Ajánlott zene: Twinbed - Trouble I'm in és Ben Howard - Promise (link lent!)

- Milyen szép pár vagytok ti ketten - szólalt meg az ismerős hang a szoba sötétjéből, amitől Jimin szíve a torkába ugrott. A fiú rémülten ült fel az ágyában. A fejébe éles fájdalom nyilallt, és egy pillanatra el kellett takarnia a kezével a szemeit, hogy megállítsa a szoba forgását.
- Mit keresel te itt? - kérdezte elhaló hangon, ahogy a sötétség felé fordította a tekintetét.
- Szóval, emlékszel rám... - lépett elő a takarásból Jungkook a szoba halvány fényére.

Jimin nem válaszolt, csak végignézett a másikon. Több, mint öt hónapja nem látta már a fiút, akivel korábban gyakorlatilag minden nap találkoztak, mindig egymás mellett voltak. Jungkook arcát zúzódások borították, ami nem volt ritka az ő esetében. A haja hosszabb volt, mint amire a másik emlékezett, a szemei beesettek és sötét karikákkal bekerítettek, mintha a tulajdonosuk napok óta nem aludt volna. Jimin látta már sokkal rosszabb állapotban is a fogadott kistestvérét, de most mégis valami más volt, valami megváltozott. A másik valahogy... felnőttesebb lett. Nem csak megnyúlt egy kicsit, mióta utoljára látta; a vállai szélesedni kezdtek, ahogy az arca is különbözött az emlékeiben élő képtől -  vesztett a korábbi gyermeki pufókságából, és inkább a kiugró arccsontja lett feltűnő. Jungkook - habár kicsit megkésve - elkezdett kamaszodni, és ő nem volt ott, hogy mindezt elsőként láthassa. 

- Emlékszem... - mosolyodott el óvatosan a fiú, ahogy próbálta visszatartani a feltörni készülő könnyeit. Mert Jimin akármennyire is örült a viszontlátásnak, ha a fiatalabb itt volt, az egyet jelentett azzal, hogy a Telepen megtudták, hol van. Még el sem kezdhette igazán a játékát, mielőtt már vége is volt.
- Hogy vagy, Jungkookie?
- Mintha kibaszottul érdekelne... - köpte ki a szavakat ellenségesen a másik, mire Jimin ajkáról leolvadt a mosoly. - Azért jöttem, hogy átadjak egy üzenetet.
- M..milyen üzenetet? És hogy jutottál be? Egyáltalán, honnan tudtad...? - Jungkook komolysága megrémítette őt.
- A biztonsági rendszer nem egy tizennégy éves fiú besurranására van kiélezve. Te is tudod, milyen egyszerű bejutni egy olyan házba, ahol van személyzet, ezért nincsen bekapcsolva a riasztó... - Jimin persze tudta ezt, de ő személy szerint jobban preferálta az utcáról való lopást, mint azt, hogy betörjön másokhoz. Csak akkor tett ilyet, hogyha külön feladattal bízták meg.
- Az üzenet a főnöktől van. El kell vinned neki azt a dolgot a pincéből, amit szeretne, és akkor nem fog megbüntetni. Csak ennyit mondott.
A szőke hajú értetlenül a másikra.
- Mi? De... ennek semmi értelme. És... - Aztán hirtelen bevillant neki. A laboratórium. A belső üveg, amit publikusan senki nem tudott kinyitni, egyedül a testvéreknek volt belépése, de erről senki más nem tudott. Az ott lévő kémcsövek és lombikok... A veszélyes kórokozók, amikről Namjoon beszélt, és amik miatt megölték mind a négy szülőt, és Yoongi testvérét...
- Mégis... Mégis honnan tudnak erről? Honnan tudták meg, hogy itt vagyok? Hogy kerültél ide? - Jimin pánikolva kelt ki az ágyából, és lépett oda a fiatalabbhoz, aki a korkülönbség ellenére majdnem ugyanolyan magas volt, mint ő.

Egy kicsit szédült, ahogy először állt mindenféle támasz nélkül, és legszívesebben megkapaszkodott volna a másikban, de nem akart előtte gyengének mutatkozni. Ez most nem az a helyzet volt, ahol ezt megtehette.
Jungkook nyelt egyet. Az ádámcsutkája fel-le járt idegességében.
- Lisa látott téged az utcán.
Oh. Jimin eddig végig sem gondolta, de most, hogy a másik említette... Tényleg látta Lisát. Hogy is nem jött rá hamarabb? A lány, aki olyan merőn nézte őket, miután elestek a biciklivel... Hogy lehetett ilyen figyelmetlen? A fiú gondolatban fejbe vágta magát, amiért ilyen lényegi információ felett el tudott siklani. 
- Lisa beárult engem? - nézett fel összeráncolt homlokkal, mire Jungkook kelletlenül huzigálni kezdte a pólója alját.
- Nem egészen... Én voltam.
- Hogy mi?! - kiáltott fel Jimin, aztán rájött, hol is van, ezért visszafogottabb hangerővel folytatta. - Hogy tehetted?! Hogy gondoltad egyáltalán... A fenébe is, Jungkook, mi a fasz?!
Az idősebb megragadta a másik pólóját.
- Teljesen elment az eszed?
Jungkook rákulcsolta az ujjait Jimin csuklójára, és erővel elszakította a másikat a ruhájától.
- Igen, miért ne! Kettőnk közül Te vagy az, aki rohadtul cserbenhagyta a másikat, nem én! Én csak visszafizettem a kölcsönt. 

Az idősebb az émelygése ellenére újra a másikhoz lépett, és minden erejét összeszedve, Jungkook zúzódásoktól mentes szemének ütötte az öklét.
- Kibaszottul amnéziám volt, te idióta! - rázta ki a fájdalmat az ökléből a fiú, miközben a másik összegörnyedve szorította a szeméhez a kezét.
- És én honnan tudjam, hogy mi a fasz az? - védte magát.
- Nézd... Jungkook... - Jimin hátrált egy lépést, hogy bele tudjon kapaszkodni az ágy szélébe. Az egész szoba kezdett forogni körülötte, és a levegő túl forrónak tűnt ahhoz képest, hogy még csak tavasz volt. És éjszaka. - Ma estig a saját nevemre sem emlékeztem, érted? Hogy nem... Szerinted minden csak rólad szól? Szerinted jókedvemben ütött el egy autó?!

Jungkook eddig csak a padlót bámulva hallgatott, de most ijedt szemekkel nézett fel a másikra.
- Tudom, hogy nem tudtad. De ez nem jelenti azt, hogy az első adandó alkalommal hátba kell támadnod. Nem érdekel, hogy fiatal vagy, nem érdekel, mennyire rohadt alacsony az önértékelésed, vagy hogy ennyire nem tudsz megbízni bennem, mert most kurvára megmutattad, hogy milyen ember vagy valójában. Tudod, mit? Megmondhatod a rohadt főnöködnek, hogy előbb ölöm meg magam, mint hogy visszamenjek hozzátok. Jöjjön ide, és eresszen belém egy golyót, kurvára nem érdekel! Végre egyszer, érted, egyszer az életben egy kis kimenőt kapok a sok szarságból, amiben felnőttünk, és neked egyből vissza kellett rángatnod a pöcegödörbe, Pöcsfej!
- Hyung...
- Nem vagyok a hyungod. Menj innen. Remélem soha többé nem találkozunk - Jimin megfordult, és leült az ágyára. - És még valami. Ha az itt élőkkel próbálnak fenyegetni, csak hogy tudd, nem jelentenek semmit. Csak eljátszom, hogy kedvelem őket, hogy ilyen életem legyen.
A fiú körbemutatott a gazdagon berendezett, komfortos szobáján.
- Úgyhogy zsarolhatnak velük, de nem érnek vele semmit. Az egyetlen, ami számítana, ha az én fejemhez tartanák a pisztolyt. Engem viszont nem érdekel, ha meghalok. Azt üzenem, csináljanak, amit akarnak. 

Jungkook szótlanul hallgatta a másikat, Jimin pedig nem látta az arcát az azt eltakaró hajtömegtől.
- Mire vársz...? - tárta szét a karját az idősebb. - Menj!
Jungkook pedig egyszerűen hátat fordított neki, és kimászott az ablakon. Jimin, amint a másik kikerült a látóköréből, bezárta azt, és visszament az ágyához, hogy újra beburkolózhasson a takarójába.

***

Egy szemhunyást sem tudott aludni az éjjel. Az agya folyamatosan kattogott. Már nem csak attól kellett tartania, hogy a Kimek megtudják a történetét és kidobják a házból, nem csak attól, hogy a Telepről megtudja valaki, hogy hol van, mert... Mert ez már egy valós probléma volt. Tudták, és már nem csak saját maga miatt kellett aggódnia, hanem a többiek miatt is. Csak remélni tudta, hogy Jungkook elhitte a meséjét arról, hogy nem számítanak neki a vele együtt élők. Ha valaki bántaná őket... Ha valaki bántaná Taehyungot...  Jimin nem bírta volna elviselni a tudatot, hogy miatta akár csak egy karcolást is elszenvedjen a másik. És nem csak ő, a többiek is. Jisoo, Seokjin, Namjoon, Yoongi... Mindannyian fontos emberek lettek a számára. Szinte... szinte már a családjának tekintette őket. Talán, ameddig vissza nem nyerte az emlékeit, addig teljesen is... És Jimin hirtelen tényleg megértette, miért nem mennek soha haza az elrabolt gyerekek, még akkor sem, ha esetleg tudják, honnan jöttek. Mert még mindig jobb volt, amíg csak ők voltak veszélyben, mint elviselni a tudatot, hogy a szeretteiknek miattuk kell szenvednie.

Ott volt még a fenyegetés tárgya is. A Telepen tudtak arról, mi van Namjoonék pincéjében. Tudták, hol laknak, mindezt annak ellenére, hogy a Kimek annyira vigyáztak rá, hogy lehetőleg ne legyen publikus, kik is ők valójában. Akkor mégis... Az csak nem lehet, hogy ők... Ugyanakkor Jimin pontosan el tudta volna képzelni a Telepről, hogy onnan próbálták meg megszerezni a laborban elzárt dolgokat, ahogy azt is, hogy miután ez kudarcba fulladt, lemészárolták a családot. És most megint itt volt a veszély. Azonban, ha az állítás igaz is volt, a Telepen már pontosan tudták, hogy az itteniektől erőszakkal nem fog sikerülni megszerezniük a laboratórium elzárt részében tartott dolgokat. Talán pont ezért zsarolták őt vele. Jiminnek azonban lövése sem volt, hogyan tudná pont ő megszerezni a dolgokat, amik nekik kellettek. Csak a testvérek tudták kinyitni az ajtót, ő pedig nem tartozott közéjük. És egyébként is, az ott tárolt felfedezéseket és kórokozókat biológia fegyverként lehetett volna hasznosítani, Jimin mégsem engedhette, hogy ilyen veszélyes fegyver jusson a Telepen lévők kezébe.

- Hogy vagy? - dugta be a fejét az ajtón Taehyung, megzavarva ezzel a másik végtelennek tűnő gondolatáradatát.
- Jól...? - Jimin Tae felé fordult, mire a másik összeráncolt szemöldökkel lépett oda hozzá, és ült le mellé az ágyra.
- Nem vagy lázas? Mindenhol sápadt vagy, csak az arcod piros. - A fiú a másik homlokához érintette a kézfejét. - Yup. Határozottan lázas vagy. Idehívom Namjoont.

Jimin ellenkezett volna, de mire eljutott egyáltalán az agyáig a mondat, Tae már nem volt a szobában. Nem csoda, hogy minden olyan forrónak tűnt, és izzadni kezdett a takarója alatt, közben mégis libabőrös volt. Ironikus, mert az egész életét egy dohos, hideg alagsorban élte le, és mégis akkor lázasodott be, amikor kikerült onnan.

- Helló, Kölyök - nyitott be Namjoon az ajtón. Jimin számára csupán néhány másodpercnek tűnt, amíg egyedül volt a szobájában, de valószínűleg percek telhettek el. - Tae azt mondja, lázad van.
Az orvos szöszmötölni kezdett körülötte, a fiú pedig oda sem figyelve válaszolgatott neki és tette, amit a másik kért.
- Nem túl magas, ezért egyelőre nem csillapítjuk. Sikerült egy kicsit megfáznod tegnap, de semmi gond. Egyébként is feküdnöd kéne. Küldök fel Jin hyunggal egy kis teát, Taet pedig itt hagyom társaságnak, rendben? Ha fáradt vagy, szólj neki, hogy ne beszéljen tovább és hagyjon pihenni. Nemsokára visszajövök, és megnézzük, hogy vagy. - A férfi hangja mindig megnyugtatóvá és szelíddé, mégis magabiztossá vált, mikor Namjoon szerepét Dr. Kimére cserélte.
Jimin bólintott egyet. Ha tudnád, ki vagyok, nem lennél ilyen kedves velem.
- Jó pihenést - mosolygott rá az orvos, amitől mély gödröcskék jelentek meg az arca két oldalán.
- Köszönöm... - suttogta a fiú, aki mellé néhány perccel később Taehyung csusszant be a sárga takaró alá, kezében egy tabletet tartva.

- Kiki - A boszorkányfutár.
- Tessék?
- Ghibli. Szerintem illene a mai hangulathoz. De ha nincs kedved filmet nézni, akkor egyszerűen csak összebújhatunk és bámulhatjuk a plafont.
Jimin el akarta küldeni a fiút. Tényleg el akarta küldeni őt, de ahogy Tae a táblagépet arrébb rakva, köré fonta a karjait, nem tudott ellenkezni. A fiú bőre puha volt és selymes, és Jimin elméjét most is, mint mindig, mikor a másik közelében volt, ellepte a Taehyungból áradó kellemes, szinte bódító illat.
- Valahogy olyan... másnak tűnsz. - A fiú ledermedt. - Olyan... szomorúnak?
Oh.
- Minden rendben?
Jimin nem akart tovább hazudni. Nem akart tovább titkolózni. Úgyis mindegy volt, már úgysem juthatott ki ép bőrrel ebből a helyzetből. És mégsem találta a szavakat. Mégsem tudta elmondani a fiúnak, aki olyan jó volt, olyan szelíd és barátságos, hogy ő lopott, hogy átvert embereket, hogy bántott másokat, ha kellett. Bárcsak, bárcsak el tudta volna neki mondani, de Taehyung elég rosszat élt már át a szülei elvesztésével. És Jimin legnagyobb indoka valahol mégis az volt, hogy nem szerette volna, ha a szerelme csalódik benne.
- Azt hiszem, a betegség levert egy kicsit - motyogta a fiú pólójába.
- Sajnálom, hogy megfáztál - biggyesztette le az alsó ajkát Tae.
- Nem a te hibád...
- Igaz, de attól még rosszul érzem magam miatta. Fel tudnálak valahogy vidítani? Filmnézés, palacsinta, felolvashatnék egy könyvből, esetleg csókolózhatnánk...
Jimin elnevette magát.
- Nem hiszem, hogy az jó ötlet lenne most.
- Tudom. De ez attól még nem jelenti azt, hogy nem szeretném. - Taehyung a másik homlokára nyomott egy puszit.
- Ez volt a kárpótlásom.
Jimin lelke egy pillanatra kellemesen bizseregni kezdett örömében... aztán eszébe jutott minden más, ami nem Tae ajkának érintése volt a bőrén, és újra elkomorodott.
- Szóval, filmezés?
- Legyen - sóhajtotta, és közelebb férkőzött a másikhoz. Talán mégsem lenne szabad itt maradnia és veszélyeztetnie ezt a fiút. Túl értékes volt hozzá, hogy miatta legyen ennek kitéve.

***

- Nos, akkor más módszerekhez kell folyamodnunk - vakargatta a borostával borított állát a férfi, és sötét pillantást vetett az előtte álló tizennégy éves fiúra.
Jungkook megremegett egy kicsit a másik tekintete alatt, de az még így is sokkal jobban fogadta a hírt, mint ahogy azt ő várta. Mintha számított volna erre.
- Mi a helyzet azokkal, akik ott élnek vele? Nem beszélt róluk? - húzta össze a szemöldökét a negyvenes gyanakvóan.

Jungkook persze tudta, hogy Jimin hazudott. Az idősebb tudott játszani, de aminek a szem- és fültanúja volt a másik szobájában, az minden volt, csak nem hazugság. És egyébként is, Jimin nem zavartatta volna magát azzal, hogy biztosítsa őt: a többiek semmit nem jelentenek számára - kivéve, ha nagyon is jelentettek. A fiú nem volt ügyes stratéga.

- Csak játszik velük. Mert gazdagok, és befogadták - felelte határozottan. Mert bár tudta az igazságot, és Jimin elzavarta őt... Mégsem tudta megtenni. Céltalan dühöngés helyett ezúttal racionálisan akart gondolkodni, és lojális maradni a másikhoz. Jimin többé nem akarta őt látni, és ez teljes mértékben az ő hibája volt- még ha ezt az első néhány órában tagadta is, és legszívesebben megfojtotta volna a hyungját. De az idősebb nem hagyta el őt, legalábbis nem direkt. Nem emlékezhetett rá, így arra sem, miért kéne visszamennie a Telepre, és Jungkook végre kapott egy kevés visszaigazolást arról, hogy nem volt olyan könnyen eldobható. A saját hibája, hogy a tettei mégis azzá tették őt végül. Ideje volt, hogy vezekeljen, hátha a másik még megbékíthető volt.

- Tehát nem ismerte fel őket. Ironikus - kuncogott felhúzott szájszéllel a férfi magában.
- Mi?
- Az nem rád tartozik - komorodott el a felnőtt. - Nos, ha Jimin nem képes kompromisszumot kötni, akkor ideje, hogy emeljünk a téten. Jaebum!
Jungkook összerázkódott a kiáltásra, a szobába pedig egy ismerős férfi lépett be. Korábban ő is a gyerekek közé tartozott, de már évek óta a felnőttekkel dolgozott együtt. Jaebum Jinyoung barátja volt, de mióta az idősebb elkerült a gyerekek közül, Jinyoung sem kapott róla hírt. A korábban viszonylag kedves fiú, aki sosem bántotta Jungkookot, mostanra teljesen megváltozott. A haja rövidre volt vágva, mintha a hadseregbe készült volna, az alkata férfiasabb lett, az izmai kidolgozottabbak. Az arcát vágások tarkították, és mintha kőből lettek volna a vonásai, ugyanis semmi jelét nem adta annak, hogy felismerte volna a másikat.

Az idősebb férfi Jungkook felé intett a fejével, mire Jaebum a másikhoz lépett, és a kezeit a fiatalabb felkarjaira helyezte.
- Jaebum-ah, azt hiszem, itt az ideje, hogy bemutassuk Jungkookie-nak az elzárt szobát az alagsorban. Vigyétek magatokkal Hoseokie-t is - adta elő a férfi negédes hangnemben a legrosszabb dolgot, amit Jungkook el tudott képzelni. Mert az alagsorban elzárt helyiség nem más volt - mint a kínzószoba.

Megjegyzések:

* Ajánlott zenék: KlementinaVad kérésére több is ^-^ <3

https://youtu.be/FFnajsxYTME

https://youtu.be/CVUOTzoVeZA

* Kedvelem ezt a részt. Szegény Jungkookie, meggondolatlan 14 éves, és ott tartunk, hogy mindenki utálja.

* Boldog Festát mindenkinek egyébként ^-^

* Említettem az előző résznél fordítást - megkaptam az angol írótól az engedélyt, így miután befejeztem ezt a történetet, nyitok egy másik fiókot, és oda teszem majd ki a fordításaim, míg dolgozok a következő saját ficemen.

* Vajon miért viszik Jungkookot a kínzószobába? ;)

* Komolyan csak png-t enged feltenni a wattpad? Vagy csak engem nem szeret?

Remélem tetszett a rész, köszönök minden visszajelzést és ne utáljatok, lesz ez még rosszabb is :D

~ Ally D