Ajánlott zene: Sia - Fire meet gasoline (link lent!)

Yoongi egy pillanatra megtorpant, ahogy az egyik épületen kívül maradt rendőr megindult felé. Szerencséjére azonban, Hoseok rögtön a sarkában termett, és felemelte a fegyverét. A felügyelő meghátrált.
- Idióták, ha oda bemennek - szólt utánuk, de a két fiú nem reagált a figyelmeztetésre. Tudták, hogy úgysem lenne képes lelőni őket a férfi, elvégre egy oldalon álltak, ők kérték a segítséget. 

- Erre - indult el a folyosón a fekete hajú, Yoongi pedig loholva követte őt. Évek óta nem futott már, idegen érzés volt a szúró tüdejét mozgásra bírni, ami a félelemtől így is elég tompa volt. Köhögve állt le, amikor a leghátsó ajtóhoz értek. Az is csodaszámba ment, hogy eddig nem találkoztak emberekkel, valószínűleg a földszintről mindenki kijutott már. A pincében azonban más volt a helyzet. A helyből enyhe porfelhő szállt kifelé, és dulakodás hangja hallatszott.

- Gyere mögém - állt elé Hoseok, és kezdett lefelé lépkedni a fokokon minél kevesebb zajt csapva.

Az alagsorban finoman szólva is káoszhelyzet állt fenn. Egyenruhás és szájmaszkos férfiak verekedtek a vélhetően telepi emberekkel jobbra-balra, időnként lövések hangzottak el, amelyek mindenkit ugrásra késztettek. A legfeltűnőbb mégsem ez volt, hanem a gyerekek látványa. Egészen azoktól a kicsiktől, akiket még mászókára sem lenne szabad egyedül felengedni, a nagyobbakig, akik már Yoongi magasságát is elérték - mindenhol ott voltak. Falakhoz lapulva, egy kisasztal alá bújva, a földön takarva a fejüket. A terem legtávolabbi sarkában többen is összegömbölyödve ültek, előttük egy koszos, szőke hajú lány egy partvist szorongatott a kezében, aminek a nyelét beledöfte az első közeledő ember gyomrába, aki összegörnyedt fájdalmában.

- Hol van Jimin? - A zeneszerző hiába jártatta a szemét, sehol sem látta az ismerős szőke tincseket.
Hoseok hátrafordult, és a jó mutatóujját a szájához érintette, majd az egyik fal felé emelte azt.
Yoongi bólintott, és ketten együtt elindultak. Egy bőrdzsekis alak elindult ugyan feléjük, de amikor a fekete hajú fegyverével találta szemben magát, csak megvonta a vállát. Talán ezt érthette Hoseok azalatt, hogy szinte senki nem önszántából volt a Telep része.

A vasajtó csukva volt ugyan, de a zárak mind nyitva álltak. Nem jutottak volna még be oda? Ez hogy történhetett? Ugyanakkor... Mindenki el volt foglalva azzal, hogy az itteni embereken átverekedjék magukat először. A telepiek, úgy tűnt, túlerőben voltak velük szemben.
Hoseok feltépte a vasajtót, és még mielőtt Yoongi egyáltalán egy pillantást vethetett volna a benti helyzetre, a fiú néhány lépést tett előre, a két kezébe fogta a pisztolyt, és meghúzta a ravaszt.
A zeneszerzőt egy percre megsüketítette az éles zaj. A fülét mintha vattapamaccsal tömték volna be, nem hallotta, csak látta a maga előtti jelenetet. Egy kopasz, összeesett férfi feküdt elterülve a padlón, amin körülötte máris elkezdett egy kisebb vértócsa kialakulni. Yoongi ijedten nézte az elé táruló látványt, amíg meg nem pillantott valamit, amitől a szíve kihagyott pár ütemet. Jimin.

A fiú vérben úszva feküdt, annyi vérben, hogy Yoongi azt is hihette volna, hogy a másik halott, ha nem látta volna tisztán a fiatalabbik mellkasának vészesen gyors mozgását. Egy pillanatra lefagyott. Hoseok is hasonló állapotban lehetett, mert az oldalról érkező támadás váratlanul érte. Egy - a halotthoz hasonló fizimiskájú - férfi ráugrott, és kiesett a kezéből a fegyver. A kopasz nem habozott, és a fiú fejét a falba verte, amitől az rongybabaként csuklott össze.
Yoongi gyorsan felmérte a helyzetét. Egyedül maradt a szobában három másik fegyveres férfival, és az ő pisztolyuk most valahol Hoseok és a padló között pihent. Gyakorlatilag reménytelen volt a helyzete. A másodperc töredéke alatt több terv is átfutott a fején, de nem volt elég ideje segítséget kérni, sem a fiú alól kihalászni a fegyvert. Arról nem is beszélve, hogy nem tudta volna használni.
Min Yoongi tehetetlenül nézte, ahogy Hoseok támadója most felé vette az irányt.  A hallása már éppen visszatért a régi állapotába, amikor újabb durranás késztette ugrásra őt, és a férfi elterült a lábai előtt.
A fiú nagyra nyílt szemekkel nézett fel a szobában lévő másik két emberre. A fiatal, fekete hajú férfi feltartott pisztollyal, és undorodó arckifejezéssel állt a szemközti falnál.
A hallása ezúttal nem ment szabadságra, így értette a szavakat, amiket a másik, ősz hajú intézett a kopasz gyilkosa felé.
- Miből lesz a cserebogár - emelte fel a fegyverét, és a fiúra fogta. - Erre nem számítottam.
A fiatalabbik is felemelte a saját pisztolyát, és kibiztosította azt.
A félelem, ami eddig megbénította a zeneszerzőt, most - hogy a két másik egymásra akart támadni -, feloldódott, és térdre vetette magát az öccse mellett.
- Jimin! Jimin! - rázta meg óvatosan a fiú vállát, aki egyre csak zihált, de a szemeit szorosan csukva tartotta.
- Hát, ha már így fegyvert fogsz rám, Jaebum-ah, akkor legyen is miért - hallotta az idős reszelős hangját. Yoongi felnézett. Az ősz férfi feléjük fordította a fegyverét.
Most végünk. A fiú levegőt venni sem mert egy pillanatig, aztán Jimin fölé ágaskodott, hogy eltakarja őt. A másik feje mellett kétoldalt támasztotta meg magát a padlón könyökölve, miközben továbbra is mellette térdelt. Jimin a gyenge érintésre is nyöszörögni kezdett, de Yoongi nem engedett. Habár így sem takarta rendesen a fiút, legalább valamennyire pajzsként tudott funkcionálni a számára.
- Ne! - hallotta a kiáltást felülről, és összeszorította a szemét, várva a belé hasító fájdalmat. Két lövés hangja. Két tompa puffanás a padlón, de fájdalom sehol. Yoongi zilálva kelt fel az öccse mellől, még mindig nem teljesen felfogva, hogy életben maradt. Az öreg, és a fiatal fekete hajú, aki eléjük léphetett az utolsó pillanatban, most eszméletlenül feküdtek a talajon. A helyiségben az összes ember a földre került rajta kívül, és csend telepedett a szobára. A zeneszerző egy pillanatra elborzadva futtatta végig a falakon a tekintetét, amelyeken kínzóeszközök tucatjai sorakoztak.

Gyenge nyöszörgés rántotta őt vissza a valóságba.
- Jimin! - nézett le a fiúra, és most tudta csak igazán bevenni a látványt. A fiatalabbik zúzódásokkal az arcán feküdt a hatalmas tócsa vérben, ami úgy tűnt, teljesen ellepte őt. Yoongi pánikolva kezdte mondogatni az öccse nevét.
- H-hyung?
- Itt vagyok... - Yoongi megragadta a fiú kezét, amely hideg volt és merev. Jimin szemei résnyire kinyíltak, de csak fókuszálatlanul meredtek a másik irányába.
- H-hyung, n-nem érzem a-a lábam... - A földön fekvő hangja erőtlen volt és remegett; elszíntelenedett, kiszáradt ajkai alig mozdultak, ahogy beszélt.
Yoongi lenézett a másik lábaira, és akkor értette meg, honnan jött a rengeteg vér. A fiú egyik combja a csont közepétől rendellenes pózban feküdt a padlón, maga a csont pedig átszúródott a tini bőrén, és a nadrágján is. Oh, te jó ég. A zeneszerző nagyra nyílt szemekkel nézte az elé táruló rémisztő képet. Úgy érezte, egy pillanatra beleremegett az egész lénye a gondolatba, hogy utoljára akkor látott hasonlót, amikor...
- H-hyung...
Min Yoongi vett egy mély levegőt, és reszkető ujjait a másik hajába fúrta.
- Minden rendben lesz, nem kell félned, minden rendben - kezdett mantrába, miközben vadul zakatolt az agya. Mit is kellett ilyenkor tenni? Elszorítani a sebet? Felemelni a lábat? Nem... Az volt eltörve. Szabadott egyáltalán hozzáérni a csonthoz, vonatkozott arra az elszorítás, vagy csak vágott sebnél volt ilyen? Nem tudom, hogy segítsek rajtad. A zeneszerző összeszorította a szemeit, hogy tisztán tudjon gondolkozni, de a szája még mindig ugyanazokat a szavakat mormolta.
Levette a pulóverét, és óvatosan a sebre helyezte azt, majd nyomást fejtett ki rá. Jimin felordított.
- Sajnálom - mondta a fiú elvékonyodott hangon, miközben könnyek szöktek a szemébe. Mi van, ha csak rosszabbat tett az egésszel? Szólnia kellett a fenti mentőknek, de nem akarta újra egyedül hagyni az öccsét.
- Segítség! - akarta kiabálni, de csak szánalmas rekedt suttogás tört elő a torkából. Mégsem adhatta fel. - Segítség! Van odakint valaki? Hall valaki?
Kockázatos volt a semmibe kiabálni, miközben a hely tele volt gengszterekkel, és talán ők kerültek fölénybe, mégis meg kellett próbálnia.
Visszafordította a tekintetét az öccsére. Jimin mellkasa bizonytalanul emelkedett, a lélegzete túl zilált, túl fájdalmas volt ahhoz, hogy normálisnak lehessen mondani. A bőre sápadtan verte vissza a szoba halvány fényét, és annak ellenére, hogy hideg volt, mégis veríték borította azt. A fiúnak másodpercekbe telt a pislogás is, a szemhéja pedig egyre több ideig maradt lecsukva minden egyes alkalomnál.
- Jimin - nyúlt fel a fiú arcához. - Magadnál vagy?
A válasz egy sóhajtás volt csak, de Yoongi máris elvette a kezét, hogy újra a pulóverre tudja azt is szorítani. Az ujjai véres lenyomatot hagytak a fiatalabb arcán, aki próbálta mozgásra bírni a száját.
- Nem értem...
- Ö-örülök... - suttogta a fiú elhaló hangon.
- Mi? Minek örülsz? - Yoongi egy pillanatra azt hitte, a másik félrebeszél. Egészen addig, amíg a következő szavakra meg nem fagyott az ereiben a vér.
- N-nem akartam... Egyedül l-lenni. N-nem akartam e-egyedül meghalni.
- Nem fogsz meghalni. Fent van a segítség. Nem fogsz meghalni, jól leszel, kiviszlek innen! Hallod? - A zeneszerző arcán ezúttal már megállíthatatlanul potyogtak a könnyek.
- Olyan m-magányos lennék... N-nem akartam magányosan m-meghalni... Nem a-akartam... - A fiú szavai egy idő után elhaltak, és csak a szája mozgott tovább.
- Nem vagy egyedül, itt vagyok, nem fogsz meghalni! - Yoongi szinte kiabálta a szavakat. - Hall valaki? Valaki segítsen!
De senki nem jött, miért nem jött senki?

- Jimin - próbálta ismét szóra bírni az öccsét, de azt lefoglalta, ahogy megakadt a torkán a levegő. A fiú mellkasa egyre kevésbé emelkedett, ő pedig pánikolva nézte, ahogy a fiatalabb szemei hátrafordulnak az üregükben, és a keze elernyedve lecsúszik a korábbi pozíciójából a mellkasa mellett. - Jimin!
Yoongi kezei elengedték a véres pulóvert, és feljebb csúszott a padlón. A fejét a másik mellkasára tette, imádkozva, hogy az megemelkedjen akárcsak egy centiméterre is, de nem történt semmi. A zeneszerző hüppögni kezdett. Ugye nem? Ugye nem? Ez nem történhetett meg újra, ez nem történhetett meg vele kétszer, ez nem lehetett a valóság, nem, nem, nem... Az ujjai a másik pulóverébe markoltak, mintha azzal visszahozhatnák neki a fiút. De abban a pillanatban meghallott valamit. Egy dobbanást.
A zongorista felemelkedett.
- Hall valaki?! - ordibálta ezúttal torkaszakadtából, és akármennyire is hihetetlennek tűnt abban a pillanatban, a piszkos szőke hajú lány jelent meg korábbról az ajtónál. - Szemben... Szemben az épületben vannak mentősök, k-kérlek...
A lány még azelőtt eltűnt egy bólintás kíséretében, hogy befejezhette volna a mondatát.
- Jimin! - rázta meg az öccsét, de persze nem érkezett válasz. - Meg fognak menteni... Hallod?
Hogy a fenébe kellett újraéleszteni?!
Újra ellenőrizte a szívverést. Gyengébb volt, mint korábban. Valamit tennie kellett. Ha az agy nem jut oxigénhez, az káros lehet, ugye? Kellett akkor is mellkaskompressziót csinálnia, ha volt szívverés? De a fiú meg volt verve. Ha volt törött bordája, az veszélyes lehetett. Ugye...? Mégis mi a frászt kellett ilyen helyzetben tenni?! Pánik öntötte el az elméjét, de le kellett nyugodnia. És ha csak várná a mentősöket? Még mindig jobb tenni valamit, és nem jól tenni azt, mint nem tenni semmit - visszhangzottak a fejében a tizenkilenc éves, narancssárga hajú Namjoon szavai, aki akkor került be az orvosi egyetemre, és leültette a gimnazista Yoongit, hogy megtanítsa neki az elsősegély-nyújtási alapokat. Akkor a szemét forgatva hallgatta az információkat, most viszont az elméjét megfeszítve próbálta felidézni az elhangzottakat. 

Az egyik kezét Jimin homlokára helyezte, a másikkal pedig a tarkóját fogta meg, és hátradöntötte a fiú fejét. Bólintott egyet magának. Így nézett ki az akkor kisgyerek Taehyung, amikor Namjoon rajta mutatta meg neki a dolgokat. Az állát lejjebb húzta. Tiszta légutak. Ez jó volt, ugye? Ilyennek kellett lennie, ugye? A véres ujjait a ruhájába törölte, hogy azok ne csússzanak, majd befogta az öccse orrát. Kellett még valamit? Minden megvolt, ugye? Közelebb hajolt a fiúhoz, és levegőt fújt a tüdejébe. Oldalra fordította a tekintetét, hogy megnézze, emelkedett-e a másik mellkasa. Emelkedett. Akkor rendben volt. Ilyennek kellett lennie, ugye? Már semmiben sem volt biztos, miért is nem jött Namjoon velük?
Felegyenesedett, aztán megismételte a mozdulatot. Kettő befújás kellett egyszerre?
Ismét a fiú mellkasára hajtotta a fejét, és kiengedett egy mély levegőt, amikor még mindig egy pumpáló szív hangja fogadta. Basszus. A pulzust elfelejtette ellenőrizni. Kellett pulzust ellenőrizni, ha volt szívverés? Három ujját a fiú csuklójához érintette, de néhány másodperc múlva sem találta meg, amit keresett. A fenébe is. Feladta, úgysem találta volna meg ilyen gyorsan. Helyette újra nagy levegőt vett, és Jimin tüdejébe fújta azt. Pánikolva folytatta az újraélesztést, csak magában tudva számolni a másodperceket. Hol a fenében voltak a mentősök?!

És mintha csak varázsszóra érkeztek volna, az egyenruhás férfiak berontottak az ajtón, és félrelökték őt. Néhány másodperc alatt Jimin arcára lélegeztető ballon került, és egymásnak instrukciókat adva, elkezdték ellátni a fiút. Nem volt halott, Jimin nem lehetett halott, ha még próbálkoztak, nem halt meg. Próbálta magát nyugtatni, de most, hogy többé nem volt konkrét tennivalója, csak nehezebbé vált a felszínen tartania az érzelmeit. Ha tippelnie kellett volna, ilyen érzés lehetett az idegösszeomlás.

- Yoongi - hallotta maga mellől a hangot, és nagy nehezen elvette a szemei elől a kezeit. Észre sem vette, mikor temette azokba az arcát.
Felemelte a tekintetét a hang forrására, és Seokjint pillantotta meg maga előtt. Miért volt ő itt?
- Nem kéne itt lenned, miért jöttél le? - Yoongi pontosan tudta, korábban miért nem ajánlkozott a férfi, hogy ő is lemenjen velük. - Fel kell nevelned Taehyungot, nem szabad megöletned magad.
- Már vége, Yoongi. Elvitték a gengsztereket. Legalábbis, akiket tudtak. Már csak itt bent van ez a pár ember. Rájuk is mindjárt sor kerül.
- Oh... - A zeneszerző tekintete a mentősökre siklott, akik éppen a hordágyra helyezték Jimint. - Vele akarok menni.
- Nem jó ötlet, hadd tegyék a dolgukat. Tudod, hogy Joonie is mindig erre panaszkodott.
- De... Mi van, ha meghal, mire a kórházba érünk?  - Yoongi újból könnyezni kezdett. - Azt... Azt mondta, hogy nem akar egyedül meghalni, nem hagyhatom, hogy elvigyék!
A zeneszerző nem bírta levenni a tekintetét az öccséről.
- Szorosan megyünk mögöttük - bólintott a férfi, aztán elment megkérdezni, melyik kórházba is viszik a fiút.

Yoongi remegő végtagokkal próbált felállni, de a térdei mintha kocsonyából lettek volna, a gyomra pedig valahol a nap folyamán feladta a működését. Most vette csak észre, hogy a kezein kezdett megszáradni a vér. Hogy kerülhettek megint ilyen helyzetbe? Nagyra nyílt szemekkel bámulta a vöröslő tenyereit, amíg halk nyöszörgés nem ütötte meg a fülét.
- Basszus - hallotta maga mögül  Seokjin hangját, és a férfi őt kikerülve Hoseok mellé térdelt. - Jól vagy?
A fiú a csuklója belsejét a feje oldalához szorította, és az egyik szemével hunyorogva körbepillantott.
- Igen - nyögte ki néhány másodperccel később, és Jin segítségével felült. - Nem haltunk meg... Ez... Hű...
- Valahogy úgy... Megyünk a kórházba Jimin után, fel tudsz állni?
Hoseok bólintott, és a férfi felsegítette őt. Jimint kivitték a hordágyon, az egyikük pedig visszamaradva biztosította őket, hogy mindent megtesznek érte. Yoongi mégis úgy érezte, hogy kevés, ez kevés, ha mindent megtettek, attól még elveszíthette őt. Mégsem volt más, amibe kapaszkodhatott. Az egész helyzet szürreális volt. Hoseok mögött lépkedni felfelé a lépcsőn, miközben az öccse néhány lépésre tőle talán haldoklott. A fekete hajú megingott előtte, ő pedig óvatosan megfogta a derekát, nehogy hátraessen, és ott is tartotta a kezeit.

Keresztülvágtak a nyomozókon, a maffia álarcos tagjain, át az épületen, ahol gyerekek ültek a padlón megszeppenve. Yoongi ment volna tovább, de akkor Hoseok megállt, és körbenézett.
- Mindenki megvan? - intézte a szavait a fonott szőke lányhoz, aki összeráncolt szemöldökkel nézte az érkezőket.
- Többé-kevésbé. Kettő a mentőnél van, egy elszökött, de utánaindultak.
- Rendben. Vigyázol rájuk?
A lány bólintott, aztán odanyújtott neki egy zacskót, amit a fiú zsebre vágott. 
- Hallgassatok Lisára, és minden rendben lesz. Senki nem fog titeket bántani.
A gyerekek bizonytalanul bólintottak Hoseok halk, de magabiztos szavaira. Yoongi azt kívánta, bárcsak ő is ilyen összeszedett tudott volna maradni. Azonban, ahogy elindultak, észrevette, hogy a fekete hajú kezei remegtek a csípője mellett.
Talán csak színjáték volt az egész.

***

Minden másodperc hosszúra nyúlt, minden perc óráknak tűnt, és ők órákat ültek a kényelmetlen kórházi székeken. Hoseok eltűnt valahol, hogy kezeljék, Seokjin a folyosón járkált előtte fel-alá. Yoongi csak maga elé tudott meredni, folyamatosan kérdezgetve a fejében ugyanazokat a dolgokat. Miért nem jön senki? Miért nem történik semmi? Mi van, ha Jimin halott volt? Percenként változott a hozzáállása a kétségbeesett reménytelenségtől, hogy valaki, aki nem vett levegőt, nem fog felépülni; odáig, hogy ha eddig nem jött senki, hogy rossz hírt közöljön velük, akkor Jimin rendben lesz. A fejében újra és újra megjelent a fiú szétvert testének látványa. Hogy kellett volna feldolgoznia ezt? Hogy kellett volna reagálnia rá? Ordítani szeretett volna, és dolgokat hozzávágni a falhoz, de az egész teste tompa volt és érzéketlen.

- Namjoon-ah!
A zeneszerző felkapta a fejét Jin hangjára. A fiú fehér köpenyben vágtatott feléjük, és gyorsan a karjaiba zárta a bátyját. A saját kórházukban voltak...? Olyan régen járt itt utoljára, hogy fel sem ismerte a helyet.
- Mi a helyzet? Hol van Tae?- kérdezte aggódva a legidősebb.
- Én sem tudok sokat. Stabilizálták az állapotát, most a műtőben van, a combja rosszul fest. Tae a behozott kisfiú szobájában alszik a kanapén. Még nem mertem elmondani neki.
- És mit jelent ez?
- Nem tudni. Néhány óra, és kiderül.
- Lehet, hogy...? - Yoongi nem tudta befejezni a mondatot. Felpattant a székről.
- Mint mondtam, nem tudom. De nálunk dolgoznak a legjobb orvosok a környéken. Talán az országban is. Ha itt nem mentik meg a lábát, sehol.
Yoongi nem hitte volna, hogy képes lesz ennyi sírás után újabb könnyeket produkálni, mégis így történt. Hirtelen újabb gödörbe dobták bele, csak ez egészen másmilyen volt, mint az előzőek. Amikor már nem csak azért kellett aggódnia, hogy az öccse életben maradjon, hanem az élete minőségéért is.
- Hyung - lépett közelebb az orvoshoz, aki meglepődve nézett vissza rá. Soha nem használta ezt a megszólítást, de most olyan elveszettnek érezte magát, hogy muszáj volt támaszt keresnie. - Nem lehet, hogy... Ne hagyd, kérlek...
Namjoon átölelte őt.
- Minden rendben lesz. Ne aggódj. - Az orvos szavai meglepően emlékeztették őt a saját mantrájára, amit Jiminnek mondogatott, amikor mással nem tudott szolgálni. Mégis működött a dolog, mert a zeneszerző ellazította az izmait, és a másikhoz bújt. Talán tényleg egy ölelésre volt a legnagyobb szüksége ma. - Hallottam egy mentőstől, hogy újraélesztetted Jimint. Jól csináltad. Ügyes voltál. Segítettél megmenteni őt.
Az orvos megsimogatta a fiú haját, aki motyogva válaszolt.
- De... Azt sem tudtam, mit csinálok, és nem csináltam mellkaskompressziót sem, és...
- Még jó! Elvileg eltört két bordája, örülök, hogy nem tetted. Jól csináltad, mindent megtettél, amit tudtál, most már nem kell aggódnod. Minden rendben lesz.
- Csak... Nem akartam, hogy az történjen vele, ami anyáékkal...
- Nem, Yoongi, segítettél rajta, azt tetted, amit kellett, nem történt ugyanaz. Minden rendben lesz.
A zeneszerző bólintott.
Csak remélni tudta, hogy az üres ígéretek valósággá fognak válni. Több rosszat már nem érdemelt meg a családjuk, és Namjoon szavai miatt egy kicsit úgy érezte, talán sikerült megtörnie az őket sújtó átkot.

Megjegyzések:

* Ajánlott zene: Még mindig ugyanaz, még mindig az egyórás verzió:

https://youtu.be/xmKQCIRYGEU

* Igen, mondtam, hogy előbb hozom, hát, egy nappal előbb hoztam, deeeee másfél rész hosszúságú :D

* Nagyon reménykedem, hogy a gyerekes kommentek most is sikeresen elkerülnek, ahogy eddig sikerült a kérdésesebb dolgokban... Légyszi... :') ♥

* Imádom Namjoon és Yoongi kapcsolatát.

* Szerettem írni ezt a fejezetet.

* A héten #34 volt a fic a toplistán, és sok ranglistán #1-2-t is kaptam, nagyon köszönöm <3

* Hát, mivel ez egy félbevágott rész, így azok fogják igazán élvezni ezt a részt, akik az elsővel együtt olvassák majd, mert kicsit in medias res mentünk bele a dologba, de különben 5500 szó lett volna a fejezet :/

* Nem ígérek semmit a következő résszel kapcsolatban. Amikor lesz időm, írom, mikor kész lesz, felteszem :') Remélem nem kell késnem vele, de egyelőre az egész életem egy nagy bizonytalanság -.-"

Remélem tetszett a rész, és köszönök minden visszajelzést előre is ♥További szép hétvégét mindenkinek! ^-^

~ Ally D