Ajánlott zene:  Marina & the Diamonds - Teen idle cover (link lent!)

Hoseok a körmét rágva állt a Telep alagsorának lépcsőjénél. A lábával idegesen dobolt a koszos padlón, miközben aggódva nézte a fenti nehéz vasajtót. Az egész lényéből szinte áradt a frusztráltság, ahogy a szeme nem mozdult a kiszemelt tárgyról; nem is volt csoda, hogy senki sem mert a közelébe menni. Senki, kivéve egy szőke hajú, frufrus lányt.
- Ne most - morogta a fiú, oda sem nézve rá.
- Jungkook?
A gyerekek vezetője felvonta  a szemöldökét.
- Honnan tudtad? - kérdezte, mire a lány felröhögött.
- Senki másért nem vágnál ilyen arcot... És senki más nem csinál akkora hülyeségeket, mint az a gyerek.
Hoseoknak igazat kellett adnia Lisának, de ettől még nem aggódott kevésbé.

- Rossz előérzetem van. - A fiú nyelt egyet, és körbepillantott a helyiségben. Odalent, az alagsor egyik felében a Telep összes lakója a saját dolgával volt elfoglalva. Néhányan a hideg kőpadlóra lerakott koszos ruhákon próbáltak aludni, mások kis csoportban ültek, és az ember azt is hihette volna, hogy beszélgetnek... De az, hogy beszéltek egymáshoz, nem jelentett egyet a beszélgetéssel. A beszélgetés kötődést jelentett volna, a kötődés pedig oda vezetett, hogy az ember remegő testtel és lélekkel várhatta, hogy a kötődésének tárgya visszatérjen az alagsorba, miután mindent tönkretett maga körül.

Hoseok is tudta, mennyire elrontotta a dolgot, amikor az első gyerekeket megszerette. Közülük szinte már egy sem élt. Néhányan a teleket nem bírták, mások rosszul csináltak dolgokat, páran szökni próbáltak. A lányt, akihez a legközelebb állt, eladták nyolcévesen. Hoseok életében nem telt el úgy nap, hogy ne hallotta volna a fejében visszhangozni a fonott hajú kislány sikítását és vergődését, ahogy kirángatták őt a fenti világba, ahol ő is tudta, milyen sors várt rá. Azóta sem hallottak felőle, és a fiú már-már azt kívánta, hogy Jennie halott legyen, és ne valaki beteg játéka tizenöt éve.

Később Hoseok megerősítette a szívét, és megpróbálta magát elhatárolni a többiektől. Működött is a dolog, amíg nyolcéves korában elé nem dobtak egy vérző fejű, pufók kisgyereket, akinek a ruhái cetlijébe volt hímezve a "Jimin" felirat. Ez volt az egyetlen, ami elárulta neki a fiú nevét, mert mikor az néhány órával később felébredt, nem emlékezett semmire. Sem arra, hogy hogyan került hozzájuk, sem arra, hogy ki volt ő, de még arra sem, hogy hívták. Hoseok szánta a kisgyereket, mert neki még azt az esélyt sem adhatta meg, hogy felírja a teljes nevét és a címét a cetlik egyikére, amiket gyűjtögetett. Nem mintha a többiek sokra mentek volna vele, de legalább egy halvány reményük volt Hoseok szemében. Jimin azonban olyan volt, mint ő: esélytelen. Talán ezért is kedvelte meg. Az eleinte kedves természetét, a hibás beszédét, a mosolyát, amiben a szemei apró félholdakká szűkültek össze, és ami először csak egyre kevesebbszer tört utat magának a fiú arcára, míg végül az évek során teljesen el nem tűnt arról. Csak néhány napba telt Hoseoknak, hogy végül a kisfiút átölelve aludjon el, hogy az ne fagyjon halálra a tél közepén a fűtetlen pincében. Egy másik olyan pillanat volt ez, ami örökre belevéste magát az emlékezetébe. Jimin testének melege, ami nem csupán a jéghideg bőrét járta át melegséggel, hanem a szívét is. És abban a felhőtlen pillanatban, a fiú gondolkodás nélkül felemelte a fejét a padlóról, és a kisgyerek még kellemes illatú, fekete tincsekkel borított fejbúbjához érintette a száját.
- Mostantól én leszek a családod - suttogta akkor, náthától rekedt hangon, félálomban ugyan, de teljes komolysággal.

Ha pedig egy embert megszeretett, megszeretett többet is. Néhány gyereket persze ő sem tudott megkedvelni, másokat éppen csak elviselt. Sokan lettek erőszakos fiatalok az aranyos kisgyerekekből, és Hoseok utálta nézni az átváltozásukat, de nem akadályozta meg azt. Nekik jobb volt így. Egyszerűen elhatárolta magát tőlük, és engedte, hogy éljék a saját életüket úgy, ahogy szerették volna. Még azután is, hogy ő lett a vezető.

Voltak azonban kivételek. Jeon Jungkook. Az ő érkezése után kezdte úgy érezni a fiú, hogy talán jobb is volt Jiminnek - aki soha nem emlékezett az otthonára, akinek az egész élete a Telep volt -, mert a hároméves kisfiú hetekig kapott hisztirohamokat, amikor a családjára gondolt. Ilyenkor a földhöz vágta magát, és teli torokból, nyitott szájjal szakadt fel belőle a zokogás, és semmi sem tudta lenyugtatni őt. Hoseok csak fájdalmas grimasszal az ajkán tudta nézni a könnyektől fénylő, elvörösödött arcot, és a másik mellett morgolódó Jimint, aki nem tudta, hogyan kezelje a nála fiatalabb kitöréseit. Jungkook rosszul tűrte a Telepet, és mindig magányosnak tűnt, ami soha nem múlt el a lényéből, csak átalakult. Talán a rosszabb gyerekeket könnyebb volt megszeretnie, mert velük többet kellett törődni. Talán az óriási őzikeszemek tették meg a hatásukat, de míg Hoseok  lelkében egy idő után szinte mindenki más figurája összemosódott, addig Jungkookot kristálytisztán látta az újak közül. A fiú számtalanszor megbánta ezt, de már nem tudta nem szeretni a kisebbiket, akármekkora butaságot is csinált a másik. Még ha ezzel saját magát is veszélyeztette.

- Mit értesz azalatt, hogy rossz élőérzeted van? - Lisa összeráncolt homlokkal nézett fel, mikor a fiú közel egy percre elnémult. Hoseok elszakította a pillantását a gyerekektől, és mélyen a lány szemébe nézett, miközben átfogta a vállait. Más esetben Lisa biztosan lerázta volna magáról a fiú kezeit, de most csak aggódva pislogott a helyzet komolyságát megérezve.
- Akárhogy is alakuljon a helyzet, jegyezz meg néhány dolgot, oké? A gyerekeknek magyarázd el, hogyha a rendőrség betör ide, ne meneküljenek el, és kezdjenek bujdosni, érted? Ez nagyon fontos. Ha úgy alakul, a partvisunk nyelében van egy csomag. Az segíteni fog néhányuknak.
- Mi? Mi van benne? Pénz? - A lány hitetlenkedve rázta meg a fejét.
- Nem. Majd meglátod. Te vagy itt a legidősebb, ezért kérlek, kérlek, vigyázz rájuk, és magyarázd el a nyomozóknak, hogy nem önszántukból csinálják, amit csinálnak.
- De... Rendőrség? Hogy találnának ránk? És mi lesz veled? Nem értek semmit... - Lisa összezavarodva bújt ki a másik érintéséből.
- Én csak... Ezek a kis hülyék szétszélednének, ha valaki meg akarná őket menteni - pillantott újra a pince másik felében lévő gyerekre. A legfiatalabb tagjuk ezúttal még csak hároméves sem volt, de közel húsz olyan gyereket sikerült összeszedniük a gengsztereknek, akik nem voltak még tizenévesek.
- Tényleg nagyon rossz előérzeted lehet... - fordult a lány is a kicsik felé.
Hoseok komoran bólintott, de még mielőtt befejezhette volna a mozdulatot, a pince ajtaja kivágódott, és rajta Jeon Jungkookot lökték be.
A fiú egy pillanatra megörült, de aztán meglátta a másikat követő alakot. Jaebum. Hoseok torokba ugró szívvel Lisa felé fordult.
- Menj innen - utasította őt.
A lány ellenkezni akart, de aztán bólintott egyet, és vissza sem nézve, elsétált  a fiú mellől. 

- Mi történt? - kérdezte az idősebbet, aki a karjánál fogva vezette a tizennégy évest lefelé, Jungkook pedig csak nagyra nyílt szemekkel követte őt, nem nézve a gyerekek vezetőjére. Az arcán egy olyan kifejezés ült, amely eddig ismeretlen volt Hoseok számára.
- Az nem a te dolgod - morogta Jaebum, tovább lökdösve maga előtt a fiút, akinek egyre kevésbé akaródzott követni őt. És akkor Hoseok meglátta, hová is készülnek.
A kínzószobába.
A rossz előérzet, az rossz előérzet.

- N..ne. Kérlek - motyogta Jungkook, és megpróbált hátrálni, de erre a másik csak erősebben szorította, és Hoseok tudta, mit kell tennie.
Mielőtt még elérhették volna a vasajtót, megragadta Jaebum vállát, és visszarántotta azt, mire a férfi elengedte a fiú karját.
A férfi ökle még azelőtt Hoseok arcába nyomódott, mielőtt a fiú egyáltalán felfoghatta volna, hogy egy kéz közelít felé. Az orrát fogva tántorodott hátra egy pillanatra, aztán újra a másiknak rontott, és a hátára vetette magát.
- Menj már! - kiáltotta Jungkooknak, aki egy helyben állt megkövülve. A fiú egy másodpercig hezitált, aztán futni kezdett.
- Oh, baszd meg - morogta Jaebum, aki megpróbálta lerázni magáról a gyerekek vezetőjét, majd mikor ez nem működött, megállt, és a zsebébe nyúlt. Hoseok szemében lassított felvételként játszódott le a jelenet, ahogy a férfi előrántotta a pisztolyát, és miután kibiztosította azt, a lépcsőn rohanó Jungkook felé célzott vele. Hoseok az egyik kezével befogta Jaebum szemeit, a másikkal pedig a karját próbálta kimozdítani a helyes irányból, de a férfi kegyetlenül meghúzta a ravaszt, és vakon lőtte ki a golyót. Hangos dörrenés rázta meg a pincét, amire még azok is összerándultak, akik eddig nem figyelték a verekedést, és Jungkook ordítva bukott előre a lépcsőn, majd gurult le onnan. Hoseok elakadó lélegzettel figyelte, ahogy a tizennégy éves tini teste fájdalmasan ütközött bele minden egyes lépcsőfokba, majd állt meg arccal előre a koszos földön.
- Jungkook! - kiáltotta a fiú, magában könyörögve, hogy a másik ne legyen halott. Több ember elvesztését már nem tudta volna elviselni. A fiatalabb szájából azonban egy fájdalmas nyögés szaladt ki, és küszködve ugyan, de sikeresen az egyik vállához emelte az ellentétes oldali kezét, ahol a szürke pólón egy egyre növekvő sötét folt jelent meg. Hoseok fellélegzett, de a megkönnyebbülése nem tarthatott sokáig, ahogy végiggondolta, hol is lett meglőve a fiú.

- Csinálhattuk volna sokkal kevésbé fájdalmasan is - morogta Jaebum a fiú alatt, és hátrálva a vasajtónak vetette magát. Hoseoknak az egész testébe fájdalom hasított, és a karjai hirtelen elgyengülve, a földre csúszott. Még mielőtt felocsúdhatott volna az ütközésből, a férfi durva keze megmarkolta az állát, és erővel a vasba verte a fiú fejét.

Hoseok egy pillanatra fehéren látta a világot, és egyszerre hallott hangos sípolást, és semmi mást azon kívül. Érezte, hogy az ajkai az akarata ellenére is elválnak egymástól, ahogy a másik elengedte őt, és képtelen volt megtartani magát tovább; csak engedte, hogy a teste oldalra csússzon, le a biztonságos padlóra, ahonnan nem eshetett tovább.

***

A szemei fókuszálatlanul engedték be a helyiség tompa fényét. Nem ölték meg. Hoseok először nem érzett semmit, aztán lassan elkezdte mozgatni a tagjait, és rájött, hogy a teste összegömbölyödve volt maga körül olyannyira, hogy a legközelebbi dolog, amit látott, a térde volt.  Mindene fájt, a feje, a háta, valami oknál fogva még a hasa is. Valaki bizonyára megrúghatta, amíg nem volt eszméleténél.
A következő dolog, amit felfogott, a környezete volt. A szeme végre megszokta a félhomályt, és Hoseok egy olyan helyiségben találta magát, ahol korábban még sosem járt, de hamar kitalálta, mi is lehetett az. A kínzószoba.

Ő maga egy embernagyságú ketrecben volt elhelyezve, ahová alig férhetett be egy nagyobb felnőtt ember, de neki jócskán maradt helye még. A rácsok azonban fájdalmasan formálták át a bőrét ott, ahol hozzájuk nyomódott a teste, és nem csak az orrában érezte a fém szagát, hanem a szájában is az undorító ízt, ami egyaránt lehetett a szagló rácsoktól, és a vértől, ami a korábbi ütés hatására az orrából szivárgott. A ketrecen kívüli látvány azonban, ennél csak rémítőbb volt. Olyannyira, hogy Hoseok csodálkozott, hogyan élhetett itt annyi éven keresztül úgy, hogy erről mit sem tudott. A koszos, pókhálós falakon körben mindenféle kínzóeszközök lógtak szögekre feszítve, vagy a téglába építve. A sarokban vasláncok voltak elhelyezve, bilinccsel a végükön, mellettük a plafonról egy kötél szállt alá, ami hurokban végződött, alatta pedig egy szék állt. Mellettük egy hordószerű tárgy volt, aminek az oldalán vízcseppek szánkáztak le időnként, a földön apró tócsában összegyűlve. A fiú nyelt egyet, ahogy végigvezette a tekintetét a tárgyakon. Minden eszköz megvolt ahhoz, hogy valakit szóra bírjanak, vagy egyszerűen kivégezzenek. Baseball ütők, kalapácsok, balták, kések, pisztolyok és... Hoseok nagyra nyílt szemekkel ismerte fel a villamosszéket, ami a terem közepén állt.

- H..hyung - szólalt meg egy rekedt hang a fiú háta mögül.
- Jungkook! - Hoseok szívverése felgyorsult, ahogy eszébe jutottak a korábbi események. Amennyire tempósan a fájó tagjai, és a ketrec engedte, megfordult. A fiatalabbik ugyanúgy rácsok közé volt zárva, mint ő maga. Jungkook a ketrec alján ült, dereka a fémnek nyomódva, míg a háta fájdalmasan be volt hajlítva, hogy valahogy elférjen. A  fiú az egyik térdének nyomta az arcát, mint akinek arra sincs ereje, hogy a fejét felemelve tartsa, és csillogó szemekkel bámulta az idősebbet.
- Hyung... - csúszott ki a résnyire nyitott ajkakból.
- Jungkook... - Hoseok nem tudta, mit mondjon, úgyhogy hagyta, hogy a legnagyobb hazugság törjön elő belőle. - Minden rendben lesz. Hyung kivisz innen. Nem kell aggódnod.
Jungkook egy fájdalmasan hosszú másodpercre lehunyta a szemét, és feljebb húzta a szája sarkát. A gyerekek vezetője nem tudta eldönteni, hogy őszintén mosolyogni próbált-e inkább a fiú, vagy csak egy szarkasztikus grimasz volt-e ez.
- Nagyon fáj? - kérdezte óvatosan, ahogy a pillantása a tini vállára vándorolt.
A fiú csak bólintott egyet, tekintete valahol Hoseok feje fölé fókuszálva. Az idősebbik szólásra nyitotta a száját, de ezúttal tényleg nem tudott mit mondani. Jungkookot meglőtték, mégsem mondhatta azt, hogy ne gondoljon a fájdalomra... Más pedig nem jutott eszébe. Talán nem is léteztek megfelelő szavak ilyen helyzetekre. Úgyhogy Hoseok hallgatott, és Jungkook is így tett. A fiú szeme egy helyre volt fixálva, látszólag mélyen a gondolataiba merülve, az idősebb pedig őt figyelte. Az egyetlen, amit hallani lehetett, az Jungkook nehézkes, lassú zihálása volt, és a nyöszörgés, ami időnként kiszökött belőle. Hoseok nem is tudta, mennyi ideig maradhattak így, némaságba burkolózva, bezárva, egyedül... óráknak tűnt, de lehet, hogy csak percek voltak.

- Láttam őket... - motyogta Jungkook, tekintetét elfordítva az eddig bámult pontról.
- Kiket?
- A családomat.
Hoseok torkában egy gombóc kezdett formálódni.
- Ugye nem beszéltél velük? - kérdezte, mire a fiú megcsóválta a fejét, amennyire a térde azt engedte, és szomorú szemekkel nézte a másikat.
- Hyung, ők olyan... Minden. Gyönyörűek, és csodásak és normálisak... - A hatalmas fekete őzikeszemekből könnyek kezdtek potyogni, ahogy a fiú elakadt a mondanivalójával. - Én csak... Azt az életet akarom.
- Tudom... - sóhajtotta a másik. - Mind azt akarjuk.
- Nem... Én.. én úgy értem, hogy nem akarom többé ezt csinálni. Haza akarok menni. De nem mehetek, és csak... Nem bírom tovább.
Hoseok szíve fájdalmasan dobogott a mellkasában a tizennégy éves szavaira. Mind voltak ezen a bizonyos ponton az életükben, de Jungkook komolynak hangzott. Mint akit már nem lehet megmenteni.
- Meg akarok halni, Hyung. Nem hiszem, hogy tovább fogom ezt bírni. Nincs senki, akiért maradhatnék. - Az egész még ijesztőbb volt, mert Jungkook olyan nyugodtan, és kimérten mondta ezeket a szavakat, hogy nem lehetett félelemnek vagy hisztirohamnak értelmezni őket, amik elmúltak volna.
- Maradj miattam - válaszolta kétségbeesetten a fiú, és átdugta az ujjait a rácsokon, hogy megérinthesse a másikat, de csak a szürke pólót érte el velük.
- Te nem kedvelsz engem, Hyung. Folyton csak a baj van velem, és te kapsz büntetést miattam. És legutóbb azt mondtad, végeztünk. Még csak hyungnak sem hívhatnálak, de nem tudom, hogy máshogy nevezhetnélek, és... Jimint is elárultam, és most miattam került bajba. És ő sem akar többé látni. Mindenkinek jobb lenne, ha én nem lennék.
- Csak haragszunk... haragudtunk rád, Jungkookie. De ez nem jelenti azt, hogy komolyan is gondolnánk, amit mondtunk. Jimin szeret téged. - Hoseok egy pillanatig sem gondolta volna, hogy a kirohanása odáig fogja sodorni a fiút, hogy az el akarja majd dobni magától az életét. Ha csak megváltoztathatta volna a múltat...
Jungkook megrázta a fejét.
- Már vannak mások, akiket szerethet.
- Ez nem így működik...
- Ne próbálkozz, Hyung. Akárhogy is, ha van esélyed rá, magadat mentsd, mikor visszajönnek. Én csak be szeretném fejezni ezt az egészet. Egyébként sem jutnék haza soha. De akkor már itt sem akarok maradni.
Hoseok tátott szájjal hallgatta a fiatalabbat, és meg sem fordult a fejében, hogy tényleg úgy tegyen, ahogy az kérte. És mégis, Jungkook szürke pólójának a felét beborító sötétvörös foltot elnézve... Egy röpke pillanatra átsuhant a fejében a gondolat, hogy a másiknak talán teljesülni fog a kívánsága.

Megjegyzések:

* Ajánlott zene:

https://youtu.be/PyVbZJ8M8WY

* Mondanám, hogy ne utáljatok, de... Mindegy :D

* Bocsánat, hogy nem tegnap volt feltöltés, de egész héten nem jutottam el a gépem elé, és nem akartam összecsapni ezt a részt.

* És remélem a megint haldokló WP kiküldi ezúttal az értesítőket...

Remélem tetszett a rész, köszönök minden visszajelzést, és legyen szép hetetek! ^-^

~ Ally D