Ajánlott zene:  Covet - Sea Dragon (link lent!)

Jimin szemei előtt az egész jelenet összefolyt, és érthetetlenné vált. A könnyein keresztül alig látott valamit, és a fülében lévő csengés hangja összemosódott Jungkook sikolyaival és könyörgésével. Racionálisan tudta, mi lenne a helyes döntés: feláldozni három életet - az ő életüket- azért, hogy megmentsék sok más ember egészségét; azt tenni, amit a Kim testvérek és Yoongi szülei is. Ha ők képesek voltak erre, hát ki volt ő, egy senkiházi gengszterpalánta, hogy semmibe vegye azokat az embereket, és értelmetlenné tegye a halálukat?

Persze nem minden mehetett mindig a terv szerint. Így találta magát Jimin egy férfi karjai között vergődve, pont azokat a szavakat kiabálva, amiket a Telep emberei hallani akartak. Az agya egyszerűen kikapcsolt, amikor Jungkook fuldokolni kezdett a fájdalomtól, ő pedig megszűnt ésszerűen gondolkozni. Ha őt magát bántották volna, a megtörés sosem következett volna be, csak hagyta volna, hadd tegyék vele, amit akarnak. Hirtelen értelmet nyert, miért kellett a Telep gyerekeinek egymást felnevelniük. Hogy legyen gyenge pontjuk. Az emberek kegyetlenebbek, és számítóbbak voltak, mint azt hitte volna.

Ő pedig meggondolatlanabb.
Az egyik pillanatban még mindig az egész... Szörnyű jelenet hatása alatt volt; felfordult gyomorral és torokban dobogó szívvel, zúgó füllel tartotta őt állva a szkinhed az erős karjaival, miközben ő az ájulás határán állt a sokk miatt, amikor... A következő másodpercben pedig már ki is mondta nagyjából az egyetlen olyan dolgot a családról, amit titokban kellett volna tartania. Egy pillanatig nem is tudott reagálni a saját felelőtlen szavaira, aztán hirtelen teljes pánikba zuhant a gondolattól, hogy most majd nyomhat fegyvert valamelyik barátja hátához, hogy az kinyissa a kabint neki. Mégis mit fognak róla gondolni? Nem elég, hogy olyan ember, amilyen, de ha a többiek ezt még meg is tudják, akkor sokkal rosszabb lesz az egész, és...

- Nocsak-nocsak. Akkor nagyon nagy szerencsénk van, hogy éppen az egyik testvérrel beszélek. 

Jimin fókuszálatlan pillantással nézett fel az öregemberre. Fogalma sem volt, miről beszél a férfi.
- Mi? - suttogta. Néhány másodperccel később már kezdett ébredezni benne a felismerés, de egyelőre még nem jutott el addig, hogy fel is fogja, mit jelentettek a szavak.

- Tizenhat éve, hogy a kormány titkos fejlesztéseinek területén dolgozó emberünk jelentette a különleges kísérletet - kezdett bele a történetbe az öregember. - Minden fincsi dolgot elvihettek ezek a tudósok az otthonukba. Járványokat terjesztő fertőző ágenseket, halálos kórokat. És persze kétélű fegyverek voltak azok a dolgok is, amiket felfedeztek, de mi mégis valami többre vágytunk. Valamire, ami igazán nagyot tudna ütni, valami fatálisra. Aztán, valamikor három évvel később jött a hír: megvan, amire vártunk. Óriási mutáns vírus, ellenszerrel együtt. Ha valakinek az a kezébe kerül, azt fertőz meg, majd tesz egészségessé, akit csak akar. Akinél ott van, azé a hatalom. Természetesen ők ebből a mutáns vírusból jót akartak kihozni, szervezeteket reagáltatni rá, majd a kialakult védelemből vakcinát készíteni, hogy más, rokon betegségeket tudjanak vele gyógyítani. Őszintén, nem értek igazán ehhez az orvosi maszlaghoz.

Jimin elhűlve hallgatta a férfit, és csak arra tudott gondolni, mi lesz a vége a történetnek. Gyilkosság. Kudarcba fulladt kísérletezés. Vér. Gyerekek, akik soha nem ismerhették meg rendesen a szüleiket. Egy életen át tartó trauma, és egy halott testvérMin Yoongi számára... Hacsak nem...

- Szóval összeszedtük a csapatot, kimentünk, fegyvert fogtunk négy felnőttre, levittük őket a pincébe, aztán... Semmi. - Az öregember ingerülten csapott egyet a villamosszékre az öklével, mire a félig ájult Jungkook összerándult félelmében. A fiú elfordította a fejét a férfi felől, és összeszorította a szemét, mintha attól tartott volna, hogy a következő ütés rajta fog landolni.

- Egy elzárt részen tartottak mindent, ami nekünk kellett, és az istennek sem nyitották volna ki azt a zárat. Mivel a kormány fejlesztői részén voltak, olyan biztonsági berendezést kaptak, amit akkor esélytelen volt meghekkelni, lévén nem is tudtunk a létezéséről. Hiába kényszerítettük őket arra, hogy nyissák ki, megpróbálták, de nem engedte be őket a rendszer. Hormontermelést nézett vérmintából, pulzusszámot, és minden hülyeséget, ami gyakorlatilag leszűrte, hogy nem szabad akaratukból akartak bemenni oda. Igazából nem is próbálkoztak, ha szerették volna, be tudtak volna jutni. Inkább bolond módon végignézték, hogy a gyerekük fejét a falba verik, majd meghaltak; nekünk pedig ott maradt a szemünk előtt, amit akartunk, és mégsem tudtuk megszerezni azt. Mielőtt meghaltak, elmondták, hogy más nem tudja kinyitni az ajtót, csak ők. Nos, mint most kiderült, ez hazugság volt. Mindenesetre, mi jobb ötletünk nem lévén felkaptuk a gyereket, akivel zsaroltuk őket, hátha az mégis tud valamit; balszerencsénkre azonban, amikor felébredt itt az alagsorban, a kölyök a saját nevére sem emlékezett.

A férfi elsétált Jungkooktól, és megállt Jimin előtt, hogy rendesen a szemébe nézhessen. A fiú nagyra nyílt tekintettel meredt rá.
- Egészen addig azt hittük, semmi esélye a dolognak, amíg el nem mondta ez a másik, hogy hová tűnt a mi kis Jiminünk. Elvégre, csak nem véletlenül talált haza, nem igaz? Talán tud valamit... Nos, ahogy elnézlek, az emlékezésben tévedtem, de abban nem, hogy határozottan a segítségünkre lehetsz. Tizenhárom, nem is, ha úgy vesszük, tizenhat éve várok erre a pillanatra, és már olyan közel van, hogy szinte érzem a kezemben a hatalmat.

Az öregember elmosolyodott, és ökölbe szorította a kezét a gondolatra. Jimin összeszoruló torokkal próbálta megemészteni az összes információt, de az agya mintha elutasította volna az egész helyzetet. T-tényleg ő volt Yoongi testvére? Lehetséges lett volna? De... De hogy? És erre hogy nem jöttek rá? Miért nem ismerte fel senki? Miért nem hallotta soha a fiú nevét, amiből rájöhetett volna, hogy nem látott fényképeket? Volt ennek értelme? Talán a férfi hazudott, talán nem is volt igaz, nem, nem lehetett az, mert... Mert az mindent csak sokkal szörnyűbbé tett volna. És mégis... Mi oka lett volna hazudni? Honnan tudta volna a történetet, ami pontosan illeszkedett Namjoon elbeszéléséhez? Honnan...? Te jó ég... Azok az emberek nevelték fel, akik megölték a többiek szüleit... Az ő szüleit... És ő mégis bekerült hozzájuk, és ők kedvesek voltak vele, miközben... Miközben ő is csak egy volt az itteniek közül. Legalábbis most már biztosan.

- Hát ennyire fontos Istent játszani? - hallotta a ketrec felől a szinte suttogva feltett kérdést, ami mégis teljes súlyával a levegőben maradt a néma szobában. Jimin Hoseok felé fordította a fejét, és élőhalottként meredt a fiúra, aki nagyra nyílt, szomorú szemekkel nézett vissza rá.

- Nem értitek... - csóválta a fejét a férfi. - Egyvalami fontos ebben a világban, és az a hatalom. Ezért nem lesz belőletek soha senki, mert ezzel nem tudtok azonosulni. És éppen ezért... Biztosra szeretnék menni.
Az öregemben odasétált az egyik falhoz, és a fegyverekkel teli polc tetejéről egy kis táskát vett elő.
- Ebben kell elhoznod nekem a kabinból a dolgokat. Találsz benne egy cetlit, amire rá van írva a szer neve, amit el kell hoznod. Kettő ilyen üvegcse lesz. Se más, se több, se kevesebb. Csak az a kettő - a férfi Jimin kezébe nyomta a fekete anyagot, ami kifejezetten kémcsövek szállítására volt alkalmas. - Három órát kapsz. Ha addig nem érsz ide, a negyedik óra első percében Mr. Kang odasétál ehhez a fiúhoz, és tőből levágja az egyik karját.
Jungkook eltorzult arccal nézett fel, Jimint pedig teljes testében kirázta a hideg.
- M-mi? - kérdezett vissza remegő hangon.
- Az ötödik óra első percében a másik karja következik - folytatta a férfi kegyetlenül. - Majd így tovább a lábaival. Ha már egyetlen végtagja sem maradt, akkor a másik fiúval történik majd ugyanez. Ha nem térsz vissza, mindketten nyomorékok lesznek, és hagyjuk őket elvérezni. Persze, ha időben visszaérsz, a fiúk elmehetnek. Sőt, mind a hárman szabadok vagytok, ha elhozod, amit kértem. Szabadok. Örökre.

A férfi Hoseok felé sandított.
- Na ilyen érzés... Istent játszani.

***

Jimin bukdácsolva próbálta megtalálni az egyensúlyát, ahogy az izmos férfi kilökte őt a járdára a Telep épülete előtt, majd hangos puffanással becsukta maga mögött az ajtót.
A fiú támaszként a kőfalhoz fordult, hogy állva bírja tartani magát, nem törődve az esővel, ami néhány másodperc alatt teljesen eláztatta a fekete ruháit.
Jimin gondolatai megállíthatatlanul cikáztak a fejében, még mindig próbálva feldolgozni a hallottakat, és a tini hirtelen a szájához kapta a kezét, hogy megállítsa a feltörni készülő vacsoráját, de már felesleges volt. Miután végzett, megtörölte a száját, és néhány lépést arrébb sétálva, hagyta, hogy a térdei megadják magukat alatta. Keményen ütközött az ázott betonra, és a kezeit a szeméhez emelve, őszintén és kontrollálatlanul zokogni kezdett.

Egyszerűen csak túl sok volt.
Jungkook kínzása, a szoba, a múlt, hogy vissza kell mennie a házba, hogy el kell lopnia azokat a kémcsöveket, hogy... Hogy... Jimin sosem számított rá, hogy egyszer megtudja, ki is ő. Arra persze vágyakozott, hogy megmentsék, hogy lebuktassák az egész Telepet, hogy valamilyen úton-módon megszökhessen, de erre...? Mégis mit kellene tennie? Mégis hogy kéne helyesen cselekednie?
Jimin felemelte a fejét, és megtörten bámulta a maga előtti esőfüggönyt.
Tizenhét éves volt, mégis hogy kényszeríthette őt a sors egy ilyen szituációba? Nem lophatta el azt a valamit, és nem... Nem hagyhatta, hogy bántsák a barátait. Már... Már éppen megfogadta, hogy több ilyen nem lesz, hogy ezentúl normális emberként fog élni, hogy meg fog változni, hogy ha kell, hagyja, hogy megöljék, csak hadd éljen tiszta lelkiismerettel... Olyan ember akart lenni, akinek nem kell szégyenkeznie a gondolatra, hogy egy olyan csodálatos teremtésbe szerelmes, mint Kim Taehyung, és aki megérdemli Min Yoongi szeretetét... Aki nem csak egy mihaszna tolvaj...
Miért nem lehetett úgy vége, mint a filmekben? Miért nem áldozhatta fel magát Jungkook helyett, és halhatott romantikus hősi halált, amivel tisztára moshatta volna a lelkiismeretét, és mások boldogok lettek volna; miért kellett neki megint rossznak lennie? Egész életében ezt tette, egészen mostanáig ezt tette... Hagyta, hogy mások gonosszá tegyék őt, és megint csak hagyta magát. De talán... Talán ez mégsem volt olyan rossz, ugye? Ha valakit meg akart menteni... Valaki olyat, aki fontos volt neki, aki tizennégy éves volt, és nem hallhatott meg ilyen szerencsétlen módon, az Isten szerelmére! És ugyanakkor... A Kim tesók szülei... Yoongi szülei... És... és...

Jimin megrázta a fejét, és ökölbe szorította mindkét kezét. Nem. Nem gondolhatott arra, hogy ő is a család része. Még ha igazat is mondott a férfi, még ha tényleg úgy is volt a dolog, még ha... Nem. Jimint talán a vére és a múltja összekötötte a családdal, de nem ő maga. Ő nem érdemelte meg, hogy így legyen. Rossz ember volt, nem érdemelt meg semmit a Telep bánásmódján kívül, neki a koszos pince volt az igazi otthona. Soha nem is ismert mást. Ha gyerekként a Kimekkel is élt, őt gengszterek nevelték fel, hozzájuk tartozott. Egy volt közülük.

Egyszerűen nem tudta összeegyeztetni a fejében a képet az ismert valójáról, és a kisfiúról, akit a családban mindenki szeretett, és hiányolt. Ő a saját fejében nem "Yoongi kisöccse Jimin" volt, hanem "a Telep egyik gyereke Jimin". Hát úgyis kellett cselekednie.

A fiú felállt, és megtörölte a ragacsos könnyektől fénylő arcát, amit az eső egyébként is lemosott volna, számára azonban mégis erőt adott a mozdulat. A dzsekije belső zsebébe nyúlt, ahová korábban a mobilját csúsztatta a biztonság kedvéért. A terv az volt, hogy később, ha már nem lesz szüksége rá, elhajítja, vagy az egyik lopott áruként odaadja a felnőtteknek, mielőtt még a Kim család lenyomozhatná a telefon hollétét.  A képernyő erős fénye elvakította egy pillanatra, és Jimin először nem is az órát pillantotta meg, hanem a háttérképet, ahol Taehyunggal együtt vigyorogtak boldogan. Túl sok minden változott meg csupán néhány nap alatt, mióta visszatértek az emlékei. Az egész világa.

Hajnali negyed három volt, és ő már így is elvesztegetett bő tízpercet arra, hogy magát sajnálja.
Ideje volt észhez térnie.
Elkocogott egy nagyobb útig. Szerencséjére, Szöul olyan város volt, ami soha nem aludt igazán. Bár jóval kevesebben voltak az utcán, mint nappal, azért néhány taxis még céltalanul bolyongott a környéken. Jimin gyorsan leintett egyet, és nem törődve a vizes ruháival, bedobta magát a hátsóülésre. Nem igazán így tervezte, mikor néhány órája elindult a Kimek lakásától. Úgy gondolta, soha többé nem fogja őket látni... Sem a családot, sem a házat. Az egész olyan zavaros volt, és Jimin érezte, hogy az adrenalin lassan kezd kiürülni a szervezetéből, és átveszi  a helyét a fáradtság. A feje zsongott, talán az agyrázkódásától, talán csak a korábbi eseményektől, a megfázása pedig teljes erejével visszatalált hozzá, de most mindez nem számított. Csak addig kellett talpon maradnia, hogy eljuttassa a Telepre, amit kértek tőle, utána akár össze is eshetett... És remélhetőleg fel sem kellett ébrednie többé.

Háromnegyed óra. Ennyi idő telt el a számolás kezdete óta, mire a taxi leparkolt a Kim család kertje előtt. Mielőtt a fiú kiszállt volna a kocsiból, egy nevetségesen sok nullával ellátott bankjegyet nyomott a sofőr kezébe, hogy az megvárja őt.
Jimin útközben szabad utat engedett ugyan néhány könnycseppnek, amikor eszébe jutott, mit tudott meg aznap, de mindig sikerült elhessegetnie magától ezt a gondolatot Jungkook szenvedő arcának képével. Sosem gondolta volna korábban, hogy így tud egy emberben két ellentétes pólus harcot vívni, pedig pont ez történt most vele. 

Az utat a házig futva tette meg, és kivételesen nagyon nem örült, hogy a családnak ilyen hosszú kertre tellett. Az átázott ruhái elnehezült, hideg burkot vontak a teste köré, az újabb esőcseppek pedig tűszúrásként csapódtak az arcához, így nehezére esett nyitva tartania a szemét. A tüdeje majd' kiszakadt a helyéről egy idő után, és a térdei félelmetesen remegtek alatta, de tudta, hogy nem állhat meg. Ha csak róla lett volna szó, már rég hagyta volna, hogy az egész teste a hívogató betonnak csapódjon, de most nem az ő élete forgott kockán. A szeme előtt csak Jungkook képe lebegett, és tudatosan is elutasította, hogy végiggondolja, milyen következményei is lehetnek annak, hogyha egy biológiai fegyvert átad egy gengszterbandának.

A szeméhez emelve a kezét, halászta elő a zsebéből a ház kulcsait, hogy valamivel enyhítse a fejfájását, és beletelt vagy fél percbe, mire a zár kattanva megadta magát a vacogó fiú szerencsétlenkedésének. Remegő kézzel nyomta le a kilincset, és sétált végig hangtalanul a folyosón,majd le a lépcsőházban, ahol legutóbb Namjoon vezette őt végig. A lépcső alján elért a fehér ajtóig, amit csak a kézszkennerrel lehetett kinyitni.
Hát eljött az igazság pillanata. 

Az orvos korábban azt mondta, nem számít, mennyit nő az ember keze, ha egyszer már bevitték a gépbe a vonásait, mindig emlékezni fog rá. Jimin remegő ujjaival feljebb húzta a pulóvere és a dzsekije végét a csuklójáról, és a biztonság kedvéért megtörölte a vizes kezét a szintén átázott nadrágja szárába.
Vett egy nagy levegőt, majd a lélegzetét visszatartva helyezte rá a tenyerét a fekete képernyőre.
A gép egy apró pittyegéssel jelezte, hogy bekapcsolt, és néhány fájdalmasan hosszú másodperccel később... Az ajtó zárja egy kattanás kíséretében megadta magát.

A fiú horrorral nézte a kilincset, ami a könnyeitől elhomályosult a szeme előtt. Ez mindent beigazolt. Ő volt Yoongi öccse. Egy pillanatig megkövülten állt, aztán mégis bement az ajtón, és zombiként sétált végig a hosszú folyosón, egyenes oda, ahová Namjoon is vitte őt korábban.

Egy újabb fehér ajtó előtt találta magát, ahol nem volt biztonsági berendezés, egyszerűen benyithatott, ő mégis hezitált. Ezen a helyen ölték meg a szüleit. Ha korábban már nem ürítette volna ki a gyomrát, most biztosan megtette volna. A labor eddig is mindig rossz érzéssel töltötte el, mikor rágondolt, hiszen az összes ott lakónak gyenge pontja volt a hely, de az, hogy neki is köze volt a dologhoz... Hogy gyakorlatilag számára is ugyanazt jelentette, mint nekik...

Nem, ő ezt nem tudta megtenni, nem lehetett. Nem tehette meg ezt a testvérekkel. Nem tehette meg ezt a... Szüleivel. Jiminnek sosem jelentett semmit a család, amíg nem ismerte meg a ház lakóit, akiket akaratlanul is a szívébe zárt. Ismerte persze a lojalitást, és kötődött másokhoz, de abban mindig benne volt a kényszer és a félelem, a bizonytalanság, hogy azok mikor lökik őt a gengszterek elé, ha a saját életben maradásukhoz erre volt szükség. Amikor azonban ide bekerült, mindenki feltétel nélkül szerette és törődött vele. Nem vártak viszonzást, nem kértek kárpótlást érte, nem nézték le, mert nem emlékezett az életére, vagy fogalma sem volt semmiről a betűkön kívül.

Jungkookie.
Jungkook pedig nem érdemelte meg tizennégy évesen a halált, vagy a kínzást, amin már egyébként is keresztülment. Jimin szeme előtt megjelent a szörnyű kép, amivel kapcsolatban az öregember ultimátumot adott neki. Nem hagyhatta, hogy Jungkook története így érjen véget. Ő nevelte hároméves korától, látta, hogyan nőttek az apró tappancsai az övéinél is nagyobb méretű lábakká, ott volt, amikor kihullottak a fiú tejfogai, és a kevésszer látott mosolya még a korábbinál is aranyosabbá vált. Ő vágta a haját, ő szerzett neki ruhákat, ő lopott számára ennivalót. Akkoriban utálta, hogy mindezt neki kellett megtennie, hogy nem volt elég saját magát ellátnia, még egy kisebbről is gondoskodnia kellett... És mégis, ahogy telt az idő, és Jungkook egyre kevésbé igényelte a törődést, ő egyre inkább nosztalgiával kezdett visszagondolni ezekre az időkre. Mégis hogy hagyhatta volna, hogy mások elvegyék, ami az övé? A Kimek is a szeretteiket védték, Jimin is csak ezt akarta tenni, ezt kellett tennie. Jungkooknak éppen eléggé szörnyű élete volt eddig is, nem lehetett még a lezárása is ilyen kegyetlen. Ennyire nem lehetett igazságtalan velük a sors, ugye?

Jimin az órájára pillantott.
Egy óra és tíz perc. Ideje volt félretennie a benne kavargó érzelmeket, mert minden elvesztegetett perc Jungkook egyik végtagjába kerülhetett. Neki pedig ki kellett hoznia onnan a fiút.

Megjegyzések:

* Ajánlott zene:

https://youtu.be/72bSybRangA

* Én sem értem, miért ilyen későn töltök, nem tudom, mivel tudom így elhúzni az időt. 

* Összefoglalás: Jimin döntésképtelen személy

* Köszönetnyilvánítás: a járványtanórának. Ha másra nem is volt jó, hát arra igen, hogy a tanárnőt hallgatva kitaláltam a történetnek ezt a részét.

* Következő héten elég sok programom van, és igyekszem vasárnap hozni a részt, de nem ígérem, hogy biztosan aznap lesz a feltöltés.

*

Remélem tetszett, most is köszönök mindenféle visszajelzést, nagyon aranyosak vagytok, hogy ennyien csillagoztok, olvastok, kommenteltek <3
Szép hetet nektek!

~ Ally D