Ajánlott zene: Sunflower - Shannon Purser és Cloud Atlas Sextet

- Ahhhrrg! És most megeszlek! - A kislány a sárkánybáb nyitható szájába vette a Jungkook kezében lévő játékot.
- Várj, ha a sárkány megeszi a herceget, akkor az nem tud elmenni megmenteni a királylányt - ráncolta a szemöldökét a fiú.
Haera megállt a mozdulat közepén, és elengedte a babát.
- Oh - nézett a bábra elgondolkozva, mire Jungkook elnevette magát, és feljebb csúszott egy kicsit a kórházi ágyán.
- Mondjuk azt, hogy a sárkány és a herceg barátok. És a sárkány a herceg kisállata.
- Jó! - tapsikolt a kislány szegény zöld játékkal a kezén, aminek mind a hét feje előre-hátra lengett.

- Haera! - hallatszott a folyosóról az ingerült kiáltás, mire a kislány ugrott egyet, és a szájára tapasztotta a tenyerét.
Jungkook elmosolyodott. A kicsi néhány másodperc mérlegelés után az ágy melletti szekrényhez szaladt.
- Nem vagyok itt, jó? - kérdezte nagy komolyan az idősebbet, mire az bólintott.
- Bocsi, megint én vagyok, nem láttad a kishú... - nyitott be a lány, aki a takarón heverő játékok láttára félbehagyta a mondatot. Azokat elfelejtette magával vinni a kisebbik a rejtekhelyére.
- Nem láttam - felelte jó hangosan Jungkook, de közben a szekrényre mutatott. 

A tinilány most sem nézett ki jobban, mint az előző nap. A haja, ha lehet még csapzottabbnak tűnt, mint korábban, és ezúttal egy sárga felsőt viselt hozzá illő bő nadrággal, így a két ruhadarab elején egy virágos rét mintája rajzolódott ki.
A telepi fiú szórakozottan figyelte, ahogy a lány a mankójával egyensúlyozva a szekrényhez trappol.
- Gyere ki onnan - intett le a húgának, aztán kifelé kezdte húzni őt a szobából.
- Várjatok! - emelte fel a kezét Jungkook, mire a két lány megtorpant. - E-engem nem zavar, hogy itt van.
Egy pillanatra csend telepedett a helyiségre.
- Ez itt komolyan nem zavar téged? - kérdezte hitetlenkedve a lány, ahogy a copfos testvérére mutatott.
Jungkook bólintott egyet, mire a nővér sóhajtva elengedte a kisebbiket.
- De csak ha tényleg nem zavar téged - állt félszegen. - Amúgy Yuna vagyok. Ő pedig Haera. Tegnap óta be sem áll a szája rólad.
- Ő lesz a férjem - bólintott a kislány, és visszaült a székére, hogy csillogó szemekkel figyelhesse Jungkookot.
A fiú érezte, hogy az arca elvörösödik, mire Yuna nevetni kezdett, időnként olyan magas hangot kiadva, hogy az már bántotta a beteg fülét.
- Leülhetek? - kérdezte végül a lány az ágy végére mutatva.
Jungkook bizonytalanul bólintott. Nem mondhatott nemet, de egy kicsit kényelmetlenül érintette mások közelsége. De a társaság határozottan segített rajta. Amikor egyedül maradt a szobájában, az agya megállíthatatlanul játszotta vissza a korábbi eseményeket, az ősz férfi eszelős tekintetét, a testéhez közeledő vasrudat, a kiabálást, ami olyan távolinak tűnt, mégis tudta, hogy a saját torkából tört elő...

- Aaah, máris jobb - huppant le a lány a matracra, és egy pillanatra lehunyta a szemét.
Nem is volt olyan szörnyű. Mivel Jungkook ült az ágyon, a lábai tisztes távolságban maradtak Yunától, mellette pedig Haera csivitelt valamiről, amire nem is figyelt, így szinte... Szinte már barátságosnak tűnt a szobája.
- Hogy hívnak?
- J-jungkook. - Tényleg dadogott volna?
- És miért vagy kórházban?
A fiú élesen beszívta a levegőt. Normális embereket nem lőttek meg, ugye? Őket nem rázatták árammal, ugye? Most hazudnia kellett? A többiek ezt tették? Hoseok ezt tette? A vezető azt mondta, a hírekben is lehozták a Teleppel történteket, de Yuna figyelte a híreket?
- Oké, értem én, nem akarsz róla beszélni - nevetett a lány. - Olyan kétségbeesett fejet vágsz, mint egy kiskutya, ha nem adnak neki jutalomfalatot, miután leült.
- Sajnálom.
- Ugyan - legyintett Yuna, mintha az egész semmiség lenne. - Engem egy kézilabdameccsen kigáncsoltak az ellenséges csapatból, és eltört a bokám. Őszintén? Amilyen béna vagyok, nem is számítottam másra.
- Kézilabda? - kérdezte Jungkook óvatosan. Nem akart tudatlannak tűnni.
- Aha, a sulink támogatja a sporttevékenységeket. Úgyhogy gyakorlatilag minden hülye labdajátékra van csapatunk. Várj, nem is tudod, hogy mi a kézi?
A fiú az alsó ajkába harapott.
- Fura vagy. Szóval, a kéziben két csapat játszik egymás ellen hét játékossal, akik közül... - A lány hosszas magyarázásba fogott a játékról. Jungkook felvillanyozva itta Yuna minden szavát, miközben Haera mellettük hisztizett, amiért a fiú nem vele foglalkozik. 

- Mik azok a virágok a ruhádon? - kérdezte Jungkook némi hezitálás után. Haera az ágya végében aludt Yuna ölében, aki békésen fütyörészett.
- Napraforgók - felelte a lány. - Gyerekesnek tűnik, ugye? De magamra emlékeztetnek. Elnyomják őket a rózsák, mert mindenki csak a rózsákat akarja, de a napraforgóknak is megvan a maguk szépsége. Ez az én lázadásom a társadalom ellen. Meg nagyjából minden lányé, aki a Netflix legújabb filmjeit nézi.
- Nekem tetszenek - felelte Jungkook némi hezitálás után. Nem értette a Netflixes utalást, vagy hogy emberek miért válogatnának virágok között, mert az egész értelmetlen volt, de... Ez a lány előtte pizsamában ült, kócos volt, szarkasztikus, mégis könnyed és kedves. Olyan, amilyen a Telepen élő gyerekek és tinédzserek sosem lehettek, mert mindig félniük kellett. Hiányzott belőlük ez a felszabadultság, ami most átragadt Jungkookra is. Egy pillanatra nem is tűnt olyan kilátástalannak a jövője, ahogy a lány szinte összefolyó mesélését hallgatta. Yuna tizenöt éves volt, kézilabdázott, gyűlölte a matekot és a szabadidejében megnézte az összes filmet, ami kijött a mozikban. Mindezt nem a moziban tette, hanem a saját szobájában, mert azt kényelmesebbnek tartotta. Zeneszövegeket és idézeteket gyűjtött egy füzetbe, ahová verseket írt. Szürreálisnak hatott az egész. Ebből állt volna a világ? Iskolából és szórakozásból?

- Jungkook-ah - dugta be a fejét az ajtón Hoseok mosolyogva, mire Yuna oldalba bökte a húgát.
A két lány egy szó nélkül elhagyta a szobát, de egy pillanatra az idősebb még visszafordult, hogy integessen neki. Jungkook felemelte a kezét.
- Ezek meg kik voltak? Óh, Kookie, csak nem becsajoztál? - kacsintott egyet az idősebb.
A fiú érezte, hogy újból elvörösödik.
- Csak beszélgettünk. Mi volt a rendőrségen? Miért nem jöttél vissza? - A gondok sokkal könnyebben tértek vissza hozzá, mint ahogyan eltűntek.
Hoseok leült az üresen maradt ágyvégbe, aztán egy rövid beszámolóba fogott a kinti helyzetről.
- Lisával is találkoztam, a gyerekekkel maradt az ideiglenes szálláson.
- Nekem is oda kell majd mennem? - ráncolta Jungkook a szemöldökét. Ő ugyan nem akart árvaházban élni.
- Nem - mosolyodott el a vezető. - Ami azt illeti, véletlenül összefutottam valakivel, aki látni szeretne... Az anyukáddal.
- Hyung! - Jungkook nagyra nyílt szemekkel nézett az idősebbre. Nem akart hinni a fülének. - Ugye... Ugye nem...?
- Azt mondtad attól félsz, hogy talán nem kellesz a szüleidnek, de ez nem így van.
A fiatalabb kitörölt egy mérgében kicsordult könnycseppet a szeme sarkából.
- De megígérted!
Hoseok felsóhajtott.
- Majd megérted...
- Nem fogom! Miért tennél ilyet, mikor...
- Kook, anyukád tündéri. Tegnap megígértem neki, hogy itt fogunk találkozni, és egyedül jött, hogy ne zaklasson fel téged a sok ember. Még azt is kivárta, hogy előbb én jöjjek be beszélni veled.
- És nekem most azonnal látni kéne őt? - Jungkook szédülni kezdett a gondolatra, és meg kellett kapaszkodnia az ágy szélében.
- Nem, nem, hé, előbb nyugodj le, oké? - Hoseok felállt a helyéről, hogy közelebb mehessen hozzá. - Nem fog semmi rossz történni. Csak beszélgettek.
- De... De... - A fiút kirázta a hideg, ahogy átjárta a testét a szorongás. Össze akart menni egy aprócska bogárrá, és kiszállni a nyitott ablakon, aztán vissza se nézni. - De bent maradsz, ugye?
- Ha azt szeretnéd.
 Hoseok összeráncolt homlokkal nézte őt egy ideig, aztán amikor a fiatalabb egy kicsit lenyugodott, bólintott egyet, és az ajtóhoz sétált.
Jungkook menekülni akart, elbújni, ásni egy alagutat a földbe, csak hogy elkerülje ezt az egészet. De egyszer úgyis túl kellett esnie rajta, nem? Csak miért pont most, amikor a reggelire kapott kórházi koszt visszafelé kezdett mászni a torkában? A fiú szólni akart az idősebbnek, hogy ez neki nem megy, ne csinálják ezt, de addigra Hoseok már kidugta a fejét az ajtón, és valakinek integetett. 

A telepi fiú szíve úgy dübörgött a mellkasában, mintha ki szeretett volna törni a bordái közül. Tényleg eljöttek érte? Mindkét kezével belemarkolt a takarójába, ahogy Hoseok visszafordult hozzá, és ő a legkönyörgőbb tekintetét küldte a fiú felé. Vicces, mennyire más lett a kapcsolatuk abban a pillanatban, hogy a gengszterek már nem figyelték minden lépésüket.

Lépések hangja. Jungkook nyelt egyet. Hoseok biztatóan bólintott. A tenyere izzadni kezdett.
És máris egy középmagas, vállig érő fekete hajú nőre pislogott nagyra nyílt szemekkel. A nő, akit csak néhány napja a házuk ablakában látott. A belépő legalább annyira idegesnek tűnt, mint ő maga. Csíkos kistáskát szorongatott maga előtt, és bizonytalan, szinte csoszogó léptekkel közeledett felé. Jungkookot megrémítette a némasága. Megrémítette őt a remegő ajkak látványa, és a fekete szemek, melyekből könnyek kezdtek potyogni, mielőtt a nő arca grimaszba rándult, és zokogni kezdett. A fiú egyszerre érezte idegennek és ismerősnek őt. Hátra akart hőkölni az ágyában, de közben a másik köré fonni a karjait. Egyiket sem tette, ehelyett ő is sírni kezdett.
A nő másodpercekig nem csinált mást, csak állt és nézte őt.
- Te tényleg az én Jungkookie-m vagy, ugye? - kérdezte szipogva, és a fiú mellé sétált. - Én... Én mindenhol kerestelek, és.. Hogy megnőttél...
A nő hideg kezével végigsimított Jungkook arcán, hogy letörölje a könnyeit. A tini Hoseok felé pillantott, aki az ajtóban állt, és próbált úgy tenni, mint aki ott sincs, de az ő szemei is csillogtak.
- Csak egyszer, mielőtt bármit is megbeszélnénk, megölelhetlek? - kérdezte az anyuka. - Mondhatsz nemet, nem kell miatta aggódnod. Csak egyszer szeretném megölelni a kisfiam.
Jungkook nemet akart mondani, de szerette volna, ha megölelik. Ki tudja, ha a másik rájön, milyen ember is ő valójában, talán nem is fog neki kelleni. De ha csak egyszer is, szerette volna, ha az anyukája megöleli.
Bólintott egyet, és a nő leült mellé a matracra, aztán megölelte őt. A fiú valahol tompán hallotta Hoseok figyelmeztetését a válláról, de nem érdekelte most semmi. Csak egy pillanatra el akart veszni a helyzetben. Még sosem érzett úgy, ahogy ebben a pillanatban. Ezt a melegséget, a biztonságot, a legnagyobb szomorúságot és örömöt a világon. Már ő is zokogott. A nő korábbi konzervatív sírdogálásához képest az ő kiborulása otromba volt és hangos. Az a fajta mélyről jövő elkeseredett fájdalom volt ez, ami feltépődik az ember torkából, és nem lehet neki megálljt parancsolni. Az anyja vállának nyomta az arcát, és nyitott szájjal engedte ki magából, ami ki akart jönni.
Az anyukája csodaszép volt, és eljött érte, és látta őt... És volt anyukája, és az egész olyan hihetetlennek és furcsának tűnt, és nem akarta többé elengedni őt, mert mi van, ha csak egy lázálom volt az egész? Ha csak a képzelete játszott vele? Ha még mindig a kínzókamrában volt? Ha meghalt, és ebbe az illúzióba került? Túl sok gondolat támadta meg őt egyszerre.
Az anyukája felette sírt, miközben a hátát simogatta, és összefüggéstelen mondatokat suttogott a fülébe. Úgy hiányoztál, nem hiszem el, hogy megtaláltalak, olyan szép nagyfiú lettél, úgy örülök neked, hiányoztál, szeretlek kicsikém, minden rendben lesz, itt vagyok neked, most már minden rendben lesz.
Jungkook nem ölelte vissza őt, csak az arcát nyomta a másikhoz töretlenül. A nő érintése valahol mégis idegen volt. Valaki, akivel most beszéltek először, és mégis egymás karjaiban zokogni? A fiú irtózott volna a gondolattól minden egyéb szituációban, de... Amióta csak látta a családját az ablakon keresztül, és megnézte őket magának, valójában másra sem vágyott, csak hogy közéjük tartozzon. Meg akarta ismerni őket, szeretetre éhezett, szülőkre, normális életre és anyukára. És most az, akiről az álmai szóltak sokáig arctalanul - és néhány napja már konkrétan is - itt volt vele, és megölelte őt? Hogy utasíthatta volna ezt el? Hiszen az egész életét úgy élte, hogy minden elsétáló felnőttbe az anyukáját vagy az apukáját képzelte, minden verés közben azzal vigasztalta magát, hogy az ő nagy és erős szülei majd lejönnek érte a pincébe, és bosszút állnak mindenkin, aki bántotta őt; és aztán felviszik őt a felszínre, hogy úgy élhessenek, mint mások. Jungkook hiába tagadta éveken át ezeket a gondolatokat, mégis mindig ott voltak, várva, hogy felszínre törhessenek. És most itt volt a megvalósult álmában, de mégis minden zavaros volt, ijesztő, kilátástalan és csak.... Félt. De aztán az anyukája megölelte őt, és ő sosem jutott el addig korábban képzeletben, hogy rájöjjön: az anyukáknak illatuk is volt. Az ölelőt azonban határozottan anyuka-illata lengte körül, és Jungkook ekkor döbbent rá, hogy valószínűleg nem csak a képzelete játszott vele, hanem ez mégis csak a valóság volt.

A nő addig simogatta a hátát, amíg le nem nyugodott, aztán elengedte őt. A kezek hiánya hirtelen hideggé tették a szobát, hogy Jungkook legszívesebben visszahúzta volna őket maga köré, ugyanakkor valahol meg is könnyebbült attól, hogy eleresztették.
- Jól vagy? - kérdezte az idősebb, mire ő bólogatásba fogott.
Észre sem vette, Hoseok mikor hagyta el a szobát, mindenesetre ketten maradtak a helyiségben.
- Jó az illata - nyögte ki Jungkook szégyenlősen, miközben nekiállt zsebkendővel végigtörölni az arcát.
- Köszönöm - nevette el magát a nő. - Tegezz nyugodtan, jó? Nem kell anyának szólítanod, de kényelmesebb lenne, ha nem magázódnánk.
Bólintás.
- Elég kényelmes a szobád? Nincs itt egy kicsit túl hideg? Ettél ma már? Tényleg... A barátod azt mondta, szereted az édességeket, és vettem is egy szatyorral neked, de a kocsiban hagytam őket. Hoztam ruhákat is. Nem újak, de gondoltam hátha kényelmesebbek, mint a kórháztól kapott pizsama... Ah, összevissza beszélek... - A nő valóban zavartnak tűnt, mint aki nem tudta, mit mondjon. Mégis nagyon próbálkozott. Jungkook átérezte a helyzetet, pont így volt ő is. A helyes kérdés az lett volna: na és mit csináltál az elmúlt tizenegy évben? De ezt egyikük sem hozta volna fel. 

Úgyhogy csak ültek némán percekig, sírva; néha elnevetve magukat, mikor észrevették, hogy egymást bámulják.
- Gyönyörűek a szemeid - mosolyodott el a nő. - És a szád, az orrod, az ujjaid... Olyan hihetetlen.
- Szörnyen nézek ki - nevetett fel Jungkook. Ezzel jócskán tisztában volt. Zavarában a torkát takaró fehér tapaszt kezdte birizgálni. - Nem akartam így találkozni... Sajnálom.
- Csak beteg vagy, nincs miért bocsánatot kérned. És így is olyan szép vagy... Beszéltem egy orvossal kint, aki felvilágosított a dolgokról. Én... Úgy sajnálom, de... Jól vagy? Szükséged van még bármire?
Jungkook megrázta a fejét. Ha őszinte akart lenni, kezdte kimerültnek érezni magát. Reggel óta Haerával játszott, azóta pedig annyi minden történt, hogy talán már tartani sem bírta volna magát, ha a párnák nem tartják meg. Hátradöntötte a fejét a puha anyagra.
Valahol zavarba ejtő volt arra gondolni, hogy az anyja tudta, hogy meglőtték és kínozták őt.
Elnehezült szemhéjakkal pislogott a nőre. Nem akart elaludni, és egyedül felébredni. Nem akarta, hogy a másik azt higgye, untatja őt. Nem akarta, hogy lássa őt aludni, mert olyankor nem figyelt oda magára, és a körülményekhez képest szerette volna a legjobb arcát mutatni a nőnek, de a gyógyszerek és a betegség miatt néhány óránként le kellett pihennie.
- Álmos vagy, ugye? Ne aludj el ülve, segítek hátradönteni az ágyat. - A nő felállt mellőle, és matatni kezdett a párnájával. Hamarosan fekvő helyzetben találta magát.
- Szeretnéd, hogy elmenjek?
Jungkook nyelt egyet, miközben próbált egy koherens mondatot megfogalmazni.
- De vissza fogsz jönni, ugye?
- Hát persze.
- Akkor igen.
A fiú lehunyta a szemeit, és már csak hümmögött egyet, amikor a nő azért biztosította róla, hogy addig még marad, amíg elalszik. Néhány másodpercen belül már el is nyomta az álom a bizonytalanság maró érzésével együtt. Mi lesz ezután? Hogyan lesz képes rendes kapcsolatot kialakítani az anyjával, hogyan fogadja majd őt a család többi tagja? Hogyan kellett valaki gyerekeként viselkedni? Hogyan kellett normális emberként élni?
Ugyanakkor meg is könnyebbült. Már talált egy biztos pontot.
Az anyukáját.

Megjegyzések:

* Ajánlott zene:

https://youtu.be/i4nPvdFeEJs

(miután a lányok kimennek)

https://youtu.be/rdiLxyGH8Lg

* Előző héten nem volt feltöltés, mert egy egyfejezetest írtam a facebook csoport versenyére (ami el sem indult :'D ), deee segáz, halloweenkor fel fogom tenni a Magic shop c. könyvembe meglepetésként, Nem túl mágikus címmel ;)

* Ami ezt a részt illeti, megint csak egy tervezett fejezet fele, mert nem akartam három hétig húzni a feltöltést, és ígérem, a következő héten már Jiminről lesz szó :D De remélem Jungkook miatt is izgultatok egy picit.

* Öhm, az utalás a Sierra Burgess is a Loser c. filmről szólt. A napraforgók meg a rózsák. Yup.

*Oh, valamikor az előző rész környékén volt #18 a fic, aminek nagyon örültem, köszönöm szépen * - *

Remélem tetszett, köszönök előre is minden visszajelzést, és ha minden igaz, következő héten találkozunk ^-^ Most már Jiminnel, tényleg ;)

~ Ally D