Ajánlott zene: The greatest showman - Million dreams- piano version (link lent!)

Jungkook háta egy tompa koppanással ütődött a falnak.
- Te idióta barom! - Hoseok ökle pont a jobb szemében landolt, mire a fiú lecsúszott a padlóra, és a lábait felhúzva próbált védekezni, de nem ütött vissza.
- Nem tudod, mekkora hülyeséget csináltál, te kis... - Kook még soha nem látta ilyen dühösnek a vezetőt. Pedig rá tényleg sokszor volt mérges, ez most mégis valahogy más volt. Hoseok fenyegető volt, és ezúttal a szemében nyoma sem volt a gyengédségnek, ami megkülönböztette őt a többiektől, akiket régen megtört a hányattatott sors, ami jutott nekik.
Kook lehunyta a szemét, és a földön kucorogva csak hagyta, hogy a vezető kiossza rá, ami neki járt. 

Habár nem bánta meg, amit Jiminnel tett, valahol mégis bűntudata lehetett miatta, mert nem volt képes védekezni Hoseok ellen. Mert tudta, hogy megérdemel minden ütést.
De Jimin akkor is ott volt kint, ahol élhette a saját világát, ő pedig itt volt lent bezárva az örökös félhomályba és dohszagba; erőszakos, vad emberektől fenyegetve. Még ha ő egy is volt közülük. 

Jungkook felnyögött fájdalmában egy különösen erős rúgás után. Az egyik kezét, amivel eddig a fejét takarta, most a hasára szorította, és eldőlt a földön, abban reménykedve, hogy Hoseok végre megunta a püfölését.
- Mit mondtak? - a fiú belemarkolt a hajába, és ülő helyzetbe rántotta őt.
- Aaah, Hyung!
- Azt kérdeztem, hogy mit mondtak? - Hoseok ezúttal elengedte őt, és Kooknak volt végre egy pillanata, hogy összeszedje magát.
- Azt... Azt mondták, hogy menjek el, és adjak át egy üzenetet - válaszolt végül az ölébe bámulva.
- Milyen üzenetet?
- Én sem tudom, mit jelent, oké? - Jungkook lemondóan sóhajtott. - Valami olyasmi, hogy van a pincében egy olyan dolog, ami kell nekik, Jimin tudni fogja.  És ha elhozza, akkor nem fogják megbüntetni, és visszajöhet.
Hoseok felegyenesedett.
- Hogy fogod megtudni, hogy hol keresd?
- Tudják, hol lakik.
- De hogy? Mit mondtál el nekik pontosan?
- Csak a másik fiú nevét. Kim Taehyung.
- A fenébe is, Jeon Jungkook! Hogy lehettél képes erre?! - kiáltott fel frusztráltan a vezető, és belerúgott az egyik eldobott üdítősüvegbe.

Kook egy pillanat alatt lefagyott, és nagyra nyílt szemekkel, megrökönyödve bámult a másikra.
- Mi van? - rázta meg a fejét Hoseok, aki láthatóan nem erre a reakcióra számított.
- Azt... Azt mondtad, hogy... Jeon Jungkook - felelte remegő hangon a fiú, miközben kirázta a hideg. - Te... Te tudod a teljes nevem? Hogyan?
Hoseok lehunyta a szemét, ahogy rájött a saját hibájára.
- Shit - motyogta maga elé a fiú, aztán visszanézett Jungkookra. - Nos, azt hiszem, meg is érdemled, hogy megtudd. Legyen ez a büntetésed.
Hoseok intett egyet a kezével, és elindult a szedett-vedett konyhájuk felé. Jungkook egy pillanatig még összezavarodva ült a padlón, aztán gyorsan felkelt, és a kezét a hasára szorítva, csoszogva elindult a másik után.
A vezető a sarokban álló partvisához lépett, amivel a legtöbbször a kezében látták. Egy pillanatra körbenézett, hogy nem figyeli-e őket valaki, de a gyerekek még nem értek vissza az aznapi gyűjtögetésből, így gyakorlatilag csak ők ketten voltak a pincében. 

A fiú lehúzta a partvis tetejét. A kupak alatt egy drót volt kampóként az üreges hengerre akasztva, amit most Hoseok leakasztott, és a partvis nyeléből kihúzott egy barna papírba tekert vékony csomagot.
- Ez nem egy általam kitalált dolog, mindig is így csinálták a gyerekek vezetői. Szinte mindenki tudja a saját nevét, amikor idekerül, de egy idő után elfelejtik. Ahogy a szüleiket, a testvéreiket, az otthonukat és nagyjából mindent, ami a múltjukhoz kötötte őket. Csak a keresztneveket hagyjuk meg, de azt sem mindig. - Hoseok időközben félretette a seprűt, és bontogatni kezdte a csomagot.
- Naivan hangzik, de egész kiskoromtól, amikor megtanultam írni, mindenkinek leírtam a személyes információit, akinek tudtam. Nem akartam őket felhasználni, de ha egyszer mégis arra kerülne a sor... Ha egyszer felborulna a hálózat, legalább néhányan meg tudnák keresni a családjukat.
Jungkook fülében dübörögni kezdett a vér, amikor a sok papírfecni közül Hoseok felé emelte az egyiket.
- Nagy mázlid, hogy a szüleid megtanították neked a pontos címed. Vagy balszerencséd.
Kook remegő kézzel nyúlt a lapért. Egy pillanatig abban sem volt biztos, hogy a vezető nem fogja-e visszahúzni a kezét, és a szemébe röhögni, hogy csak átverte, mert megérdemelte. De Hoseok egyszerűen elengedte a fecnit, amikor a másik hozzáért.
Jungkook nyelt egyet, ahogy feszengve, de valahol mégis bizakodva fordult a papír felé, amire fekete tollal, remegő gyermeki írással volt lefirkantva két sor. Jeon Jungkook, Szöul, Gyeonggi-do, Gwangmyeong-si, 123-45 Cheolsan 3-Dong. 
A címe. A hely, ahol élt, ahol valószínűleg még most is élt a családja, ahol talán még várták őt. Vártak arra, hogy hazataláljon. 

- Miért adtad ezt most ide nekem? - pillantott fel a fiú könnyes szemmel a vezetőre, aki rezzenéstelen arccal meredt vissza rá.
- Mert te is tudod, hogy nem mehetsz vissza oda. Éveken át tartottam a titkod, ahogy a többiekét is, de most leveszem rólad a kezem. Azt csinálsz, amit akarsz, már nem tartozol a védenceim közé. Boldogulj egyedül, Jeon Jungkook.

***

Két papírlappal a kezében állt az utcán. Az egyiken a cím volt, ahol Jimin új életet kezdett. A másikon az ő múltjának darabkái álltak. A kérdés csak az volt, melyik legyen előbb.
Előbb-utóbb mindenképpen el kellett mennie Jiminhez, hiszen megbízták vele. A tekintete mégis mindig az agyongyűrött, régi fecnire tévedt. A helyre, ahová nem szabadott visszatérnie. De Hoseok azt mondta, azt tesz, amit akar. És ő tényleg csak egy pillantásra vágyott. Még az sem volt biztos, hogy a ház falain kívül bármi mást is képes lesz megnézni, de... Akkor is tudnia kellett.

A hely nem volt messze busszal tőlük, de még sosem járt ezen a környéken. Túl csendes volt, túl kihalt. Túl szép. A házak a koreai modern építészet helyett inkább a londoni utcákra emlékeztettek abból a néhány filmből, amit Jungkook látott. Téglaépületek voltak utcára néző ablakokkal, redőnnyel és a ház előtti lépcsővel, ahol valószínűleg az ott lakók ülhettek délutánonként, azonban mire ő eljutott az utcáig már alkonyodott, és egy lélek sem volt a közelben.

A torkában dobogó szívvel sétált a lakások előtt. 145-39... 41... 43... és 45. A ház előtt egy hatalmas fa állt a járdán. Előkertje szinte nem is volt az épületnek, amelynek  barna téglafalát most aranyszínűre festette a lemenő Nap fénye. A bejárati ajtóhoz egy néhány fokból álló kis lépcső vezetett; azonban a barna keretes ablak éppen olyan magasságban volt, hogy Jungkook a földről is kényelmesen be tudott rajta nézni, és még elbújni is képes lett volna az elé ültetett bokrok közé - ha esetleg valaki az utcán éppen arra sétált volna.
Az üvegen át halvány sárgás fény szűrődött ki, ami azt jelentette, hogy volt otthon valaki.
Jungkook némi hezitálás után az ablakhoz lépett, és izzadó tenyerét a párkányra helyezve, óvatosan bepillantott a ház belsejébe.

A helyiségben egy nagy asztal állt, virágos terítővel a tetején, körülötte öt székkel. Az asztalfőn egy jóképű negyvenes férfi foglalt helyet, és elmerülve nézett valamit a szoba másik felén, amit Jungkook egy tévének vélt a résnyire nyitott ablakon át kiszűrődő hangok alapján. Habár nem látott rendesen a fehér csipkefüggönytől, Kook mégis csillogó szemekkel meredt a szobára. A tojásszínű falakra, a sötétzöld szőnyegre, a falakon lógó képkeretekre, amikben nem látta a fotókat a fényt visszaverő előlapjuk miatt. Pont olyan volt, mint egy átlagos otthon. Pont olyan, amilyenre vágyott.

Egy nő lépett a szobába, kezében egy nagy tál tésztás levessel. Fekete haja konzervatív kontyba volt felfogva, a ruháit eltakarta a kötény, amit viselt. Szorosan mögötte egy fiú cipelt egy nagy tálcát, amin kisebb tálakban rizs volt púpozva. Jungkook egy pillanatig meresztgette a szemeit, hogy jobban lássa a fiút. Nagyjából egyidősek lehettek, a másik majdnem egy fejjel magasabb ugyan, mint ő, de határozottan hasonlítottak. A másik arca szélesebb volt, mint az övé, ahogy az egész teste is, egy egészséges tinédzser fiú jegyeit hordozta magán. Az egyik fülébe kis fekete ékszer volt berakva, és úgy mosolygott az asztalnál ülő férfira, mintha ez lenne a legszebb nap az életében. Vagy csak egy normális nap, ha az ember nem egy dohos pincében él.

 - Majd én behozom a többit is - mosolygott a fiú az anyjára. A hangja mélyebb volt, mint Jungkooké, talán egy-két évvel idősebb lehetett nála.
- Akkor én szólok a nagyinak, hogy kész a vacsora - törölte meg a kezét a nő a kötényébe, és elsietett.
Jungkook elgondolkozva nézte a vele majdnem szemben ülő férfit. Bizonyára ő volt az apja. Próbálta kettejük között felfedezni a hasonlóságot, de a fekete hajon és a testfelépítésen kívül nem sok mindent vett észre. Szinte minden negyvenes férfi ugyanígy nézett ki, akiket ismert.
Mégis... Vajon hiányzom neked? Vajon eszedbe jutok néha? Vajon gondolsz arra, mi lehet most velem?
Jungkook nyelt egy nagyot, ahogy megpróbálta visszafojtani a feltörni készülő könnyeit. 

Az anyuka visszatért egy idősebb nővel az oldalán, akinek ősz haja és ráncos arca volt ugyan, mégsem az a fajta ember volt, akit tényleg "nagyinak" lehetett hívni. Talán a festék tette fiatalossá, vagy a csinos ruhák, amiket ékszerekkel egészített ki, talán az, hogy Jungkook még csak filmekben látott igazán nagymamákat, azok pedig szinte mindig hajlott hátú, remegő hangú idős nők voltak.
- Yugyeomie, siess egy kicsit, mit szöszmötölsz ott a konyhában annyit? - kiabált a fiatalabb, és levette a kötényét, hogy aztán ő is leülhessen az asztalhoz.
- Jövök már, jövök - trappolt be a fiú egy újabb tálcával, amin különböző feltétek foglaltak helyet apró tányérokon és tálakon. Zöldségek, sült hús, babcsíra, savanyúság, hal...
Jungkooknak már csak a látványtól is beindult a nyálelválasztása, és egy pillanatra a fájdalmasan megkorduló hasára kellett szorítania a kezét. Ma még csak egy szelet száraz kenyeret evett. Talán még később lesz lehetősége lopni valamit. Vagy lopni annyi pénzt, hogy vehessen valamit.  A fiú felsóhajtott.

Odabent mindenki leült az asztal köré, és a tévét elzárva, a vacsorájuk fölött beszélgettek. Időnként egymás elé toltak egy-egy tálat, vagy a másik tányérjára raktak egy-egy falatot.
A nagymama egy nagy szelet húst tett a pálcikájával az unokája tányérjára.
 - Egyél sokat, Yugyeomie, hogy szép magas fiú legyél.
Vajon engem is Jungkookie-nak szólítanátok?
- Te is, nagyi - viszonozta a szívességet a tini, ahogy az idősebb tányérjára rakott egy szeletet.
- Aigoo, milyen figyelmes úriembert neveltek belőled a szüleid!
A fiú elvigyorodott a dicséret hallatán, és enni kezdett.
 - Hogy megy a suli? Mikor jön a félévi értesítőd? - kérdezte a férfi.
- Jól. Habár nem vagyok a legjobb tanuló, azt mondják a tanáraim, hogy jó esélyem van bekerülni egy jó gimibe. De az értesítők még nem érkeztek meg. Remélem jól sikerültek a vizsgáim...
- Amennyit tanultál, egész biztosan. És a barátaid? - érdeklődött az anyuka is.
- Mark megint elszúrta. Bambam pedig biztos első hely lesz a suliban, de őt nem lehet lekörözni.
- Nem is kell, Kicsikém. Elég, ha a saját legjobb formád hozod. Ez nem egy verseny.
- Hát, mivel a felvételi rangsor szerint van, talán valahol mégis - húzta el a száját a fiú.
- Fiatal vagy még ahhoz, hogy ilyesmin aggódj. Elég lesz néhány év múlva. Addig csak tanulj lelkiismeretesen - simogatta meg a férfi a fiú fejét.

Az egész túl idilli volt. Túl... tökéletes. És Jungkook csupán egy karnyújtásnyira volt ettől a világtól. Csak be kellett volna csengetnie, csak kopognia néhányat az ajtón, és visszakerült volna ide. Kook egy pillanatra elképzelte, hogy ő is ott ül közöttük, az utolsó széken, ami üresen állt az asztal szélénél. Elképzelte, ahogyan az iskolai egyenruháját még le sem véve evett volna közöttük, gondosan elkészített több fogásból álló ételsort, ami nem a legnagyobb vágya lett volna, hanem csak... egy mindennapos dolog. Elképzelte, ahogy őt is megkérdezik, hogy mi újság vele... Még soha senkit nem érdekelt, hogy mi volt vele. Mindenkit csak addig érdekelt, hogy ne kerüljön bajba, szerezzen elég pénzt és ne haljon meg valahol. Bár talán az sem érdekelte volna őket, a gyerekek közül mindig sokan meghaltak.
Talán az ő haját is megsimogatná valaki, ugyanazzal a kedvességgel, mint a másik fiúét.
Vajon miért pont ő? Miért nem az a másik? Hasonlítottak, közel azonos lehetett a koruk, és mégis... Mennyire más életet éltek. Talán csak a véletlenen múlt, hogy nem ő az, akinek a legnagyobb gondja a gimibe való bekerülés, és nem a folyamatos fenyegetettség, hogy szétverik vagy éppen meg is ölik, ha ahhoz van kedvük.
Nem mintha Jungkook rosszat kívánt volna annak a másik fiúnak, de... Talán ő is megérdemelte volna ugyanazt az életet, amit most ő élt.

A fiú egy pillanatra elfordította a tekintetét a családjától, és mikor visszanézett nem a benti dolgok ragadták meg a pillantását, hanem a saját tükörképe az ablakban. Jungkook haja már megint hosszabbra volt hagyva, mint kellett volna, a fénye tompa volt, szinte fakónak lehetett volna mondani, és helyenként összetapadt a rászáradt vértől, amit már nem is tudott megállapítani, hogy melyik verekedésből maradt ott. Az arca sápadtabb, szürkésebb volt, mint a bent ülőknek, a bőre beesett, helyenként kék-zöld vagy éppen sárfoltos, a pólója nyaka felett a kulcscsontja szinte átszakította a bőrét.
Te már nem tartozol ide.
Ez nem az ő otthona volt, neki nem volt otthona. Nem voltak szülei, testvére, vagy nagymamája. Nem volt senkije és semmije, csak az ösztön, hogy túléljen valahogy. Hiába is áltatta magát néhány percig azzal, hogy ő visszakerülhetett ide, valójában ez lehetetlen volt. Még senki nem szökött meg a Telepről úgy, hogy életben is maradt volna utána. Ő sem lenne kivétel. Ha Hoseok tudta a címét, akkor tudták az elrablói is. Akkor nem csak ő lenne megölve, hanem ezek az emberek is. Ő pedig eleget szenvedett eddig is, mit számított az, hogyha továbbra is ugyanazt tette, amit egész életében? Talán a családja sosem fogja megtudni, ő mit adott fel értük. Azért, hogy ők ugyanúgy, békében és jókedvűen vacsorázhassanak mindennap. Még ha fájhatott is nekik, hogy az egyik gyereküket sosem találták meg, annak már több, mint tíz éve kellett, hogy legyen, és azzal csak sokkal nagyobb veszélybe sodorná őket, ha megtudnák. Még ha eleinte örülnének is neki.

Jungkook még egy percig a könnyei mögül figyelte a képet, és megpróbálta mindenki arcát jól az eszébe vésni. Először, és utoljára. Végül, ugyanúgy, ahogy jött, egyszerűen elsétált. Többet nem akart rájuk gondolni, ha nem volt muszáj. Ez persze nem jelentette azt, hogy ezentúl nem fognak mindennap eszébe jutni, hogy nem róluk fog álmodozni minden éjjel, míg elalszik. Hogy nem képzeli el majd minden verésnél, hogy az apja megmenti őt, és elintézi azokat, akik bántották, hogy az anyukája lehajol hozzá, és megöleli, aztán ellátja a sebeit. Most, hogy már egyszer látta őket, örökké vele fognak maradni.
Még akkor is, ha ezt ők sosem fogják megtudni.

Megjegyzések:

* Ajánlott zene:

https://youtu.be/vwhocBzaxcs

* Jungkook címe kitalált, és bár létező helyekről van szó, egyáltalán nem ott, ahol kéne :D

* Aaaaangst

* Korai rész, mert hétfőn zh-t írok, és ezután tanulnom kell :D

* Remélem, Yugyeom nevét mindenhol jól írtam le... Azért ő lett Kookie testvére, mert jó barátok, és mert... (bár legtöbbször nem látom a hasonlóságot)

Remélem tetszett a rész, és köszönök minden olvasást, kommentet, csillagozást. A héten végig a 200-300. hely körül volt  a fic a toplistában, aminek nagyon örültem ^-^ Már négy hónapja töltöm fel ezt a történetet, örülök, hogy sokan még mindig kíváncsiak vagytok rá.
Szép hétvégét nektek <3

~ Ally D