyos épületből. Lassan haladt, a lába még mindig sajgott a belészúrt pokolfa-ágak miatt, de ha járni szeretett volna, akkor tűrnie kellett a fájdalmat. Az alagút jéghideg falát fogva sétált, s ha nem áramoltatott volna kezébe tgiát, az teljesen megfagyott volna, mire kijut. Nem használhatta a pokoli feketetüzet, mert ha megolvasztja a falakat, ráomlik az egész épület.

Miután kijutott az alagútból, a távolba nézett. A démoni szeme messze ellátott, azonban sajnos semmi sem volt ismerős számára, bármerre is pillantott. Hát persze, hiszen egy teljesen másik kontinensen vagyok. Nordenn földje Tannia földrészén volt, a messzi északon, de akkor sem volt fogalma arról, hogy pontosan melyik részén is tartózkodott. Nem tudta, merre induljon.

Itt fent azonban semmiképpen sem maradhatott. Igaz, hogy a testében keringő tgia melegen tartja, de nem örökké. Előbb-utóbb halálra fog fagyni. A hó nagy pelyhekben hullani kezdett, Sertox pedig sóhajtott. Olyan hideg volt, hogy látta a leheletét.

Lassan elindult, a Fagy palotájától ellentétes irányba. Addig bolyongott, míg el nem jött az éjszaka, s a hőmérséklet még jobban csökkent, de ő nem állt meg, sérülése ellenére is folytatta útját. Másnap elért egy parthoz, s meglátta a hideg óceánt, vagyis remélte, hogy ami előtt van, az az óceán. 

Sahar

A démon, ki furcsa módon az angyalokkal szimpatizált, egy hosszú utazás során megérkezett Kandelar sivatagos szigetére. Egyszer már járt itt, Belzebub akkor Keletre utazott seregével, hogy megküzdjenek egy ellenséges, hegyek között élő emberi klánnal, kik neve Mengde volt. Sahar aktiválta szenzori képességeit, s keresni kezdte a nőt. Nivo Ather, alig egy hónapja szökött meg Haaven börtönéből, mert – saját állítása szerint – nem akart rabszolga lenni. Végül is érthető volt, hiszen Sahar látta, milyen életet is élnek a fentiek, de Nivo esetében ezt egyáltalán nem lehetett megengedni.

Talán ha nem születik olyan „szerencsésnek", hogy a Hetedik Pecsét őt választja hordozónak, akkor másképp alakult volna az élete. Deus elmondta Saharnak, hogy vannak angyalok, akik nem bírnak Haavenben maradni és látni akarják a világot, belőlük lesznek az őrangyalok, akik titokban az emberekre vigyáznak. Nivo Ather anyja is ilyen volt. Azonban ő semmiképpen sem lehetett őrangyal. Talán ha egy másik Pecsét tulajdonosa lett volna, akkor talán, de ahogy Deus mondta, a Pusztítás Pecsétje az egyik legerősebb és legveszélyesebb a hét közül.

Sahar hiába kereste Nivo Athert, valamint a Pecsét energiáját, nem találta. Őt nem, de valaki mást igen. Egy távoli homokbuckán egy alak állt, akiből annyi erő áradt, hogy Sahar először meg sem tudta állapítani, ki vagy mi lehet. Összpontosított, majd végül annyit sikerült megtudnia, hogy az alak egy férfi és démon, azt nem, hogy hány nyitott kapuja van, vagy, hogy mik az elemi képességei. A férfi sötét páncélt és csuklyát viselt. Sahar biztos volt benne, hogy ez a vén mágus egyik démona. Deus elmondta neki, hogy a múltban Salamon végzett a kiválasztott néppel, ezért ráküldte Mihaelt és az angyali sereget. Akkor a legendás Arsgotia Hetvenkettő nagy része elpusztult, csak páran maradtak. A távolban álló alak nagy valószínűséggel a túlélők egyike lehetett.

A Fagy páncélját viselő férfi továbbra is csak nézte a csuklyás démont, egyikük sem mozdult. Sahar tgiát áramoltatott a szemébe és egy kis átlátszó pajzsot alkotott, hogy megvédje látószervét a homoktól. A nap magasan járt, de ez nem zavarta, hiszen a démonok jól bírják a meleget. Erre gondolva, Saharnak eszébe jutottak a múlt emlékei, így, hogy elterelje a figyelmét, megtette az első lépést. Lassan közeledett Salamon démonja felé, aki még mindig úgy állt a homokbuckán, mint valami szobor. Pár perc múlva szemtől szemben állt a férfival, akinek csuklyáját az erős szél lefújta.

Haja sötétbarna, szeme pedig fekete-sárga. Ez a két tulajdonság mindig is egy bizonyos klánra volt jellemző. Fiatalabb korában Mefistofeles elvitte őt – vagyis Belzebubot – hozzájuk a Felszínre. Egy erődben éltek, nem messze egy Saigan nevű, emberek lakta településtől. Vezérük Gav volt, a híres Tizenháromelemes. Az előtte álló férfi minden bizonnyal egy Daemord.

– Mit keresel itt, Belzebub? – kérdezte nyugodtan a férfi.

Sahar nem értette, honnan tudja ez a démon, akit még soha életében nem látott a valódi nevét. Remélni merte, hogy ott volt akkor a Daemord Erődben, amikor ő meglátogatta őket. Azonban eszébe jutott, hogy ez semmiképpen sem lehetséges. Ő emberi időszámítás szerint 1400 környékén ment el a Daemordokhoz, Salamon démonai pedig sokkal korábban váltak a mágus szolgáivá, bőven Deus fiának születése előtt. Nem értette, hogy akkor mégis honnan ismeri.

– Mi az, talán nem érted, amit mondok? – kérdezte gúnyosan a Daemord.

– Mire készül Salamon? Mit keresett itt Nivo Ather? – szólalt meg Sahar.

– A vén mágus nem készül semmire, hiszen már jó ideje a Túlvilágon van.

Ez a kijelentés meglepte Sahart. Nem tudta elhinni, hogy Salamon meghalt. Hiszen nemrég még Deus érzékelte, hogy a Bölcsek Köve az itt lévő rejtekhelyen van. Újból aktiválta szenzori képességeit és bekövetkezett az, amitől annyira félt. Az Ötödik Ősi Pecsét, a Bölcsek Köve, ebben a Daemordban volt. Nem értette, hiszen teljes mértékben lehetetlen kéne, hogy legyen az ilyen. Ha valaki meghal, a kapocs a lélek és a Pecsét között elszakad, a Pecsét nem tekint többé hordozóként az üres testre és vagy új gazda után kutat, vagy visszatér a Qlippothoz. Hiába gondolkodott, sehogyan sem tudta felfogni, hogy ez a démon hogyan kaparinthatta meg.

Minden Pecsét, ami öröklődött, egy adott mintát követett. Deus szerint a Bölcsek Kövének első tulajdonosa a sumer déva, Ea volt. Őt követte a félisten uralkodó, Gilgamesh. Ezután pedig, a teljes mértékben ember, de mégis isten szolgája Salamon lett a hordozó. Mindig egyre emberibbé váltak a tulajdonosok, de nem szakadt meg kapcsolatuk az istenekkel. Nem értette, hogy miért került akkor ehhez a Daemordhoz.

– Ki vagy te? – kérdezte Sahar.

– Agares Daemord. – Még sohasem hallotta ezt a nevet. Vagy talán mégis, de saját állítása szerint soha nem volt jó a névmemóriája. Meg egyébként is, szinte az összes Daemord ugyanúgy nézett ki. – Mondd Belzebub, lennél a társam?

– Nem Belzebub vagyok, hanem Sahar.

– Tudom nagyon jól, nem is hozzád szóltam, hanem a benned megbújó lélekhez. – Sahar ezután érezte, ahogy az őrjöngő lélek megpróbálja átvenni az irányítást. Szédülni kezdett, de nem hagyta magát. Az ő teste volt, nem engedhette meg egy hamis léleknek, hogy elvegye tőle. Ellenállt, de még mindig az volt erős, akit Belzebubként ismert a világ. Sahar azonban nem adta fel. Tgiájából egy ketrecet alkotott testében és belézárta a kikívánkozó lelket. – Nem látod, hogy szabad akar lenni?

– Ha szabad lesz, akkor én válok fogollyá!

– Csak ez a probléma? Ezen segíthetek.

Sahar máris kérdezte volna, hogy pontosan hogyan is érti ezt a férfi, de hirtelen minden elsötétült számára. Utoljára annyit látott csak, hogy Agares bal karját fekete füst kezdte el beborítani.

Belzebub

– Mondd Belzebub, lennél a társam? – hallatszott egy halk, távoli hang.

A válasz egyértelműen igen lett volna, hiszen egyetlen célja az volt, hogy szabad legyen. A sötétben láthatatlan falak vették őt körbe és nem tudott semmit sem csinálni, csak gondolkodni, meg persze megpróbálni átvenni az irányítást a test felett. Utóbbi sajnos nem igazán ment, mivel a lélek, aki Saharnak nevezte magát, túlzottan megerősödött. Belzebubnak esélye nem volt rá, hogy innen kijusson, s úgy képzelte el életének hátralévő részét, hogy itt fog kuksolni, amíg Sahar meg nem hal. Mivel azonban Deus segítségével elsajátította azokat a fagyos kék színű lángokat, nem tűnt annak a fajtának, akit könnyen meg tudnak ölni.

Idáig lehetetlennek tűnt a szabadulás, most azonban hallotta egy férfi hangját, akinek az ő segítségére volt szüksége. Megpróbálta áttörni a sötétség láthatatlan falait, hogy átvegye az irányító szerepét, de Sahar ellenállt. Azonban hiába próbálkozott, még mindig nem volt erősebb, mint Belzebub. Hirtelen egy tgiából álló ketrec jelent meg, mely lekorlátozta a mozgásban. Nem kellett volna ennyire beleélnem magam abba, hogy újra létezhetek.

Mielőtt azonban újból depresszióba esett volna, a mágikus ketrec eltűnt, ráadásul a láthatatlan falak is. Belzebub lelke haladt előre a sötét folyosón és egy fényt látott meg a távolban. A ragyogás egyre csak közeledett, majd minden újból elsötétült. Belzebub kinyitotta szemét és homokot látott, valamint saját kezeit. Nem értette, hogy mégis hogyan sikerült visszavennie az irányító szerepét, de nem is ez volt a fontos. Boldog volt, hogy végre nem a sötétben kell tengetnie a végtelennek tűnő napokat és hallgatnia, miket is él át Sahar. Valamiért nem érezte a másik lélek jelenlétét, de aztán elkönyvelte magában, hogy ez csak azért van, mert nemrég cseréltek pozíciót és el volt szokva ettől az állapottól. Belzebub ezután vette csak észre, hogy térdel. Gyorsan feltápászkodott, majd meglátott maga előtt egy férfit, aki Sertox Daemordra emlékeztette, bár sokkal idősebbnek tűnt. Aztán eszébe jutott, hogy minden Daemord szinte ugyanolyan.

– Ki vagy te? – kérdezte Belzebub.

– Agares Daemord. Mondd, lennél a társam?

– Miért? Meg egyébként is... Mi történt?

– Gyere velem, útközben elmagyarázom.

Belzebub gyanakodva ugyan, de követni kezdte a férfit, közben pedig végignézett magán. Úgy vélte, le kellene cserélni Tram népének világoskék-fehér páncélját, mert nagyon nem illik hozzá.

– Miért akarod, hogy a társad legyek? – kérdezte a démon Agarestől.

– Mert erős vagy és közös az ellenségünk.

– Közös? Ki? Hallottam onnan bentről, miket beszélt Sahar Deussal. Te annak a Salamonnak a démona vagy, aki a Pecséteket akarja összegyűjteni nem?

– Salamon már nincs az élők sorában, de az én célom megegyezik az övével.

– Te valamit akkor is nagyon félreértesz, nekem Deus nem az ellenségem. Én nem akarok istenné válni, megelégednék a sátáni ranggal is, habár ki tudja, hogy azok után, amik történtek, a démonok mennyire fogadnának el vezetőnek.

– Szerintem eredetileg sem igazán akarták, hogy te vezesd őket. De itt nem én értem félre a dolgokat. A közös ellenségünk nem Deus, hanem Sertox Daemord.

Belzebub annyira nem lepődött meg a dolgon. A fiú a Negyedik Pecsét hordozója, Agaresnek pedig a Pecsétek kellettek. Nem számított, hogy rokonságban állnak egymással, hiszen pont ő volt az, aki annyira utálta, ráadásul meg is ölte a saját apját, Lucifert.

– Mit csináltál egyébként az előbb? – kérdezte Belzebub a férfitól.

– Megszabadítottalak a másik lélektől.

Ez megmagyarázza azt, hogy miért nem érezte a testében Sahar jelenlétét. Végre teljesült az egyik célja, de valamiért nem repdesett az örömtől, azonban ő sem tudta, miért nem boldog. Az is felmerült benne, hogy talán azért, mert nem saját maga szabadult meg Sahartól, hanem valaki más segített rajta. Már megint kezdte magát gyengének látni, de ez nem volt többé probléma, hiszen a felesleges lélek eltűnt és nem veheti át újból a test fölött az irányítást.

– Milyen módszerrel sikerült eltüntetned Sahart? – tett fel egy újabb kérdést Belzebub.

– Ismered Beliar Quvét? – kérdezte Agares. Az egykori ördög bólintott. – Az ő képessége hasonló ehhez, mivel a Daemordok Elnyelő Elemét próbálja leutánozni. Azt mindenki tudja, hogy a kísérlet eredménye nem az lett, amit vártak, de ennek ellenére elég erős képességet kapott az ezüsthajú. Valahogy eljutott ez az információ Salamon fülébe is, aztán eldöntötte, hogy ő is akar alkotni egy „mesterséges Elnyelő Elemet". Mivel Daemord vagyok, engem látott a legmegfelelőbb alanynak a kísérlethez. Vonakodva ugyan, de végül beleegyeztem, hiszen bíztam Salamonban. A képesség leutánzása elég sikeres lett, Omonok társamnak köszönhetően, szinte ugyanaz, mint az eredeti. A különbség annyi, hogy ez nem adható tovább és semmi köze az Apokalipszishez. – Agares tartott egy kis szünetet, köhögött, majd levette bal kezéről a kesztyűt és megmutatta az elfeketedett végtagot Belzebubnak. – Látod, ahányszor használom ezt a képességet, ez történik velem. Iszonyatosan fáj, és elég nehezen gyógyul, de meg lehet szokni.

– Mit akarsz pontosan?

– A Pecséteket.

– Ez még mindig nem elég pontos.

– Talán félsz, hogy átverlek? Nem állt szándékomban. Az ellenség közös csak, a céljaink nem.

– Miért kellenek neked a Pecsétek? Ha jól tudom, el lehet velük hozni a világvégét. Mégis miért segítenék neked ebben?

– Félreérted, nem azt hozza el. Az Apokalipszis nem a világvége, hanem egy rituálé, ami szükséges ahhoz, hogy valakiből valódi Isten legyen. Csak valamiért a legtöbben először el akarják pusztítani a világot, hogy egy újat hozzanak létre, amint hozzájutnak az erőhöz.

– Értem. De miért akarsz istenné válni?

– Szeretnék Deus helyébe lépni és az angyalok vezére lenni.

A kijelentés eléggé meglepte Belzebubot és egész egyszerűen nem tudta, hogy erre mit mondjon.

– Nem értem a célod.

– Én meg azt nem értem, mi olyan furcsa ebben. Te a démonok vezére akarsz lenni, nem?

– Egyáltalán nem arra gondoltam. Te is démon vagy, mégis miért akarsz az angyalok vezére lenni?

– Sahar is szimpatizált velük, azt hittem meg fogod érteni. Egyrészt ezért választottalak téged társnak.

– Nem nagyon értem az egészet. Gondolom, köze van a múltadhoz, a Daemordok a Nagy Exorcizmus miatt olvadtak be az emberek közé és tűntek el. Az Exorcizmust pedig ha jól tudom Deus rendelte el. Erről van szó?

– Igen, mondjuk kicsit komplikáltabb, de rátapintottál a lényegre.

Belzebub még mindig nem tudta biztosra megmondani, hogy Agares hazudott-e céljával kapcsolatban vagy sem. Talán valóban véget akar vetni a világnak és csak ki akarja őt használni. A vörös hajú démon nem tudta mitévő legyen. Aztán eszébe jutott valami, amit Lucifer mondott neki, még gyerekkorában. Deus Mindent Látó Szeme nem lát be a Pokolba. Deus volt Evilág Egyetlen Istene, ha Agares pedig az ő helyét akarta átvenni, akkor nem kellett félnie, hiszen az Inferno biztonságban lesz.

Körülbelül egy órányi gyaloglás után szörnyű homokvihar vette kezdetét, de a két démon szerencsére már elérkezett a hegyek között megbúvó rejtekhelyhez. A bejárat előtt egy összetákolt, fordított kereszt állt, mely nagy valószínűséggel az angyalok és Deus távoltartására kellett. Belzebub Agarest követve végigment egy szűk és sötét folyosón, majd a végére érve egy olyan trónterembe került, mely még kevésbé volt díszített, mint az ő erebusi Ezüstpiramisa. Egy pillanatra abba is belegondolt, hogy mi lett a rejtekhellyel. Úgy döntött, majd ha arra jár, akkor megnézi.

A helyiség üres volt, de Belzebub a padlóra és a falra száradt vér alapján biztos volt benne, hogy valakit itt nemrégiben megöltek, azonban nem volt bátorsága ezt megkérdezni Agarestől. Félt a démontól és az erejétől. Sahar lelkét egy pillanat alatt képes volt elpusztítani, nem szeretett volna ő is úgy járni. Agares megkérte arra, maradjon, mert rögtön jön.

Az egyedül töltött percek óráknak tűntek, de a démon hamarosan visszatért egy nő társaságában. A haja szőke volt és állig ért, szemei türkizek, feje fölött pedig glória lebegett. Az egyetlen, ami nem volt rajta angyali, az az éjfekete páncélzata. Kissé olyan érzést keltett Belzebubban ez a viselet, mintha a fenti az ő egykori elit harcosainak, a Skorpióknak lenne a tagja.

– A nevem Nivo Ather – mutatkozott be a nő.

Belzebub is elmondta a saját nevét, majd gondolkodni kezdett. Valamiért az Ather vezetéknév ismerős volt számára. Azt tudta, hogy az Atherek egy híres angyali klán, hasonlóan a Kruxokhoz, de biztos volt benne, hogy valahol máshol is hallotta ezt a nevet, nemcsak Lucifer szájából, amikor tanította őt. Aztán villámcsapásként jutott eszébe az a nap. Lucifer akkor vitte először a húgát a Felszínre, a lány pedig megölt egy Manna Ather nevű őrangyalt. Majdnem háború lett a dologból, de a Sátán valahogy elsimította az ügyet és a legtöbben elfelejtették. De nem Belzebub. Még manapság is nehezen hitte el, hogy Aena képes volt megölni bárkit is, főleg négy évesen.

– Nos, hogyan döntesz? – kérdezte egy rövid ideig tartó csend után Agares Daemord. – Leszel a társunk?

Azt nem értem, miért segít egy angyal ennek a démonnak. Hirtelen eszébe jutott egy logikus válasz, majd aktiválta szenzori képességeit, hogy leellenőrizze, helyes-e feltételezése. A nő testében valóban volt valami. Egy lilán ragyogó energia, mely nagy valószínűséggel egy Pecsét lehet. Így már érthető volt számára a dolog, hogy miért van az angyal Agaressel. Már csupán az volt a kérdés, hogy saját akaratából segít-e a démonnak istenné válni, vagy sem. Nem mintha annyira érdekelte volna, így nem is foglalkozott tovább ezzel a dologgal. Helyette inkább a válaszán gondolkodott.

Agares segítségével újra Sátán lehetnék. Most hogy szabad lett, nem voltak más céljai, csakis ez. Nem tudott és nem is akart róla lemondani, gyerekkorától fogva az volt a legfőbb vágya, hogy a démonok vezére legyen. De Agaresban még mindig nem bízott. Nem tudta, hogyan döntsön. Aztán hirtelen, eszébe jutott még valami. Az előtte álló démon egyetlen mozdulattal képes volt elpusztítani Sahar lelkét. Attól félt, hogy ha nem engedelmeskedik, akkor őt is megöli. Az egész olyannak hatott, mintha nem is Agares társa, hanem szolgája lenne. Végül döntött, megkérdezi, mit kell tennie és azon fog múlni a válasza.

– Szívesen segítek, de először szeretném hallani, mit is akarsz pontosan tőlem – szólalt meg Belzebub.

– Nem egyértelmű? El szeretném pusztítani Deust. Erre pedig a legjobb módszer, ha aktiválom az Utolsó Órát.

Belzebub megborzongott egy pillanatra e kifejezés hallatán. Minden démon hallott már erről a hihetetlen erejű fegyverről, melyet Lucifer és Adramelekh alkottak meg nem sokkal az Angyal-Démon Háború előtt. Működési elve azon alapult, hogy a Fény és Sötétség, ha egyforma erejűek és kontaktusba kerülnek, felrobbannak. Mikor Lucifer evett a Tudás Fájának gyümölcséből, nem csak az igazságot tudta meg, hanem értelemszerűen okosabbá is vált, így ismert olyan titkokat, amiket senki más nem.

Létrehozott egy Fény- és Sötétséggömböt, amik hozzá voltak kötve egy végtelen tgiaforráshoz, hogy pontosan mihez, azt az Első Sátánon és a tudóson kívül senki sem tudta. Ezt a két gömböt egymáshoz erősítették és megváltoztatták az elemek tulajdonságait. Nem robbantak, hanem egy erőteljes Fény-Sötétség sugarat lőttek ki, de csak akkor, ha valaki aktiválta a fegyvert. Ennek az egyszer használható fegyvernek az volt a legnagyobb különlegessége, hogy az általa kilőtt sugár automatikusan a legerősebb entitást a világon – tehát Deust – pusztítja el. Pontosan ezért is lett megalkotva, hogy megöljék a megölhetetlent.

– Hogyan tudnád aktiválni az Utolsó Órát egyáltalán? – kérdezte Belzebub a férfitól. – A háború során, mielőtt Lucifer használta volna, Deus két darabra szedte. Tudomásom szerint az egyik darab pedig valahol a távoli űrben van. Egyesek úgy tartják, hogy maguk az árnyékok őrzik a Külben.

Agares megrázta a fejét, majd intett Belzebubnak és elindult a folyosó felé, ahonnan korábbról a nőt hozta. Belzebub követte a démont. Csak pár métert sétáltak, Agares pedig jobbra fordult és megérintett egy ajtót, ami kinyílt. Belzebub benézett a helyiségbe, aminek közepén, egy emelvényen egy fekete gömb volt, amiből csak úgy sugárzott a hideg és sötét energia. Először nem hitt a szemének, meg is dörzsölte, de úgy tűnt, nem csak képzelődött. Azonban akkor sem értette, mit keres ez itt.

– A Fekete Napot valóban az árnyékok birtokolták, de egy Khrum nevű tudós és segédje, Nibiru, ellopták az Árnyak Úrnőjétől, majd a Holdra mentek, ahol a sintó istenség, Tsukuyomi szerezte meg tőlük a tárgyat. Tőle pedig valamilyen módon Salamonhoz került.

– Tehát azt akarod, hogy hozzam el neked az Utolsó Óra másik darabját, a Hajnalcsillagot.

– Pontosan. A végtelen tgiájú Fénygömböt a Pokol Mélyén, Abyssban őrzik, ahová csak azok léphetnek be, akiknek regisztrálva van a tgiája.

– Értem én a dolgot, de nagy valószínűséggel már rég kitiltottak engem a rendszerből.

– Egy próbát azért megér.

– Talán megérne, de hogy jutok be egyáltalán? – kérdezte Belzebub, majd megmutatta bal tenyerét, amin ugyan ott volt klánjának szimbóluma, de beforrt vágások borították, a jel pedig hiányossá vált, így teljesen használhatatlan.

– Szerinted ezen nem tudunk segíteni? – nevetett Agares. – Ez a barlang Salamon rejtekhelye, akit az egész világ bölcsként ismert. Több információt találsz itt, mint a Pokolban lévő Tudás Könyvtárában.

Nem gondolta volna korábban, hogy a sérült tenyerét meg lehet gyógyítani. Belzebub már valóban kezdett félni ettől az Agarestől. Az a fajta volt, aki mindenre képes, és ha nagyon akarja, el is pusztítja Deust, majd az angyalok urává válik. De valami akkor is sántított. Teljes mértékben biztos volt benne, hogy a férfi valódi célja nem ez, hanem egy teljesen más dolog. Azonban hiába törte a fejét, sehogy sem tudott rájönni, hogy vajon mi lehet.