Ajánlott zene: All of my life - Jungkook cover (link lent!)

Jungkook tompa fejfájásra ébredt.
A ruhái nedvesen tapadtak a bőréhez, szinte fojtogatva őt. A torka mintha fel lett volna dagadva, nem tudott rendesen nyelni, de még csak köhögni sem.
Pedig előző nap már egészen jól érezte magát.

Utálta ezt az egészet. Minden kórházban töltött óra napoknak tűnt, nem tudott szabadon mozogni, a bőrébe nyomott tű minden kézmozdulatánál fájdalmasan szúrt belé, miközben nem is volt már infúzióra kötve, csak a biztonság kedvéért hagyták benne azt. A kórterem levegője ugyan tiszta volt, mégis olyan erősen vegyszerszagú, hogy a gyomra minden alkalommal felkavarodott, amikor egyáltalán működött az orra.

Nyöszörögve az oldalára fordult. Az egész lénye fájt. A meglőtt válla, a keze, a feje, a szemei, ráadásul egyszerre vacogott és érezte túl melegnek a környezetét. Utálta.
Néhány percen keresztül mást sem csinált, csak forgolódott és mocorgott a paplan alatt, ami így teljesen összegyűrődött, és nem tudta rendesen kibogozni azt. Lemondóan sóhajtott egyet, és abbahagyta a mozgolódást. 

Egy ideig csak feküdt és nem figyelt másra, csak hogy mennyire ramatyul érezte magát. A szájában a nyál íze vészesen édessé vált, mire ő pánikolva nyitotta fel a szemeit. Remélte, hogy csak tévedett, és a gyomortartalma nem akart látogatást tenni a felszínen, de az érzés nem hogy enyhült volna, még erősödött.
Jungkook ülőhelyzetbe tornászta magát, aztán szédelegve ugyan, de sebes léptekkel megindult a fürdőszobába.

Az egyik ápoló a hideg csempén ülve talált rá miután végzett, azonban a fiú nem érzett magában elég erőt ahhoz, hogy visszamenjen a kórtermébe. A nő a könyökénél fogva támogatta őt az ágyához, ahová Jungkook remegő tagokkal mászott fel.
Behívtak hozzá egy orvost, aki megvizsgálta, aztán a korábbi nővér ismét infúzióra kötötte őt, és biztosította, hogy nincs miért aggódnia, csak egy kicsit makacs a megfázása, mivel gyenge a szervezete.

Álmában ismét a kínzószoba falai között találta magát, és habár mire felébredt, a rémálomból csak maga a helyszín maradt meg neki, mégis könnyek szánkáztak végig az arcán. Morcosan nyúlt fel, hogy az öklével letörölje a nedvességet a bőréről. Egy egész kicsit jobban érezte magát. A szoba többé nem tűnt egyszerre abnormálisan forrónak és fagyosnak egyszerre, de a rossz közérzete maradt a régi.

- Úgy néz ki, ma nem játszunk, mi? - nyitott be hozzá Yuna nem sokkal később a kishúgával a nyomában.
Jungkook nemet intett, mire a lány egy megértő bólintással behúzta maga után az ajtót. Igazából vágyott volna társaságra nagyon is, hogy eltereljék a figyelmét a betegségről, de nem lehetett most a legjobb beszélgetőpartner. Még ha így egyedül is kellett maradnia a gondolataival.

Nem tudta, mennyi idő telhetett el, mire újabb látogatója érkezett.
Az anyja aggódó arccal lépett az ágyához, és ült le mellé a székre.
- Szegény kicsikém - simította ki az arcából a nedves haját a nő. - Nagyon rosszul érzed magad?
A kézfejét a fiú homlokához nyomta, mire az a szemét lecsukva elveszett a kellemesen hűvös érintésben.
- Azt hiszem, nem a legjobbkor jöttünk.
Jungkook kinyitotta a szemét a többesszám hallatán.
- Kik? - kérdezte berekedt torokkal. Egész nap nem szólt egy szót sem eddig.
- Gondoltam megismerkedhetnél az apukáddal és a testvéreddel, de... Ha nem érzed jól magad, akkor hazaküldöm őket.

Jungkook ijedten nézett a másik szemébe. Tudta, hogy egy nap be kellett mutatkoznia mindenkinek, de hogy tudták mindig a legrosszabb pillanatot kiválasztani erre? Ráadásul beteg volt, fáradt és mindettől még jobban sebezhetőnek érezte magát, mint az előző nap. Azzal még nem is lett volna baja, hogy néhány órát a nővel töltsön, mert a másik mindennél jobban megértőnek bizonyult és mintha a gondolataiban olvasott volna, de hogy másokkal először találkozzon? Új emberekkel? Valamiért még attól is rosszul érezte magát, hogy férfiakról volt szó.

Az egész életét azzal töltötte, hogy minél erősebbnek mutassa magát a Telep embereinek, hogy azok ne tűzzék ki őt céltáblának. És most itt volt egy kórházi ágyhoz kötve infúzióval a kezében, és tudta, értette, hogy itt már nem úgy működtek a dolgok, ahogy a maffiában, de így is elrettent a gondolatra, hogy mások, akik potenciálisan bánthatták őt, gyengének láthatták.

Mégis, az anyja olyan reménykedve nézett rá, hogy nem lett volna szíve visszautasítani őt. És persze az a másik kettő elutazott a kórházig, hogy találkozzanak vele, hát nem lehetett az az első benyomásuk róla, hogy hisztis kisgyerekként nem engedte be őket magához. Egyébként is, az egész helyzet olyan kényelmetlen volt. Csak húzhatta volna a találkozást, el nem szökhetett előle.

- Rendben - sóhajtotta, próbálva visszafogni a hangjában megbújó remegést. - Jöhetnek.
- Biztos? - ráncolta a szemöldökét a nő, mire Jungkook bólintott. Furcsa lett volna ezek után visszakozni. 

Az anyuka visszasétált az ajtóhoz, és hamarosan két másikkal a nyomában tért vissza. Időközben a fiú ülőhelyzetbe tornászta magát, és a hátát a nagypárnának nyomta, hogy az megtartsa őt.
Hevesen dobogó szívvel nézett fel az idegenekre.
A fiatalabb meglepően hasonlított rá. Szinte megszólalásig egyformának tűntek, és mégis teljesen különböztek. A fiú haja tökéletes formára vágva lógott a homloka előtt, a fülébe fekete piercing volt szúrva, az egyszínű pulóvere előtt egy ezüstmedál himbálózott, amikor a tulajdonosa megtorpant. Olyan apró jelek voltak ezek, amiket nem lehetett Jungkook vágatlan hajához és ápolatlan külsejéhez mérni. A másik magasabb volt nála, testesebb, az arca kerekebb, felnőttesebb, a bőre szép és ápolt.

- Szia - mosolygott rá az, amikor észrevette a másik tekintetét magán, és kinyújtotta a kezét. - Yugyeom vagyok.
- Szia - motyogta válaszul a fiú. Óvatosan felemelte a kezét, és bár hezitálva ugyan, de megrázta a felajánlott jobbot.
A testvére vastag, eres karját nézve elhúzta a száját. Hihetetlennek tűnt most, hogy ő a Telepen tulajdonképpen az egyik legjobban félt harcos volt, akit sokan eszelősnek tartottak. Változott a mérce azonban. Most már nem az alig tízéves, alultáplált csapattal állt szemben, akiket a nehéz bakancsával, fenyegető mondataival és a tőrnek is beillő késével el tudott riasztani maga körül. A kinti emberek eleget ettek, napfény sütötte a bőrüket és kényelemben nőttek fel. Labdába sem rúghatott velük szemben.

Az idősebb is közelebb lépett hozzá, és Jungkooknak komoly erőfeszítésébe került, hogy ne hőköljön hátra, amikor az apja belépett a személyes terébe.
- Szervusz, Jungkook - mosolygott rá a középkorú férfi, akinek az arcán már megjelentek ugyan a ráncok, de valahol még mindig sármosan jóképű volt.
Ő is a kezét nyújtotta neki, mire a fiú hátát kirázta a hideg. A szemében minden felnőtt férfi hasonló volt egymáshoz. Nála erősebb, magasabb, kegyetlenebb. De az apja volt, és  feltételezhetően nem akarta bántani őt, ugye? De mégis, azok az emberek is csak normális emberi lénynek tűntek, akik szinte naponta bántalmazták őt.

A száját rágva pillantott a kézre, és kétségbeesetten próbálta rávenni magát, hogy ragadja meg azt, hiszen ez csak egy kézfogás, nem ölhette meg őt, még csak nem is fájhatott neki.
Óvatosan megemelte a kezét, mire a férfi még közelebb lépett hozzá, és akkor Jungkook megérezte az émelyítő illatot. A dohányfüsttel és enyhe izzadtságszaggal keveredett olcsó kölni gyomorforgató elegye volt ez, amit annyira gyűlölt. Kivételesen azt kívánta, ha már ilyen rosszul volt, legalább el lett volna dugulva az orra, mert a kórházi tisztítószeres levegő és az olyan jól ismert szag együtt csak még jobban felkavarták az egyébként is émelygő gyomrát.

Az utolsó pillanatban rántotta vissza a karját, és szorította a mellkasához a kézfejét. Már abban a pillanatban megbánta ezt a mozdulatot, mielőtt elkezdte volna, mégsem tudott tenni ellene. A légzése felgyorsult, a szíve pedig még gyorsabb kalimpálásba fogott, amikor rájött, hogy elrontotta az első találkozást az apjával. Mégis hogy viselkedhetett így?
- É-én s-sajnálom - dadogta zavarában.
A férfi válaszolt valamit, de Jungkookot hirtelen sokkal jobban lefoglalta a tény, hogy a korábbi édes íz visszatért a szájába. Lehunyta a szemét, hátha sikerül leküzdenie a feltörő késztetést, hogy kidobja a taccsot, de a korábbi szagok elegye annyira az orrában maradt, hogy másra sem tudott gondolni, csak arra, hogy milyen undorító az egész.

A kezét a lecsukott szemei elé emelte. Most már biztosan érezte, hogy ez elől nem fog tudni elmenekülni, de az infúzió az ágyhoz kötötte, és éppen három ember figyelte őt; ő pedig komolyan a küszöbén állt annak, hogy a gyomortartalmát a fehér ágyneműre eressze.
- ...ungkook, rosszul vagy? - hallotta az anyja hangját, és akkor beugrott neki. Kérhetett segítséget.
- Azt hiszem, hánynom kell - felelte elvékonyodott hangon. A bőrére hideg izzadtság ült ki, amitől vacognia kellett, és valahogy az egész lénye remegett, miközben ő azon is aggódhatott, hogy létezett-e kulturált szó a hányásra, mert ha igen, csak bebizonyította az ott lévőknek, hogy milyen vulgáris is volt. 

- Gyeom-ah, hozd ide gyorsan a szemetesvödröt, utána pedig menjetek ki - hallotta a nő utasítását, mire mozgolódás támadt, majd pedig elnémult a szoba.
A fiú mélyeket lélegezve igyekezett legyőzni a rosszullétet.
- Tudok valahogy segíteni? - jött a tétova kérdés a közeléből, ő pedig megrázta a fejét, de aztán eszébe jutott valami.
- Kinyitnád az ablakot?
- Persze.
Azt gondolta, a friss levegő majd azonnal le tudja nyugtatni őt, de persze tévedett. A tavaszi meleg, szellő nélküli idő nem ért oda elég gyorsan hozzá. Sírhatnékja támadt.

Aztán egy pillanattal később mégis jóleső hűvösséget érzett az arcán. Egy pillanatra meglepődve kinyitotta a szemeit, aztán rögtön le is csukta őket. Az anyja legyezte őt egy papírdarabbal. Hátradöntötte a fejét a párnára, és csak várt.

- Köszönöm - nézett a nőre, amikor már jobban érezte magát egy kicsit.
- Ugyan. Ne hívjak be egy orvost? Mi történt? - ült le mellé az idősebb a matracra. - Falfehér vagy.
- Nem, én csak... Nem tudom - próbált hárítani a fiú.
- Úgy tűnt, valami oka volt. Vagy tévedek?
-Én csak... - Jungkook vett egy nagy levegőt, mert már a gondolattól is újra rosszul érezte magát. - A szag. Olyan volt, mint az övék.
- Hogy érted, hogy...? - A nő egy pillanatra elnémult. - Oh. Értem.
Óvatosan megsimogatta a fiú karját.
- Nem kell aggódnod emiatt. Egyébként nem dohányzik, már évek óta leszokott, csak az elmúlt néhány nap miatt volt ideges egy kicsit. Aggódott is amiatt, hogy érezni fogod az illatot, ezért fújta be magát a kölnijével, amit már régen félretettem, mert olyan átható volt a szaga. Én is éreztem a kocsiban. Te erre gondoltál?
Jungkook bólintott.
- Rendben - mosolyodott el a nő. - Hogy érzed magad?
- Jobban. Egy kicsit - válaszolt őszintén, és rájött, hogy jól tette, amit tett. Nem hazudott az anyjának. Nem próbálta a betegségére fogni a rosszullétet, vagy elrejteni azt.
Egy új élmény volt.
Másra bíznia magát, és nem mindig egyedül átvészelni minden nehézséget.

***

- Szóval, ha jól értem, láttál egy plüssnyulat a büfében, ahol Jimin bátyjával voltál, és megvetted nekem, mert... Miért is? - nézett fel értetlenül Jungkook a mellette ülő Hoseokra, miközben átfuttatta újra az ujjait a puha szőrös játékon.
- Mert úgy nézett ki, mint te. Én megemlítettem ezt Yoongi hyungnak, aki erre megvette és a kezembe nyomta, hogy adjam oda neked.
- Aha. És te hyungnak hívod őt - vonta fel az egyik szemöldökét, mire az idősebb arca eggyel sötétebb árnyalatra váltott.
- Mert sokat beszélünk mostanában, és idősebb nálam. Mégsem magázhatom, nem?
Jungkook kétkedő pillantást vetett felé.

- Várj, te tudsz róla, hogy Hobi langyi? - rakta le a lábait a kanapéról Lisa, hogy a fiatalabb felé fordulhasson.
- Az a fura, hogy te tudod - húzta össze a szemét Jungkook.
- Gyerekek, itt vagyok - lengette meg maga előtt a karját a fiú. - Semmi közötök hozzá, hogy ki tetszik és ki nem. És egyáltalán. Honnan tudja bármelyikőtök?
- Ismerünk téged - ingatta a fejét a lány. - Egyébként meg. Ha te tudod, hogy én hová tartozom, én is tudhatom, hogy neked ki tetszik.
- Ugyan már, te fennhangon hirdeted, hogy nem érdekel senki úgy. Meg mi másért élt volna egy lány az alagsorban? Mehettél volna örömlánynak is.
- És ha csak feminista lettem volna? - védekezett a lány, és a mutatóujja köré csavarta az egyik hajtincsét.
- A Telepen?
- Mondjuk, hogy meg akartam mutatni a többi lánynak, hogy így is lehetett.
- Na persze. És ezért fenyegetőztél azzal, hogy bárki, aki hozzád mer érni, annak kicseréled a golyóit a szemeivel - bólogatott Hoseok.

Jungkook felnevetett, és a mellkasához húzta az aranyos barna plüssöt.
Minden olyan más volt. Felszabadultan viccelődtek a Telepről a kényes témákat kerülve ugyan, de többé nem rettegve a helytől. Csupán néhány nap szabadság után is olyan hihetetlennek tűnt, hogy ők ott éltek. És nem csak túléltek minden napot, hanem az volt... A mindenük. Ott is beszélgettek, ott is viccelődtek, volt személyiségük és terveik a jövőre nézve. Furcsának tűnt, hogy nem ismerték a fenti világot, ahová csak lopni jártak addig. Itt minden olyan más volt, pedig Jungkook még ki sem jutott a kórházi ágyából. Még nem is látott mást, csak a fehér falakat és az ágyát. Emberekkel azonban találkozott, akikből áradt egy olyan fajta légkör, amit korábban nem ismert. Kedvesek voltak vele, és nem akartak cserébe semmit.

Megfordította a játékot, hogy a szemébe tudjon nézni. Ez volt az első személyes tárgya. A ruhái, amit az anyja hozott be neki, mind a testvére ruhatárába tartoztak, neki pedig nem maradt semmije a Telepről.
- Mi az, nem tetszik? - rántotta vissza őt Hoseok hangja a valóságba.
- Csak elgondolkoztam.
- A kisgyerek tud gondolkozni, ezt sem hittem volna - röhögött a fiú Lisára nézve.
-Nem vagyok kisgyerek - húzta el a száját Jungkook.
- Mondja ezt a kisgyerek a plüssnyuszival a kezében.
- Ah, Hyung, csak azért adtad nekem ezt, hogy piszkálhass vele, ugye? - kapta fel a vizet.
- Ahhoz nem kellene a plüss...

Jungkook a párnájára dőlt, és lehunyta a szemét.
A másik kettő elhallgatott.
- Rosszul vagy? - jött a tétova kérdés.
- Nem rosszabbul, mint eddig. Nem értem, egy nátha hogyan lehet ennyire borzasztó.
- Az orvos azt mondta, gyenge az immunrendszered. Így jár az, aki mindig csak rágcsálnivalókat eszik és semmi táplálót.
- Véletlenül sem azért, mert meglőttek - morogta a fiú. - Mellesleg, képzeld el a jelenetet, ahogy a kabátomba rejtek egy karalábét, és aztán óvatosan kislisszolok a boltból fekete ruhában meg bakancsban. És ha elkapnak, csak előrántom a késem, és harcolok a karalábémért.
- De a gumicukorért megérte ugyanez - bólintott Hoseok, miközben nyilvánvalóan látszott rajta, hogy egyáltalán nem érti meg őt.
- Naná.
- Ha mégis a karalábét választottad volna, talán most nem úgy festenél, mint aki éppen átváltozik, hogy eggyé válhasson a fehér szobával.
- Ennyire rosszul nézek ki? - pillantott Hoseokra bizonytalanul a fiú.
- Nem, csak ugratlak. Még néhol van egy-két színes folt rajtad. Talán nem fogsz beleolvadni a falba.
Jungkook elmosolyodott.

Hoseok és Lisa folytatták egymás ugratását, néhol vékony jégen táncolva a problémáikon való viccelődés és a teljes letargia között, miszerint nem tudták, mihez kezdjenek az életükkel.

- Titeket nem visel meg...? - vágott közbe egy idő után Jungkook elkomolyodva, mire a másik kettőnek is lehervadt a szájáról a mosoly.
- Vagy nevetünk, vagy sírunk, Kook. Én is csak el akarok tűnni a Föld felszínéről, mert minden nehéz és fogalmam sincs, hogyan kell felnőttként vagy egyáltalán emberként viselkedni, de nincs más választásom. - Hoseok sóhajtott egyet. - Már azt sem tudom, ki vagyok.
- Lesz ahogy lesz. Engem már nem is érdekel - vonta meg a vállát Lisa. - Rosszabb nem lehet, mint a Telepen, nem?
- Az a baj, hogy egyszer már jártunk így - motyogta Hoseok. - Az árvaháznál nem lehet rosszabb, nem? Csak ha mégis. Valahogy akárhová is tart az életünk, csak az egyik rossz helyről sodródunk a másik felé.
Jungkook bólintott.
- De neked jó helyed lesz, Kook. A te büntetésed véget ért.
- És mi lesz veletek?  - kérdezte a fiú.
Nem akarta, hogy a többiek elhagyják őt. Főleg azok után, hogy Hoseok annak ellenére is segített rajta, hogy éppen előtte vesztek össze, Jiminnel pedig egyáltalán nem beszélt azóta, hogy elárulta őt. Csupán néhány kórteremnyi távolságra voltak egymástól, és mégsem tudta rászánni magát, hogy megtegye azt a pár lépést. 

A kérdés azonban megválaszolatlanul maradt, mert a szobába Namjoon nyitott be.
- Sziasztok - sétált az ágy mellé a férfi, és a szemüvegét az orrán feltolva a papírjaiba merült.
- Hogy érzed ma magad? - kérdezte fel sem nézve a fiút.
- Nem túl jól - vallotta be Jungkook félénken. Erős késztetést érzett arra, hogy minden ilyen kérdésre kapásból rávágja, hogy tökéletesen rendben volt, minden oké, de közben egy kórházban feküdt, itt nem kellett megjátszania magát. Fokozatosan döbbent rá, hogy nem kellett mindig a sebezhetetlennek tűnnie.

Az orvos bólogatva tudomásul vette a hallottakat, aztán felpillantott és úgy tűnt, mondani szeretett volna valamit, de elakadt, még mielőtt egyáltalán elkezdhetett volna beszélni. Jungkook érdeklődve követte a férfi tekintetét, ami Lisán állapodott meg. A fiú összehúzta a szemét. A lány egy kölcsönkapott piros pólót és világoskék farmert viselt, aminek az alját fel kellett hajtania, mert az sokkal nagyobb volt nála. A szőke haját most is, mint mindig laza fonatba fogta, de a fiatalabbnak el kellett ismernie, hogy Lisa minden egyszerűsége ellenére azért szép látvány volt. Csak éppen... Nem annyira, hogy valakinek elakadjon a szava tőle.

Visszafordult Namjoon felé, aki éppen zavarában a papírjai között lapozgatott, és hajtotta át őket a mappája felett, mígnem a lelógó iratok súlya ki nem billentette a tartót a kezéből, és így az egész kupac a földön landolt.
- Basszus, elnézést - hajolt le és szedte fel elvörösödött fejjel a dolgait. - Öhm, szóval, úgy néz ki, hogy a sebeid... Azok... Szépen gyógyulnak, és... És...
Jungkooknak nevethetnékje támadt a férfit hallgatva, ahogy az minden második szónál zavartan Lisára pillantott, aztán visszakapta a tekintetét a kórlapra.
Hoseok megköszörülte a torkát.
- Igen, szóval a megfázásoddal feküdhetnél otthon is, de mivel alultáplált is vagy és nemrég lőttek meg, ezért szeretnénk még bent tartani néhány napig csak a biztonság kedvéért, nehogy a lázad veszélyes magasságig felmenjen... - hadarta az orvos teljesen szétesve. - Továbbá minden gyerekre vonatkozóan szeretnénk DNS tesztet csináltatni, a kötelező védőoltásaitok nincsenek beadva, illetve jó lenne, ha mindannyian beszélnétek egy-egy pszichológussal.

Ez viszont már sokkal aggasztóbb volt.
Jungkook felült és a mellkasához húzta a térdeit.
- Pszichológus? - kérdezte megrökönyödve Lisa. - Ez komoly?
- I-igen, nos, akármennyire is furcsán hangozhat, egy szakember segíteni tudna nektek a történtek feldolgozásában és az új környezetbe való beilleszkedésbe. Nem kényszerítünk persze senkit, csak szóltam, hogy létezik egy ilyen lehetőség. 

A három telepi elgondolkozva meredt maga elé. Jungkook az első pillanatban kapásból vissza akarta utasítani a dolgot, de ahogy megemésztette az információt, úgy vált egyre bizonytalanabbá. Mert félt attól, hogy valakivel beszélnie kellett volna mindarról, ami a pincében történt hosszú éveken keresztül, ugyanakkor segítséget akart. És tanácsokat. És válaszokat.
- Szerintem nem rossz ötlet. Azt hiszem, egyedül nem menne - szólalt meg Hoseok félszegen.
- Lehet, hogy én is elfogadom - suttogta Jungkook.
Mindketten Lisa felé fordultak.
- Én nem tudom, oké? Még átgondolom - tárta szét a karját a lány és Namjoonra nézett, mint aki tényleg bizonytalan a dologban, de Jungkook ismerte őt, együtt nőttek fel. Lisa csak játszott, valószínűleg nem is érdekelte igazán a terápia. 

Namjoon bátorítóan, teljes zavarban motyogott pár mondatot, aztán kislisszolt a kórteremből.
A két fiú kérdőn pillantott a lány felé.
- Ez azért elég sok kérdést vet fel - állapította meg Hoseok.
- Várj, mi van? - ráncolta össze a szemöldökét Jungkook. - Nem úgy volt, hogy te nem...?
- Nem tudom - nevetett fel szinte hisztérikusan Lisa. - Még sosem tetszett senki. Nem gondoltam, hogy idekint ilyen pasik rohangálnak.
- Akkor most mi?
- Én sem tudom, oké? Szálljatok le rólam - állt fel a lány, és kitrappolt a kórteremből.
A két fiú szórakozottan nézett Lisa után és elnevették magukat.
- Akkor mi van Yoongival? - kérdezte Jungkook, mire Hoseok is felállt a helyéről.
- Én leléptem. Jó szórakozást, kisgyerek - lépett ki az ajtón a fiú, de még mielőtt becsukta volna azt, egy pillanatra visszanézett. - Beszélj Jiminnel!

A fiú visszafeküdt az ágyába, és oldalra fordulva magához szorította a plüssét.
Azt sajnos nem tudta megtenni.

Megjegyzések:

* Ajánlott zene:

https://youtu.be/jmrVNeui_Mw

* Alakulnak lassan a dolgok, hah?

* Sajnálom, hogy ilyen későn volt most feltöltés, de egyszerre járok suliba és dolgozni, úgyhogy nagyjából semmi szabadidőm nincsen. A rossz hír az, hogy ez már így is marad, mindig akkor hozom a részeket, amikor készen lesznek, és ez nem biztos, hogy minden hétre igaz lesz.

* Cserébe ez a fejezet másfélszeres hosszúságú ^-^

* Azt mondtam már, hogy túllépte a történet a 100 ezer szót? :'D

Remélem tetszett a rész, szép hetet nektek, kitartást a sulihoz/melóhoz, fighting! Köszönök minden visszajelzést! ♥♥♥

~ Ally D