Ajánlott zene: Gunnar Madsen - Anna (link lent!)

Az arca sajgott, a karja közel érzéketlen volt, és alig bírt ráállni a bal lábára. Jungkook utálta, hogyha segítségre szorult, most mégis tűrnie kellett, hogy Lisa támogassa őt a pincébe menő lépcsőn lefelé. Ami még ennél is jobban zavarta, hogy valaki képes volt kezet emelni rá. Habár többen támadtak rá egyszerre, Jungkook mégis fortyogott a dühtől. Próbálta magát azzal nyugtatni, hogyha egy az egy elleni küzdelemről lett volna szó, akkor ő kerekedett volna felül, de valahol mélyen ő is tudta, hogy ez hazugság volt.
- Mi történt? - kocogott oda hozzájuk Hoseok. Jungkook forgatni kezdte a szemét az aggódó hangnemre.

Mintha számítana bárkinek is, hogy ő visszajön-e a Telepre, vagy meghal valahol az egyik sikátorban szétverve. Most már azzal sem kellett törődnie, hogy miatta Jimint vonnák felelősségre. Már nem volt ki miatt tartania magát. Jungkook sok mindent utált ebben a pillanatban, de Jimint gyűlölte a legjobban. A fiú nem csak másoknak, magának sem szerette soha bevallani, hogy mennyire fontos neki a hyungja közelsége. Nem kötötte őket vér, nem voltak testvérek, de még csak barátok sem. Jimin mégis tartotta érte a hátát, és annyi éven keresztül biztosította, hogy Jungkook életben tudjon maradni... Ha akart sem tudott volna nem kötődni a fiúhoz.
Amikor kiskorában egyedül volt, mindig arról ábrándozott, egy nap hogy fogja őket kijuttatni innen. Ő, Jungkook, a kisgyerek, akinek sikerült kiszabadulnia a gengszterek közül, aki kitűnő harcos és mindenki fél tőle, ő, aki porig égette ezt az egész dohos és undorító helyet, aki díjat kapott emiatt, akire Jimin is büszke lehet. Jungkookot mindenki annyira nagyszerűnek tartotta volna, hogy ő lett volna a legfiatalabb nyomozó egész Dél-Koreában, aki minden bűnözőt elkapott volna, felismerte volna a hamisítókat egyetlen bankjegyből vagy ecsetvonásból, aki vett volna egy lakást magának és Jiminnek, és aztán megtalálták volna őt a szülei, amikor híres nyomozó lett, és tévéműsorokba hívták őt, hogy szerepeljen. És az anyukája sírt volna, amikor először látta volna, és szorosan a karjaiba zárta, Jungkook pedig hagyta volna, de aztán persze megmondta volna a szüleinek, hogy ő képes mindenre egyedül is, ő egy különleges gyerek, de azért persze babusgathatják őt, csak vegyék komolyan.

Sajnos Jungkooknak valójában fogalma sem volt, hogyan juthatna ki a Telepről. Az egyetlen megoldás, hogy kiszökjön külföldre, lehetetlen volt, amíg kiskorú volt, még ha hamis papírokat tudott is volna magának szerezni. Arról pedig természetesen szó sem volt, hogy fiatal nyomozó legyen. Tizennégy volt, kevés egy gengszterhálózat megdöntéséhez. Kit akart átverni? Még ahhoz is kevés volt, hogy egy nála néhány fejjel magasabb férfival elbánjon. Úgyhogy Jungkook kezdett beletörődni a dolgokba, és egészen addig működött is a dolog, amíg Jimin valahogy ki nem jutott. Jiminnek sikerült. Pedig a fiú csak néhány centivel volt magasabb nála, csak néhány évvel volt idősebb, csak egy kicsit verekedettjobban. Úgy tűnik, esze mégis sokkal több volt, mint neki. És mint kiderült, vele ellentétben, Jiminnek nem voltak olyan tervei, amiben ő is szerepelt. De hát mit is várt? Hogy majd Jimin, akinek őt odadobták, akinek csak nyűg volt a hátán, csak egy kényszer, majd azután is törődni fog vele, hogy már nem volt a gengszterek által irányítva? Komolyan azt várta, hogy mégis számít, hogy mindenképpen számít majd? Jiminnél jobban csak egy dolgot utált még inkább a fiú. Saját magát, amiért ennyire jóhiszemű volt.

- Ki tángálta el így? - nézett fel Hoseok Lisára, ahogy jobban szemügyre vette a fiút.
- Kettőt találhatsz. A kisgyerek egy olyan klubban árult drogot, ami nem a mi felségterületünk alá esik. - A lány az egyik ütött-kopott régi fotelra lökte a fiút, aki nyögött egyet az ütközésre. A lány elvigyorodott, és kisöpörte a szeméből az izzadtságtól nedves frufruját. Ő volt közülük az egyetlen, aki élvezte a helyzetet, még ha haza is kellett cipelnie a másikat.
Hoseok mérgesen meredt Jungkookra.
- Mégis hogy gondoltad?! - csattant fel, a fiú azonban csak csukott szemmel süppedt bele a bútor anyagába. A fél arcát porral keveredett száradó vér borította. Hoseok már tudta, hogy ez a vágás sebhelyet fog hagyni, de nem számított, mert itt mindenki hegekkel volt kitetoválva festék helyett. Hoseok néhány pillanatig mérgesen fújta ki-be a levegőt, nehogy még ő is a fiatalabbiknak essen. Mikor sikerült eléggé lenyugodnia, csak állt a másik felett, és várta, hogy a fiú kinyissa a szemeit.

Jungkook alacsony volt a korához képest, talán mert egy sötét, dohos pincében töltötte szinte az egész életét, és sosem jutott elég, vagy éppen megfelelő minőségű ételhez.  Hoseoknak mindig vegyes érzelmei voltak vele kapcsolatban. Jungkook undok volt, erőszakos, néha gonosz is. Szerette ugráltatni a kisebbeket, nem tisztelte az idősebbeket. Mégis, a vezető nem tudta nem kedvelni őt. Talán Jungkook túl fiatalon került hozzájuk, egy-két évvel fiatalabban, mint a többiek. Talán azért lett ilyen. Hoseok megrázta a fejét.
- Van valahol még fertőtlenítő? - fordult végül Lisához, mire a lány közömbösen megvonta a vállát. - Nem hoznád ide?
- Ugye tudod, hogy engem nem ugráltathatsz, Hobi? - húzta fel a szemöldökét a szőke haj alatt a másik. Hoseok és Lisa egyidősek voltak, egyikük sem volt már a gyerekek közé való, és míg Hoseok a vezetősége miatt maradt a pincében, addig Lisának egyszerűen itt jutott hely, ha már a bordélyházba nem volt hajlandó menni, ahogy a többi lány.
A vezető grimaszolt egyet.
- Ezért kértelek. És nem utasítottalak.
Lisa sóhajtott egyet.
- Legyen. Jungkookie megkapja, ami Jungkookie-nak jár. Remélem a kisgyerek visítani fog a maró érzéstől.-  A lány a rögtönzött konyhájukhoz sétált, és leszedett az egyik polcról egy cipős dobozt, majd Hoseok mellkasának lökte azt, ahogy elhaladt a fiúk mellett. - Elmegyek táncolni valamelyik klubba, nagy üzlete van mostanában a partidrogoknak, és még jól is lehet szórakozni. Ne várjatok.
Az idősebb fiú megvárta, amíg a lány felsétál a lépcsőn, és becsukódik mögötte a pince ajtaja, aztán újra a fiatalabbra nézett.
- Jungkook - szólt ellentmondást nem tűrő hangnemben. A fiú kinyitotta a szemét, és gyűlölettel meredt a vezetőre. Hoseok csak akkor volt ilyen komoly, amikor fegyelmezni akart. - Miért is voltál pontosan abban a bárban?
- Drogot árulni - vonta meg a vállát a fiatalabbik.
- Jó, de miért ott?
- Nem tudtam, hogy az nem a mi helyünk... - próbálkozott Jungkook.
- Ne szórakozz velem, idióta, pontosan tudod, hol a határ, amit nem lehet átlépni. Nem ütjük az orrunkat mások dolgába. Ha odamész, az nem csak téged érint, hanem az egész hálózatot, hát nem érted? Ha nem tartjuk be a szabályokat, akkor ők sem fogják, és a végén majd arra ébredünk esetleg, hogy az egész épületet felrobbantották a te hülyeséged miatt.
- Talán az lenne a legjobb - fordította el a tekintetét a fiatalabb. - Véget vetni nekünk.
Jungkook először hallotta a csattanást, csak utána kezdte érezni az arcbőrén a bizsergést. Hoseok szerencsére nem azt a felét ütötte meg az arcának, ahol a vágás miatt amúgy is elég fájdalmas volt megmozdítania az izmait, így viszont már az egész arca sérülésekkel volt teli. 

Jungkook makacsul az ölébe bámult, a szeme alá érő szürkés fényű haja eltakarta a fél arcát. Hoseok határozottan, de azért vigyázva, hogy ne okozzon a másiknak fájdalmat, megragadta a fiú állkapcsát, és rákényszerítette őt, hogy a szemébe nézzen.
- Ha még egyszer meglátom, vagy meghallom, hogy akárcsak a közelébe mész a határvonalnak, elintézem, hogy többé ne tudj addig elsétálni, érted? - Hoseok félelmetes volt, amikor így beszélt a gyerekekhez. Jungkook sokáig csodálkozott azon, hogy miért pont ő lett a többiek vezetője, miközben talán a legidealistább volt mindenki közül, aki túl sok mindent megengedett nekik. A fiú azonban hamar a saját kárán tanulta meg, mit láttak a felnőttek a fiúban, amikor őt választották. Azt, hogy Hoseok félelmetes.
Jungkook óvatosan bólintott egyet, és az idősebb végre elengedte az állát.
- Hol fáj? - tért vissza a régi önmagához a fiú.
A fiatalabb szerette volna már csak dacból is azt mondani, hogy sehol, de ennél azért több esze volt.
- A karomnál, a bokám, az arcom, a gyomrom is...
Hoseok mérgesen felmordult.
- Miért vertek így el? Nem látták, hogy egy kisgyerek vagy?!
- Nem vagyok kisgyerek - ellenkezett Kook. - Négyen voltak. Csak bele akarták nyomni a fejem a vécékagylóba.
- Inkább hagynod kellett volna.
- Az rosszabb lett volna. És így is elvettek egy csomó cuccot tőlem. Most lophatom össze máshol a pénzt.
- Drága drogok voltak? - húzta össze a szemöldökét a vezető.
Jungkook bólintott, miközben a másik segített levenni a dzsekijét, hogy fertőtleníteni tudja a karját. A fiú egy hang nélkül tűrte a maró érzést sebeinél.
- Vedd úgy, hogy ez a büntetésed.
- Néhány nap, és összeszedem a pénzt. Talán felmegyek a bordélyba megpróbálni... - Hoseok keze nyoma már éppen kezdett elhalványulni a fiú arcán, amikor egy újabb pofon landolt az előző kéznyom helyén.
- Jimin sokat dolgozott azon, hogy ne legyél gyerekprosti, ne merj most odamenni magadtól.
- Ugyan, Jimin és az ő törődése - horkant fel a fiú.
Hoseok némán fejezte be a sebek ellátását.
- Úgy hallottam, már elkezdték keresni - mondta végül, amikor felállt a guggolásból, otthagyva a másikat a karosszékbe süllyedve.

***

Jimin közönyösen váltogatta a csatornákat a tévéjén. Őszintén szólva, az élete a Kim családdal két pólusra oszlott. Az izgalmas, eseménnyel és emberekkel teli estékre, amikor otthon volt az egész család, és volt kivel töltenie az idejét. Ugyan volt a házban személyzet, mégis Seokjinnak szívesen segített a főzésben, Namjoonnal együtt néztek vicces műsorokat a tévében és a fiúval nagyon jól tudott beszélgetni, míg Taehyung bevonta őt a robotkészítés rejtelmeibe. Ugyan Jimin nem tudott sokat... tulajdonképpen semmiről, mégis élvezte, hogy a többiekkel lehet. Senki nem várt tőle semmit, ezért minden olyan dologért dicséretet érdemelt, amit mégis képes volt megcsinálni, legyen az egy hagyma felszeletelése (ami Jin szerint igenis nagy dolog volt, mert Namjoon például képtelen volt rá), vagy egy olyan egyszerű dolog, mint egy robot temperával egyszínűre festése. Jimin még Jisooval is jól kijött; a nő volt, hogy ötpercenként benyitott hozzá mindig új ruhába öltözve, hogy kikérje a fiú véleményét. Időnként együtt mentek vásárolni, amikor Jimin szerepe ugyan csak annyi volt, hogy cipelje a lány szatyrait, ő mégis élvezte a plázákban szóló halk zenét, a boltokban lévő új holmik szagát, a világos folyosókat, a szökőkutat az épület közepén. Minden új volt, és izgalmas, mintha egy mesébe csöppent volna. Ő segített Jisoonak ruhákat és ékszereket vásárolni, Jin felesége pedig cserébe bement vele az állatkereskedésbe, és tolerálta, hogy a fiú hosszú percekig bámult vigyorogva egy-egy állatot. Végül könyvesboltokba mentek, hogy azokat csak az útjuk legvégén kelljen cipelniük. Lévén a házban mindenki szeretett olvasni, ezért mindig egy halom új szakirodalommal, regénnyel és mangával tértek haza.

A másik pólus ennek az ellentéte volt. A reggelek, délelőttök és kora délutánok, amikor senki nem volt otthon, egyetlen ember kivételével. A felnőttek dolgoztak, mind élte a saját életét, Taehyung pedig azelőtt elindult reggelente, hogy Jimin felébredhetett volna, majd délután ért haza még egy halom tanulnivalóval maga előtt. A fiú szinte kivétel nélkül Jimin szobájában írta a házi feladatát, miközben a másik tini igyekezett minél kevesebb zajjal lenni, hogy ne zavarja a barátját. De még olyankor is, legalább örült, hogy volt társasága. Az egyetlen, aki kivétel nélkül a házban tartózkodott, az Yoongi volt. Yoongival viszont nem lehetett beszélni.
A fiú a szobájába zárkózva töltötte a mindennapjait, az egyetlen jel, ami azt mutatta, hogy még életben van, az az ajtaja mögül időnként kiszűrődő zongorajáték hangja volt. Ha véletlenül mégis összefutott a fiúval a konyhában, mindketten úgy tettek, mintha a másik nem létezne, és egy idő után a fiatalabbik mindig óvatosan kisomfordált a helyiségből.
Szóval Jimin többnyire unatkozott. Képregényeket olvasott egyedül, tévét nézett, az interneten böngészett cuki macskás videók után, vagy a halával beszélgetett, de mindez csak vegetálás volt addig, amíg a többiek haza nem érkeztek, és el nem kezdték őt elárasztani a figyelmükkel.

A péntek esték voltak a legjobbak. Olyankor mindannyian összegyűltek a nappali kanapéin és a puha szőnyegen, hogy együtt nézzenek filmet a hatalmas képernyőjű tévén. Ilyenkor egyiküket sem zavarta a tény, hogy az ölükbe vett tálból kell enniük vagy hogy esetleg leönthetik a drága bútorokat az üdítőjükkel.
Nagyjából három héttel azután, hogy Jimin megérkezett, egy ilyen estén ültek. Ez volt az első alkalom, hogy Yoongi is csatlakozott hozzájuk, és a fiú egy megkönnyebbült sóhajjal vette tudomásul, hogy a másik szerencsére a karosszékben foglalt helyet. A három rangidős a kanapén ült egymás mellett, középen Seokjin, két oldalán Namjoonnal és Jisooval, aki erre az alkalomra kivételesen melegítőbe öltözött, és szemüveget vett fel a lomhán lófarokba fogott hajához. Jimin mosolyogva figyelte, ahogy a férje, mikor hazaérkezett, a nőt ugyanúgy öleléssel és egy puszival a szájára köszöntötte, ahogy mindig, észre sem véve, hogy éppen mi van rajta. Mellette Taehyung játékból öklendezni kezdett, mire a fiú felröhögött.

A kanapé elé Jimin és Taehyung telepedtek, akik így élvezhették a puha fehér szőnyeg érintését, amit időnként akaratlanul is végigsimítottak a tenyerükkel.
- Szóval, mit nézünk? - jött elő Seokjin a szobájából kényelmesebb ruhába öltözve.
- A Luna noctet - vigyorgott Tae a bátyjára, miközben Yoongi felpattant a helyéről.
- Akkor én bementem - mondta a fiú.
- Ne már, hyung, meg akarom mutatni Chimmynek azt a filmet, és mind szeretjük.
- Én ezt értem, de nekem miért kell látni? - ült vissza reménytelenül a fiú a fotelba.
- Hyung csak zavarban van, mert ő írta hozzá a zenéket, és ezzel a filmmel lett híres.
- Oooh - értette meg Jimin a felállást. Így csak még jobban érdekelte a dolog. Talán segíthetett neki jobban megértenie és megismernie a fiút.

Yoongi a helyén maradt, és végül rágcsálnivalókkal és üdítővel megpakolva nekikezdtek a filmnek.
- Százas zsepi? - kérdezte Namjoon, mire Taehyung felemelte maga mellől a csomagot, jelezve, hogy mindent előkészített. - Adj ide nekem egy marékkal inkább előre.
Erre az egész csapat felnevetett, és Tae végül mindenkinek kiosztott néhány darabot a zsebkendőkből, amit csak Yoongi utasított el. Jimin bizonytalanul vette át a papírokat, és süllyesztette őket a citromsárga melegítője zsebébe, ami jól illett a már sikeresen világosszőkére festett hajához. Kezdett gyanakodni, hogy talán mégsem egy békés moziestére invitálták meg őt a többiek.

A történet néhány száz éve játszódhatott, és egy fiatal lányról szólt, aki azt hitte, minden rendben az életében, egészen addig, amíg a szülei elmérgesedett viszonya addig nem fajult, hogy elhagyták egymást örökre. A tini nem is tudta, hogy ennyire rossz a felnőttek kapcsolata, és már az sem érdekelte őket, hogy külön egyikük sem tudta felnevelni a lányt, úgyhogy az a nagymamához került. Innentől kezdve pedig még inkább hánytatott élete lett. A lány hamar rájött, hogy ő nem kell senkinek. Nem kellett eléggé a szüleinek, a nagyijának is csak púp a hátán, nem volt senkije és semmije, ami számított volna, úgyhogy végül adott magának még egy esélyt, és megszökött. Egy nagyvárosba menekült, ahol munkát és szállást kapott, ahol férfiak ugyan szexuális tartalmú viccekkel ugratták, amíg felszolgálta nekik az italukat, mégsem számított, mert legalább volt hol aludnia. Mégis minden este azzal a tudattal ment lefeküdni a szánalmas kis ágyába, hogy ő semmi, egy porszem, akit még csak észre sem vesz senki. Többhavi fizetését költötte egy szép ruhára, hogy bálozni mehessen a többi hajadonnal a városban, és végre szabadnak érezte magát, amíg a gyönyörű dalokra ringatózott. Megtetszett az egyik gazdag agglegénynek, és egész este táncoltak. Végre tudott nevetni. És aztán otthon széttépte a ruhát, mert tudta, hogy nem való a gazdagok közé, hogy ő örökre egyedül lesz. Amikor a férfi legközelebb elment a bárba, nem ismerte fel a lányt, hiába nézett az a fiú szemébe, és a lány egész éjjel a szobája sarkában sírt, mert az embert sosem veszik észre önmagáért, mindig csak a szép ruha és a frizura számít. A lány ezután nem törődött többé a külsejével, és a fizetéséből kis házat vett az erdő közepén. Soha többé nem nézett  tükörbe, és a kócos, koszos külseje miatt a városban boszorkánynak kezdték hívni őt. A lány már csak éjjelente járt ki a házból, hogy a Hold fényénél dallamokra táncoljon, amit csak ő hallott, olyan emberekkel, akiket ő talált ki. Később nem is embereket, állatokat képzelt maga mellé, akik öltönyben és habos ruhákban keringőztek mellette. A lánynak többé nem kellettek mások, nem kellett, hogy szeressék, mert onnantól kezdve ő szerette önmagát. A városban bolondnak tartották, de ő végre boldog volt, mert kellett valakinek: magának. A történet végén a lakosok félni kezdtek tőle. Egy kis pletyka egészen a rettegő babonaságig vezette őket. Végül a lányt bezárták a házába, hogy ne tudjon kijönni, és rágyújtották a helyet, hogy megszabaduljanak a rossz ómentől. A lány nem félt, vagy sikítozott, nem kért segítséget. A lány táncolt a lángokkal is, a lelkét is kitáncolta a kecses sárga fények mellett, egészen addig, amíg azok el nem nyelték őt.

A képernyőn még vagy két percig a töretlenül lángoló házat mutatták, ami mellett elindult a stáblista, ahol egy idő után Yoon Ki Min neve is felbukkant. Közben még szólt a dal, amire a lány elégett, és mindenkit teljes letargiába sodort, aki a szobában ült. Namjoon még a történet közepénél elkezdett szipogni, mostanra pedig Seokjin zsebkendőiből kellett elkérnie pár darabot magának. Mellette a házaspár némán könnyezett, és Tae is a könnyeit nyelte. Jimin a szemeit is kisírta a film végére. A történet is rendkívül szomorú volt, a fiút mégis a zene hatotta meg igazán. Ugyan tudta, hogy az összes darabot a mellette ülő morcos huszonéves írta, mégsem tudott elvonatkoztatni attól a ténytől, hogy a dalok szívszorítóan keserűek és gyönyörűségesek voltak egyszerre. A többiek úgy tűnt, nem értékelték eléggé Yoongi szerepét a hangulat kialakításában. Nekik a történet volt fontos, míg Jimin végig arra koncentrált, hogy mennyi érzelem, és szomorúság van elrejtve a zenében.
- Na, hogy tetszett? - kérdezte Taehyung a barátjára nézve, aki a sokadik zsebkendőt tömte a pulóvere zsebébe.
- Olyan szomorú volt... - biggyesztette le az alsó ajkát a fiú. - És gyönyörű is.
- Hát igen, az eredeti könyv szerzője... - kezdte Namjoon, de Jimin közbevágott az irodalomóra előtt.
- Én a zenéről beszélek.
Mindenki furcsán nézett rá, kivéve Yoongit.
- Hogyan írtál ilyen dalokat? - kérdezte a fiú a másikhoz fordulva, még mielőtt meggondolhatta volna magát.
Yoongi egy pillanatig gondolkozott a válaszon, miközben végig a másik könnyes szemébe nézett.
- Tudom, milyen örökké magányosnak lenni - felelte végül, és a szavai ellenére elmosolyodott, majd felállt, és otthagyta őket.

Jimin aznap éjjel a mobilján újra meghallgatta a dalokat, amiket a fiú írt. A sárga takaróját szorosan maga köré fonva is kirázta a hideg az érzésektől, amiket Yoongi lelkének a darabjai váltottak ki belőle. Mintha neki írták volna a kottát, szinte érezte, hogy róla szólnak. Nem tudta, milyen lehetett a balesete előtt, de abban biztos volt, hogy ezekhez a dallamsorokhoz köze volt, annyira át tudta őket érezni, még ha egyetlen szó sem hangzott el bennük.
Jimin álomba sírta magát, miközben azon gondolkozott, hogyan lehetett a néhány szobával arrébb alvó fiú ennyire szomorú. Ezek után Min Yoongi a korábbinál is nagyobb rejtély volt.

Megjegyzések:

* Ajánlott zene: Ezt képzeltem el Yoongi filmzenéjének, szóval akit érdekel, miről volt szó, annak tényleg ajánlom :)

https://youtu.be/hPpAPTLT5sA

* Jungkook is a little b***, I know :D De közben valahol ő a kedvenc szereplőm...?

* Hoseok ijesztő...

* A Luna nocte NEM létező film. A cím Éjféli Holdat akar jelenteni, remélem az is, én csak egészségügyi latint tanultam, sajnálom :D A történet is saját, rögtönzött dolog, szóval nem érdemes utána nézni, remélem nincs ilyen.

* Az ajánlott zene tényleg fontos... ;)

* A héten végre kijött a hixtape, csak ezért írtam most ilyen hosszú fejezetet :D (nem)

Remélem tetszett a rész, egy kicsit keserű, de egy kicsit haladunk a történettel, közben muszáj Jungkook lelki kálváriájába is belemélyednünk, hogy megértsük a cselekedeteit ;) Yoongit pedig imádom művészlélekként bemutatni, igazi trash vagyok érte * - * (Abbahagytam).
Előre is köszönök minden csillagot, olvasást és hozzászólást, továbbra is érdekelnek a teóriák, és találkozunk jövőhéten :)

~ Ally D