Ajánlott zene: BTS - Highlight reel 3. - piano version (link lent!)

Jimin elgondolkodva rágcsálta a ceruzája végét.
Mi is az az (x-y) a másodikon? És hogyan bontjuk ki?
A fiú frusztráltan beletúrt a szőke tincseibe.
Március közepén Namjoon - az oktatás fontosságára hivatkozva - tanítani kezdte Jimint. Persze, iskolába nem járhatott - legalábbis egyelőre - az orvos szabadidejében mégis folyamatosan korrepetálta.
- Nem baj, hogyha nem tudsz mindent, amit egy koreai diák heti hetven-nyolcvan órában magol, gyakorlatilag feleslegesen. Elég, hogyha egy kicsit jobban tisztában vagy a dolgokkal - mosolygott rá a másik, amikor a fiú először nem értett valamit, és emiatt egész nap rossz hangulatban volt.
- Egy csomóan csak egyvalamiben jók. Nálunk a lányok szinte mind inkább humán beállítottságúak - helyeselt Taehyung, akinek a szobájában voltak. A fiú éppen az egyik robotján dolgozott, úgyhogy gyakorlatilag könyörögnie kellett a bátyjának, hogy az abban a helyiségben tartsa a magánóráját.

Persze Tae váltig állította, hogy egy szót sem fog szólni, és hagyja őket tanulni, időnként mégis belecsipogott a beszélgetésbe. Ami nem is lett volna a baj, hogyha Jimin egyáltalán képes lett volna bármire is koncentrálni, miközben a másikkal egy szobában volt. És Taehyung egyébként is különösen jól nézett ki, amikor a hangulat kedvéért fehér köpenybe bújt, és elővette a retro, vastag keretes szemüvegét, hogy rendesen lássa az apróbb alkatrészeket is. Amikor a fiú belemerült valamibe, akkor a nyelve hegyét a fogai közé szorította, amire pedig Jimin képtelen volt nem odafigyelni. Namjoonnak számtalanszor meg kellett kocogtatnia a tollával az asztal lapját, hogy a fiút visszarántsa a valóságba a matekpéldák, és a történelmi évszámok közé.

- És közben nézz meg engem. Ha még egy unalmas, romantikus regényt el kell olvasnom irodalomórára, akkor inkább magántanuló leszek. Miért nem elég az, hogy értek a reáltárgyakhoz? A robotikaverseny idei leendő győzteséről beszélünk, és közben le vagyok szidva, mert nem értem, hogy mi az a metafora? Hülyeség az egész.

- Tae jól mondja, Chimmy - értett egyet Namjoon. - Habár én mindent szeretek, azért megértem, hogy sokaknak csak egyfelé fordul az érdeklődésük. És rengeteg dolgot nem is tanítanak az iskolában, amivel foglalkozhat az ember. Nézd meg Seokjin hyungot. Ő üzletember, és mégis jobban szeret az éttermében főzőcskézni, mint papírhalmok fölött görnyedni. Ettől függetlenül lehet mindkettőben sikeres. De fontos az, hogy az ember valami olyat is csináljon, amit szeret, ne csak olyat, ami muszáj.
- De oktatás nélkül nehéz rájönni arra, hogy az ember mit szeretne - bólintott Tae. - Ha nem tanulunk részletes fizikát, még most is ott tartanék, hogy alig tudok összekötni egy áramkört a robotomban.
- Így van. Keresünk valamit, ami téged is érdekel, Chimmy - veregette meg Namjoon az alacsony fiú hátát, aki még mindig nem volt teljesen meggyőzve arról, hogy miért lesz jobb neki attól, hogy tudja, mi az a pi. 

Jimint azonban mostanában egyetlen dolog izgatta (Taehyungon kívül), az pedig a délelőtti zongoraóra volt Yoongival. Mivel a többiek mind elfoglaltak voltak ebben az időben, így ezt a teret végül a két fiú együtt töltötte ki. A zongorista minden nap leckéket adott a tininek, aki minden nehézség ellenére hamar szerelmes lett a hangszerbe. Habár még csak néhány napja volt, amikor elkezdték a közös programjukat, Jimin nem csak a zongorát, a zongoristát is elkezdte megkedvelni. Yoongi nagyon jól magyarázott, és korábban amennyire temperamentumosnak hitte, a fiú valójában pont annyira volt nyugodt lélek, amíg magyarázott. Nem kapta fel a vizet, amikor a tininek sokadszor kellett elmondania valamit, és akkor sem állt le vele kiabálni, amikor a fiú félreütött hangokat. Sőt, még bátorította is. Yoongi szerint rendben volt nem profinak lenni rögtön valamiben, neki is sok idejébe és munkájába telt megtalálnia a helyes hangokat, és hozzászoktatnia az ujjait a billentyűkön való szánkázáshoz. 

Jimin erősen ráharapott a ceruzájára. Igaz is, már tíz óra volt! A fiú az asztalra hajította az íróeszközt, és a füzetét be sem csukva, rohant oda az ágyához, hogy a kisiskolásoknak való kottakönyvet felkapva átmasírozzon az idősebb fiú szobájába. Még a szőnyeggel leterített lépcsőn is megcsúszott egyszer a kacsaformájú mamuszában (természetesen Tae szerzeménye, ő maga oroszlánosat hordott).

Amikor Jimin Yoongihoz ment, a fiú mindig az elsötétített szobában vagy éppen dolgozott vagy aludt - úgy tűnt, nem is volt más funkciója. Amikor azonban a tini megérkezett, a zongorista minden alkalommal kihúzta a szobája egyik szürke függönyét, hogy a hatalmas ablakon átszűrődő tavaszi napsütés beragyoghassa a helyet. Először általában átbeszéltek néhány fontos dolgot, aztán a gyakorlatban is megnézték, mire emlékszik a fiú, majd az új anyaggal folytatták. Végezetül Jimin addig gyakorolta ugyanazt  a mozdulatsort, ameddig az ujjai sikítani nem kezdtek a fájdalomtól.
- Én napi tizenkét órát játszottam ennyi idősen, ne hisztizz percek után - szidta le ilyenkor őt az idősebb tényleges fenyegetés nélkül a hangjában.

A mai nap azonban más volt.
Jimin, tudva, hogy elkésett, a szokottnál is óvatosabban nyitott be Yoongihoz. A szobában most is félhomály uralkodott, az összes függöny elhúzva lógott az üvegek előtt. A gépek ezúttal ki voltak kapcsolva, és a zeneszerző a szoba sarkában egy labdává összegömbölyödve feküdt a takarók alatt, csupán egy gombóc ágyneműnek tűnve az ágyában.
A fiú óvatosan közelítette meg a másikat, a kottakönyvét szorosan a mellkasához szorítva. Amikor az ágyhoz ért, egy pillanatra bizonytalanul a takaró felett tartotta a kezét, végül mégis megérintette a halmot.
- Menj innen - szólt ki az anyag alól egy rekedt, ámbár álmosnak nem tűnő hang.
- De hyung, tíz óra van, és...
- Azt mondtam, hogy menj innen - mondta még határozottabban a másik, még mindig nem mutatva meg az arcát.
Jimin bizonytalanul hátrált egy lépést. Mi van, ha Yoongi beteg volt? Hogyha  valami baja volt, és csak azért rejtőzött el? Máskor mindig kedves volt vele, legalábbis mióta tanította őt, úgyhogy...
- Minden rendben, hyung? - kérdezte végül elvékonyodott hangon. Egy pillanatig szinte abban sem volt biztos, hogy a másik hallotta őt, amikor is a takaró vége felcsapódott, és Yoongi felülve hozzávágta az első párnát, ami a keze ügyébe került.
- Nem értesz a szép szóból, idióta?! Azt mondtam, hogy húzz innen! - kiabálta a fiú még mindig rekedt hangon. Az arca vörös volt, és puffadt, a hidrogénszőke tincsei szorosan a fejéhez lapulva  feküdtek. Annak ellenére, hogy délelőtt volt, Yoongi még mindig a pizsamáját viselte - bár ez utóbbi nem volt teljesen szokatlan a fiú számára.
Jiminnek csupán néhány másodperce volt befogadni a látványt, mielőtt egy újabb párna landolt rajta, ezúttal az arcán.
- Menj már! - morogta a zeneszerző, és Jimin a gyilkos pillantást látva, végre magához tért a sokkból, és megilletődve kibotladozott a szobából - észre sem véve, hogy a kezében lévő tankönyvet fogó ujjai szinte teljesen elfehéredtek a szorításától.

A fiú visszament a szobájába, időnként hátranézve a biztonság kedvéért. Egy ideig bámulta belülről a helyiség ajtaját, a kezét még mindig a kilincsen tartva, nem tudva eldönteni, hogy visszamenjen-e  a másikhoz a földszintre, vagy inkább a többiektől kérjen segítséget az ügyben. Jimin végül kulcsra zárta az ajtót, és remegő térdekkel leült az ágyára.

Néhány másodpercig várt, hogy a zakatoló szíve lenyugodjon, aztán előhalászta a farmere zsebéből a mobilját. Persze, a zongorista nem bántotta volna, legalábbis ezt nem feltételezte volna, de... Ezen a ponton Jimin semmivel kapcsolatban nem lehetett biztos, aminek Min Yoonginak volt köze. A fiú egyszerűen kiszámíthatatlan volt, ugyanakkor... Tényleg azon húzta fel ennyire magát, hogy a másik párnákkal dobálta meg, és csúnyán nézett rá?

Jimin megrázta a fejét. Ennyire csak nem lehetett nebáncsvirág, nem?
A fiú újra lenézett a telefonra. Ha Jinnek szólt volna, az ügy még a végén komolyra fordult volna. Annyira nem volt vészes a helyzet. Namjoon a kórházban volt, a huszonnégy órás műszakának az utolsó óráiban, valószínűleg hulla fáradtan... És egyébként is, mit mondhatott volna neki? Kérdezte volna meg, hogy az unokatestvérüknek nincsenek-e indokolatlan és random dührohamai...?
Így viszont Taehyung maradt az egyetlen, akivel beszélni tudott a dologról.
Tae...? - küldte el gyorsan, mielőtt meggondolhatta volna magát. A kis ikon rögtön jelezte, hogy a másik látta az üzenetet.
Gond van? o.o- Ez természetes reakció volt a fiú részéről, hiszen megállapodtak abban, hogy amíg Taehyung iskolában volt, addig nem fognak beszélgetni, csak ha valami fontosról volt szó.
Én csak... Nem is tudom. Órán vagy?
Vagy egy percig ugráló pöttyök jelezték, hogy a másik ír.
Igen, de mondd csak. A tanár éppen a romantika korabeli francia irodalomról magyaráz, ami lényegében olyan hosszú regényeket jelent, hogy azt ha három ember olvasta ki az egész világon. * szemforgatás* Éppen arról ábrándoztam, hogy mit fogok enni ebédre, amikor írtál. ^-^
Jimin elmosolyodott. Ez annyira jellemző volt a másikra...
Csak azt akartam kérdezni, hogy... Yoonginak rossz napja van?  - A fiú idegesen harapdálta a szája szélét, miközben a válaszra várt.
Honnan tudnám, milyen napja van, lol :D
Mit tett veled? Kiabált? Összetört valamit? Ugye nem volt nagyon goromba? :O

Csak megdobált párnákkal és kizavart a szobájából, ez gorombának számít nála?

Hogy mi...? :@ Az a f*sz, ne is törődj vele, csak kerüld el. Két óra és otthon vagyok. Nem ijesztett meg nagyon, ugye?

Jimin az előbbi - még sprintelés utáni szívveréshez hasonló pulzusára gondolt.

Nem, dehogy :) - írta végül.

Akkor nyugi... Otthon találkozunk <3

Jimin nagyra nyílt szemekkel bámult a emotikonra. Az ott tényleg egy... szívecske volt? A fiú szívverése újra gyorsulni kezdett. De... Miért?
A tini addig bámulta a piros jelet, ameddig a képernyője el nem feketült.
Ugyan, ez csak egy teljesen átlagos emoji volt, amit küldeni lehetett... Talán véletlen volt, talán Tae mindig így üzent mindenkinek.
Általában nem beszéltek telefonon, hiszen mindig együtt voltak, és ha mégis megtették a beszélgetésük úgy maradt abba, hogy élőben találkoztak és szóban folytatták tovább a megkezdett témát. Szóval, tulajdonképpen, Taehyung bizonyára csak... Reflexből küldte el neki a jelet.

Jimin arrébb dobta magától az ágyban a telefont.
- Áh, tudja fene... - sóhajtotta, ahogy hátradőlt, és a szemeire szorította az ujjait, hogy feldolgozza a mai történéseket.
És még nem is volt tizenegy óra. Délelőtt.
Ennél már csak nyugodtabban folytatódhatott a mai nap.
Legalábbis, remélte, hogy így lesz.

Megjegyzések:

*  Ajánlott zene:

https://youtu.be/YUf2-p8909M

* Kiküldtem egy üzenetet, hogy ma nem lesz rész... Aztán írtam ezt, és arra jutottam, hogyha a fejezetem első jelenete 1600 szó, akkor az egész nagyjából 6 ezer lenne, úgyhogy el kéne vágni... És akkor már miért ne tettem volna fel...

* És éppen ezért lett ez a szánalmas kis írás, ami még fejezetnek meri hívni magát.

*Mentségemre szóljon, hogy két zh-m volt a héten, aztán ügyeket intéztem egész nap, aztán a szülinapom volt, és rendkívül fontos Studio Ghibli filmnézést tartottam ( hogy bizonyítsam, hogy huszonévesen is még mindig érdekel. - Igen, még mindig érdekel. Nem, nem érdekel, hogy mese. ) egészen hajnali kettőig, ami az óraátállítás miatt még több is volt, úgyhogy... Volt egyáltalán vasárnap? :D

* Ha ez nem tiszta, akkor elárulom, hogy ez  a nap még ugyanaz, amikor Yoongi felébred az álmából - az egyetlen értelmes megjegyzés díja megy...

* És a rövid fejezet ellenére ugyanúgy vasárnap lesz feltöltés - mert gonosz ember vagyok. Esetleg szombaton, mert vasárnap ünnep van.

Remélem azért tetszett, köszönök minden visszajelzést, és kellemes szünetet előre is :)

~ Ally D