Ajánlott zene: Birdy - 1901 és Sigma - Find me ft. Birdy (link lent!)

Yoongi a körmét rágva állt Jimin kórterme előtt. A lábai lassan érzéketlenné váltak az órák óta tartó mozdulatlanságtól, de ez zavarta őt a legkevésbé. Le is ülhetett volna, a folyosón elhagyatva álltak a szabad széksorok egy ilyen késői órában. Mégsem tette. Szinte jólesett neki, hogy legalább ennyivel büntethette magát egy kicsit.

- Az éjszakás nővér még a végén azt fogja hinni, hogy szellem kísért a kórházban - állt meg mellette Namjoon civil ruhában, és a vállára tette a kezét.
- Be kéne menned hozzá.
- Tudom - sóhajtotta Yoongi lehajtott fejjel. - Csak bátorságot gyűjtök. Nem hittem volna, hogy ennyire nehéz lesz majd. Fogalmam sincs, mit mondjak neki.
Az orvos ujjai szorosabbra fonódtak körülötte.
- Nos, az igazsággal nem lőhetsz nagyon mellé.
- Gyűlölni fog engem - rázta meg  a fejét a zeneszerző.
- Nem fog. Eddig is szeretett. Ezután is fog. Csak magyarázd meg a dolgokat.
- Nem tudom... - Yoongi a cipője orrával az egyik csempe sarkát rugdosta. - De mindenképpen meg kell tennem, nem? Akkor jobb hamar túlesni rajta.
Namjoon bólogatva engedte el őt.
- Sok sikert.
- Köszi, Hyung - csúszott ki újra a száján a furcsa megszólítás, amit olyan ritkán használt.
- Szerintem nagyon bátor dolog tőled, hogy kezdeményezel, és tisztázni akarsz mindent. Biztos Jimin is értékelni fogja.
Az alacsonyabbik arca grimaszba rándult, és zavartan végigtúrta a tincseit.
- Nos, elvégre... Én vagyok az idősebb. Ő pedig a kistestvér, úgyhogy ideje felnőnöm. Ha csak fele olyan jó bátyja lehetek majd, mint amilyen te vagy Seokjin vagytok Taehyungnak, már boldog leszek.
- Leszel te még jobb is, ne aggódj.
Yoongi elröhögte magát.
- Na jó - vett egy mély levegőt, és az ajtóhoz lépett. - Ha nem jön be, max elásom magam. Óvatosan megfogta a kilincset, és lenyomta a hideg fémet a verejtéktől nedves tenyerével.

Odabent Taehyung nevetett visszafogottan a száját eltakarva. Ami egyből feltűnt neki, az az volt, hogy a fiú és Jimin nem fogták egymás kezét, habár a Kim testvér, míg a másik aludt, egyetlen pillanatra sem volt hajlandó elengedni őt.

- Oh, Hyung - nézett fel Taehyung meglepődve, de Yoongi tekintete egyből továbbsiklott a testvérére. Jimin ijedt szemekkel nézett rá, aztán rögtön el is kapta a pillantását, amikor meglátta, hogy a másik figyeli őt.
- Tae, magunkra hagynál minket egy kicsit? - kérdezte szinte suttogva a zeneszerző.
- Persze - bólintott egy megértő grimasszal a tini, és egy gyors mosolyt villantva Jimin felé, kiment a szobából. 

Yoongi az ágyhoz sétált.
- Leülhetek? - kérdezte a matracra mutatva. Valahogy úgy érezte, ha az egyik székre ülne, túl személytelen lenne a beszélgetésük.
A testvére beleegyezően felemelte egy kicsit a takaróját, de nem nézett rá.
A zongorista óvatosan helyet foglalt, és az ölébe fektetett, összekulcsolt kezeit bámulta.
Csend telepedett közéjük. 

Az idősebb a száját harapdálva próbálta szólásra bírni magát. Minden másodperccel kínosabb lett a helyzet, és Yoongi lassan kezdte megbánni, hogy egyáltalán bemerészkedett a testvére kórtermébe.
- Sajnálom - bukott ki Jiminből. - Nem kellett volna ellopnom a...
- Ne! Kérlek! - vágott közbe a zeneszerző, és még a kezét is felemelte, hogy leállítsa a fiút. - Nem kell... Nem kell semmi miatt bocsánatot kérned. Az egyetlen, aki itt bocsánatkéréssel tartozik, az én vagyok.

Yoongi vett egy mély levegőt, hogy összeszedhesse a gondolatait, miközben a hüvelykujja körmét kezdte kapirgálni.
- Nem kellett volna úgy reagálnom, ahogy. Én csak... Csalódott voltam. Nem mentségeket akarok keresni a viselkedésemre, csak szeretném megmagyarázni az én szemszögemből a dolgokat.
Az idősebb előregörnyedt vállakkal fogott bele a mondandójába.
- Amióta csak anya és apa meghaltak, sosem voltam képes senkiben megbízni, vagy bárkit közel engedni magamhoz. Úgy éreztem, a végén mindenki elhagyna vagy csalódnék benne. Én pedig nem akartam többé ennek kitenni magam. Embereket megszeretni, és aztán elveszíteni őket. Túl régóta éltem így, de aztán jöttél te, és nem tudtalak nem kedvelni. Valahogy áttörted a magam köré épített falaimat, és aztán... Aztán egyszer csak ott álltunk a szobában, és te előhúztad a kémcsöveket, és csak nem tudtam, mit érezzek. Csalódtam, mert pont az történt, amire számítottam. Valakit megszerettem, és az cserbenhagyott.

- Én... - jött az elhaló hang Jimin felől, de Yoongi csak megrázta a fejét.
- Várj, hadd fejezzem be. Akármennyire is bántott a dolog, meg kellett volna hallgatnom téged. Olyan dolgokat mondtál, amik arról szóltak, hogy mennyit szenvedtél, de én csak magamra tudtam gondolni. Hogy engem hogyan árultak el. Hogy a szüleim életének az értelme volt a tét, és olyan egyszerűen kiszedte őket valaki abból a kabinból; ráadásul ugyanarról a helyről jöttél, és ismerhetted azokat az embereket, akik megölték őket. Mi eddig ennyit sem tudtunk. 

Egy pillanatra le kellett állnia, mert túlságosan elragadták az érzelmei, és abból sohasem sült ki semmi jó. A kezei remegni kezdtek az idegességtől, és csak remélni tudta, hogy ez nem egy kezdődő pánikroham egyik tünete volt.
- De akkor is engednem kellett volna, hogy megmagyarázd, és abból indulni ki a legelejétől fogva, hogy ismertelek, hogy tudtam, milyen ember vagy, és hogy nem tennél ilyen dolgokat szimpla szórakozásból. Az én hibám, hogy ennyire bizalmatlan voltam akkor is, amikor már egyébként megszerezted a bizalmamat. Pedig még mondtad is, hogy megvolt a tetteidre az okod. 

Yoongi felnézett az öccsére, aki a plafont üveges szemmel bámulva hallgatta a bocsánatkérést. Ezen a ponton a zeneszerző abban sem lehetett biztos, hogy a másik egyáltalán figyelt-e arra, amit mondott, de mégis folytatnia kellett.
 - Azóta beszéltem a többiekkel, az egyik barátoddal is, és bár fogalmam sincs, én hogyan viselkedtem volna a helyedben, megértem, amit tettél. Fenyegettek téged, és látnod kellett, ahogy kínozzák a barátaidat, beteg voltál, és otthon kellett volna még feküdnöd, nem pedig ilyen döntéseket meghoznod. Főleg úgy, hogy akkor kellett megtudnod az igazat a családi hátteredről. Biztos nagyon nehéz lehetett.

Jimin összeszorította az ajkait.
- Tényleg nem gyűlölsz? - kérdezte néhány másodperc hallgatás után.
- Nem. Tizenhét éves vagy, csak egy gyerek, aki még nem érti, hogyan működik a világ, és akinek nem szabadott volna ilyen nehéz helyzetbe kerülnie. Nem mondom, hogy nem lett volna okosabb dolog, ha elmondod az igazat, de csak jót akartál.
- Ha elmondtam volna az igazat, megölték volna a barátaim - rázta meg a fejét a fiú. - Nem volt rá idő.
- De magadat feláldozni sem volt jó ötlet. Az sosem jó ötlet. - Yoongi előtt megjelent a négy szülő vöröslő teste, és a csúszós csempék a labor padlóján. Az anyja hajába száradt vér. - De tudom, hogy értük tetted, és gondolom értünk is. Csak kérlek, többet ne tegyél ilyet. Könyörgöm.
- Oké? - kérdezte inkább a fiatalabb, mint mondta.

Yoongi nem tudott mit felelni. Csak ült tovább a körmét piszkálva, miközben a másikat figyelte. Hihetetlen, mennyire egyértelműnek tűnt most. A kora, a hangja, a szeme, a szája, a viselkedése... És mégis annyira felfoghatatlan volt. A beesett, sebzett arc, a kiálló kulcscsontok, maga a tény, hogy az utoljára totyogóként látott kisöccse most akkorára nőtt, mint ő maga. Elég volt csak néhány másodpercig figyelnie őt, és máris sírhatnékja támadt. Jimin igazán a szüleik gyerekének nézett ki, és ő erre csak most jött rá. Míg Yoongi inkább az apja éles vonásait örökölte, addig a kisebbik az anyukájuk lágy arcát és hatalmas szemeit tükrözte. Mégis, valahogy mindkettőjüket ott látta benne. A szüleiket, és a pici négyéves Minie-t is.

Kitörölt egy könnycseppet a szeme sarkából.
- Úgy sajnálom - szipogta.
Jimin nagyra nyílt, értetlen szemekkel feküdt előtte, és ekkor Min Yoongi már tudta, hogy képtelen lesz visszatartani a mellkasából feltörni készülő zokogást. Nem lehetett biztos benne, hányadán álltak éppen egymással, mégis óvatosan a megszeppent fiú vállának döntötte a homlokát, és a másik bordáit gondosan kikerülve, a két felkarjába kapaszkodott.
- Úgy sajnálom... Tudnom kellett volna, hogy te vagy az. Hyung úgy sajnálja, hogy nem ismert fel rögtön. Bocsáss meg, kérlek. Tudnom kellett volna - hüppögte a kisöccsének, amennyire a sírástól el-elakadó hangja azt engedte.
- Sajnálom, hogy kiabáltam veled, hogy megragadtam a gallérod, és rángattalak, hogy hozzád vágtam egy párnát, és elküldtelek, és nem hallgattalak meg téged, és nem tudtam neked idejében segíteni. Úgy sajnálom... És a-azt m-mondtam neked, hogy n-nem hívhatsz többé hyungnak, m-miközben én vagyok a bátyád, annyira sajnálom... - Ez utóbbi fájt neki a legjobban. Megtagadta a saját öccsét, akiért az életét is szívesen adta volna, még ha nem is tudta akkor az igazságot.

Yoongi Jimin pólóját benedvesítve sírta szét a szemeit, a másik pedig némán tűrte ezt. Az egyik kezét az idősebb tarkójához emelte csak, és az ott növő elszabadult hajszálakat simogatta.
- Bocsáss meg nekem, kérlek. Nem szabadott volna feladnom a keresésed, akkor talán előbb is rád találhattunk volna. De én tényleg azt hittem, hogy azok az emberek nem hagynának senkit életben... És, és megtiltottam a házban a neved használatát, pedig így előbb is rájöhettünk volna, hogy te vagy az, és... Csak tudnom kellett volna az első pillanattól fogva. Ha tehetném, mindent máshogy csinálnék. 

A zeneszerző az összekuszálódott gondolatai közül hirtelen nem tudott újabb mondatokat előhúzni, csak megakadt lemezként kért bocsánatot újra és újra az öccsétől, remélve, hogy annak megesik majd rajta a szíve.
- Nem mondom, hogy nem esett rosszul - szólalt meg Jimin.
Yoongi eltolta magát a fekvőtől, hogy a szemébe nézhessen. Nem ő volt az egyetlen, aki elsírta magát.
- De ha nem mondtad volna el a te szemszögedből a dolgokat, akkor is megértettelek volna.
- De attól még megbántottalak - bólintott az idősebb bánatosan.
- Hát igen. Egy kicsit. De te még nem tudtad akkor, hogy ki vagyok. Én nem neheztelek rád.

Az idősebb elengedte őt.
- Azért ezt tisztázzuk, jó? Ha nem lennél a testvérem, a korábbi viselkedésem akkor is elfogadhatatlan lenne veled szemben. Akkor is bocsánatkéréssel tartoznék. Így csak a bűntudatom nagyobb. De egy percig se gondold, hogy csak azért jöttem ide, mert ilyen kapcsolatban állunk. Akkor is itt lennék, ha nem így lenne.
Jimin bizonytalanul nézett rá a hatalmas, sötét szemeivel.
- Komolyan mondod?
- Teljesen - bólintott a fiú.
- Oké...
- Viszont nagyon örülök, hogy az vagy, aki. El sem tudod képzelni, mennyire. Ha anya és apa látnák, hogy milyen ember vált belőled, biztosan nagyon büszkék lennének rád. Ahogy én is. 

A fiatalabb arcáról leolvadt az egyébként is alig látható mosoly, és elfordította a tekintetét.
- Valami rosszat mondtam? - ráncolta össze a homlokát  az idősebb, mire Jimin a szájába harapva megrázta a fejét.
- Rendben van az is, ha nem akarod elmondani. De szeretném, ha tudnád, hogy ezentúl jöhetsz hozzám bármivel. Segítek, amiben csak kell. Nem akarom, hogy egyedül érezd magad. Itt vagyunk mindannyian, hogy melletted legyünk. És majd ha egyszer beszélni szeretnél dolgokról, amik ott történtek, akkor itt leszünk, de ne érezd úgy, hogy magyarázattal tartozol. A karórát visszajuttatom én a tulajához.
A kistestvér lesütötte a szemét az utolsó mondatra. Yoongi nem tudott mit reagálni. Valahogy úgy érezte, túl sok kimondatlan szó maradt még közöttük, mégsem kereshették meg most mindenre a megoldást. Előttük állt még az egész élet. Sok mindent átélt már, és mindig ez vigasztalta. Hogy minden nappal egy kicsit jobb lesz, egy kicsit egyszerűbb, egy kicsit kevésbé fog fájni, egy kicsit másképp fogja látni a helyzetet. Ő pedig nem is lehetett volna boldogabb ebben a pillanatban. Nem tudtak ugyan mindent rendezni, de a kistestvére, akit tizenhárom éve halottnak hitt, ott feküdt előtte. Nem egészségesen, nem a legjobb lelki állapotban, de ott volt, lélegzett, beszélt hozzá... Neki pedig nem is számított más, pedig valahol még mindig képtelen volt felfogni az egészet. Most csak arra koncentrált, hogy bocsánatot kérjen. Minden más várhatott.

Aznap hosszú ideig maradt az öccse mellett, és bár jót beszélgettek, égető parázsként kerülték a kényes témákat. Nem hozták fel a kapcsolatukat, a szüleiket, az Arcanumot vagy Jimin gyógyulási esélyeit, de még csak a tényt sem, hogy törött lábbal feküdt egy kórházi ágyban. Úgyhogy maradtak a zenénél, mindkettejük szenvedélyénél, egészen addig, amíg Taehyung morcos arccal be nem trappolt a szobába, hogy Chim most már az övé, éppen eleget volt távolt tőle. Yoongi látta, hogy nincs minden rendben a két fiú között, de nem hozta fel az ügyet egyiküknek sem.

***

Levegőre volt szüksége.
Yoongi futólépésben tette meg az utolsó lépéseket a liftig, és nyomta le a hívógombot indokolatlanul erősen. Csak reménykedni tudott, hogy másoknak nem akadt éppen ugyanabba az irányban dolguk, mint neki, mert képtelen lett volna egy szűk kis lyukba bezárva lenni más emberekkel, és lépcsőzhetett volna fel egészen a tetőig - ahová tartott.
A felvonó egy tompa hanggal jelezve megérkezett, és a zeneszerző a kezeit ökölbe szorítva belépett a fülkébe.
Maga sem értette a hirtelen jött pánikot, ami elkezdett eluralkodni a testén és az elméjén is, amint kilépett Jimin kórterméből. Talán csak összeroppant az elmúlt két nap történéseinek súlya alatt, mindenesetre tudta, hogy néhány másodperc választotta el őt a fuldoklástól.

Szinte feltépte a tetőre vezető ajtót, ami aztán hangos csattanással záródott be mögötte, amikor végre kijutott a szabad levegőre. Yoongi a hátát a nyílászárónak döntötte, és egy percig csak mélyeket lélegezve, csukott szemmel állt. Nem is tudta, mennyi idő telhetett el, mire újra embernek érezte magát, és nyílásra tudta bírni a szemhéjait; akkor azonban a szöuli esték lenyűgöző kivilágítása fogadta. Sok száz utcai lámpa, fényekkel ellátott szórakozóhelyek és boltok, irodaházak örökké éber ablakai és a rengeteg közlekedő jármű, amik folytonos morajlással lepték be a várost, színes csíkokat húzva maguk után.
A levegő éppen annyira volt kellemesen hűvös, hogy lenyugtassa a fiú idegeit, de még ne rázza ki őt a hideg az időnként megjelenő szellőtől. Szinte el is felejtette, milyen ramatyul érezte magát csupán néhány másodperccel korábban.

Közelebb sétált az épület széléhez, ahol egy ismerős alak ült a lábait lelógatva ugyan a tetőről, de azért szorosan a dereka előtt futó korlátba kapaszkodva.
- Ne ugorj, nem éri meg - szólalt meg még időben, hogy ne később ijessze meg a másikat, amikor teljesen mögé ért.
Hoseok hátrafordult, és röhögött egyet. Az arcán a város fényei kergették egymást, ahol éppen nem Yoongi korábbi ütésétől volt egyébként is színes a bőre.
- Még a lépcsőket sem merem kettesével szedni lefelé, az ugrás lenne a legutolsó öngyilkossági forma, amit választanék.
- Ahhoz képest egy tető szélén ülsz - ráncolta a homlokát a zeneszerző.
- Itt a korlát, így nem olyan félelmetes - ütögette meg a csövet a telepi fiú, ami kongva adott egy újabb hangot a suhanó autók zaja mellé.
Ez is csak zene - futott át a zongorista agyán. 

Yoongi rákönyökölt a betonra, amin Hoseok ült, és lenézett a sok méteres szakadékra alattuk. Az egész világ olyan távolinak tűnt most, hogy néhány napja csak a kórházban léteztek, és mégis közelebb került hozzá, mint amikor örökké csak otthon ült. Az ő növényekkel borított, és így a külvilágtól elzárt birtokuk sosem adta neki ezt az érzést. Már évek óta csak filmekben látott ilyet, de ezt a látványt nem tudta egyetlen HD képernyő sem visszaadni. 

- Kérsz egyet? - nyújtott felé Hoseok egy ezerévesnek kinéző doboz cigarettát a bekötött kezével.
- Nem dohányzom - ingatta a fejét a zeneszerző.
- Én is le fogok szokni - húzott elő egy szálat elszánt arccal a fiú. - Csak amíg ez el nem fogy. Nem szeretek félbehagyni dolgokat.
- Akkor adj egyet.
Hoseok elvigyorodott. Yoongi nem értette, hogyan lehet valakinek ilyen széles és fogakkal teli a mosolya, aki egész életében egy gengszterhálózat fogságában élt, miközben neki az is nehezére esett időnként, hogy a szája széleit kínos grimaszba húzza.

A telepi fiú ügyetlenül próbálkozott az öngyújtója működésre bírásával, de nem segített neki, hogy mindkét keze szoros kötésbe volt csomagolva.
- Kösz - motyogta, amikor Yoongi felnyúlt, hogy elvegye tőle a tárgyat, és meggyújtotta mindkettejük csikkjét.
A zeneszerző beszívta a keserű füstöt, és szinte rögtön ki is szerette volna fújni azt.
- Jimin is dohányzik? - kérdezte.
- Időnként. Mindenki a Telepen. Könnyebb szerezni, mint rendes ételt.
Yoongi bólintott. Mindkét fiúnak sok-sok ezerszer finomabb megoldást akart mutatni az éhség elmulasztására. De ha Jiminnek nem okozott gondot cigaretta nélkül élni az elmúlt hónapokban, nem tűnt valószínűnek, hogy ezután fog.
Eldobta a csikket, és rátaposott.
- Ezért kár volt kérned - emelte fel a szemöldökét a másik.
- Így egyel kevesebb jut neked.
- Szóval ilyenek a gazdagok? - mosolyodott el pajkosan Hoseok, amire már Yoongi is kénytelen volt elröhögni magát. - Hát jó.
A fiú kinyújtotta a levegőbe a dobozt, és az összes szálat kirázta belőle. 

Yoongi elgondolkozva nézte őt, ahogy az utolsó csikket újra és újra a szájához emelte.
A fiú arca meggyötört volt ugyan, és talán idősebbnek tűnt a koránál, a gyermeki vonások még nem tűntek el teljesen róla. Fekete haja enyhe hullámokban lógott előre, egy részen érintkezve még az orra hegyével is, hogy időnként a fiú kénytelen volt megrázni a fejét ahhoz, hogy ne zavarja őt a kilátásban a haja, ami valójában csak hangsúlyosabbá tette a kiugró arccsontját.

A zeneszerző elfordította a tekintetét a másikról, majd előhúzta a mobilját a zsebéből, és keresett egy dalt, ami illett a kinti hangulathoz.
- Nem tűnsz annak a típusnak, aki ilyeneket hallgat - pillantott le rá Hoseok az első néhány akkordot hallva.
- Nem akartam túl szomorút választani. Az ember kedve túlságosan függ a zenéktől. Legalábbis az enyém. - A zeneszerző ezért választott egy nem túl lassú, de azért nem is buliszámot.
- Akkor én üres vagyok - nyomta el a csikket maga mellett Hoseok. - Nem ismerek semmit.
- Majd én mutatok neked - csúszott ki Yoongi száján akaratlanul a mondat, amin még ő maga is meglepődött. A telepi fiú felvont szemöldökkel, és féloldalas mosollyal nézett vissza rá. 

- És van valami terved? - köszörülte meg a torkát a zongorista, mire a másik óvatosan megrázta a fejét.
- Ah, nem is tudom. A szüleimnek volt pénze, de fogalmam sincs, mi lesz most. Néhány napon belül elintézik nekem az irataim, de nem tudom, hogy egyáltalán eltűntnek vagyok-e nyilvánítva vagy halottnak. Csak mert így az örökségem valószínűleg valamelyik olyan rokonom kapta meg, aki nem volt hajlandó felnevelni. Ötletem sincs, mit lehet ilyenkor csinálni.
Yoongi torka összeszorult a gondolatra.
- Hány éves vagy egyáltalán?
- Huszonegy... Csak néhányan maradtunk ilyen elveszett helyzetben. A kicsik nevelőotthonokba mennek, vagy megkeresik a szüleiket, akik pedig idősebbek, azok eléggé be voltak már épülve a Telepbe ahhoz, hogy elítéljék őket. De mi néhányan? Ki venne fel egy csapat képzetlen és gyakorlat nélküli huszonévest dolgozni? 
- Tudjátok, hogy mi segíthetünk, ugye? - A zeneszerző számára evidensnek tűnt a dolog, de úgy tűnt, a másiknak nem.
Hoseok beletúrt a loknijaiba.
- Most talán még igen, de mi lenne öt év múlva? Vagy tíz? Még mindig valaki nyakán élnénk.
Yoongi megértően bólintott.

- Mi lenne, ha hozzánk jönnétek dolgozni? Van egy gyárunk. Dolgozóknak biztosítunk szállást is. Az már nem eltartás lenne. Az első néhány hónapban pedig még segítenénk. Csak amíg sikerül a saját lábatokra állnotok.
A fiatalabb elgondolkodva szívta magába a füstöt, de a zeneszerző nem tudott nem felfigyelni a remegő ujjaira, és a belőle áradó szomorúságra.
- Átgondolom... A többiek nevében nem beszélhetek, de köszönöm a felajánlást. Nem hiszem, hogy lesz más lehetőségünk.

Néhány percig mindketten csak hallgattak. A dal véget ért, és újra csak a forgalom mély morajlását lehetett hallani. Hoseok elnyomta a cigarettát, mielőtt még az az ujjaira éghetett volna, és bambán meredt maga elé.
- Nem hittem, hogy ennyire nehéz lesz. Bárcsak egy kicsit egyszerűbb lenne... Én csak arra vágyom, ami egy teljesen hétköznapi embernek is megadatik. De úgy tűnik, annyit már nem érdemlek meg.
Yoongi összeszorított szájjal hallgatta őt. Hirtelen átértékelődött az egész saját élete. Mindig úgy gondolta, hogy ő volt a világ legszerencsétlenebb embere, mert a szülei nélkül kellett felnőnie, de volt otthona, és tulajdonképpen családja is. Ha hetekig nem akart kimenni a szobájából, senki nem zargatta, soha nem fázott, nem kellett nélkülöznie, de még csak olyan munkát sem végeznie, amire anyagi gondok kényszerítették.
Szégyellte magát a másik előtt, mert kettejük közül mégis az volt az erősebb.

Olyan egyszerű lett volna venni Hoseoknak egy lakást, felbútorozni azt, és a kezébe nyomni egy bankkártyát, de a jelek szerint a fiú büszkesége ezt nem engedte volna meg. Egyébként sem tartotta volna jó ötletnek, hogy a fiatalabb teljesen egyedül maradjon.
- Mi lenne, ha beköltöznél egy szobába hozzánk? - kérdezte.
- Nem hagyhatom magukra a többieket. És akadályoznám Jimin beilleszkedését. Ideje elszakadnia tőlünk - csóválta a fejét a fiú.
- Már be van illeszkedve - ellenkezett Yoongi. - És nem kell... Elszakadnia tőletek. Nem akarom elvenni tőle a másik családját. Hadd döntse el majd ő magának, hogy mit szeretne.
- Nem tudom - csattant fel Hoseok a kelleténél egy kicsit hangosabban, és temette a bekötözött kezeibe az arcát. - Nem tudok semmit.
Yoongi pánikolva nézte az előtte darabjaira hulló fiút.
- Sajnálom. Nem kellett volna faggatóznom, alig egy napja, hogy kiszabadultatok, és annyi minden történt, hogy időd sem volt átgondolni a dolgokat. Nem kell azonnal mindent megoldani, mindig lesz hová menned, és amíg a többiek bent fekszenek, itt is tudsz maradni, Seokjin pedig ért a jogi dolgokhoz, ő is segíteni fog - próbálta hadarva menteni a menthetőt.
A fiatalabb bólintott, de nem emelte el a kezeit maga elől. Yoongi a szája belsejét rágta egy ideig, ahogy kínos csend telepedett közéjük.

- Tudom, hogy a ti helyzetetekhez képest az én életem szinte cukormáz volt, de ha ez segít, én mindig a leghülyébb idézetre gondolok, amire ilyenkor lehet: hogy úgy még sosem volt, hogy valahogy ne lett volna. De mégis működik, mert jobban érzem tőle magam.
Hoseok röhögve ejtette az ölébe a kezeit.
- Végül is... - A fiú arca kipirosodott, a szemei pedig nedvesen csillogtak a hajtincsei mögött. Yoongi nem ezt akarta, amikor hozzá lépett, hogy beszélgessenek. 

- Nem akarsz bejönni? Kezd hideg lenni itt - fonta keresztbe maga előtt a karjait a zeneszerző.
Hoseok hezitálva pillantott az irányába.
- De. De nem merek lemászni innen.
Mindketten elnevették magukat, és Yoongi kinyújtotta a karját. Maga sem tudta, miért nem okozott már neki akkora gondot, hogyha meg kellett érintenie a másikat, de amikor a fiú elfogadta a segítő jobbot, és sikoltozva lemászott az alig mellmagasságig érő betonról, nem érzett mást, csak valami kellemes bizsergést a mellkasában. 

- Soha többé nem mászok fel semmire - simította ki a verejtéktől nedves tincseit a másik az arcából, így a zeneszerző számára most először vált láthatóvá a fiú homloka, és villámcsapásként hasított belé a felismerés: nem talált Jung Hoseokban egyetlen vonást sem, ami ne lett volna gyönyörű.

Megjegyzések:

* Ajánlott zene:

https://youtu.be/jlaeJ6k75cY

A második jelenettől pedig:

https://youtu.be/Ec92Wa8zJs8

* Az első jelenetet full betegen írtam, szóval valószínűleg nagyobb hülyeségeket hordhattam benne össze, mint általában.

* A második jelenetet viszont szeretem ^-^

* Ma feltettem egy halloweeni egyfejezetest a Magic Shop könyvembe, bár gondolom úgyis mindenkit csak ez a sztori érdekel, egy próbát megért :D

* Fogalmam sincs, mikor lesz következő fejezet...

Remélem tetszett, most is mint mindig értékelem a visszajelzéseket, és mindenkinek kellemes őszi szünetet, ünnepeket, meg minden egyebet. ^-^

~ Ally D