Ajánlott zene: Game of thrones -Light of the Seven - piano version (link lent!)

Mindenki némán várta, hogy a szétázott fiú végre megszólaljon.
Mire Jimin belépett a szobába, a többiek már mind odabent voltak. Seokjin az egyik sarokban ült, a helyiség íróasztala mögött. Ez volt az ő megszokott helye, mikor egyszerre akart dolgozni, és a többiekkel lenni. Namjoon és Taehyung egymás mellett ültek az egyik kanapén, a másikat üresen hagyták - talán Jimin részére -, de a fiú, ahogy lehajtott fejjel becsukta maga mögött az ajtót, egyszerűen a falnak dőlt, és ott is maradt.

A tini megtörölte az orra hegyét, szipogott egyet, és kinyitotta a száját, hogy mondjon valamit, de cserbenhagyták őt a szavak. Mégis hogy kellett volna felvezetnie ezt az egészet?
Az idő azonban sürgette, és a fiú egy mély levegőt véve, kicipzározta a táskáját, és amennyire óvatosan csak a reszkető ujjaival tudta, előhalászta a narancssárga folyadékkal teli üvegcsét.

A szobában megfagyott a levegő.
A többiek nagyra nyílt szemmel, megdermedve bámulták a kémcsövet.
- Ez... - Seokjin láthatóan nem talált szavakat, helyette csak felpattant a székéből, de nem lépett arrébb az íróasztalától.
- De hogy? És miért? A-a titkos részlegre nem lehet bejutni.
Jimin óvatosan elmosolyodott, felvéve az álcáját. Esővíztől cuppogó cipővel lépkedett a férfi elé, és az asztalára helyezte az üveget, majd a táskába nyúlva, a másik valódi felfedezést is az előző mellé helyezte.
- Chimmy...

- Sajnálom - vágott közbe a fiú a másikra felnézve, majd szembefordult a többiekkel. - Egy ideig azt hittem, hogy úgy cselekszem helyesen, ha ezeket elviszem azoknak, akik szeretnék.
- Oké, semmit nem értek - tette keresztbe maga előtt a karját Namjoon, és összeráncolt szemöldökkel dőlt előre a kanapén. - Ez itt tényleg az, amire gondolunk?
Jimin biccentett.
- Visszatértek az emlékeim, Hyung... - suttogta elhaló hangon, mire újabb kínos csend telepedett a helyiségre, és Jimin úgyis látta Taehyung hitetlenkedő, tányérméretűre nyílt szemeit, hogy nem mert konkrétan ránézni a fiúra.

- Én...
Mondd el nekik, hadd lássák a szörnyeteget, ami valójában vagy.
- Én azt hiszem, azok közül jöttem, akik megölték a szüleiteket. - Már nem bírta megállni, hogy a könnyei ne szökjenek meg a szeméből. A szüleinket.
A többiek csendben voltak. Talán túlságosan is csendben.
- Én ezt nem értem - suttogta Seokjin néhány hosszúra nyúlt másodperc után.

Jimin vett egy mély levegőt. Nem tudta, hol is kezdje, és hogyan fejezze be a történetét, vagy hogy mennyit mondjon el belőle, úgyhogy csak hagyta, hogy folyjanak belőle a szavak.
- Egy gengsztanyán nőttem fel, akik gyerekeket gyűjtenek, hogy legyen utánpótlás, és hogy az utcára küldjék őket lopni és koldulni.
A fiú térde megremegett a gondolatra, hogy ezek a mondatok valóban elhagyták a száját. A Telepről tilos volt beszélni, és bár senki nem tudhatta meg, hogy éppen mit tesz, mégis olyan érzése volt, mintha akármelyik pillanatban előugorhatna valamelyik felnőtt, hogy golyót repítsen a fejébe a folytatás előtt.

- Amióta az eszemet tudom, ezt csinálom. Dolgokat lopok, drogot árulok, és megteszek mindent, amit kérnek. És mikor megtudták, hogy itt vagyok, azt mondták, lopjam el ezeket - fogta rövidre a történetet. Már csak néhány perce volt, hogy visszainduljon a taxihoz.
- De mégis, hogy tehetted ezt?! - csapott az asztalra a legidősebb fiú, mire Jimin összerezzent , és tett egy hátráló lépést az ajtó irányába.
- Így van, azok után, hogy mindent elmondtam neked... - Namjoon is felállt a helyéről.. - Azt hittem, megértetted, milyen fontos számunkra ez az egész. Azt hittem, sikerült felfognod, hogy ezekért az üvegekért nekünk a szüleink meghaltak. Te pedig odaadnád nekik szabad akaratodból, mert... Mert azt mondták? Egyáltalán... Hogy jutottál be a laborba? A zárakat nem lehet meghekkelni.
- Mindent meg lehet hekkelni, Hyung - vágta rá a fiú. Minél határozottabb volt egy hazugság, annál valóságosabbnak tűnt, Jiminnek ez volt a specialitása. Nos, legalábbis jobb napjain.
Namjoon felhúzta a szemöldökét.

- Ne hívd őt többé hyungnak - sziszegte Min Yoongi a szoba legtávolabbi sarkából, aki ezidáig némán állt a falnak támaszkodva, és akit Jimin még a periférikus látásába se nagyon mert beengedni; most azonban kénytelen volt felpillantani a zeneszerzőre, akinek a jelenlétét igyekezett figyelmen kívül hagyni.
Yoongi gyilkos tekintettel meredt rá, mint aki ott helyben képes lett volna megfojtani őt.
Jimin nyelt egyet.
Még nem volt huszonnégy órája, hogy ugyanezzel a fiúval az ágyán ülve beszélgettek. Azóta erről a fiúról kiderült, hogy a testvére, és most itt volt az ideje annak, hogy ez a fiú megutálja őt. Mert Jimin képtelen volt kipréselni magából a szavakat, akármennyire szerette is volna sírva a másik karjai közé vetni magát, és jó kistestvérhez méltóan hagyni, hogy az idősebb megoldja helyette a problémát; nem tehette. Neki ott volt Jungkook és Hoseok, akikért el kellett mennie, és akik számítottak rá. Min Yoongi már rég lemondott arról, hogy Park Jimin hazataláljon.
Ő már nem várt rá.

Jimin pedig szégyellte magát; most, hogy Yoongi előtt állt, csak még jobban. Ha az idősebb így tudott nézni rá, mikor nem tudta, hogy a testvére, hát... Nem mondhatta el az igazat. Nem mondhatta el, hogy ez lett a szeretett kisöccséből, akiről olyan szépen beszélt, akit úgy szeretett, aki itt mindenkinek hiányzott. Annak a kisgyereknek négyévesen kellett meghalnia mindenki tudatában ahhoz, hogy ő ne rontsa el a saját mocskos valójával a képet, amit a többiek őriztek róla. Egyszerűen csak... Nem akarta, hogy csalódjanak. Elég volt az is, hogy Chimmy történetének így kellett, hogy vége legyen a Kim család számára. Nem kellett még Park Jimin nevét is bemocskolnia.

A fiú arcán megállíthatatlanul csorogtak a könnyek, ahogy felnézett Yoongi örökké fáradt arcára.
- Hyung...
- Engem se hívj többé hyungnak. Itt senki nem a hyungod - szakította őt félbe ridegen a zeneszerző, és lassan felé sétált. - Bolond voltam, amiért megbíztam benned. Soha... Soha senkit nem szoktam közel engedni magamhoz, ezt te is tudod. És egyszer... Egyszer az életben, mikor megteszem, biztosítod, hogy ez legyen belőle. Talán a többieket meg fogja győzni a sírás, és a bociszemeid, meg az állapot, amiben vagy, de nekem van eszem, mi ketten végeztünk egymással. Nálam mindenkinek egy dobása van. Hirtelen abban sem vagyok olyan biztos, hogy egyáltalán volt-e amnéziád, vagy csak játszottál velünk.
- Hyung, én...
Yoongi megragadta a fiú gallérját, és a néhány lépéssel arrébb lévő falhoz taszította a másik hátát.
- Soha. Többé. Ne. Merj. Így. Hívni. - A zeneszerző szemében Jimin most azt a tüzet vélte felfedezni, amit korábban csak akkor, amikor az megdobta őt egy párnával ingerültségében. - Nem tudod elképzelni sem, mit jelentenek ezek a kis szaros üvegek! Tízéves korom óta nincsenek miattuk szüleim, érted?! Egy árvaházban kellett hónapokon át élnem, úgy, hogy az utolsó emlékem az otthonomról a vérfürdő volt! És te csak úgy kisétáltál volna vele az ajtón. Nem hiszem el, hogy befogadtunk valakit, aki ugyanazok közé tartozik, akik... Undorodom tőled, érted?
Yoongi minden egyes szónál a falnak lökte a fiút a gallérjánál fogva, Jimin pedig hagyta magát, de végül felnézett, és keserűen a másik arcába vigyorgott. Mert akármennyire is utálta magát, és kedvelte az ittenieket, azok pont úgy fogadták a hírt, ahogyan ő azt várta. Elítélték őt, legyen csak tizenhét éves, és alig százhetven centi, nem számított, akkor is csak egy volt a Telep emberei közül. Valahol mégis reménykedett, hogy majd ők mások lesznek, hogy majd azt kérdezik, volt-e mit ennie odaát, hogy nem bántak-e vele túl keményen, hogy hol aludt éjszakánként. De az emberek mindig túl gyorsan ítéltek, és Jimint hirtelen elöntötte a düh.

- Mit tudsz te? Szerinted én ezt akartam? Szerinted én önszántamból tartozom közéjük? Ott nőttem föl, sosem volt választásom! Ha nem csinálok meg valamit, akkor mindenért tízszeres büntetést kapok, és nem érdeklik őket a részletek! Te talán egy árvaházban voltál hónapokig, de én az egész életemet egy bűzlő pincében éltem le, neked volt hová visszajönnöd, nekem viszont sosem volt otthonom! Veszekedhetünk, kinek volt rosszabb élete, de a végén az állás ugyanaz fog maradni. Nektek milliárdjaitok vannak, én pedig még a ruháimat is tőletek kaptam. Legyünk őszinték, ha nem egy márkás óra lett volna rajtam, amikor megtaláltatok, akkor ti sem fogadtatok volna csak úgy be.

A két fiú az ordibálástól lihegve nézett farkasszemet egymással. Jimin akármennyire is sajnálta a testvéreket, igaz volt minden szó, amit kiejtett a száján. Ő járt a legrosszabbul, pedig neki is ugyanaz a gazdagság járt volna, ami a többieknek, ugyanaz a lehetőségekkel és kényelemmel teli élet; és ez csak most tudatosult benne. A másik ház, a birtok fele... Az ő családjáé volt. És neki mégis a földön kellett aludnia tizenhárom éven keresztül.

- Tényleg azt hiszed, hogy ennyire felszínesek vagyunk? - suttogta Taehyung, aki most szólalt meg először az este folyamán. A fiú még mindig a kanapén ült, ökölbe szorított kezeit a térdein tartva hallgatta az eseményeket, és végig szomorú szemekkel nézte a szerelmét, de egyszer sem próbált meg találkozni a tekintetével. 
- Egy Gucci felsőben alszol... Mégis mi mást kéne gondolnom? - Jiminnek röhögni támadt kedve az egész jelenettől. Nem véletlenül gyűlölte mindig is a gazdagokat. Nem véletlenül hasonlította őket a plázákban kiállított karácsonyfák alatti ajándékokhoz, amelyeknek a csomagolásuk csillogó volt és gazdag, belülről azonban üresek voltak.
- Érdekes, mert én csak egy árva fiút látok, mikor magamra nézek. Ha két használt pólóm lenne összesen, de élnének a szüleim, sokkal boldogabb lennék, mint így - nézett fel Taehyung egy grimasszal az arcán. Hirtelen nem is szerelmespárnak tűntek, hanem idegeneknek.
- Nekem egy pólóm sincs. És szüleim sem.

A szobára csend telepedett.
Jimin is tudta, hogy csak a harag beszélt belőle, hiszen szerette ezeket az embereket, de ebben a pillanatban nem tudta kontrollálni az indulatait. Fáradt volt, kimerült, valószínűleg lázas, és minden porcikáját esővíz tartotta nedvesen. Csak le akart feküdni valahol a kertben, hogy eggyé váljon a sáros-mocskos talajjal, és soha többé nem kelni fel.

- De csak azért, mert a saját életed olyan, amilyen, nem vagy jogosult másokkal is aszerint bánni. Ezért olyan felháborító, hogy megpróbáltál tőlünk valami ilyen fontosat ellopni - szólt közbe Namjoon.
- Megvolt rá az okom...
- Igen, akkor világosíts fel! - szorított rá Yoongi a gallérjára.
Jimin hallgatott. Valahogy nem tűnt helyesnek elmondani, mi várt rá, vagy a barátaira most, hogy nem volt a kezében a küldemény.
- Hívom a rendőrséget. Akárhogy is, a segítségeddel elkaphatjuk a szüleink gyilkosait - kezdett kotorászni a zsebében a legidősebb fiú.
- Ne! - kiáltott fel pánikolva a tolvaj. Vissza kellett mennie a Telepre néhány percen belül. Ha kellett, hát átverekedve magát az összes ott lakón, de nem adhatta fel ilyen könnyen a barátait. - Ha ide is jönnek, nem fogok semmit mondani. Nem mondhatok. Egy szót sem. Csak engem juttatnátok rácsok mögé, mást senkit.
Yoongi felröhögött, és elengedte őt, Seokjin és Namjoon pedig csalódottan néztek rá.

- Menj innen. És többé ne is gyere vissza - köpte ki a zeneszerző a szavakat, és vetett egy undorodó pillantást a fiúra, aztán feltépte az ajtót.
- Várj! - lépett előre Namjoon, és nyelt egy nagyot, mielőtt a tinihez fordult volna. - Ha annyit nem is, legalább... Yoongi öccse. Azt mondtad, gyerekek vannak ott, és...
Jimin gyorsan dobogó szívvel nézte az orvost. Csak nem?
- Nem ismersz valakit? Aki nagyjából veled egykorú, és Park Jiminnek hívják?
- Megmondtam, hogy ne merje senki kiejteni a nevét ebben a házban! - csattant fel Yoongi a küszöbről, Jimin pedig fújtatott egyet.
- Nincs ilyen ember ott, és soha nem is volt - préselte ki magából a szavakat, mire a zongorista bólintott egyet, és bevágta maga mögött az ajtót.

Jimin látása újra elhomályosult. A bátyja utolsó szavai hozzá... És többé ne is gyere vissza. Nos, ettől nem kellett az idősebbnek tartania. A fiú szipogott egyet, és megtörölte a mandzsettájával az orrát.
- Nekem most mennem kell. Mindent visszaadtam, amit elvettem. Tényleg sajnálom, és... Köszönök mindent - mondta, miután egy kicsit összeszedte magát, és lehiggadt.
Kínos volt. Annyi kimondatlan dolog maradt a levegőben, annyi fel nem tett kérdés... De már így is elvesztegetett egy csomó időt. És ha a taxi nem várja a kapu előtt? És ha az éjszaka közepén váratlan dugó keletkezik, vagy balesetbe kerül? Mi lesz, ha nem ér oda időben? És mi lesz, ha időben odaér?

Senki nem mondott semmit, és Jimin ezt zöld lámpaként értelmezte, úgyhogy az ajtóhoz lépett, és a kilincsre helyezte a kezét.
- Nem tudnád csak megmagyarázni? Azt mondtad, megvannak az okaid - szólt utána Taehyung reménykedő hangja.
Jimin visszafordult, és egy szomorú mosoly kíséretében megrázta a fejét. Ez lesz az utolsó alkalom, hogy őt látod.
- Legalább az igazi neved mondd el. Kérlek.
A fiú ismét megrázta a fejét.
- Sajnálom, Tae.
- Akkor csak így kisétálsz az életünkből, és vissza se jössz? - hüppögött a fiú. - Megbeszéltük, hogy nyáron Párizsba megyünk... És...
- Tae, semmit nem fogtál fel abból, ami az előbb történt?! Akkor sem mennétek Párizsba, ha maradni akarna. A legtöbb, amit hajlandó vagyok megtenni most, hogy nem hívom azonnal a rendőrséget - szólt rá Seokjin az öccsére ellentmondást nem tűrő hangnemben. - És azt is csak azért, mert nem tudhatják meg, hogy létezik a labor.
- De...
- A bátyádnak igaza van, Tae. Én egy rossz ember vagyok. Nem maradhatnál a közelemben - zárta le Jimin a témát, és még mielőtt bárki újra megzavarhatta volna, kilépett az ajtón.

Senki sem akadályozta meg, hogy kisétáljon a házból. Nem kutatták át a táskáját, nem kényszerítették, hogy árulja el a nevét. Nem vártak tőle semmit. Még maga Jimin is meglepődött, milyen könnyen elengedték őt a többiek, milyen könnyen megváltak tőle. Talán mert nem bíztak meg olyan könnyen az emberekben, mint ahogy ő azt korábban hitte, talán csak ő nem érdemelte meg a bizalmukat. Logikus is volt, elvégre ő maga sem tudta, ki volt valójában. Egy pillanatra el kellett mosolyodnia, amikor eszébe jutott, hogy valószínűleg a legrosszabb ötletüknél is durvább volt a valóság. Még számára is furcsa élmény volt, amikor visszataláltak hozzá a múltbéli emlékei.
És senki nem tartotta vissza. Habár Taehyung szóban megpróbálta őt marasztalni, végig a kanapén maradt. Yoongi utálta. Seokjin elküldte. Namjoon...

- Chimmy! - Jimin megpördült a tengelye körül. A ház már csak a távolból látszódott az úton, ahol éppen a kapu felé sietett, és ahol Namjoon loholt nem messze tőle. A fiú visszanézett a válla felett, azon gondolkodva, hogy talán menekülnie kéne, az orvos azonban néhány méterre tőle, megállt.
- Vidd el ezeket - nyújtott maga elé egy fehér zacskót, mire Jimin felvonta a szemöldökét.
- Gyógyszerek. Én csak... Nem helyeslem, amit tettél, és sosem fogom megbocsájtani neked, de... Orvos vagyok. Neked pedig agyrázkódásod van, és ahogy elnézem, lázad is. És dideregsz az átázott ruháidban. Nem engedhettelek csak így elmenni. Van benne egy melegítő, és egy zöld pulóver is, hogy át tudj öltözni. És néhány más gyógyszer, mert... Ha ruháitok nincsenek, gondolom ilyesmi sem.
Jimin legszívesebb újra elsírta volna magát, de ezúttal sikerült kordában tartania az érzelmeit.
- Köszönöm - bólintott egyet, és visszasétált, hogy elvegye a csomagot; az orvos pedig egyszerűen hátat fordított neki, miután a fiú biztos kézzel fogta azt, és sétálni kezdett az ellenkező irányba.
Namjoon... Namjoon egy rejtély volt. 

Jimin visszafordult a kapu felé, és újból futni kezdett. Időközben elállt az eső, így már csak a tócsákból felcsapódó esőcseppek nedvesítették a nadrágja szárát; és bár a Nap még javában a Föld egy másik részén járt, a horizonton már kezdett világosabbá válni az égbolt.
A fiú szívéről valahol egy nagy kő esett le, hogy nem volt nála egyetlen veszélyes felfedezés sem; másrészt azért is, mert Kim Taehyung még véletlenül sem fogja az egész életét melodrámai főszereplőként a múltban eltűnt szerelme utáni vágyódással tölteni; mert most már ő is tudta, hogy Jimin nem érdemelte meg az érzelmeit.

A taxi hűségesen parkolt a vaskapu előtt, és Jiminnek az ablakon dörömbölve kellett felébresztenie az ülést hátradöntve alvó sofőrt.
- Elvoltál egy jó darabig... - pillantott az órára a férfi. - Minden rendben, Kölyök? Azt hittem, legalább átöltözöl, vagy valami.
- Ugyanoda megyünk vissza, ahonnan jöttünk - ignorálta a kérdést a fiú. - Hajtson olyan gyorsan, amennyire csak tud. Kifizetem a büntetését előre. 

Jimin a műszerfalon világító órára nézett. Még mindig biztos volt benne, hogy kicentizve ugyan, de időben oda fog érni a Telepre.
- Tudna adni egy tollat? - hajolt oda a férfihez, aki mosolyogva hátranyújtotta neki az íróeszközt.
Jimin ráfirkantotta mindkét üvegcsére a megfelelő latin kifejezést.

A kérdés csak az volt, volt-e értelme egyáltalán időben odaérnie.

Megjegyzések:

* Ajánlott zene:

https://youtu.be/OCqMDeD6Fmc

* valahogy nem tudok elszakadni Gucci-Tae-től

* Zűr a paradicsomban, Yoongi lost his sh*t

* Néhány napja kaptam a történethez egy nagyon szép rajzot. Most először fordult elő, hogy ilyen történt velem, és majd' kiugrottam a bőrömből, mikor egyik reggel olvastam az üzenetet. Köszönöm szépen, _petrakatona_-nak a gyönyörű rajzot, és a hatalmas megtiszteltetést! <3

Köszönöm szépen mindenkinek az olvasást, a visszajelzéseket, remélem tetszett a rész (ezen a ponton már tuti meg akartok fojtani :D ) ♥ A héten vasárnap pont nem vagyok itthon, úgyhogy a feltöltés hétfő-kedd  folyamán várható. Vagy amikor befejezem ^-^

~ Ally D