Ajánlott zene: BTS - Sea - piano version (link lent!)

Jimin benyitott a labor ajtaján.

A csempék, a falak és gyakorlatilag minden hófehéren világított odabent, a tininek mégis nehezére esett nem a sötét vérfoltokat keresni a szobában, amiket már réges-rég eltüntettek onnan. Minden úgy állt ott, ahogy korábbról emlékezett rá. Érintetlenül, elhanyagoltan, mintha soha senki nem használta volna a fehér szobát... Ami igaz is volt az elmúlt tizenhárom évre.

Nos, ez volt a hely, ahol a szüleit megölték, itt dőlt el az ő életének további sorsa. Egy pillanatra átfutott az agyán a gondolat, hogyan történhetett volna másképp.
Az orvos elmondta neki, hogy azért volt itthon Yoongi öccse a szüleivel, mert éppen meg volt fázva. Talán, ha csak nem kapott volna el valamilyen betegséget, most ő is odafent aludhatna teljes joggal az emeleten, a többi árva testvérrel. Hirtelen megjelent előtte a kép, ahogy kétujjas kesztyűvel végigsimít a lépcső korlátján a bejárat előtt. Hát mégsem a képzelete játszott vele, amikor első nap, mikor ideköltözött, megjelent az elméjében a jelenet. Így már világos volt. Jimin egy keserű mosollyal vette tudomásul a többi jelet is, amik hirtelen mind eszébe jutottak. Yoongi ölelése, a vacsoránál elképzelt család, az, hogy a zeneszerző a testvérét látta benne... Ettől csak még hihetetlenebb volt az egész, mert... Hogy lehettek ennyire vakok? Most már, hogy valaki megmondta neki a rejtvény megfejtését, a képlet olyan egyszerű volt, mint összeadni kettőt meg kettőt, de egész idáig elsiklottak az egész felett, mondván nincs is mit megfejteni. 

A tekintetét a kabinhoz emelte. Odabent egy állványra voltak kirakva különböző kémcsövekbe, és lombikokba a kemikáliák, pont úgy, ahogy ő arra emlékezett. Néhány üvegcse, amiért emberek az életüket áldozták.

Közelebb lépett az építményhez, de azt mindenhol átlátszó fal vette körbe, sehol nem talált rajta zárat, vagy ajtót.
- Mégis hogy jussak be ide? - fúrta végig frusztráltan az ujjaival a tincseit, mire az üveg halvány sötétkék színben kezdett világítani. Jimin hátrahőkölt.
- Üdvözöllek - szólalt meg egy gépies női hang valahonnan a mennyezet felől. - Amennyiben be szeretnél lépni a privát laborba, kérlek helyezd a megfelelő helyre a kezed, majd tartsd ott, ameddig egyéb utasítást nem kapsz. Figyelem! Az ajtó csak akkor nyílik, ha belépésre jogosult személy veszi igénybe a biztonsági rendszer kikapcsolását. Minden egyéb esetben, a gép automatikusan értesíti a megfelelő hatóságokat. 

Jimin meglepődve hallgatta végig a szöveget. Tényleg létezett ilyen technológia a kétezres években? Persze, nem sokat értett az informatikához a Telepen élve, de elég elektronikus eszközt lopott már ahhoz, hogy némi fogalma legyen arról, hol is tart éppen a fejlődés.

Ahogy a gép beszélt, a fiú megpillantott egy fehéren villogó kéznyomot, ami azt jelentette, oda kellett helyeznie a saját tenyerét. Attól nem félt, hogy a gép valóban értesítene valakit, ha mégsem kapna belépési engedélyt, ez nyilvánvalóan üres fenyegetés volt. A hatóságok nem tudhatták meg, mi folyik ebben a laborban, ha mégis így lett volna, talán még azelőtt megérkezett volna a rendőrség, hogy megölik a Kim és a Min szülőket, és akkor nem Yoonginak kellett volna rátalálnia a holttestekre.

Gondolkodás nélkül helyezte rá a fehér részre a kezét. A gép egyből pittyegni kezdett, egy sötétebb fénycsík pedig oda-vissza szkennelte a kézlenyomatát. Az üvegen oldalt kis - Jimin számára értelmezhetetlen - ikonok jelentek meg, mellettük pedig egyre több pipa jelent meg. Hirtelen apró szúrást érzett a középső ujjában, és a tenyerét a helyén tartva, próbált meg bekukucskálni az üveg belsejébe, hogy mi folyik ott éppen.
- Hű - húzta fel a szemöldökét, ahogy meglátta a vércseppet, ami éppen az átlátszó falon keresztül csúszott a padló felé, valószínűleg egy az alatti vizsgálóeszközbe.

- Biztosan ki akarja nyitni az ajtót? - szólalt meg a női hang újra, amitől Jimin megugrott, aztán vett egy mély levegőt.
- Igen - felelte határozottan, Jungkookra gondolva. Ez volt az egyetlen lehetősége, hogy megmentse a fiút.
Egy újabb ikon mellett jelent meg a kis zöld pipa.
- Park. Ji. Min. Belépés engedélyezve.

Park. A fiú már el is feledkezett róla, hogy Yoongi megváltoztatta a vezetéknevét, ő pedig sosem gondolt úgy magára, mint akinek van egyáltalán teljes neve. Ő mindig csak Jimin volt, se több, se kevesebb. Esetleg Kölyök, Hasznavehetetlen, Hülyegyerek, Hé Te... De sosem valaki, aki teljes jogú ember azáltal, hogy igazi neve van. Még a Kimeknél is csak Chimmy volt. Az egész olyan szürreálisnak tűnt, úgy gondolni magára, mint emberre szülőkkel, testvérrel, vezetéknévvel... Valahogy nem ő volt.

Időközben a fülke egyik része kivált a többi közül, és a padlóba csúszott, szabad bejárást engedve ezzel a fiúnak. Jimin már semmin nem tudott csodálkozni. Nem is akart. Csak elvinni a szert a Telepre, aztán vagy megöletni magát, vagy véget vetni a saját életének. Ő már nem akarta ezt az egészet, ezzel a nappal teljesen besokallt. Többé nem tudta, ki is volt ő valójában, és kihez tartozott, de ezen a ponton, már nem is szerette volna megtalálni a választ. A mostani tetteinek olyan komoly következményei lehettek, amiket ő már nem akart megérni. Többé nem volt elég egy bocsánatkérés, ha valóban egy biológiai fegyvert készült odaadni az egyik, ha nem a legnagyobb gengszterbandának Koreában.

És mégis, mi mást tehetett volna?
Jimin egymás ellen csatázó gondolatokkal, és remegő kézzel ugyan, de elővette a táskát, amit a Telepen kapott, hogy megnézze a cetlit. Arcanum - volt ráfirkantva a papírra bizonytalan kézírással.
A kabinba lépett, és pásztázni kezdte az üvegcsék címkéit, míg meg nem találta azt a kettőt, amit keresett. Óvatosan húzta ki az első kémcsövet a tartójából, és tartotta a fény felé egy pillanatra, hogy jól megnézhesse. Tulajdonképpen vicces, mennyire úgy nézett ki a dolog, mint a reggeli narancsleve egyszerű földdel összekeverve. És mégis mennyire mást jelentett számára...
Jimin elhessegette magától a gondolatot, és gyorsan, de azért odafigyelve, a táskája egyik vékony fakkjába csúsztatta az üveget. A következő kémcsőben átlátszó folyadék volt, talán egy kis kékes árnyalattal, de a fiú már nem gondolkozott túl sokat a szerek kinézetén, csak ezt is beillesztette a helyére, hogy indulhasson.

Másfél óránál tartottak, neki pedig legalább húsz perc kellett, hogy a taxival a Telep épületéhez visszaérjen, és nem akarta kicentizni az időt, miközben az Jungkook egyik karjába kerülhetett.
Becipzározta a táskát, és kifordult a kabinból, ami azonnal becsukódott mögötte.
- Viszlát, Park Ji. Min - hallotta a női hangot.
A fiú sietős léptekkel trappolt végig a laboron, de megtorpant, amint egy üres kémcsövekkel teli polc került a látóterébe. 

Ha... Ha nem is tudta kikerülni, hogy odaadja a találmányt a gonosz oldalnak, talán nem kellett az egészet odaadnia. Talán, ha csak az ellenszerből néhány cseppet meghagyott volna, hogy odaadja azt valakinek, máris az emberiség segítségére lett volna egy olyan rosszban, amit a saját meggondolatlansága okozott.
Jimin a polchoz lépett, és levett két üvegcsét a tartóról, majd azt is a táskájába helyezte, arra gondolva, hogy a kocsiút során elintézi majd a dolgot.

*

Az elkövetkező néhány perc teljesen ködössé vált számára. A feje továbbra is fájdalmasan pulzált, a leizzadt bőréhez tapadó átázott ruhái miatt nem csak a keze, hanem az egész teste megállíthatatlanul remegett, ő pedig kezdte egyre inkább átengedni magát a rosszullétnek most, hogy már nem kellett koncentrálnia.

A térdei betonhoz ütközése volt az, ami kirántotta őt a kábulatából. Az egyik kezével megtámaszkodott a talajon, hogy ne dőljön tovább, és felnézett a maga előtti útra. Féltávon volt a kapu, és a ház közötti részen. Előhúzta a telefonját, és megnyugodva konstatálta, hogy csupán néhány perc telt el azóta, hogy kilépett a pincéből. Még mindig volt egy bő órája odaérni a Telephez, így megengedett magának néhány másodpercet, hogy a zihálása alábbhagyhasson. Futott volna? Egy pillanatra a szeme elé emelte a nedves aszfalttól koszos kezét, hogy összeszedhesse magát.

Már éppen felállt volna, a tenyerét újra a talajra ejtve, amikor az út melletti földes részen akadt meg a tekintete. Az egyik üvegcse úgy nézett ki, mint homok és narancslé. Majdnem elnevette magát az őrült terven, ami a másodperc töredéke alatt fogalmazódott meg benne. De meg kellett próbálnia. Ha egy kevés esély is volt rá, hogy a káposzta is megmaradjon, és a kecske is jóllakjon, adnia kellett neki egy esélyt, akármekkora közhelynek is tűnt ez. A kezével a sáros földhöz nyúlt, amit továbbra is vert az eső, és a körmeivel kaparni kezdte azt. Tudta, hogy ez így sosem lesz tökéletes mása az eredeti folyadéknak, de a Telep emberei utoljára több, mint egy évtizede láthatták ezt az üvegcsét, így kizárt volt, hogy pontosan emlékezzen rá bárki, hogyan nézett ki a szer.

A felkapart földből egy darabot az egyik üres kémcsőbe helyezett, és jobb ötlete nem lévén, visszaindult a házba. Ha nagyjából háromnegyed órán belül elintézte a küldetését, még mindig odaérhetett időben. Onnantól kezdve pedig csak a szerencsére volt bízva a sorsuk. Ha a Telep emberei megengedik nekik, hogy Jungkook és Hoseok elmenjen, és csak ő maradjon ott, vagy talán mind a hármukat szabadon engednék, még mielőtt rájönnének a dologra... De muszáj volt. Muszáj volt, mert abban a táskában egy biológiai fegyver volt, és ez csak most tudatosult benne teljes erejével, most, mikor már volt egy B-terve. Korábban mindig elhessegette magától a gondolatot, azzal a még szörnyűbbnek tűnő képpel a fejében, hogy a barátai végtagok nélkül fekszenek holtan a kínzószoba padlóján, de ha objektíven nézte a dolgot, ez közel sem lehetett olyan szörnyű, mint a kormányt fenyegető Telep vezetőinek gondolata. Nem tehette tönkre az egész országot. És Jimin hirtelen megértette, a szülei miért hagyták, hogy megöljék őket, miért nézték végig, ahogy bántják a gyereküket, miért hagyták inkább árván a fiaikat, minthogy kiengedjék a kezük közül a szert. Talán mégis valójában a fiuk volt, mert ő is éppen valami hasonlóra készült.

Ahogy haladt vissza a ház felé, egyre inkább biztossá vált a dolgában, egyre inkább belenyugodott a gondolatba, hogy ha kell, képes lesz feláldozni a barátai életét. Mert kettő még mindig kevesebbet ért, mint milliók, és ő ezt tudta jól. Még ha ezt a kettőt szerette is.

Jimin berontott a konyhába, és a hűtőt feltépve, kikapta onnan a kedvenc reggeli üdítőjét. A mosdókagyló felett óvatosan a kivett kémcsőbe irányította a narancssárga innivalót. Az édes illattal még így is kezdenie kellett azonban valamit. Az egyik alsó polchoz lépett, ahol a tisztítószereket tartották, és abból csepegtetett bele az üvegcsébe, amelyiknek a legjobban utálta a maró szagát. Amikor Seokjin, vagy az egyik szobalány azzal takarított valahol, ő mindig befogott orral kellett, hogy átmenjen egy másik szobába, ezért tudta pontosan, melyiket kell használnia. A hűtőszekrény halvány fénye felé emelte az üvegcsét. Egy kicsit túl sűrű volt a folyadék, ezért engedett bele egy kevés vizet a csapból. Természetesen nem lett tökéletes az eredmény, ő mégis bólintott egyet magának, és a következő kémcsövet is megtöltötte vízzel, amihez egy másik tisztítószerből adott egy keveset a kékes szín érdekében. Közben a szíve végig a torkában dobogott, és minden apró neszre a folyosó felé kapta a fejét, hiszen Yoongi szobája gyakorlatilag néhány lépésre volt, és a többiek is akármikor megéhezhettek az éjszaka közepén. Még a saját árnyékától is hátrahőkölt néhányszor, mikor meglátta azt mozogni a szeme sarkából.

- Aaah, túl sok macera - ingatta a fejét a fiú, amikor rájött, hogy még a valódi szerekkel is kezdenie kell valamit. Elvégre, nem hagyhatta csak úgy szabadon őket, de közben nem lett volna ésszerű az sem, ha elviszi őket magával a Telepre, és...

- Chimmy...?

Jimin esküdni mert volna rá, hogy a hang hallatán kihagyott egy ütemet a szívverése. Hogy nem hallotta meg...?
Egy pillanatra teljesen ledermedt, még mindig háttal állva az őt megszólító személynek. A kezei ismét remegni kezdtek, ahogy rászorított a táska pántjára, és a fogaival erősen bele kellett harapnia az alsó ajkába, hogy elég erőt érezzen magában ahhoz, hogy megforduljon. Óvatosan pördült meg a sarkain, és először fel sem mert nézni az orvosra, csak hagyta, hogy minden porcikáját átjárja a pánik.

- Miért nem alszol? - Namjoon a villanykapcsolóhoz lépett, és fénnyel árasztotta el a helyiséget, majd mikor meglátta, milyen állapotban van a fiú, egy meglepett "o" hang hagyta el az ajkait.
- Mi ez a ruha? Jól vagy? Csöpög rólad a víz... - A férfi közelebb lépett, mire Jimin hátrálni kezdett, és lehajtotta a fejét. A vizes tincsei függönyként hullottak az arca elé, eltakarva azt az aggódó orvos elől.

A fiú egy másodperc alatt felmérte a helyzetet. Tulajdonképpen még jól is jött az, hogy egyszerűen odaadhatta a kémcsöveket valamelyik testvérnek. Ugyanakkor... Annyira nem így tervezte... Nem akarta megmondani az igazat, még a töredékét sem akarta a Kimek, vagy Yoongi tudomására hozni. És valahol mégis beszélni akart velük, adni egy lezárást a dolognak, elmondani, milyen rossz ember ő, hogy mennyi szörnyűséget tett, hogy tudja, kik ölték meg a szüleiket; azt akarta, hogy megvessék, hogy elítéljék, hogy bántsák őt... Mert ezt érdemelte. Mert így nem búslakodnának utána egy életen át, Tae nem hordozná örökké a szívében, Yoongi nem veszítene el még valakit, akit megkedvelt, és neki mindegy volt, hogy utálják-e, mert az csak őt bántotta volna, és nem a többieket .

- El... El kell mondanom valamit - suttogta rekedt hangon a fiú, és most először nézett fel Namjoon szemébe, aki nyugtalan pillantással meredt vissza rá. - Szólnál a többieknek?
Az orvos nem szólt semmit, nem kérdezte meg, miért hajnali négy előtt kell a fiúnak beszélnie a családdal. Talán Jimin hanghordozása volt az, ami arra késztette, hogy egyszerűen bólintson, és elinduljon felébreszteni a többi testvért. Bizonyára azt gondolta, hogy visszatértek a tini emlékei.
Nos, nem tévedett.

- A nappaliban találkozunk.
Jimin hálás volt, amiért az egyik földszinti helyiséget mondta az orvos, ugyanis abban nem volt biztos, hogy képes lett volna-e felmászni a lépcsőn át az emeletre, miközben így is hintázott előtte a szoba, és mindene remegett a kimerültségtől, és az idegességtől.
Mielőtt a nappaliba vonszolta volna magát, gyorsan az órájára pillantott. Még mindig elég ideje volt, de sietnie kellett a beszélgetéssel.
Percekkel később összecsuklástól fenyegető térdekkel lépett be a fő helyiségbe, gondolatban felkészítve magát arra, hogy szembenézzen a családdal, amely csupán néhány órával ezelőtt teljesen mást jelentett számára, mint most, hogy tudta az igazságot.

Megjegyzések:

* Ajánlott zene:

https://youtu.be/sUl3sG3MgRs

* Itt az elmaradt rész, de ma este, vagy holnap felrakom a mostanit is. Elnézést a késésért ^-^

* Jár a keksz annak, aki utánajár, mit jelent az arcanum.

* Jimin húzza itt az időt... D':

Bocsánat a csúszásért, túl sok volt a tennivalóm mostanában, a maradék időben meg a melegtől haldokoltam, és nem tudtam magam rászánni rendesen az írásra, de itt vagyunk ^-^ Köszönök most is minden visszajelzést, és ha minden igaz, este vagy holnap találkozunk <3

~ Ally D