Ajánlott zene: Johan Hoogewijs - Letter to the Cause és Birdy - Ghost in the wind (link lent!)

Jungkook kimerülve dőlt le a hideg ágyneműre az idegen szobában, még azzal sem bajlódva, hogy megemelje a takarót.

- Kifárasztott a hazaút? - mosolygott rá az anyja. A fiú még mindig hihetetlennek találta a fekete szemekben olyan nyilvánvalóan csillogó szeretetet. Hiszen alig ismerték egymást néhány napja.
Jungkook némán bólintott.
- Nyugodtan aludj egy kicsit, minden más megvár itthon - vett ki a nő a szekrényből egy másik takarót, és terítette azt a fiúra, csak hogy annak ne kelljen felkelnie az ágyból.
- Köszönöm - motyogta Jungkook, mire az anyja nyomott egy puszit a homlokára, és kiment a szobából.

Az ajtót résnyire nyitva hagyta maga után, így a nappaliból beszűrődő halvány fény megvilágította a helyiséget. Jungkook bőre égett, ahol az anyja szája hozzáért, magával hozva a késztetést, hogy megdörzsölje a helyet, de a fiú mégis visszafogta magát. Nem akarta, hogy eltűnjön az érzés. Egy pillanatra lehunyta a szemét, abban reménykedve, hogy rögtön elnyomja az álom, de néhány másodpercen belül be kellett látnia, hogy ez sajnos nem így lesz. Túl idegen volt a hely, túl hideg, ő pedig elért a fáradtság azon pontjára, hogy az alváshoz is kimerült volt.

Körülnézett a szobában. A sötét polcokon mangák és gondos sorba rendezett akciófigurák voltak kitéve, az íróasztalon tankönyvek és íróeszközök feküdtek, a falakon sportcsapatok és lánybandák poszterei lógtak. A plafonon fluoreszkáló fényű csillagok adtak halvány fényt.
Pont olyan hely volt ez, amilyennek Jungkook egy tinédzser fiú szobáját képzelte. 

- Mizu? - kukucskált be a nyíláson Yugyeom, amikor meglátta, hogy a testvére ébren fekszik, és besétált a szobába. - Nem tudsz aludni?
- Nem nagyon - vallotta be egy szégyenlős grimasszal Jungkook. - Pedig álmos vagyok.
- Én is - roppantotta meg a nyakát a másik. - Szerintem én is lefekszem egy kicsit, holnap úgyis suliba kell mennem.
Jungkook bólintott, rápillantva a saját ágya melletti alvóhelyre, amin szépen megágyazott sötétkék ágynemű feküdt.
Yugyeom azonban a saját ágya helyett a testvére mellett emelte meg a takarót. A fiú egy kicsit megkönnyebbült az érzéstől, ahogy a másik bebújt mellé, magával hozva az összes testhőjét, és az izmos karjait, amik rögtön megtalálták az utat az ő dereka köré. Jungkook hátát kellemes melegség járta át, ahogy a másik hozzányomódott.
- Kényelmes? - kérdezte a fiú, mire ő csak hümmögött egyet. Hogyne lett volna kényelmes az ikertestvére mellett feküdni?

Mindketten elnémultak, és Jungkook alig néhány perc alatt azon kapta magát, hogy a kellemes meleg, a másik egyenletes szuszogása és a tudat, hogy nem volt egyedül, teljesen ellazították. Már csak annyi dolga maradt, hogy lehunyja a szemeit.

*

Eleinte Jungkook és az apja, ha csak tehették, elkerülték egymást. A férfi mindig kedves volt vele, mindig mosolyogva köszöntötte őt, még ha a fiúnak napokba is tellett, hogy a köszönésnek titulált bólintását elmotyogott "sziára" cserélje. A másik nem sokat volt otthon, így Jungkook többnyire komfortosan érezte magát a lakásban, aminek a felfedezésébe épphogy csak belefogott. Sokszor nem tudta, melyik tárgy mire való, hogy mit foghatott meg engedély nélkül. Még azt is nehezére esett kitalálni, hogy fürdés közben melyik flakont kellett magára kennie, vagy hogy hogyan csinálhatott meleget a hideg vízből a tusolóban, de nem volt elég mersze ahhoz, hogy ezeket a kérdéseket feltegye. Éppen elég kínos volt, hogy a pálcikákat sem tudta rendesen használni, olyan ritkán kerültek a kezébe korábban; így az anyja a gyerekkori gyakorló-pálcikáját kereste elő a fiók legaljáról, aminek a két fadarab része egy mesefigurás szilikonnal összefogva könnyítette meg számára az evést. Valahonnan azonban el kellett indulnia.

Amikor az apja mégis otthon volt, ő egyetlen gyors üdvözlés után a Yugyeommal közös szobájukba zárkózott, és ki sem jött onnan, amíg a férfi valamelyik közös helyiségben tartózkodott.
Maga sem tudta, miért tette ezt a férfival. Talán csak az első negatív élmény tett rá ilyen hatást, talán minden középkorú férfi látványára hasonlóan reagált volna. Próbált beszélni a dologról a pszichológusával, aki szerencsére egy kedves, bár kicsit szigorú szemüveges nő volt, aki még véletlenül sem emlékeztette őt senkire a Telepről. Szerinte a megoldás kulcsa az apró lépésekben, és persze abban volt, hogy Jungkook tisztázza magában: az apja nem a gengsztertelep egyik felnőttje volt. A hatást mégis az tette meg, mikor a nő azt mondta neki, figyelje az apja és a testvére kapcsolatát. Elvégre, Yugyeomban megbízott.

A testvére minden ajtónyitódásra felkapta a fejét, nem számított, hogy éppen az unalmas házi feladatát írta-e éppen, vagy hogy Jungkookkal játszott a Playstationön. Amikor az apja jött haza, Yugyeom széles vigyorral, mindent félbehagyva fordult az érkező felé, és köszöntötte felállva egy szoros öleléssel. Jungkook válla ilyenkor mindig egy kicsit engedett a szoros tartásából, amibe kényszerítette magát, amikor meglátta a felnőttet.
- Szia, Jungkookie - mosolygott ilyenkor rá a férfi, de sosem közelített.
Ahogy teltek a napok, Jungkook úgy volt képes egyre határozottabb válaszadásra, ami még mindig ugyanaz az egy szó volt.
- Szia. 

A közösen elfogyasztott vacsorákat görbe háttal, az apjától lehető legtávolabbi ülésen ette meg, némaságba burkolózva. Érezte magán az anyja aggódó pillantását, és látta az apró, elégedetlen grimaszokat, amik időnként a testvére arcára kúsztak. Ő változtatni akart. Tényleg. De ez nehezebb volt, mint hitte.

És könnyebb is.
Az egyik hétvégén közös filmezést tartottak. A szülők a kanapéra ültek egy nagy tál pattogatott kukoricával az ölükben, és a tévét bekapcsolva várták, hogy a gyerekeik visszataláljanak a konyhából. Jungkook egy csomag csipszet tartva torpant meg a szoba elrendezését látva. Őszintén, szívesen ült volna az anyja melletti szabad kis helyre, hiszen alig látta a nőt már napok óta a munkája miatt, de nem volt mersze odatelepedni az apjától tartva. Kartávolságon belül még egyszer sem került hozzá, és nem is akart. Némi hezitálás után a kanapé melletti magányosan álldogáló fotelt választotta. Felhúzta a lábait a mellkasához. Ki szerette volna nyitni a csipszét, de nem akart hangoskodni, amíg legalább egy kicsit el nem nyomta a zacskó zörgését a film, amit nézni akartak.
Utolsóként Yugeom érkezett a szobába, aki oda sem figyelve a Jungkook számára feszültnek tűnő hangulatra, leült az apja mellé, és hangosan csörögve kinyitotta a saját rágcsálnivalóját.

Jungkook lehajtotta a fejét. Hárman ültek egy családként a kanapén, ő pedig egyedül maradt a fotelban kucorogva, egyetlen hozzásimuló test nélkül, és mindez az saját hibája volt. Hiszen az anyja mellett még mindig elfért volna.

- Cseréljünk helyet, Yugyeomie - hallotta az apja hangját, mire felkapta a fejét.
Yugyeom értetlen arckifejezéssel állt fel, és hagyta, hogy a felnőtt a kanapé legszélére húzódjon, ő pedig visszaült az apa helyére.
- Gyere ide, Jungkookie - mosolygott felé az anyja, és hívogató mozdulatot tett a kezével.
A tizennégy éves egyetlen pillanatig tétovázott csupán, aztán csatlakozott a családjához.

Arra jutott, hogy az apja csak nem lehetett rossz ember, ha észrevette, hogy milyen kényelmetlen helyzetbe került.

A film közben, amikor éppen mindenki szeme a képernyőre tapadt egy izgalmasabb jelenetnél, Jungkook hátradöntötte a fejét, hogy a sötét szobában az apjára nézhessen, akinek az arcát megvilágította a tévé kékes fénye. A férfi arcvonásai kedvesek voltak, mégis megviseltek, a bőre olyan ráncokba süppedt, amik már nem tűntek el, akármennyit pihent is. A szemei érdeklődve fordultak a film felé, a száját vékony vonallá préselte, ahogy koncentrált.
Jungkook akárhogy nézte is, nem látott gonoszságot az apjában.

A fiú azonban nem tudta, hogyan közeledhetne a másikhoz, mivel teljesen belesüppedtek ebbe a biztonságos távolságtartásba, ami nem vezetett sehová.
Valamit mégis tennie kellett, hát kis dolgokkal próbálkozott. Apró mosolyokkal, amik eleinte inkább grimasznak tetszettek, majd egyszavas válaszokkal, ha a férfi éppen merészkedett a hogyléte felől érdeklődni. Centiméterenként engedte őt közelebb magához, egészen addig, hogy már nem félt kartávolságon belül tartózkodni vele. 

Persze, nem ment minden egyszerűen, és Jungkook akármennyire is igyekezet, nem tudta legyőzni magában a reflexszerű késztetést, hogy meneküljön a veszély elől. Elég volt ehhez annyi is, hogy a férfival egy asztalnál ültek, ahol csak ők ketten nevettek egy viccen. A fiú már éppen arra gondolt, hogy tulajdonképpen hasonlítottak egymásra, és hogy milyen kellemes is volt az a vasárnap délelőtt, amikor az apja lendített egyet a karján, hogy röhögés közben a térdére csapjon, ő pedig azzal a lendülettel hátrahőkölt, és védekezőn az arca elé kapta mindkét karját. 

Volt egy másodperc, amíg az elméjét elborította a pánik, aztán nem érzékelt mást, csak a kínos csendet, ami az asztal köré telepedett. Látta az anyja csalódott arcát, és látta a Yugyeom elégedetlen grimaszát is. Mind azt várták tőle, hogy már jól legyen. Ő pedig egy egyszerű karlendítésre is ilyen vadul reagált. Mindezt rosszabbá tette, hogy már ő is tudta: az apja sosem bántaná.
Szégyenkezve engedte le a karját, és a kínzó tekintetek elől menekülve a szobájába trappolt; pedig ez még saját maga szerint is ostoba megoldása volt a problémának.

Aznap hívta fel először Jimint, akivel hosszasan beszélgettek mindarról, ami történt. Jungkook megkönnyebbülve öntötte ki a lelkét a fiúnak, aki a legnagyobb türelemmel és néhány ostoba viccet elsütve hallgatta őt. Persze beszélt ezekről a dolgokról a pszichológusával is, de a nő idegen volt számára, aki csak meghallgatta, aki próbált megoldást találni a problémáira, és aki sosem érthette meg őt.  De Jimin értett mindent, ott élt a rossz emlékeiben és a jókban is, tudta, mi mindenen ment keresztül, és látta akkor is, amikor már olyan embertelenül bántották, hogy meg akart halni. Az idősebbnek válaszolnia sem kellett volna, akkor is sokkal nagyobb segítséget tudott volna nyújtani a számára, mint bárki más, aki nem élt át hasonló dolgokat. Aki nem volt elrabolt gyerek.

Ahogy letette a telefont, az ajtón szinte rögtön halk kopogás hallatszódott.
- Sajnálom - suttogta rekedt hangon az anyjának, amikor az bejött, és leült mellé az ágyára.
- Nem kell bocsánatot kérned - húzta magához közelebb a nő.
Jungkook belefúrta a selymes pulóverbe az arcát, és mélyen beszívta a belőle áradó anyuka-illatot.
- Dehogynem. Én próbálkozom, csak... - Nem találta a megfelelő szavakat.
- Tudom, tudom, csitt. Senki nem vár el tőled semmit.
- De csalódtál, nem? - pillantott fel a fiú kiskutyaszemekkel.
- Mi? Nem, dehogy, Jungkook - simogatta meg a fejét a nő riadt arckifejezéssel.
- Akkor miért néztél olyan furcsán rám?
Az anyuka felsóhajtott.
- Csak mindig eszembe jut, milyen szörnyűségek történhettek ott veled, amikről én nem tudok, és ilyen reakciót váltanak ki belőled. Ez pedig megrémiszt, mert nem tudom, hogyan segíthetnék rajtad. Ha tehetném, minden fájdalmas emléked viselését magamra venném, de sajnos ez nem így működik, és ez a tehetetlenség szörnyű. De ez nem a te hibád, Gukkie.
- Szóval nem haragszol rám? - emésztette a szavakat a fiú.
- Egyáltalán nem.
Jungkook megkönnyebbülten elmosolyodott.

Más napokat Yugyeommal töltött. Kisboltok cukorkakészletével a zsebükben sétálgattak a nem túl zsúfolt parkokban, mentek moziba vagy csak ültek a kanapén, és filmeket néztek, amíg teljesen el nem gémberedett minden tagjuk.

- Bogoly Berti féle mindenízű drazsét tényleg árulnak valahol? - kérdezte Jungkook a hétvégi Harry Potter maraton közben. A filmsorozat teljesen magába szippantotta őt, szinte észre sem vette, ahogy pörögtek az órák. Mióta átcsöppentek a nyárba, már Yugeyom sem járt iskolába, így mindketten szabadok voltak.
- Csináltak a film mintájára, de sokkal izgalmasabb lehet az eredeti. Anya vett nekem néhány éve a szülinapomra, majd szerzek neked is.
- Oh...
- Mi a gond? - állította meg a filmet a fiú összeráncolt szemöldökkel.
- Semmi, csak... Mikor van a szülinapunk?
Yugyom egy pillanatra összezavarodva nézett rá, aztán elmosolyodott.
- Szeptember első napja. Úgyhogy nincs is olyan messze.
Jungkook elgondolkozva biccentett. Neki ez lesz az első szülinapja, Yugyeom számára pedig az első olyan születésnap, amit meg kellett osztania valakivel.

- Kérdezhetek valamit? - fordult a testvére felé.
- Éppen megtetted - vigyorgott rá a fiú. - De persze.
Jungkook nyelt egyet. Ideje volt lerombolni a hangulatot.
- Milyen volt az élet nélkülem?
Yugyeom megilletődve pillantott felé, aztán elkapta a tekintetét.
- Érdekes kérdés.
- Nem volt jobb egyedül lenni? Mostanában mindenki rám figyel helyetted, és... Nem is tudom. Úgy érzem, mintha elvenném őket tőled.
A fiú egy ideig hallgatásba burkolózott.

- Ami persze nem így van - felelte végül. - Mert a te szüleid is, nem csak az enyémek. És a válaszom arra, hogy milyen volt nélküled? Nehéz.
Egy idő után nem is igazán emlékeztem rád egy-két halvány jelenet kivételével. De mindenhol ott voltál. A közös képeken, a történetekben, amiket meséltek nekem, a beszélgetéseinkben. A szobámban ott volt a megvetetett ágyad, a játékaid, a kedvenc plüssöd, ami miatt annyit sírt anya. Hogy legalább az lett volna veled. És persze az örökös nyomás, amiben éltünk. Megrögzötten hírportálokat olvasva és a híradót nézve, amikor csak ment, hátha a nyomodra bukkanunk. Folytonos járkálás a rendőrségre, hogy ne hagyják abba a keresésed, feltetetni téged eltűnt gyerekek portáljára, falragaszokra, akárhová. Kisebb koromban néha engem vittek be a rendőrségre, mert azt hitték, én vagyok az eltűnt kisfiú.
Anya belépett egy eltűnt gyerekek szüleinek szóló közösségbe, akik információkat osztottak meg egymással az új hírekről, és havonta néhányszor összeültek beszélgetni a dolog nehézségéről.
Mindeközben ott voltam én, aki nem csak a testvéred, hanem az ikertestvéred is. Minden szülinapom a te elmulasztott szülinapod jelentette, minden fontos esemény az életemben olyan fontos esemény volt, ami a te életedben nem történt meg. Ovis ballagás, első nap a suliban, az első bringa, az első gördeszka, minden karácsony, minden hálaadás, minden újév.
A szülinapjaim azzal teltek, hogy a szüleim mosolyt erőltettek az arcukra, és együtt ünnepeltünk, aztán eltűntek néhány percre a mosdóban vagy a szobájukban, csak hogy utána vörösre sírt szemekkel jelenjenek meg újra mosolyogva a nappaliban.
Anya minden ölelésünknél a fülembe suttogta, hogy legalább én megmaradtam neki, és azt kérdezed jobb volt-e? Nem. Mindig azt kérdeztem magamtól, hogy mi a gond velem? Miért nem vagyok elég csak én, miközben én is ugyanúgy szerettem volna visszakapni és megismerni a testvérem. Ehhez képest az, hogy most egy kicsit többet foglalkoznak veled, mint velem, a legjobb időszaka az életemnek.

Jungkook lehajtott fejjel hallgatta a testvérét. Sosem gondolt bele, milyen nehéz lehetett másoknak is. Mindig csak azzal volt elfoglalva, hogy ő miken ment keresztül, és azt hitte, az élet a Telepen kívül csak napfényből és finom ételekből, meg meleg ruhákból állhatott. De a családja is szenvedett, nem csak ő.
- Sajnálom - suttogta.
- Nem mintha tehettél volna róla. És ha belegondolok, hogy milyen közel voltunk ahhoz, hogy én legyek elrabolva, és te maradj anyáékkal... Hiába hangzott panaszkodásnak, amit most mondtam, sosem cserélnék veled. Még ha ez az önző dolog is.
- Nem az  - rázta a fejét Jungkook. - Én sem szeretném, ha te lettél volna ott. Most, hogy ismerlek, már nem.
- Ezt hogy érted? - fordult felé a másik.

Jungkook tudta, hogy elszólta magát. A száját harapdálva nézett fel a testvérére.
- Néhány nappal azelőtt, hogy felszámolták a Telepet, eljöttem ide.
Yugyeom szemei komikusan nagyra nyíltak.
- Mi? De, de hogy?
- Te is tudod, hogy a gyerekekről tárolt Hoseok információkat. Odaadta nekem a címet, mert... Nem fontos, miért. Én pedig eljöttem, hogy egyszer láthassalak titeket. Éppen vacsoráztatok, és azt hiszem, sosem éreztem még olyan szerencsétlennek magam, mint akkor.
- Miért nem jöttél be? Miért nem szóltál? Ott a csengő, bekopoghattál volna az ablakon, anya meg sem kérdezte volna, ki vagy...
Jungkook nyelt egyet. A másik hangja szinte vádló volt, ami rosszabbul érintette, mint hitte volna. Hiszen ő is ezt szerette volna tenni. Jobban, mint bármi mást.
- A Telepről sosem jutott ki senki csak úgy. Eljöttek volna értem, és akkor titeket is bántottak volna. Csak megvédtelek titeket azzal, hogy hagytam, hogy éljétek tovább az életeteket nélkülem.
- De... De ez így nem jó. - Jungkook látta a másikon a vívódást. Talán egy picit megérthette, min ment keresztül. - Anyáék biztos tudtak volna segíteni. És ha nem oszlatják fel a Telepet?

Vagy mégsem.

- Akkor én halott lennék, ti pedig kereshetnétek tovább, hiába - felelte szárazon.
- Hogy tudod ezt csak így kijelenteni? - rökönyödött meg a testvér.
Jungkook frusztráltan a kezébe temette az arcát.
- Én is csak tizennégy vagyok, oké? Fogalmam sincs, mit csinálok az életemmel, de azt tudom, hogy nem kopoghattam csak úgy be ide. Szerinted nem akartam? És igen, elgondolkodtam rajta, vajon miért pont én, miért nem az a másik fiú. De nekem az, hogy titeket láthattalak csak a büntetésem volt, nem egy lehetőség.
- Most már nem értek semmit.
- Nem is kell. Csak... Azt mondom, hogy most már úgy gondolom, hogy jó ez úgy, ahogy történt. Nem cserélnék veled, mert nem szeretném, ha veled történne, ami velem. Én pedig már túléltem, és visszakerültem ide. Miért veszekszünk ezen?
- Én nem akarod veszekedni veled - nyúlt felé Yugyeom, Jungkook pedig egy megbocsátó mosollyal hozzábújt.
- Amíg ez a végkimenetele a dolgoknak, addig nem csinálnék semmit másképp - hunyta le a szemét. - De nézhetjük tovább a filmet?
- Szörnyű vagy - csóválta a fejét Yugyeom, és az irányítóért nyúlt, hogy folytathassák a Harry Pottert.

***

- Jó újra itthon - simogatta meg Jimin a csibesárga takaróját.
- Jó hallani, hogy otthonnak hívod - dőlt el mellette Taehyung, miután ledobta a másik dolgait a padlóra.
- Amíg te itt vagy, addig hogy hívhatnám máshogy? - kérdezte egy pajkos mosollyal a száján a kisebbik, mire Taehyung felnyögött.
- Nem számítottam kora reggel ennyi nyálra, de ezt nem úszod meg - tolta feljebb magát a takarón, és belepuszilt a másik nyakába.
- Ez csikis - röhögött fel kényszeredetten a fiú. - Hagyd abba, ne csináld.
Taehyung elhúzódott, de Jimin arcáról nem tűnt el a mosoly.

- Nem fáj a lábad? - kérdezte a fiú, mire a másik megforgatta a szemét.
- Fáj, persze, hogy fáj, ez van. Attól még csinálhatnánk valamit.
- Mondjuk alhatnánk? Hajnali hét óra van, én meg ötkor keltem.
- Te szegény - próbálta elővenni Jimin a leggunyorosabb hangnemét.
- Nem érzed át, még horkoltál, amikor én megérkeztem a kórházba.
- De nem is horkolok.
-  Csak nem akartam nyöszörgést mondani.
- Jogos.

Jimin lehunyta egy pillanatra a szemét.
- Oké, most már én is fáradt vagyok.
- Na végre.
- Hoseok itt van?
- Az egyik vendégszobában. De gondolom ő még alszik, mint minden normális ember ebben az órában.
- Akkor nem kelek fel köszönni neki.
- Ne is, az én kiskiflim leszel, amíg alszom.
- Az elég nehéz lesz a lábam miatt.
- Majd megoldjuk - vonta meg a vállát Taehyung. - Csak hagyd abba az ellenkezést végre.
- Hát jó - adta be a derekát a fiú.

Habár hazaengedték a kórházból, szinte naponta vissza kellett mennie vizsgálatokra és a gyógytornára. Nem mintha Jimin panaszkodott volna. Szabadidejében Yoongival sétálhatott a kertben, ami pontosabban abból állt, hogy a bátyja tolta őt a kerekesszékben egy darabon, aztán néhány lépés erejéig felállhatott sétálni, persze csak segítséggel. A lába hihetetlenül tudott fájni. Néha annyira kellemetlen volt ez az érzés, hogy az éjszaka közepén is képes volt verejtékben úszva felriadni miatta. Egy kicsit bicegett is, valahogy kibillent az egyensúlyából minden lépésnél, mintha többé nem lett volna ugyanolyan hoszzúságú a két lába. Namjoon orvosi magyarázásából nem sokat értett, csak annyit tudott, hogy a férfi türelemre intette őt, de Jimin látta az orvos kétkedő pillantását, amikor a papírjaiba mélyedt.

- Öt vagy nyolc lépés legyen? - kérdezte tőle Taehyung, ahogy lehajolt bekötni a váltáscipőjét.
- Öt - felelte Jimin, ahogy beszívta a konditeremnek is beillő tornaterem illatát, ahová a gyógytornára járt.
- Rosszul vagy? - nézett fel rögtön a fiú, mire a másik egy elégedetlen grimasszal megrázta a fejét.
- Csak fáradt. - Igazság szerint kicsit túlzásba vitte az otthoni gyakorlatok ismételgetését az előző nap, még ha a tagjai ordítottak is, hogy hagyja abba.
- Ne menjünk inkább haza? Tudod, kihagyhatjuk az órát, ha nem érzed elég jól magad, vagy csak nincs hozzá kedved. 

- Taehyung-sii, kérlek ne buzdítsd hanyagságra a páciensem - jött be a terembe a nő, aki - mint Jimin később megtudta - a család barátja volt, ezért nézte el neki, hogy Taehyung vagy Yoongi végig vele maradjon. Néha akár mindketten.
- Én? Soha - vette elő a fiú az ezerwattos mosolyát.
- Hallom... Szóval Jimin, készen állsz egy kis mozgásra?
- Fogjuk rá - motyogta a tini. 

Az aznapi óra kegyetlen kínzásnak tetszett a fiú számára. A gyakorlatok első néhány percében teljesen kifulladt, és a szokásosnál is jobban leizzadt a nagy erőlködésben, hogy megmozdítsa a lábát.
- Biztos jól vagy? - kérdezte Taehyung aggódó arccal, ahogy a fiú felállt a sétálós gyakorlatához.
Jiminnek csak annyi ereje maradt, hogy bólintson, de képtelen lett volna feladni az óra közepén. Minél hamarabb meg akart gyógyulni, és ebben egy kis fáradtság nem tarthatta vissza.
Ráadásul ez  a gyakorlat volt a kedvence. Na nem azért, mert ez járt a legnagyobb fájdalommal, hanem mert Taehyung ilyenkor bement vele együtt a két korlát közé, és minden néhány megtett lépés után nyomott egy puszit a szájára, amire a gyógytornásza elnézően elfordította a fejét. Ha azonban Yoongi is velük volt, a nővel szövetséget kötve morogtak a helyzetről, de sosem kérték meg őket, hogy hagyják abba.

Eleinte jól is mentek a dolgok, Taehyung minden ötödik lépésnél megcsókolta őt, ő pedig élvezte is ezt; egészen addig, amíg már ez sem tudta elterelni a figyelmét, és valahol a második és harmadik lépés között megfordult vele a világ, ő pedig megroggyanó térddel zuhant volna a földre, ha nem nyúlt volna érte rögtön négy kéz is. 

Persze a dolog végkifejlete egy pánikoló Taehyung és egy egész órát magába foglaló vizsgálat lett a kórházban, ami egy mérges Namjoonnal ért véget, aki megtiltotta neki, hogy többet csináljon a megengedettnél a gyakorlatokból, és még pihennie is kellett egy napot.
Otthon az aggódó Yoongi és Hoseok fogadta, szorosan mellettük az anyáskodó Seokjinnel, aki azonnal az ágyba küldte, és Jisooval, aki többször is benézett hozzá a nap folyamán forró teával és egészséges rágcsálnivalóval.
Mindez egy nagyon frusztrált Jimint eredményezett, semmi mást.
De ez a nap is elmúlt, ő jobban érezte magát később, és végre abbahagyták a babusgatását.

A hetek hónapokká olvadtak, a tavasz forró nyárrá változott, az ő lába azonban továbbra sem javult olyan ütemben, ahogy azt szerették volna.
Szeptemberre többé-kevésbé mégis lábra tudott már állni. Sosem gondolta volna, hogy egyszer sétapálcák között kell majd válogatnia, de erre is sor került, mivel annyira bicegett és fájt a lába minden lépésnél, hogy valamire támaszkodnia kellett.

Tulajdonképpen, nem zavarta a dolog. Ő már annak is örült, hogy egyáltalán életben maradt, többnyire egészséges volt, egy olyan helyen élt, amit otthonnak nevezhetett. Csekély ár volt egy kis bicegés mindazért a jóért, ami a telepi élete óta történt vele.

Ami már jobban zavarta, az a többiek reakciója volt. Namjoon elégedetlen pillantásai, akárhányszor csak meglátta a járását, Yoongi aggódó figyelmessége, és főleg Taehyung szomorú őzikeszemei voltak azok, amik bántották őt.

- Jimin.
A fiú felkapta a fejét a mangájából az orvos komoly hangjára. Namjoon letelepedett mellé a kanapéra.
- Beszélhetünk?
- Persze...? - kérdezte inkább a fiú, mint mondta, ahogy körülnézett a szobában. Csak ők ketten maradtak ott.
- Az a helyzet, hogy megmozgattam pár követ, ami alatt azt is értheted, hogy hetek óta keresgélek, és küldök e-maileket a világ minden pontjára, de lehet, hogy találtam megoldást a problémádra.
- Milyen problémámra?
- A lábadra - felelte magától értetődően az orvos. - New Yorkban él egy specialista, aki hajlandó lenne foglalkozni veled. Ez alatt azt értem, hogy meg kéne újra műteni a csontot, de utána feltehetően tudnál újra rendesen járni. 

Jimin riadtan nézett fel az orvosra. Újabb műtét? Azaz újabb kórházi hetek, még több lábadozás, még több fizioterápia és gyakorlatok, és újra megtanulni rendesen járni?
- Nem - válaszolta.
- Ne csináld - döntötte meg a fejét a férfi. - Nem tudod, mekkora lehetőség ez.
- De tudok járni...
- Fájdalommal.
- Úgysem mászkálok sokat.
- Most még, de mi lesz később? Mi lesz, ha megtetszik egy sport? Ha csak el akarunk menni kirándulni? Ha futni szeretnél, hogy elérd a buszt? Ha táncolni akartok majd az öcsémmel? Ha csak két kézzel szeretnél csinálni majd valamit, és le kéne tenned a botod?

Jimin sosem gondolt bele, mennyire hétköznapi dolgokat is befolyásolt a betegsége. És ez nem csak az ő életét tette volna nehezebbé, hanem a többiekét is. Örökké csak visszahúzta volna Taehyungot, aki tele volt életkedvvel és szinte pattogott egyik helyről a másikra. Ő pedig képes lett volna helyhez kötni őt. Mindig úgy érezte volna, hogy a másik mögött kullog méterekkel lemaradva.
- Nem akarom megnehezíteni az életeteket. Tényleg nem - suttogta a gondolataiba merülve.

- Hé - emelte fel az orvos az állát. - Itt most nem rólunk van szó, hanem rólad. Mi csak azt szeretnénk, hogyha a lehető legteljesebb életet élnéd. És ha van arra lehetőség, hogy futkározhass a kertben, akkor meg kell ragadnunk. Nem akarlak egész fiatalkorodban sétapálcával látni, arra ráérsz még pár évtized múlva.
- Mennyi idő lenne?
- Néhány hónap.
- Amerikában? - tette fel félve a kérdést.
- New York ott van - bólintott a férfi. - Beszéltem Yoongival, ő veled menne. Seokjint és engem sajnos ideköt a munka, de Jisoo egyébként is sokat van kint, szinte hetente találkoznál vele, és segítene, amiben kell.
- De Yoongi hyung... - Jimin nem tudta, hogyan hozhatná fel azt, hogy a bátyja nem igazán tette ki a lábát a házból. Vagy a szobájából.
- Yoonginak minden a komfortzónáján kívül esik, igen, ezt elismerem. De az ő szempontjából mindegy, hogy a sarki kisboltról van szó, vagy Amerikáról, érted a lényeget? Mióta a fejébe vette, hogy meggyógyul, azóta ha kell, kimerészkedik az utcára. És angolul e-mailezik a munkája miatt.
- Ez nem túl meggyőző.
- Nézd, Jisoo kikísér majd titeket, beszél a kórházzal, azon kívül más nem fog történni, mint a mostani kórházi maradásodnál. És az csak pár nap, utána egy kényelmes hotelszobában lábadozhatnál. Amikor pedig jobban érzed magad, felfedezhetnéd egy kicsit a várost. Persze csak óvatosan.

Jimin összehúzta a szemét.
- Tudja ezt Taehyung?
Namjoon fészkelődni kezdett.
- Gondoltam, megvárom a hírrel, amíg rábólintasz a dologra. Csak mert, ha kész tény elé állítjuk őt, akkor kevésbé fog ellenkezni.
- Ellenkezni? - Jimin most már végleg összezavarodott.
- Hogy nem mehet majd veletek. Remélem, segítesz őt meggyőzni.
A tini előregörnyesztette a vállait.
- Miért kérsz ilyen dolgokra... - sóhajtotta.
- De nem mehet veletek.
- Ezt tudom én is. 
- Akkor segítesz?
- Persze - csóválta a fejét Jimin, tudva, hogy Taehyungot meggyőzni nem egynapos munka lesz számára.

***

Néhány héttel a Telep elpusztítása után Seokjin nagy vigyorogva hívta össze a családi kupaktanácsot egy köteg papírt szorongatva a kezében. Hoseok még maga is furcsállta, hogy ő is a részese is lehetett az üzletember dolgozószobájában összeverődött kis csapatnak, de úgy tűnt, a többiek is meglepődtek, amikor meglátták őt az egyik karosszékben ülni.

- Azoknak a gyerekeknek a helyzete, akiknek nem találták meg a rokonaikat, mint tudjátok, bizonytalan volt. Mi pedig, Namjoonnal és Jisoo-val közösen, úgy határoztunk, hogy egy magán nevelőotthon-féleséget hoznánk létre a számukra, hogy ne árvaházban kelljen élniük.
- Erről én miért maradtam le? - ráncolta a szemöldökét Jimin a kanapén ülve. Hoseokban ugyanez a kérdés fogalmazódott meg, aztán persze rájött, hogy a másiknak nem volt kötelessége informálni őt semmiről.
- Nos, most mondom. Szóval, jogilag persze fogalmam sem volt az egészről, ezért tartott ennyi ideig elintézni, de jelentem: sikerrel jártam - lengette meg a férfi a papírlapokat. - A gyerekek beköltözhetnek együtt egy házba, ahol kényelmesen nőhetnek majd fel. Persze szerződtetünk majd egy hivatásos nevelőt is, de Hoseok, te mit szólnál hozzá, ha szintén ott dolgoznál a mi gyárunk helyett? 

A karosszékben ülő fiú meglepődve húzta ki magát. Hirtelen fogalma sem volt, mit is mondhatna erre.
- Én... Nem is tudom, még a gyárban sem kezdtem el dolgozni - emelte fel a még mindig bekötött ujjait a fiú.
- Nem is kéne. Beszéltem a gyerekekkel, és mind egyetértettek abban, hogyha van rá lehetőség, akkor szeretnének téged maguk mellett tudni. Persze rajtad áll a dolog, nem fog senki kényszeríteni.
Hoseok elhúzta a száját. Természetesen, nem szerette volna cserbenhagyni a gyerekeket, de nem volt ő biztos ebben a dologban. Ha őszinte akart lenni magához, semmiben sem volt biztos, ami az életével és a jövőjével állt kapcsolatban. Az egész egy vékony cérnaszálon függött, amit a kételyei szeltek egyre soványabbá. Örökké másokat pesztráljon? Keressen valami teljesen mást? De mégis ki alkalmazná? Akart ő egyáltalán dolgozni? A pszichológusa azt tanácsolta neki, ne aggódjon ennyit, mások, normális emberek sem terveznek sokszor tovább egyetlen hónapnál, néha egyetlen napnál sem. Nem kellett huszonegy évesen a koporsója színét is tudnia. De mit tehetett volna? Hoseok ilyen ember volt. Úgyhogy sóhajtott egyet, és bólintott Seokjinnak.

- Hogy mondhatnék nemet? De semmilyen végzettségem nincsen, ezt ti is tudjátok.
- Nos, fogalmazzunk úgy, hogy hivatalosan mindenesre  is szüksége lesz a háznak. Később pedig még kitanulhatsz valami passzoló szakmát, ha ezt szeretnéd csinálni.
- Nem mintha lenne jobb lehetőségem - húzta szomorkás mosolyra a száját a fiú.- Akkor oda is tudok költözni, ugye? Nem akarok örökké a ti nyakatokon élni.
Már így is túl hosszú ideig vette igénybe a Kim család kedvességét.
- Nem élsz senki nyakán - válaszolt kapásból Jimin, ami megmelengette ugyan Hoseok szívét, a tényen nem változtatott: szeretett volna a saját lábára állni, amennyire csak meg tudta tenni ezt a körülményekhez képest.

- Muszáj elmenned? - szólalt meg most először Yoongi az este folyamán. - Itt már be vagy rendezkedve, és... És minden.

És minden. Hoseok lehajtotta a fejét, és sután elmosolyodott.

- Yoongi, hagyjuk, hogy Hoseok hadd tegye, amit ő szeretne - szólt rá Seokjin, mire a zeneszerző egy gyilkos pillantást küldött felé, aztán a gyerekek vezetőjéhez fordult.
- Én jobban szeretnék egy saját életet kialakítani, mint örökösen láb alatt lenni - mondta bocsánatkérően a fiú, mire Yoongi frusztráltan a szőke hajába túrt.
Ezen még az sem tudott változtatni, hogy kedvelte a másikat. Talán egy kicsit jobban is, mint kellett volna.

- Hát jó - suttogta a zeneszerző. - Hol is lesz ez a hely?
- Még nem tudom, majd keresünk valami klassz kis la...
- Mi van a régi házzal? - vágott az idősebb szavába a zongorista, mire mindenki felé kapta a fejét.
Hoseok értetlenül nézett körbe.
- Most mi van?- tárta szét a karját Yoongi.
- Ezt komolyan kérdezed? - nézett rá a teljesen megrökönyödött Namjoon.
- Én csak azt mondom, hogy nem kéne feleslegesen költenünk, ha kihasználnánk azt a házat is - védekezett a fiú, de mindenki kétkedve pillantott rá.
- És mégis, mióta érdekel téged a pénz? Az a ház tizenhárom éve üresen áll.
A gyerekek vezetője ekkor értette meg, hogy arról a házról lehetett szó, amiben Jimin és Yoongi nőttek fel.
- Talán éppen azért lenne ideje benépesíteni, nem? Jimin, te mit gondolsz? A tiéd is az a ház. 

Jimin egy pillanatig hezitált, aztán mosolyogva bólintott.

- Persze elzárnánk néhány szobát, de... Nem állhat örökké üresen az a ház. Nem ezt érdemli, nem? - fordult az orvos felé a zongorista.
- De - értett egyet Namjoon. - Yoonginak igaza van. Ha csak pókhálókat tárolunk benne, azzal semmire sem megyünk.

Hoseok tovább hallgatta a többiek tervezgetését. Eleinte szkeptikus volt az üggyel kapcsolatban, valahol a beszélgetés fonala azonban mégis magával rántotta. Végül Yoongi egyetlen mondata győzte meg őt teljesen arról, hogy részt akart venni a nevelőotthon felállításában:

- Újra nevetést akarok hallani abban a házban.

Megjegyzések:

* Ajánlott zene:

https://youtu.be/1IJmsSyQw0Q

https://youtu.be/FUnX73lj54M

* Igen, kimaradt egy hét, de 5000 szavas a fejezet, ami naaaaaagyon sok munka (főleg hogy a hétvégén jut rá csak időm).

* És az sem biztos, hogy jövőhéten töltök fel.

* De hé, Yeontanos Vlive? * - *

* És akkor a közérdekű közlemény: Nem tudom, jön-e valaki a Kpop fanfiction találkozóra, de én ott leszek, szóval mondanám, hogy gyerteeeek, de pont tegnap láttam, hogy beteltünk. Szóval, csak simán szólok, hogy én ott leszek, jön valaki? :D

Remélem tetszett annak ellenére, hogy szerintem a leghosszabb (és legunalmasabb) rész, de hát már csak zárjuk le a dolgokat....... Legyen szép hetetek ^-^ És persze most is nagyon értékelem a kommenteket és a csillagokat, amiknek mindig nagyon örülök! ♥

 ~ Ally D