Ajánlott zene: kaze no Torimichi - Totoro theme song (link lent!)

Jungkook átfagyva sétált le a pincébe, de legnagyobb elkeseredésére, ott sem volt sokkal melegebb, mint az utcákon.
A fekete bakancsát lerúgva, a fűtőtesthez sétált, hogy elé rakhassa az átázott zoknijait.
- Hé, Te! – füttyentett egyet a legközelebbi gyereknek.
- I...igen? – nézett rá félénken a fiú.
- Hozz nekem egy pár tiszta zokni.
A kisfiú elrobogott, Jungkook pedig elégedetten leült az egyik székre, és próbált átmelegedni.

- Hozz már nekem egy sört a hűtőből – ült le vele szemben Lisa, és az asztalra dobta a bakancsos lábait.
- Hozz magadnak – húzta fel a szemöldökét Jungkook.
- Szeretnéd, ha megütnélek? - emelte fel az öklét a lány, és egy suhintó mozdulatot tett a fiú felé.
- Szeretnéd, ha elvágnám a torkodat, amíg alszol?
- Kispályás vagy te ahhoz, Kölyök...
- Fogadunk?
- Elmondjam, hogy fogom csinálni?
Egy üveg sör landolt a két fiatal között az asztalon.
- Ne veszekedjetek – szólt rájuk figyelmeztetően Hoseok.
- Jajj, ne már, a kisgyereket valakinek meg kell nevelnie... - húzta el a száját Lisa, és az egyik szőke fürtjével kezdett játszani.
- Karácsony van, oké? Békesség – mosolyodott el a gyerekek vezetője.
- Nem hiszem el, hány éve mondogatod ezt a baromságot?! Nem csoda, hogy Hope a gúnyneved – forgatta a szemét a lány.
- Túl sok éve. Ezt már senki nem veszi be – értett egyet a legfiatalabb.
- Gukkie, te régen ugyanolyan áhítattal hallgattad a meséimet, mint most az összes többi gyerek.
- Jungkook – javította ki a fiút a másik.
- Ha te mondod... - kortyolt bele a sörbe Hoseok. – Amúgy hol van Jimin?
- Még nem ért vissza.
- Már lassan este tíz van – ráncolta a szemöldökét Hobi.
Jungkook csak megvonta a vállát.
- Kár, mert így le fog maradni a felolvasásról.
- Szerintem már kívülről tudja azt a könyvet...
- Nos, remélem, nem történt semmi. Lehet, hogy az a baja, hogy ma reggel lerugdostad őt magadról?
- Ne aludjon rajtam – vonta meg a vállát Kook. – Utálom, ha hozzámérnek.
- Jó, de nem direkt csinálta.
- Akkor is. Nem érdekel sem Jimin, sem a hülyeségei. Az sokkal jobban izgat, hogy hol van már az a kurva zokni, amit vagy tíz perce kértem?! – váltott át ordibálásba a fiú a mondata végén.
A korábbi kisfiú futva tért vissza egy pár fekete zoknival.
- Jó, megteszi – fintorgott Kook, ahogy elvette őket. – Elmehetsz.

***

Tae a véres ujjait nézte elborzadva. Az kezei és a térdei még most is annyira remegtek, hogy csodának tartotta azt is, hogy nem került még egy balesetbe, amíg azon izgult, hogy a hátsóülésen fekvő eszméletlen fiú ne vérezzen el útközben.
Lehanyatlott a folyosó egyik fehér műanyagszékére, és legszívesebben a kezeibe temette volna az arcát, de azok túl koszosak voltak ehhez; így csak esetlenül a térdeire könyökölt, és összegörnyedt háttal percekig bámulta a fehér csempék mintázatát a padlón, amitől lassan hányingere kezdett lenni. Vagy talán más okok miatt is...

- Taeyhyung- ah! – hallotta meg az ismerős és megnyugtató hangot a fiú. Egy fehér köpenyes, lila hajú alak közeledett felé futólépésben, ugráló sztetoszkóppal a nyakában.
- Taehyung-ah, mi történt? Megsérültél? – kezdte el tapogatni az orvos az elsápadt fiút, de a másik a véres kezével megragadta a karját.
- Hyung – nézett fel a fiú könnyes szemmel. – Elütöttem valakit.
Az orvos egy pillanatra lefagyott, mielőtt felcsattant.
- Kim Tae Hyung, az ég szerelmére! Én mondtam, hogy nem kellett volna autó közelébe sem engedni! Mégis mennyivel mentél ebben a jeges időben?! – kiabálta férfi, amitől a fiatalabb csak még jobban kezdett sírni.

- Cs..csak egy kicsit léptem át a határt. De nem volt senki az utcán, és a l..lámpa is zöld volt, aztán o..ott termett előttem, és én próbáltam megállni, esküszöm, de nem ment; kérlek, Hyung, mondd, hogy nem öltem meg senkit! – kapkodta kétségbeesetten a fiú a levegőt, mire a bátyja megenyhülve a két kezébe fogta az öccse arcát.
- Nyugodj le, Taehyung-ah. Később megbeszéljük, jó? – próbálkozott az orvos megnyugtató hangon. – Sajnálom, hogy kiabáltam. Most vegyél egy mély levegőt, jó? Rendben, ügyes vagy. És tarts bent... Rendben, kifújhatod.
A férfi még kétszer végig mondta a betanult mantrát, aztán elengedte a fiú arcát.
- Jobban vagy?
Taehyung bólintott, de nem tudta abbahagyni a sírást.
- Hyung, meg tudod nézni, hogy mi van vele? - kérdezte remegő hangon.
- Hát persze – állt fel az orvos, és megsimogatta a testvére haját, mielőtt elment megkeresni az elütöttet.

*

- Legrosszabb esetben valóban meghalhat – magyarázta a kezelőorvos. – Csúnya egy esés volt. A radius és az azonos oldali három borda törése még csak-csak, de a fejsérülése nem néz ki túl jól. A kollégák éppen befejezték a műtétet. Koponyaűri vérzés. Talán kómába kerül, de ha fel is ébred, ahogy te is tudod, egy fejsérülésnél sosem tudhatjuk. Bénulás, látás, memória, beszéd... Akármi szóba jöhet.

Namjoon lemondóan sóhajtott egyet.
- Tudjuk, ki az illető?
- A ruháiban nem volt semmilyen irat, vagy kiindulási pont. Útközben valahol a telefonját is elhagyhatta, már ha volt nála, mert az össz, amit találtunk, az egy karóra volt. Cartier – húzogatta a szemöldökét a férfi.
- Valami egyéb?
- Kinézetre olyan tizenhat – tizenhét éves lehet, férfi. Vörösesbarna haj. Viszonylag alacsony. A testhőmérséklete a béka feneke alatt volt, amikor behozták. Mit mondjak még, Namjoon? Csak egy szerencsétlen alak, akinek nem tudjuk, hogyan értesítsük a családját. És fogalmunk sincs, ki fizeti majd a kórházi ellátását.
- Én fizetem – húzta ki magát a fiú.
- Te? De miért?
- Mert a kisöcsém ütötte el őt – vallotta be Namjoon félszegen, ahogy a tarkóját kezdte masszírozni.
- Uh, haver, nem lennék most a helyetekben – húzta el a száját a férfi. – Akkor reméljük nem itt murdál majd meg a kölyök.
- Kösz az együttérzést – bólintott a fiú.


***

Namjoon tudta, hogy ez egy nehéz menet lesz.
Az orrán feljebb tolta a szemüveget, hogy azzal is húzza az időt, de végül úgyis meg kellett tennie. Még néhány másodpercig bámulta a telefonja kijelzőjén a nevet, aztán lenyomta a hívásgombot, miközben megköszörülte a torkát - biztos, ami biztos.
- Hey, Joonie, megkaptad a vacsorát...?
Namjoon nem tudta, hogyan vezesse fel a témát, így inkább a dolog közepébe vágott.
- Hey, Hyung, el tudnál jönni Taehyungért? Megcsúszott az úton a kocsival, és...

A vonal másik végén csörömpölés hallatszott.
- De ugye nem esett baja? - kérdezte riadtan az illető.
- Nem, ő jól van... - felelte kínosan Namjoon. - Ellenben a gyalogos nem annyira, akit elütött.
- Hogy mi van?!
- Figyelj, nem hiszem, hogy az ő hibája lett volna, ekkora hülyeséget csak nem csinálna... - Namjoon azért nem volt olyan biztos ebben. - Mindenesetre csekkolnunk kell a kamerát a kocsiban, és akkor biztosan tudni fogjuk majd. Szóval? El tudsz jönni?
- Persze, máris indulok - rakta le a telefont az idősebb. 

Időközben Namjoon odaért az öccséhez, aki továbbra is a folyosó egyik műanyag székén várakozott, és leült mellé.
- Hogy vagy? - kérdezte a fiatalabbat vizsgálva. A fiú kezei még mindig remegtek, és véresek voltak, és időnként egy-egy kósza könnycsepp szökött ki az öccse szeméből. Namjoon felállította őt, hogy kivigye a mosdóba megmosni a kezét, habár a fiú ruháján is vörös foltok voltak elmaszatolódva, így sokat nem tudott javítani a helyzeten.
- Mi lesz vele? Ugye fel fog épülni? - kérdezte elfojtott hangon a tinédzser.
- Reméljük, Tae.
- Bemehetek hozzá?
- Még nem... De ha holnap bejössz velem, akkor meglátogathatod, jó? - kérdezte az orvos, miközben sikálni kezdte a testvére kezeit.

- Hyung...
- Hmm?
- Mi van, ha éppen hazafelé tartott a családjához, hogy együtt ünnepeljék a karácsonyt? És most nem tudják, hogy hol van, és azt hiszik, hogy csak cserbenhagyta őket... Vagy aggódnak érte, és... És ha soha többé nem találkoznak?  - kérdezte kétségbeesetten a fiú.
- Tae, az emberek egy idő után felhívják a kórházakat és a rendőrséget is, ha eltűnt valamelyik családtagjuk. Biztos vagyok benne, hogy őt is hamar megtalálják majd - mosolyodott el az idősebb testvér, és folytatta az öccse nyugtatását.

***

Jimint azonban nem kereste senki.
Nem érkezett bejelentés eltűnt személyről, nem hívta senki a kórházat, nem voltak plakátok kihelyezve, és még az interneten sem találtak semmit a fiúról.
- Olyan nincs, hogy valaki még a Facebook számára is ismeretlen - csóválta a fejét Jin a kórterem előtt a telefonjába bújva.
- És úgy tűnik, mégis van - húzta el a száját Namjoon.
- Mi van, ha egy hajléktalan volt, aki Tae kocsija elé vetette magát, hogy pénzt csaljon ki tőlünk?
- Nem hiszem. A fiú majdnem meghalt, Hyung. És Cartier órája van.
- Igaz... Mindenesetre hazaviszem Tae-t. 

Amióta a baleset történt, Taehyug elutasította, hogy vezessen bármit, a bátyjai pedig nem engedték, hogy tömegközlekedéssel utazzon, mert amilyen bohókás és szétszórt volt a fiú, szinte biztos, hogy eltévedt volna. Úgyhogy egyszerűbb volt, ha valamelyik testvére szállította őt. Később még bérelhettek fel sofőrt, amikor Tae már nem félt autóba ülni egyedül, a testvérei nélkül. 

- Tae, menjünk haza - nyitott be a kórterembe a férfi, de a tinédzser csak megrázta a fejét, és visszafordult a beteghez.
- Majd én elviszem, ha végeztem a műszakommal - ajánlotta fel Namjoon.
- De az még vagy hat óra...
- Na és? Étterem van a földszinten, ha pedig elfárad, bejöhet a pihenőszobába, hogy aludjon. Ez egy kórház, Jin hyung, itt emberek van, hogy hónapokig élnek.
Seokjin egy pillanatig hezitált.
- Nem tudom, jót teszünk-e azzal, ha itt tölti a karácsonyát...
- Ha hazavinnéd, csak idegeskedne. Nem hiszem, hogy arra lenne szüksége, hogy ignoráljuk a dolgokat, és úgy tegyünk, mintha egy tökéletes ünnep lenne...
- A kezdettől fogva nem volt az - felelte ridegen a férfi. - Nem értem, miért kellett pont karácsonykor ennyi műszakot vállalnod.
Namjoon sóhajtott egyet. Ezt már ezerszer átbeszélték.
- Hyung, még csak rezidens vagyok. Tepernem kell. És a többieknek feleségük van, meg gyerekeik.
- Neked meg testvéreid.
- De az nem ugyanaz...
- A család az család, Joonie. Ez pedig gyakorlatilag a mi kórházunk - felelte feszülten az idősebb, nem nézve a másikra.
- De ezt mások nem tudják... - fintorgott az orvos, és a biztonság kedvéért körbenézett, hogy biztosra vegye - senki nem hallotta a bátyja szavait.

Az igazság az, hogy Seokjin még mindig dühös volt. Ha Namjoon nem dönt úgy, hogy a kórházban tölti az ünnepeket, akkor Taehyung nem vitt volna neki vacsorát félhomályban a csúszós úton, miközben havazott. És akkor most az az ártatlan tizenakárhány éves fiú sem feküdt volna élettelenül a kórházi ágyon, talán örökre.

- Hé, nem veszekednétek máshol? - fordult el Jimintől egy pillanatra Taehyung.
- Nem. Nem veszekszünk sehol. - Seokjinen látszott, hogy próbálja visszafogni magát, és miután megbizonyosodott róla, hogy Taehyung valóban nem akar hazamenni, elhagyta a kórtermet.

*

- Hyung, mi lesz, ha sosem ébred fel?
- Még csak néhány nap telt el, Taehyungie - tette a fiatalabb vállára a kezét Namjoon. - Bármikor felébredhet.
- Remélem nem fog haragudni nagyon, amiért elütöttem - fintorgott a fiatalabb. - Láttad, milyen aranyos arca van? Nem tudom eldönteni, hány éves lehet, olyan kis cuki.
Taehyung álmodozva rákönyökölt az ágy matracára, és az állát a kezébe téve, tovább nézte a másikat.

Jimin arcát ugyan vágások tarkították, és a feje is be volt kötve, Namjoonnak mégis el kellett ismernie, hogy a fiú valóban aranyos jelenség volt az apró kezével és a vékony alkata ellenére is pufók arcával.

- És közben láttad, milyen vékony? Mi lesz, ha még napokig nem fog felkelni, és nem fog tudni enni? - nézett fel aggódva Taehyung.
- Ezt általában meg szoktuk oldani - mosolygott az orvos.
- Még jó. Hyung, ha felébred, akkor meg akarom kérdezni, hogy szeretne-e barátkozni velem. Azért nem lenne jó, ha nagyon mérges lenne rám.
Namjoon pár pillanatig bámulta a testvére bizakodó arckifejezését, és közben azon gondolkozott, mégis hogy juthat ilyesmi a fiatalabb eszébe egy ilyen helyzetben.
Végül a sok évnyi rutin győzött, és a férfi csak megsimogatta az öccse haját.
- Reméljük így lesz.

***

A baleset nem Taehyung hibája volt. Az ismeretlen olyan hirtelen jelent meg a képernyőn, hogy még Seokjin is ugrott egyet a laptopja képernyője előtt. A fiú Tae elé futott, és mikor meglátta az autót, akkor riadt arckifejezéssel torpant meg előtte. Taehyung hiába fékezett, már nem tudott megállni. És csupán néhány km/h-val lépte át a sebességkorlátozást.
- Meg akarod nézni? - kérdezte az idősebb a fotelban átlósan elterülő fiút.
- Nem. - Taehyung a lábait lógatva egy Rubik kockával játszott. Amikor néhány másodperc alatt kirakta, újra forgatni kezdte a kockát. Ezzel nagyjából el is tudott lenni egész délutánokat.

Seokjin otthoni irodájában voltak. A hatalmas szoba falai sötétzöldek, a függönyök és a bútorok pedig mind hasonlóan zöld és ezüst színűek voltak. A plafonról egy díszes csillár lógott le - ami miatt a legidősebb testvér sosem tudta letagadni, hogy odáig van a giccses dolgokért. Namjoon és Taehyung ennél sokkal különbözőbb stílust kedvelt.

- Biztos? Lehet, hogy megnyugtató lenne, hogy tudod, hogy nem te vagy a hibás.
- Nem, kösz. Már láttam élőben, annyi elég volt. Nem akarom még egyszer látni, ahogy Chimmy legurul a szélvédőről.
- Jimmy? Azt hittem, nem tudjuk a nevét - ráncolta a homlokát az idősebb.
- Nem is, én neveztem el- ült fel rendesen Taehyung, hogy a bátyja szemébe tudjon nézni. - Azt mondják, a kómában lévő betegek hallják a környezetüket, úgyhogy elmondtam neki, hogy tudom, hogy nem ez az igazi neve, de valahogy mégis szólítanom kell, úgyhogy én találtam ki neki egy nevet. És nem Jimmy, hanem Chimmy.
- De ilyen név nem is létezik, Tae.
- Tudom. De olyan kis aranyos pofija van, hogy meg kellett nyomkodnom egy kicsit, és ahogy besüppedt az arca az ujjam alatt, az olyan chim-chim érzés volt - böködte a levegőt a tinédzser. - Úgyhogy Chimmy lett a neve.
Seokjin elhűlve nézett a testvérére.
- Taehyung, nem bökdössük csak úgy a másik arcát.
- De te is bökdösöd Jisoo arcát - biggyesztette le az alsó ajkát a fiú.
- Ő a feleségem, Tae.
- Na és...? - vonta meg a vállát a tini, mire Jin masszírozni kezdte az orrnyergét.

***

Taehyung minden napját az eszméletlen fiú mellett töltötte. Reggelente Namjoonnal együtt bement a kórházba, ott evett, könyveket olvasott fel Jiminnek és elkészítette a szünetre adott beadandóit. Gyakorlatilag ott élt.
Namjoon eleinte elnéző volt, majd ő is egyre jobban kezdett aggódni a fiúért. A két idősebb testvér arra jutott, hogyha Jimin hétvégéig nem ébred fel, kényszeríteni fogják a fiút, hogy otthon maradjon. Taehyung képes lett volna úgy is mély érzelmi köteléket kialakítani a másikkal, hogy tulajdonképpen egy szót sem beszéltek még. És ha a fiú nem ébredt fel, ha talán egyáltalán fel sem fog ébredni, akkor csak megnehezítenék Taehyungnak az elválást. Elvégre nem élhette az egész életét egy eszméletlen ember mellett egy kórházban - még ha ez őt nem is zavarta volna.

*

Vasárnap este azonban Jimin felébredt.

Taehyung éppen a kezét birizgálta, amikor a fiú ujjai megrezdültek.
- Oh?
Tae megszorította a másik kezét, mire az szintén behajlította az ujjait. A tini gyorsan megnyomta a nővérhívó gombot.
Megsimogatta Jimin vörösesbarna haját, mire az sóhajtott egyet.
- Mi a gond? - jött be Namjoon az ajtón.
- Hyung, azt hiszem, fel fog ébredni!
Az orvos közelebb lépett, hogy megvizsgálja a fiút.
- Még beletelhet néhány percbe, vagy órába, míg teljesen magához tér - állapította meg, ahogy belevilágított a fiú szemébe.
- Mellette maradhatok, ugye?
- Persze. De ne zavard őt. Hagy ébredjen fel a saját tempójában.
- Rendben - vigyorgott a fiú, és izgatottan kezdte el figyelni a beteget.

*

Néhány órával később Jimin kinyitotta a szemeit, és egy érdeklődő szempárral találta szemben magát.

- Hali.
Jimin tanulmányozta egy ideig a nagy barna szemeket és a sötétbarna hajat, amibe zöld csíkok voltak melíroztatva. Még a fiú orra hegyén lévő anyajegyet is észrevette, olyan közel hajolt hozzá a másik.
- Hali... - krákogta ki nagy nehezen..
- Oh, felébredt? - lépett be a szobába Namjoon.
- Éppen most.
- Rendben. Szia, az én nevem Kim Namjoon. Meg tudod mondani, hogy hol vagy? 

Jimin körülnézett, de fehér falakon és néhány gépen kívül nem sok mindent látott.
- Kórházban...? - kérdezte inkább, mint mondta.
- Nagyon jó - mosolyodott el az orvos.
A férfi megnézett pár dolgot a fiún, de Tae nem figyelt rendesen oda, csak boldogan hintázott a székén.
- Oké, úgy tűnik, eddig rendben vagyunk. Meg tudnád mondani a neved?
Jimin már nyitotta a száját, hogy feleljen, de mielőtt bármit mondhatott volna, elakadt.
Namjoon nyelt egyet.
- És azt, hogy hány éves vagy?
A fiú megrázta a fejét.
Taehyung nagyra nyílt szemekkel ült, ahogy felváltva bámulta Jimint, és a bátyját.
- Hívok egy tapasztaltabb orvost. Taehyung, menj ki kérlek.
- De, Hyung...
Namjoon intett egyet a fejével. Ez most nem vita tárgya volt. Tae megsimogatta Jimin fejét, mielőtt kiment a szobából, a fiú pedig megszeppenve hagyta magát simogatni.
- Minden rendben lesz - suttogta gyorsan, mielőtt Namjoon kitessékelte őt a helyiségből.

***

- Amnézia. Még jó, hogy fogalmunk sincs, hol vannak a gyerek szülei. Még a végén könnyű dolgunk lenne - morogta az orvos. - Az egyetlen pozitívum, hogy legalább ti fizetitek a számlát. Bár fogalmam sincs, honnan van ennyi pénzetek, főleg, hogy még csak rezidens vagy.
Namjoon elvörösödve nézett félre.
- A bátyám étterme elég jól megy mostanában...
- Ah, igaz is, EatJin. Kedvelem azt a helyet. A feleségem minden ünnepnapon nyúz, hogy oda menjünk, de állandósult a teltház nálatok.
- Majd szólok pár jó szót az érdekedben - kacsintott a rezidens, hálát adva, hogy a másik ilyen könnyen elhitte a kifogását.
Namjoon oldalra fordult, hogy szemügyre vegye a fiút. A vörös hajú névtelen tini félig ülő, félig fekvő helyzetben, elmélyülten birizgálta az ép karjával a takaró szélét. Az orvos nem tudta, mi járhat egy olyan beteg eszében, aki gyakorlatilag semmire sem emlékezett az életéből, de hirtelen megsajnálta a fiút. Olyan aprónak és ártatlannak tűnt a hosszú kórházi ágyon, ráadásul egyedül volt.
Ha Tae nem járt volna be hozzá, senki sem látogatta volna meg, nem lett volna, aki vigyázzon rá, aki ápolja. Mivel a fiú egyik karja el volt törve, ezért még öltözködni is nehezére fog esni, amíg le nem kerül a gipsz a kezéről. Arról nem is beszélve, hogy a bordái valószínűleg szúrni fognak minden egyes mozdulatnál, de ezen egyedül fájdalomcsillapítóval tudtak segíteni.

- Bejöhetek? - kukkantott be Taehyung a szobába.
- Gyere csak, éppen végeztünk - mosolygott a rangidős orvos a fiúra, aztán elsietett.
- Szóval nem emlékszik semmire?
Namjoon sóhajtott egyet.
- Nem szép dolog hallgatózni, Tae. De így van.
- És meddig?
- Azt nem tudhatjuk biztosan. Talán csak napokig, de az is lehet, hogy talán örökre így fog maradni.
- És ez az én hibám - biggyesztette le az alsó ajkát a fiú.
- Hé, már megbeszéltük, hogy ez nem így van, ugye?
- Igen, de...  Akkor is rosszul érzem magam miatta. Már beszélgethetek vele azért?
Namjoon bizonytalanul bólintott.
- Igen, de könyörgöm, ne traumatizáld már az első napon.
- Igyekszem - vigyorgott a fiú, és Jiminhez sétált.

Megjegyzések:

Ajánlott zene:

https://youtu.be/eclNguOkrqw

* Ki lehet Jin felesége, hmm...? A válasz Blackpink Jisoo :)

* Mindig az orvosi dolgok miatt vagyok a leginkább ideges, amikor egy történetet írok, mert a legtöbb fic nagyon el van tévedve a dologgal kapcsolatban. Azt mondják, minél többet tud az ember, annál jobban látja, mennyi mindent nem tud. Mert bár egészségtudományi karra járok, ez csak rátesz egy lapáttal, hogy kételkedjek a saját tudásomban. Már azért is, mert még csak a radius sem jutott eszembe magyarul :D

* Ahogy észrevettétek, van egy kis változás a korokban (és remélem ezt még nem írtam le:)
Jin - 26-27
Namjoon - 25
Hoseok - 21
Jimin - 17
Taehyung - 17
Jungkook - 14

Remélem tetszett ez a rész is, igen, kicsit későn, de nem is voltam biztos benne, hogy én ezt februárig fel tudom tenni. Már korábban meg volt írva, de ezzel a fejezettel valahogy nem vagyok megelégedve :D  Még most sem, pedig elég sok dolgot átírtam és kibővítettem benne. Ellenben a következő fejezetet tényleg nem tudom időben hozni. Azért reménykedem, hogy nem dobjátok emiatt a ficet ^-^

Várható megjelenés: január 30 - február 2

Köszönök minden olvasást, csillagot és hozzászólást! <3

~ Ally D