Ajánlott zene: Sia - Big girls cry (link lent!)

Hoseok meglepődve pillantott fel az előtte lefékező autóra.
Körülnézett. Rajta kívül senki más nem várakozott már a megállóban egy ideje, ő pedig az üléseken éppen csak el tudott terülni, máris megzavarták.
A kocsi ajtaja kinyílt, és a másik oldalon egy férfi szállt ki a járműből. Hogy is nem ismerte fel rögtön?
- Már mindenhol kerestelek! Sajnálom, nem tudtam, mikor fogsz végezni, én csak úgy találomra időben elindultam a kórházból.
A fiú álmosan pislogott Seokjin alakjára. Nem értette, hogy mit keresett ott a férfi.
- Szállj be! - mosolygott az.
Hoseok nem gondolkozott, csak felállt a helyéről, és közelebb sétált a másikhoz, aki időközben kinyitotta neki az ajtót.
- Eláztam... - motyogta zavartan, ahogy lenézett a drága üléshuzatra.
- Most már én is - nevetett fel a férfi. - Ne törődj vele.
Hoseok beszállt az anyósülésre, Seokjin pedig visszakocogott a saját oldalára. A fiú nem kérdezte, hová mennek, nem is érdekelte igazán. A kocsi meleg volt, tiszta, csendes, ennél többet nem is kérhetett volna jelen pillanatban. A férfi ezúttal lassan vezetett az éjszakai, szinte üres utakon.
- Minden rendben? Jól ment?
Hoseok bólintott, és a háttámlának dőlt. Nem akart róla beszélni. Mindenkit az érdekelt, hogy hány gengsztert tudtak elítélni, hogy felszámolhatták a maffiatelepet. Az, hogy neki az egész életében történt szörnyűségeket fel kellett idéznie, már nem számított.
- Van... Van valami, akármi, amit tehetek érted? - kérdezte az idősebbik.
A fiú felnézett rá. Nem akart semmit kérni másoktól, de mégis. A férfinak nem volt kötelessége eljönni érte, nem tartozott neki semmivel, és most, hogy Jimint kijuttatták a Telepről, már szüksége sem lett volna rá. És mégis eljött érte. Talán... Talán most az egyszer, egy egészen kicsit lehetett önző, nem? Már a gondolatra is zavarba jött, hogy ilyet kellett kérnie. Hány éves volt, három? Érezte, hogy az arca felmelegszik, mégis kipréselte a szavakat.
- H-ha ez nem túl sok... Kaphatnék valami ennivalót?
Egy másodpercnyi néma csend követte a kérdését, aztán Seokjin tövig nyomta a féket egy piros lámpa előtt. Hoseok feje a háttámlába ütődött, ahogy egy hangos csikorgás kíséretében megálltak.
- Mikor ettél utoljára?! - szegezte hozzá a kérdést a férfi olyan hangsúllyal, hogy a fiú szinte úgy érezte, bocsánatot kellene kérnie, amiért nem jutott ennivalóhoz. De mikor is csúszott le legutóbb falat a torkán? Az előző estén zárták ketrecbe, így egy teljes nap már biztosan eltelt, korábban pedig rémlett neki valami egy szelet száraz kenyérről, de még ebben sem lehetett biztos.
Csak megvonta a vállát.
Seokjin megfeszítette az állkapcsát, aztán a gázra lépett, és egy hajtűkanyarral elindult az ellenkező irányba. Lehet, hogy mégis elnézést kellett volna kérnie? Hoseok kinézett az elsuhanó városra.
A kinti emberek furcsák voltak.

*

- Hol vagyunk? - kérdezte, amikor egy sötét épület előtt parkoltak le.
- Egy étteremben - szállt ki a férfi a kocsiból, ő pedig követte a példáját.
- De zárva van...
- Nem, ha te vagy a tulaj... - Seokjin előhúzott a zsebéből egy kulcscsomót. - Na gyere.
A felkapcsolódó villanyok világossággal töltötték meg az előkelő helyet. Makulátlan tisztaság, dísztéglákkal kirakott falak, hatalmas csillár... Az a fajta hely volt ez, ahol a pult felett fejjel lefelé lógtak a borospoharak, az a fajta hely, ahová Jung Hoseok nem volt való. A fiú rosszul érezte magát, amiért a sáros elnyűtt tornacipőjével rálépett a szó szerint csillogó csempékre. Megállt a bejáratnál.
- Mit szeretnél enni? Mondhatsz bármit. És többfélét is. Mi a gond? - fordult hátra az idősebb.
Hoseok összeszorította a száját. Azt szerette volna mondani, hogy egy szendvics is mennyein hangzott, de nem akarta megbántani a másikat. Nem ismert ételeket, legalábbis nem egy ilyen hely ételeit.
- Bármi jó lesz - felelte végül.
- Oké - mosolygott rá a férfi. Legalább most nem mondott semmi rosszat. - Mosdó a folyosó végén, ha fel szeretnél frissülni, míg főzök.
Hoseok bólintott, és néhány másodperc kínos egy helyben állás után, valóban kiment a mellékhelyiségbe.

A tükörbe nézve látta csak meg, milyen állapotban is volt. Az arca egyik fele enyhe kékeszöld árnyalatot vett fel, a szemei beesetten meredtek a tükörképére az őket körülvevő fekete karikák közül. A bőre maszatos volt, halványszürke, az elázott tincsei ostobán lapultak a feje tetejére. Nem illett ő olyan helyre, ahol még papírtörlő helyett is aranyszínű törülközőt akasztottak ki. Nem tudta nem kényelmetlenül érezni magát.
Dörgölni kezdte az arcát, próbálva megszabadulni a porrétegtől, de attól, hogy lemosta a koszt, még nem érezte tisztábbnak magát.

- Ülj csak le valamelyik asztalhoz - szólt ki neki a férfi a pult mögül, ahonnan a serpenyőben sülő hús bódító illata szállt Hoseok felé, amikor visszatért az étkezőbe. Félszegen kihúzott egy széket, arra gondolva, hogy talán segítenie kéne a másiknak, aztán rájött, hogy a bekötözött kezeivel nem lenne nagy hasznára a másiknak a konyhában.
Seokjin kisétált hozzá, és letett elé egy üveg vizet, majd egy poharat, amit gyümölcslével töltött meg.
- Ki lehetsz száradva, úgyhogy melegítettem egy kis levest is. Csípőset szeretnél inkább, vagy...?
- Mindegy - felelte a fiú. Az idősebb néhány másodpercig furcsa tekintettel meredt rá, aztán sarkon fordult.
Hoseok nem értette, mit csinált mindig rosszul.

- Nagyrészt előmelegített dolgok, de remélem azért ízleni fog - tolt ki egy tányérokkal megpakolt kocsit a férfi néhány perccel később. Hoseok, amióta csak az eszét tudta, nem látott ennyi finom ételt egyszerre. Nem ismert fel mindent. Narancssárga színű kimchi leves került elé, talán algával, és egy nagy tál húsos valami, mindenféle zöldséggel, és egy tükörtojással a közepén. Emellett kis tálakban búzacsírát, szárított algát, és valami sárga színű növényt kapott. Három nap alatt sem tudott volna ennyi mindent megenni. Egy percig csak bámulta a gőzölgő ételeket, és legszívesebben elsírta volna magát. Főleg akkor, amikor a kanalával a fogás mélyére túrt, és a felszínre került a hús alatti rizsréteg. Elmosolyodott a látványra. Mióta a Telepre került, talán ha egy tucatszor volt lehetősége, hogy a legalapvetőbb ételt egye, és olyankor is mindig lopnia kellett. A pékárukat egyszerűbb volt eltartani, főzni pedig nem tudtak a pincében.
Előkotort egy kanállal a fehér szemekből. Az ismerős íz szinte rögtön megcsípte a nyelvét, és ő boldogan rágta szét az ennivalót.
- Aaah, olyan finom - mondta teli szájjal a vele szemben ülő férfinak, aki egy csésze kávét kevergetett.
- Még csak rizst ettél - motyogta az.
- Igen, de nem jutottam hozzá már vagy... Két éve? - Hoseok újabb falatot vett a szájába, és mikor felpillantott, Seokjin szánakozó tekintetével találta szemben magát.
Oh.
Pont ezt szerette volna elkerülni. Mára elege volt mindenből. A többi ember örökké csak lesajnálni fogja őket? Beszélnie kellett Jiminnel. Vagy Lisával. Mindegy, csak valakivel, aki nem gondolt úgy az életére, mint szerencsétlenségre. Neki mégis csak ez volt a... A maga kis világa. Az élete. Soha senki nem fogja megérteni, aki nem volt ott minden ütésnél, minden fagyos éjszakánál, minden fenyegetésnél... És minden nevetésnél. Ha emiatt sajnálták őt, lealacsonyították azt is, aki ő volt. Nem akart sajnálva lenni, de nem is akart minden egyes mondatára odafigyelni.
Hogy lehetett máris honvágya? Hogy lehetett egyáltalán honvágya? Hogy érezhette alig egy nap után ezt a nyomasztó ürességet?
Belekóstolt a levesbe, és próbálta visszapislogni a könnyeit. Ha Seokjin észre is vett valamit a dologból, nem szólt semmit, csak némán kavargatta a kávéját, amíg Hoseok szipogva, és időnként a szemeit megtörölve befejezte az evést.

A férfi lekapcsolta a villanyokat, Hoseok beszállt az anyósülésre, és csukott szemekkel várta, hogy elinduljanak. Az ölébe valami puhát fektettek. Egy takaró volt. A fiú széthajtogatta azt, és maga köré tekerte. Meg akarta köszönni Seokjinnak, hogy rendes volt vele annak ellenére is, hogy nem kellett volna ezt tennie, de nem bírta szólásra nyitni a száját. Valahol félálomban érzékelte, hogy hátrébb döntik az ülését, de már ez sem tudta rendesen felébreszteni.

- Hoseok - rázták meg a vállát. A fiú összeráncolt szemöldökkel nyitotta résnyire az egyik szemét, majd amikor kivette, hogy Seokjin állt előtte a kinyitott kocsiajtóban, felemelte a fejét. Nem emlékezett rá, hogy elaludt volna. Sötét volt ugyan, de még így is ki tudta venni, hogy a férfi visszahozta őt a család hatalmas házához.
- Gyere, menjünk be - suttogta az idősebb, Hoseok pedig félálomban követte őt, és hagyta, hogy a másik felvezesse a lépcsőn, be az egyik szobába.
A fiú csak állt, mint egy rakás szerencsétlenség, miközben a másik az ágyneművel vacakolt. Véletlenül magával hozta az autóból a takarót.
- Tessék - nyomott a kezébe Seokjin egy lila pizsamaszettet és fehérneműt, aztán a szobából nyíló ajtóra mutatott. - Ott a fürdőszoba, de ha fáradt vagy a mosdáshoz, semmi gond, csak öltözz át a pizsamába, az kényelmesebb. Konyha a földszinten van, ha megéheznél. Most csak mi ketten vagyunk a házban, szóval senki nem fog zargatni téged. Van valami kérdésed, vagy szeretnél valamit?
Hoseok megrázta a fejét.
- Akkor jó éjt - mosolygott rá a férfi, és csendben behúzta maga mögött az ajtót.

A fiú végtelenül fáradt volt, mégis erőt vett magán, és besétált a fürdőszobába. Meg akart szabadulni a vérfoltos ruháitól. A padlón hagyta a koszos darabokat, mert még a szennyeskosár is túl tisztának tűnt ahhoz, hogy azt használja. Ha a kosárban egyáltalán a szennyest tartották. Hoseok megnyitotta a csapokat, és ügyetlenül megpróbálta beállítani azokat. Forró víz. Mikor is volt utoljára? Már idejét sem tudta, de a vízcseppek olyan jólesőn égették a bőrét, hogy nem is érdekelte, csak élvezni akarta. A törött ujjait kidugta a zuhanyzóból, de a másik kezét használnia kellett. Egyébként is csak pár hegről volt szó, máskor be sem kötözött volna ilyen semmitmondó sebeket. A tusfürdőért nyúlt. A keverék rózsaillatú volt. Ez semmiben sem hasonlított a Telep emberei által használt férfi pacsulikhoz, amik izzadtsággal és dohányfüsttel keveredve orrfacsaró bűznek hatottak.
Hoseok óvatosan a mellkasára öntött egy keveset belőle, majd az esővíztől nedves és hideg haját is rózsa illattal, és forró vízcseppekkel itatta át.
Nem tudta, mikor érkezett el a pillanat, amikor a régóta tartogatott könnyei kicsusszantak a szeméből. Túl sok volt minden. A kellemes illat, a meleg víz, a ház, a pizsama tökéletes színe, a tény, hogy összehajtogatott ruhákba bújhatott, az ágy látványa. És meleg. És csend. Túl szép volt az egész, túl idegen. Mintha egy másik bolygón kellett volna az űrlények közé vegyülnie. És most, hogy már nem kellett senki előtt erősnek mutatnia magát, végre megtört, és hagyta, hogy a könnyei egybevegyüljenek a zuhanyrózsából folyó vízcseppekkel.
Sírás közben bújt bele a lila pizsamába, ami egy kicsit túl hosszú volt ugyan neki, de mégsem bánta. Csoszogva visszament a szobába, és félhullaként elvonszolta magát az ágyig. A takaró puha anyaga jólesően ölelte körbe a kimerült testét. Megtörölte a pizsama ujjával a szemét, és az oldalára fordult.
Ilyen nagyok voltak az ágyak? Ilyen kényelmesek? A tudat valahogy végtelenül szomorúvá tette őt, végtelenül magányossá. Nagy szerencséje volt azonban, hogy ilyen kimerülten érkezett a házba. Így csak néhány percébe telt álomba sírnia magát.
Jung Hoseok huszonegy évesen, most először aludt egyedül.

***

- Lassan fel kell ébrednie, nyugi. Az altató hatása már nagyrészt elmúlt, de a fájdalomcsillapítók, amiket kapnak, teljesen kiütik ilyenkor a betegeket.
- De biztos? - kérdezte Taehyung ezredszerre is.
- Egészen. Az intenzíven néhány órája már felébredt, azért hoztuk át ide, de néhány másodperc után visszaaludt. Még lesz vagy... Egy fél nap, mire rendesen magánál lesz. Gyakorlatilag, most is folyamatosan csúszkál az öntudatlanság, és az ébrenlét között.
- Akkor lehet, hogy hallja, amiről beszélünk? Mert akkor inkább ne beszéljünk ilyesmiről... - ijedt meg a fiú. Ha Jimin magánál lehetett, akkor csakis pozitív dolgokról volt hajlandó szót ejteni.
- Nem, Tae - nevette el magát Namjoon, és megdörgölte a szemeit.
- Fáradt vagy?
- Hogy a fenébe ne lennék? Előző éjjel aludtam vagy három órát, és már éjfél is elmúlt, azóta...
Az orvos mondatát félbeszakította a kórterem ajtajának nyikorgása. Taehyung összenézett Namjoonnal, amikor megpillantották a küszöbön a kórházi pizsamájában tétován álldogáló fiút.
- N-nem tudtam, hogy van itt valaki... - szólalt meg zavartan a jövevény. - Csak egy nővér azt mondta, hogy Jimin itt fekszik, és... Azt hittem, ilyenkor már nincs itt senki.
- Semmi gond, gyere be - válaszolt gyorsan az orvos, még mielőtt a fiú kifordulhatott volna. - Jungkook, ugye? Hogy érzed magad?
A fekete hajú óvatosan beljebb lépett. Az arckifejezéséből Taehyung meg tudta mondani, hogy milyen kínosan érzi magát a fiú.
- Jól... Gondolom... Csak látni akartam, hogy van Jimin, és talán... Leülhetek itt? Nem fogok zavarni.
Az orvos újra összenézett az öccsével.
- Gyere csak, van elég helyünk.
Jungkook bizonytalanul az ablakhoz sétált, és Yoongitól a lehető legmesszebb, a kanapé legszélére mászott fel. Felhúzta a térdeit, és a karjára ejtette az állát. Taehyung várt, hátha a fiú mond valamit, de az csak csendben bámulta az ágyat, amiben Jimin feküdt.

*

- Utálok várakozni - sóhajtott a fiú. Órák óta ült már ugyanazon a helyen. - A télen ugyanezt csináltuk hetekig.
Namjoon felnézett a mobiljából. A férfi időközben kényelmes ruhákba öltözött át, és mielőtt csatlakozott volna a kanapén ülőkhöz, mindkettőre egy-egy takarót terített. Jungkook, miután leült közéjük, néhány perc alatt elaludt, Yoongi pedig azóta sem adott életjelet magáról. 
- Haza is mehettél volna.
Taehyung felhorkant.
- Mintha ez valós opció lenne.
- Tényleg nagyon kedveled, mi? - kérdezte az orvos egy játékos mosollyal az arcán, de komoly tekintettel.
- Nyálasan nagyon-nagyon - nevetett fel a fiú, egy kicsit megsimítva a még mindig hideg kezet. Szinte szégyellte volna bevallani, mennyire. Szerelemről beszélgetni a bátyjával, akivel az elmúlt tizenhét évében szinte fel sem merült a téma? Persze a testvére tudta, hogy a fiúkat szereti, és soha nem is zavarta a tény, de... Más volt elméletben felhozni neki a dolgot, és más konkrétan egy fiú kezét szorongatnia előtte.
Namjoon bólintott.
- Azért ne aggódj nagyon...
Taehyung legszívesebben újra felhorkant volna, de csak megszorította Chimmy kezét... Ami megmozdult az ujjai alatt.
- Hyung, hyung, azt hiszem, fel fog ébredni!
- Igen? - kelt fel Namjoon a szófáról, és a fiú felé hajolt. - Jimin?
Egy halk hang hagyta el a szőke hajú száját.
Taehyung majd' kiugrott a bőréből.
Chim óvatosan résnyire nyitotta a szemeit, aztán pislogni kezdett. Min Yoongi, aki korábban órákig nem tett egy árva mozdulatot sem, most teljesen éberen állt Namjoon mögött.
- Hogy érzed magad? - kérdezte az orvos.
Jimin zavartan nézett körül, aztán tátogott valamit, és az arca fájdalmasan összerándult.
- A torkod fáj, ugye? - Namjoon az éjjeliszekrényen lévő pohárért nyúlt, és a fiókból elővett egy szívószálat, aztán segített inni a fiúnak.
- Hol? - krákogta a beteg.
- Kórházban vagyunk. A tested furcsán nehéz, ugye? Ez a gyógyszerek miatt van. Eltört a lábad, úgyhogy próbáld meg most nem mozgatni, de nem kell izgulnod miatta, meg fog gyógyulni. A torkodnak nincsen semmi baja, csak a levezettek egy csövet rajta, hogy segítsen neked lélegezni. Holnapra már nem lesz ilyen kellemetlen. Szóval nem kell semmi miatt aggódnod, rendben vagy, meg fogsz gyógyulni, oké? - Taehyung mindig elcsodálkozott Namjoon lágy, megnyugtató orvosi hangján. Az ágyban Jimin nagyokat pislogva figyelte a férfit.
- Amennyire örülök, hogy felébredtél, tudom, hogy még mindig nagyon fáradt lehetsz, és holnapra kevésbé fogod magad kótyagosnak érezni, úgyhogy a legjobb lenne, ha aludnál még egy kicsit.
Taehyung felkapta a fejét, és ellenkezni akart, de az orvos csúnyán nézett vissza rá. Ő csak beszélni szeretett volna egy kicsit a fiúval, de annak a szemhéjai máris vészesen hosszú ideig maradtak lent minden pislogásnál.
- Chim - suttogta, és megszorította a kezet.
Jimin oldalra fordította a fejét, és néhány másodpercig úgy nézett rá, mint aki fel sem ismeri a barátját, aztán egy fáradt mosoly terült szét az arcán. Taehyung tényleg vissza akarta fogni magát az idősebb férfiak előtt, de nem bírta megállni, hogy ne emelje fel a másik kezét. A száját óvatosan a fiú bőréhez érintette, aztán már vissza is eresztette az összekulcsolt ujjaikat a matracra.
- Örülök, hogy itt vagy - suttogta a fiúnak, aki időközben lehunyta a szemét.
Taehyung bánatosan sóhajtott egyet, aztán a többiekre pillantott. Namjoon egy kedves mosollyal az arcán állt vele szemben, míg a mögötte álló Yoongi elkeseredve nézte az alvó Jimint. Még Jungkook is felébredt, és a hatalmas fekete szemeivel figyelte a jelenetet, de nem mozdult a kanapéról. Ő volt az egyetlen, akinek a reakcióját nem tudta értelmezni a fiú. 

A tekintete visszavándorolt a szerelmére, aki békésen szuszogott a puha ágyneműk között.
Fájt a szíve Jiminért, de most, hogy már látta nyitva is a másik szemeit, valahogy kevésbé tűnt reménytelennek a szituáció.
Elvégre, ez még csak az első nap volt az új életükből, amit többé nem hálóztak be sorsfordító titkok. Jiminnek ők voltak a családja. Többé nem kellett attól rettegnie, hogy egy nap majd a másik elhagyja őt.

Megjegyzések:

* Ajánlott zene: (ugyanaz, mint volt, mert az előző résszel írtam ezt is :) ) Még mindig a hangulat, és nem a szöveg miatt. (Egyébként hallgatja ezeket valaki? :'D )

https://youtu.be/vr5LyvRWgbI

* Rövidebb rész, mint az előző, hála az égnek, mert még nem bétáztam ki (de mire ti ezt olvassátok, már azon is túl lesz. Csak... Utálok magamnak bétázni :D )

* És eljött Jin, hogy megmentse a napot.

* Soha többé nem írok semmit úgy, hogy címeket adok a fejezeteknek :D

* Nem ígérem, hogy még a héten jön a kövi rész...

* Írtam a 20. fejezetnél a következő ficemről, amivel kapcsolatban csak annyi, hogy nevet váltott. Szóval a profilomon látható tervezett könyv IDOL címmel ugyanazt a történetet rejti :)

Remélem tetszett; most is, mint mindig, nagyon örülök bármiféle visszajelzésnek, eszméletlenül aranyosak vagytok a kommentekben is, köszönöm! * - * ♥♥♥

~ Ally D