Ajánlott zene: Against the current: Chasing ghosts (link lent!)

- Hol voltál? - Seokjin felhúzta az egyik szemöldökét, ahogy a kimelegedett öccse szuszogva belépett a szobába.
- Adtam Chimmynek száraz ruhát, és néhány gyógyszert - felelte óvatosan az orvos. - Leszidhatsz, de akkor sem tudtam végignézni, hogy csak úgy elmegy.
Az idősebbik felkönyökölt az asztalra, és egy aprót bólintva, a kezeibe fektette az arcát.
- Nem tudom, mit kéne most tennünk.
- Én sem, őszintén.
- Úgy értem... Nézz csak rá... Alig ér ki a földből, és csak tizenhét. És eddig azt hittem, a légynek sem tudna ártani, erre egyszer csak elém rakja ezeket, és... Nem tudom. Ha nem találkozol vele, mi lett volna? Kiviszi a kémcsöveket, és a mi lelkünkön szárad, hogy a maffia kezére jut az Arcanum?
Namjoon oldalra biccentette a fejét, és kétkedve hümmögött egyet.
- Nem hinném. Ha igazán el akarta volna lopni ezeket, akkor elfutott volna, vagy simán kihúzhatta volna magát valamivel. Nem láttam, hogy nála vannak, nem lett volna okom kételkedni abban, hogy valami teljesen másról van szó. És ő mondta, hogy hívjalak le titeket. Amíg felmentem értetek, gyakorlatilag kisétálhatott volna.
- Akkor meg miért...?
- És a konyhában találtam rá. Mit keresett ott? A laborból teljesen értelmetlen útvonal.
Seokjin a homlokára csapott.
- Van biztonsági kameránk.
- Oh, erre nem is gondoltam.
- Mindjárt megkeresem a felvételeket. - Seokjin elszántan nyitotta fel az asztalon fekvő laptopját, és pötyögni kezdett.
- Addig én visszaviszem ezeket, nem kéne sokáig a kinti hőmérsékleten maradniuk - vette a kezébe Namjoon az üvegcséket.
- Rendben. De könyörgöm, ne ejtsd el  őket! Csak most az egyszer ne törj össze valamit.
Az orvos grimaszolt egyet.
- Az egy dolog, hogy béna vagyok, de tudom, mit csinálok - fordult el sértődötten, és botlott meg az egyik szőnyeg szélében; szerencsére gyorsan visszanyerve az egyensúlyát.
- Namjoon-ah! - ugrott fel Jin a helyéről ingerülten, mire az orvos égő füllel csoszogott ki a szobából, biztonságban tartva a találmányokat.
- Megölöm, ha összetöri őket... - ült vissza a férfi morogva a helyére, és kezdte böngészni a videókat. A képernyőn Jimin mozgott gyorsított felvételben, át a különböző szobák kamerájának képernyőjén.
- Az tényleg narancslé? - szaladt ki belőle a kérdés, amikor meglátta, mit csinál a fiú. - Hamisítványokat csinált?
Seokjin megrázta a fejét, és úgy döntött, inkább az elejétől nézi az egészet, mert így csak még jobban összezavarodott.
- Szóval először elment... Aztán visszajött... - Jin összehúzott szemöldökkel tekert vissza a részhez, ahol a fiú az ajtókat nyitotta ki. - Mégis milyen hekkelés az, hogy csak ráteszi a kezét...? Valamilyen jelzavaró lehetett nála?
A fiú sikeresen átjutott az első ajtón, és a férfi értetlenül figyelte, hogy habozik szinte minden lépést megtenni a fiú. Előredőlt a székén, amikor elérkezett a döntő pillanat.

- Én ezt nem értem - ingatta a fejét, amikor Chimmy egyszerűen belépést nyert a kabinba. - Legalább valaminek történnie kellett volna, ami arra utal, hogy nem teljesen jogosan lépett be.
Kivéve, ha teljesen jogosan lépett be. De az nem lehet, igaz?
A férfi előhalászta a telefonját a zsebéből.
- Joon-ah...
- Nem ejtettem el őket, Hyung, nem kell ellenőrizned engem - jött az elégedetlen hang a telefonból.
- Nem, figyelj, próbáld meg lekérni a biztonsági rendszertől az előző belépő adatait. Találtam valami érdekeset.
- Milyen érdekeset?
- Nem fontos, csak csináld.
- Oké, ez mindenesetre jó ötlet.
Jin letette a telefont az asztalra, és újra megnézte a felvételt, de továbbra sem jutott vele semmire; úgyhogy folytatta a kutatást. Végignézte, ahogy a fiú elhagyja a házat, és ahogy félúton térde esik a futástól, aztán visszaindul.
- Tényleg nem akarta elvinni őket - konstatálta a látottakat, és valahonnan a gyomra tájékáról egészen a torkáig tornászta fel magát a maró bűntudat, hogy Taehyungnak igaza volt. Végignézte, ahogy Chimmy két üres kémcsőbe próbál az eredeti szerekkel identikus másolatot készíteni; aztán néhány másodpercig gondolkozik, míg Namjoon a háta mögé nem sétál.
A férfi gondterhelten sóhajtott, és a hátradőlt a székén, hogy az egyik kézfejével eltakarhassa a szemeit egy pillanatra. Nem akart feltételezni dolgokat, amíg az öccse nem jelzett vissza neki. Lehetett óriási tévedés is a részéről az egész, valahogy mégsem hagyta nyugodni a gondolat, hogy talán hatalmas hibát követtek el, amikor kiengedték a fiút a látóterükből magyarázat nélkül. De abban a pillanatban elvakította őket a kétségbeesés, hogy a szer kikerülhetett volna; és a csalódottság, hogy valaki, akiben megbíztak; sőt, tulajdonképpen az egyetlen ember, akiben eddig megbíztak, kiszolgáltatta volna őket.
Seokjin néha elképzelte magának az életet, ahol a szülei egyszerű köztisztviselők, és bár szenvednek azzal, hogy eltartsák a három gyereküket; életben vannak. Ő elmehetett volna az egyetem alatt baristának, és talán választhatott volna valamilyen kevésbé lélekölő pályát az üzlet helyett. Így ez nem adatott meg neki. Namjoont az orvosi pálya érdekelte, nem vehette el tőle, hogy azt az utat kövesse. Yoongi szóba sem jöhetett, miközben még hozzájuk sem igazán szeretett szólni, az idegenektől pedig rosszul volt. Arról nem is beszélve, hogy a szobájában élte le az életét. Ha Seokjin őszinte akart lenni magával, Yoongi állapota egészen addig stagnált, amíg Chimmyvel össze nem barátkoztak. Mi lesz így Yoongival?
És aztán ott volt Taehyung, aki mindig vidámnak és jókedvűnek tűnt, és aki nem is igazán emlékezett a szüleire; aki sosem tudott beilleszkedni az iskolatársai közé, és aki éppen emiatt mindig magányos volt. Persze próbálta leplezni, de Seokjin sosem tudott elvonatkoztatni attól, hogy a fiú egyetlen rendezvényen sem vett részt az iskolájában, és amikor véletlenül érte is ment autóval, ő mindig elsétált inkább az utca végéig, és ott várta meg őt, minthogy mások előtt beszálljon a drága kocsiba. Egyébként is, Tae kiskorától kezdve építeni szeretett, kísérletezni akart, és nem másokkal alkudozni. Az élet lehetett volna sokkal egyszerűbb is, miért velük kellett mindig ilyen bonyolultnak lennie? Miért kellett újra és újra összetörnie a világuknak?
Tae... Jin sóhajtott még egyet, aztán felállt a helyről. Beszélnie kellett a fiatalabbal. 

Először az öccse szobája felé vette az irányt, aztán az emelet folyosóján hallatszódó hüppögés végül Chimmy helyére vezette. Igazából gondolhatta volna.
- Taehyung... - nyitott be az ajtón óvatosan. A fiú neki háttal feküdt a csibesárga takarón, és az egyik párnát átkarolva szipogott; még akkor sem fordulva meg, amikor a bátyja beljebb lépett. Jin leült az ágy szélére, és a másik felkarjára helyezte a kezét, majd lassú mozdulatokkal simogatni kezdte azt.
- Sajnálom - suttogta, mire a fiatalabb a párnába temette az arcát, és egy hangos zokogást engedett kiszakadni a torkából.
- Nem akartalak megbántani, csak nekem is sok ez az egész. Megoldjuk majd, rendben?
- De nem fogod visszaengedni őt... - motyogta a fiú a puha anyagba. Már a hangján is érződött, hogy jó ideje sírhatott folyamatosan. - És nem is fogjuk megtalálni.
- Még nem tudom, oké? Kell egy kis idő, hogy átgondoljuk közösen a dolgokat, de most mindenki túl ideges és ingerült ahhoz, hogy tisztán tudjon látni.
- Nem kellett volna egyáltalán elküldened! - A fiú felemelte a fejét, és vádlón a bátyjára nézett.
Ebben a pillantásban benne volt minden, amit Seokjin nem akart hallani. Te vagy a felnőtt, neked kellett volna tenned valamit. A férfi lemondóan elfordította a tekintetét. Én is csak egy gyerek vagyok, hogyan kéne felnőtt döntéseket hoznom? - szerette volna mondani, de nem rombolhatta le Taehyung kis világát - amiben a tíz évvel idősebb bátyja volt a "nagy és okos" - azzal az elszomorító ténnyel, hogy az ember huszonhét évesen majdnem ugyanolyan elveszett a világban, mint amikor tizenhét volt.
- Sajnálom - mondta helyette összeszoruló torokkal.
- Én csak... annyira szeretem őt, és nem akarom elveszíteni... Nem akarok még valakit elveszíteni.
- Tudom... - A férfi az öccse vállára helyezte az állát, és átkarolta őt, egy szoros ölelésbe húzva így a fiatalabbat. - Tae, ugye ti ketten még nem...?
-Nem!!!
- Hála az égnek... - szaladt ki az idősebből a benntartott levegő.
- Azt gondolod, hogy ő undorító ezek után? Tényleg?
- Nem, Tae, de a betegségek...
- Szóval úgy gondolod.
- Még akkor is kockázatos, ha két normális ember...
- És ő nem normális? Azt mondta, én vagyok az első szerelme.
- De nem emlékezett semmire. És nem csak akkor lehet, hogyha szeretsz valakit.
- Szerintem akkor már emlékezett... - suttogta Taehyung. - Az agyrázkódása után valahogy megváltozott a viselkedése. És akkor beverte a fejét. Lenne értelme. Ezt pedig utána mondta.
- Komolyan így gondolod?
- Igen. És tudom, hogy igazad van. De nem akarok belegondolni, mi van, ha úgy is bántották őt. Azt nem tehették, ugye? Másképp nem tett volna olyat.
Seokjin torka csak még jobban összeszorult a gondolatra, ami korábban eszébe sem jutott, de... Azt nem tehették, ugye?
A kapucsengő hangjára kapták fel mindketten a fejüket, és fordultak a zaj irányába. Seokjin összeráncolta a homlokát. Reggel hat előtt volt.
- Lehet, hogy Chim jött vissza! - ugrott fel Taehyung az ágyról a kispárnát eldobva, és az ajtót feltépve, kiszaladt a helyiségből.

A férfi sietve követte a testvérét. Nagy megkönnyebbülés lett volna, ha valóban a fiú állt volna az ajtajukban. Amire Taehyung azonban nem gondolt, hogy Chimmynek volt kulcsa, nem volt szüksége a csengőre.
- Hyung... - Tae tétovázva fordult az idősebb felé, amikor az megjelent a lépcsőfordulóban. A fiú éppen az egyoldalú kamera előtt állt, ami azt jelentette, hogy ők látták, ki volt, aki kereste őket, míg a kinti személy csak a hangjukat hallhatta.
Seokjin a képernyő elé lépett, és ahogy azt előre megjósolta, nem Chimmy állt a kapujuk előtt.
A fiúnak szép, kissé elnyújtott vonásai voltak, de mindezt jól rejtette a megtépázott külseje. A szemei fáradtak voltak és bizonytalanok, a szája furcsa grimaszba húzódott, míg arra várt, hogy valaki válaszoljon a hívásra. A férfi megnyomott egy gombot.
- Igen? - szólt ki, mire a fiú megugrott a hirtelen jött hangra.
- Öhm, ez lehet, hogy hülyén fog hangzani, de itt fogadtak be néhány hónapja egy tizenhét körüli fiút?
- Igen... - Seokjin a szeme sarkából figyelte, ahogy Yoongi keresztbe tett karral elősomfordál a szobájából, és tisztes távolból hallgatja tovább az eseményeket.
- Valamit el kell mondanom a tulajoknak szemtől szemben. És tempósan, ha lehet.
Taehyung megragadta a bátyja karját, és sokatmondóan a szemébe nézett.
- Miről van szó? - kérdezte ő azonban bizalmatlanul. Elvégre, küldhettek még valakit, hogy lopja el tőlük az Arcanumot.
A képernyőn a fiú ingerülten beletúrt az ápolatlan fekete hajába, aztán felszisszent, és kihúzta a tincsek közül a kezét, amin vörös, helyenként véres csíkok húzódtak végig. Seokjin torka elszorult a látványra.
- Csak hadd beszéljek valakivel, aki itt lakik, és nem a komornyik, vagy ilyesmi!
Seokjin hezitált. Jó ötlet volt beereszteni valakit a telkükre, aki nyilvánvalóan ugyanarról a helyről érkezett, mint Chimmy?
- Engedd már be! - Taehyung kinyúlt, hogy megnyomja a kapu vezérlőgombját, de a férfi gyorsan a másik keze után kapott, és birkózni kezdtek.
- Tae! Nyughass már! - próbálta lefogni őt az idősebb.
- A fenébe is, mond ott valakinek valamit az a név, hogy Jimin?! - emelte fel a hangját a jövevény, mire a szobában mindenki lefagyott, és másodpercekig csak bámulták a képernyőt megkövülten. Vagy mégis jól gondolta.
- Hall valaki? - kérdezte a fiú, mire Seokjin visszaugrott a géphez, és lenyomta a megfelelő gombot.
- Nyitom.

Yoongi egy másodperccel később félrelökte a két testvért, és kiviharzott mellettük a szobából, ők pedig futottak utána. Egy kevésen múlott csak, hogy a legidősebb nem esett le a kinti lépcsőn a csúszós benti papucsában, de ez nem is érdekelhette volna kevésbé jelen pillanatban. Csak néhány lépésre jutottak a szökőkúton túl a sáros időben, amikor megláttak az úton közeledni egy sárga taxit. Az autó hangos csikorgással fékezett le előttük, és pattant ki belőle a korábbi fiú. Seokjin csak annyit tudott hirtelen felfogni, hogy az idegen arcbőre élőben sokkal betegesebben szürke volt, mint a képernyőn; az már el is tűnt a látóteréből, ahogy Yoongi a kocsi oldalának lökte őt a gallérjánál fogva.
- Mit tudsz Jiminről?! - kiabálta a másik arcába, az pedig csak tűrte a bánásmódot, és az egyik kezét ugyan felemelte egy pillanatra, de vissza is eresztette azt az oldalához egy másodperccel később.
- Ő a fiú, aki itt lakott veletek.
- Hazudsz! - A zeneszerző az ablaküvegnek ütötte a fiú hátát, mire az egy pillanatra lehunyta a szemét.
- Nem hazudok!
- Yoongi, hallgassuk meg, mit akar mondani... - próbálkozott Seokjin a jelenetet elnézve.
- Nem! Elmondta neki Chimmy, hogy egy Jimin nevű fiút keresünk! Hiába próbálkoztok, senki nem hisz nektek, ti...
- Kérlek, tényleg Jiminnek hívják! - vette könyörgőre az idegen.
- Bizonyítsd be! - Yoongi a földre lökte a fiút, és a mellkasa mellett térdelve, a koszos betonhoz szorította a másik vállait. - Gyanítom nem tudod, mert mind csak meg akarjátok szerezni azt a szart, ami tönkretette az életem!
Mielőtt még Jin elkaphatta volna a zeneszerző karját, az az öklét a fiú arccsontjába nyomta, aki erre felordított.
- Yoongi!
- Hyung!
A családfő megpróbálta visszafogni a fiatalabbat, de a zongorista őrült módjára próbált kiszabadulni a kezei közül.
- Hyung, Hyung! - futott feléjük Namjoon, és egy pillanatra meg kellett támaszkodnia a térdein, hogy elég levegőt gyűjtsön össze a megszólaláshoz. Yoongi végre szünetet tartott a vergődésben.
- A gép... Megnéztem, ahogy mondtad... És... Az előző belépés teljesen... Jogos volt.  - Az orvos lihegve próbálta értelmesen elmagyarázni a történteket. - Úgyhogy lekértem az eredményeket, és... A belépő neve... Park Jimin volt.
Jin elengedte Yoongit, aki lehuppant a betonra. Az idegen fiú feltornászta magát ülő helyzetbe.
- Ezt próbáltam elmondani. Úgy négyéves volt, amikor hozzánk került, és nem emlékezett a saját nevére, de bele voltak hímezve a ruháiba, innen tudtuk meg nevét.  Ez elég bizonyíték?
- Az ovinkban ez volt a szokás... Ez nem lehet igaz - suttogta Seokjin elhűlve. - Biztos vagy benne?
- Eléggé. Az ember, aki ideküldte őt, hogy lopja el azokat a valamiket, ő mondta el neki. Hogy egyike a testvéreknek itt. - A fiú nagy nehezen lábra vergődte magát.
- Ő tudta ezt?! Akkor meg miért tette? - Jin számára túl sok volt az információ. Hol volt most Jimin?  Miért jött ez a fiú ide? És mégis a leghülyébb kérdést tette fel, ami az eszébe jutott.

A fekete hajú az állával a mellettük álló taxi felé bökött. A férfi közelebb lépett, majd egy pillanatra hátrahőkölt, amikor meglátta, hogy a kocsi hátsóölésén egy eszméletlen fiú fekszik, a fél karját az autó padlójára ejtve.
- Mi történt vele? - pattant oda hozzájuk Namjoon, és már tépte is fel az ajtót, hogy bemásszon a fiú mellé.
- Meglőtték a vállán, és... Nem is tudom, hogy magyarázzam el...
Az orvos felemelte az egészségtelenül sápadt fiút a lapockájánál fogva, és óvatosan elhúzta a bőrétől a pulóver zöld anyagát.
- Ezek azok a ruhák, amiket én adtam Chimmynek. - Namjoon egy pillanatra aggódva felnézett a bátyjára, aztán már vissza is fordult a betegéhez. - Ez elég rosszul néz ki, reméljük nem fertőződött el, és...
A férfi beljebb nézett a pulóverben, így a fiú torka látható vállt Seokjin számára is. A bőre egy helyen vöröses árnyalatú feldagadt seb volt, az üzletember hirtelen nem is tudta mire vélni a sérülést.
- Ezek égésnyomok? - Az orvos kérdőn pillantott a másik megtépázott külsejűre, mire az hezitálva, de bólintott.
- Tulajdonképpen... Áram... Én nem tudtam semmit tenni érte, ők... Valamivel fenyegetniük kellett Jimint.  - A fiú úgy nézett ki, mint aki a sírás határán áll.
- Áram?! De hiszen ez egy gyerek! - Seokjin nem bírta türtőztetni magát, de hirtelen lefoglalta az, hogy Taehyung csapódott a jobb oldalába, és szorosan hozzábújt. A férfi átölelte őt, de egy pillanatra sem vette le a tekintetét a taxiról.
- Hol van most Jimin?
- A Telepen. Ott tartják, amíg bevizsgálják azokat a dolgokat, amiket el kellett volna lopnia, de azok hamisak. Ezért jöttem ide. Megmentett minket, nem hagyhatom őt magára.
Seokjin agyában cikázni kezdtek a gondolatok. Ki kellett hoznia a fiút onnan, ahová gyakorlatilag ő küldte el.

- Gyenge a pulzusa és lázas is, ami nem jó jel. - Namjoon kiszállt a kocsiból, és végignézett a társaságon. - Beviszem a kórházba. Ne aggódj érte, orvos vagyok.
Az utolsó szavait már a másik idegen fiúhoz intézte, aki megkönnyebbülten bólintott egyet. A férfi a taxisofőr segítségével a karjaiba vette a gyereket, és a szökőkúton túli autójához vitte. Jin egy pillanatra elbizonytalanodott, miért lenne nála a kocsi kulcsa, miközben pizsamában volt, de úgy nézett ki, Namjoon korábban magához vehette azt, amikor Chimmynek... Jiminnek adta a ruhákat. És ha már ez eszébe jutott...
- Yoongi - A férfi elengedte a kisebbik testvérét, hogy lehajolhasson a fiúhoz, aki egész idő alatt a földön ült, és nem szólalt meg. - Yoongi, jól vagy?
- Hogy lehetnék...? - suttogta a fiú elhaló hangon. - É-én elküldtem őt, nem ismertem fel, és... És... Jimin nem lehet életben, Jimin halott.
A fiú zihálva vette a levegőt és fogta meg a másik karját; Seokjin pedig egy pillanatra belegondolt, mekkora káosz is éppen az egész életük. Itt álltak pizsamában a parkolóban egy eszméletlen, és egy közel olyan rosszul kinéző idegen fiúval, Namjoon éppen arra készült, hogy egyedül hagyja őt, Yoongi közel állt a hiperventilláláshoz, Taehyung mellettük állva szipogott, ő pedig csak... El volt veszve, mihez kezdjen, de... A férfi egy pillanatra lehunyta a szemét. Nos, ideje felnőni.
- Yoongi, nézz rám, és próbálj meg megnyugodni, jó? Elmegyünk érte, és együtt mindent megoldunk, csak ne ess pánikba. Erre most nincs időnk.
A zeneszerző bólintott, és abban a pillanatban Namjoon fékezett le mellettük az autójával.
- Taehyung, te velem jössz - szólt ki az orvos a terepjáró lehúzott ablakából.
- Mi? Nem! - A tini hátrált egyet.
- Joonie-nak igaza van, mi elmegyünk Jiminért, de ez veszélyes lehet. Nem jöhetsz velünk.
- Nem érdekel. Kérlek, hadd menjek!
- Nem, Tae, nem érdekel, hány tinidrámát nézel, én nem engedlek a közelébe sem annak a helynek, ahová megyünk! - emelte fel a hangját Seokjin. - Elég felnőtt van itt, nincs szükségünk rád is; segíts Namjoonnak, hogy ne essen le a fiú az ülésről.
- Nem megyek - rázta meg a fejét.
- Kim Tae Hyung, minél később szállsz be abba az autóba, annál később tudunk elindulni, hogy hazahozzuk a szerelmedet; úgyhogy azt ajánlom, nyisd ki azt az ajtót, és csináld, amit mondtam!
Ez úgy tűnt, hatott, mert a tini egy nagy levegővétel után trappolva ugyan, de a kocsihoz sétált, és beült.
- Csak hogy tudd, gyűlöllek - szólt még ki, aztán lendületesen becsapta az ajtót maga mögött.
- Yoongi?
A zeneszerző felállt, és leporolta a nadrágját.
- Az én testvérem. Engem oda nem tudsz betenni. Veletek megyek - felelte teljesen összeszedetten a fiú.
Namjoon sóhajtott egyet.
- Hívj, amint megtudsz valamit.
Seokjin bólintott, aztán a testvérei eltűntek a kifelé vezető úton.
- És most? - kérdezte Yoongi. - El kell mennünk érte, ki kell hoznunk onnan.
- Lehetetlen - ingatta a fejét az idegen fiú. - És még van pár óránk. Bevizsgálják a szert, mielőtt bármit is tennének Jiminnel.
- Akkor először tervezünk, és aztán cselekszünk - bólintott Seokjin.
Szóval, most kezdődött csak a neheze.

Megjegyzések:

* Ajánlott zene:

https://youtu.be/f7dx1GgO7CI

* Igen, képes voltam pont itt abbahagyni.

* Ma boldog vagyok, láttam két Armyt Maglódon, V-s pólóban és J-Hope-os pulcsiban. Erősen vissza kellett fogni magam, hogy ne támadjam le őket.  :D

* Teóriák? :)

Ennyi, remélem tetszett, élllljen, 8 hónap után képes voltam eljutni a tetőpontig, taps, taps! ^-^ Most is köszönök előre mindenféle visszajelzést, és örülök minden olvasónak, köszönöm, hogy itt vagytok ilyen sok fejezet után is :)
Jövőhéten találkozunk, addig is szép hetet nektek!

~ Ally D