16/18+, írnék ide figyelmeztetéseket, de persze úgyis mindenki elolvassa, aki akarja.

Egy szemhunyást sem tudott aludni. Másnap volt az első igazán nagy bemutató, amin fellépett, tulajdonképpen verseny, vagy gála, már maga sem tudta, de körülötte hónapok óta mindenki erről a nagy napról beszélt, ő pedig pont ennyi ideje is, hogy készült rá. Évek óta zongorázott már, és mindenki tudta, hogy az iskola egyik legtehetségesebb tanulója volt. Több fiatal is fellépett ezen a napon, néhányan hét vagy nyolc évesek csak , tulajdonképpen semmivel sem lógott ki a maga tíz évével. Mégis, ez volt élete eddigi legfontosabb fellépése. Ahogy a tanárja ezerszer elmondta, amikor elütött a billentyűkön egy-egy hangot, most nem engedhette meg magának, hogy hibázzon. Habár még csak most lépett be a tizenévesek világába, máris eldőlhetett a jövője. A versenyen ugyanis nem csak szülők és tanárok vettek részt, és nem is csak a zsűri, aki pontozta őket. Korea leghíresebb művészeti iskoláinak igazgatói és tanárai is megjelentek, akik előszeretettel gyűjtötték be az ilyen eseményeken a következő generációt, akik náluk fognak majd tanulni. Aki bejutott egy ilyen iskolába - ösztöndíj ide vagy oda -, annak a jövője máris fényesebben ragyogott, mint bármelyik végzős egyetemistáé.

Yoongi magáért versenyzett. A szülei sosem kényszerítették volna a dologra, mindig elnézőek voltak a gyerekeikkel szemben. Persze, ő is keményen tanult az iskolában, ő is vett különórákat angolból és matematikából. Ő is korán elkezdett hangszeren játszani, még iskolába sem járt, de már tudta, hogy mi a szenvedélye. Elég lett volna az is, hogy néhány évig egyszerű zongoraleckéket vesz, aztán félbehagyja a zenei tanulmányait, mint a legtöbb gyerek, de nem, ő mindig többet akart. Nem volt elég a különóra, nem volt elég, hogy zenetagozatra járt, ő mindig többre és többre vágyott, több zenére, több hangra maga körül. Ez volt a maga kis mágikus világa, a búvóhelye, ahová a lelke húzta. A szülei pedig boldogok voltak, hogy a fiú ilyen hamar rátalált a szenvedélyére.

Yoongi hetek óta izgatottan várta a versenyt. Magabiztos volt, és tudta, hogy jól fog szerepelni. Tudta, egészen az utolsó néhány napig, amikor is az izgatottság helyébe idegesség lépett, és ő remegve tudott csak a zongora közelébe is menni. Egyre nehezebben tudott esténként elaludni, mígnem eljutottak addig, hogy minden éjjel az anyukája tudta csak álomba ringatni. Hiába mondták neki a szülei, hogy rendben volt, ha nem ő volt a legjobb, hogy még akkor is egészen biztos, hogy sikeres zongorista lesz belőle, ha nem veszik fel már tíz évesen egy zeneakadémiára. De Yoongi örökké maximalista volt már ilyen korai korban is.

Ezekben a napokban nem csak a zongoraverseny zavarta őt. Pontosabban, a verseny egyik következménye is emésztette.
A testvére néhány napja megfázott, és lázasan feküdt a saját szobájában.
A kisfiú egyébként is rajongott a testi kontaktusért, a fiú szinte le sem tudta vakarni magáról, azonban, mikor beteg volt, vagy kényelmetlenül érezte magát, olyankor még inkább hozzánőtt a családtagjaihoz. Yoongit emésztette a vágy, hogy a másikhoz bújjon, és hagyja, hogy az a hasán elterülve vészelje át a betegséget, ahogy azt általában tette. De Yoongi most nem lehetett beteg, egy tüsszentés is tönkretehette a hónapok óta tartó kemény munkáját. A szülei megértették ezt, így nem is próbálták őt rávenni arra, hogy a másikkal akárcsak egy szobában is tartózkodjon. Ami persze rendes volt tőlük, és érthető is, mégis Yoongi néhány nap után legalább annyira sóvárgott a pufi arcú, betegségtől rózsás bőrű kistestvére látványára, mint az őutána.

A fellépés előtti estén a tízéves feszülten sétált végig a folyosón a pizsamájában. Már régen aludnia kellett volna, de ha az ágyában feküdt, az csak még idegesebbé tette őt. Ki kellett sétálnia magát. Az egyetlen szoba, ahol még égett a villany, az a kisebbik testvéré volt. Yoongi a puha papucsában óvatosan közelítette meg az ajtót, ami résnyire nyitva volt, nem akarva felébreszteni a másikat, ha az esetleg már aludt.
- Próbálj meg pihenni, jó szívem? Ha alszol egy nagyot, utána elmegyünk megnézni a bátyust holnap, ahogy zongorázik. És aztán hazajövünk, hogy mind együtt nézzünk valami mesét a tévében – hallotta a fiú az anyja hangját kiszűrődni.

Yoongi benézett a résen. Az anyja a testvére ágyának a szélén ült, finom kezével a kisgyerek fekete, átizzadt tincseit simogatva ki a homlokából. A nő fekete haja lófarokba fogva lógott előre az egyik oldalon a mellkasán. Még mindig ugyanazt a fekete garbót viselte, amiben hazaért a munkából, az arcát kevés, visszafogott smink tette harmonikusabbá, amit valószínűleg még nem volt ideje lemosni. Yoongi mindig gyönyörűnek látta az anyját, egyik osztálytársa vagy tanára sem érhetett fel a saját anyukájával.

- Hyungie... - szólalt meg az öccse erőtlen, rekedt hangon, kirántva ezzel a másikat a gondolataiból. Az anyja is felnézett, és az ajtórésen keresztül rámosolygott a fiúra.
- Hyungie eljött megnézni, hogy vagy, látod? Gyorsan meg kell gyógyulnod, hogy újra tudjatok sokat játszani.
A kisfiú láztól csillogó szemmel nézett a bátyjára a fekete tincsei alól, a hüvelykujját a szájába helyezve. Erről már régen leszokott, de időnként, mikor kényelmetlenül érezte magát, még mindig visszatért ehhez a szokásához. Yoongi rávigyorgott a kisebbikre, és nagyobbra nyitotta az ajtót. A küszöbnél azonban nem ment tovább, akármennyire is szeretett volna. Mégsem bánta, másnap úgyis újra együtt lehettek. Végre tölthetett majd egy kis időt a szeretteivel, végre megérinthette a család babájának puha, meleg bőrét.

- Szia, Minie. Hogy vagy? – dőlt az ajtófélfának a fiú.
Jimin lebiggyesztette az alsó ajkát.
- Nem jól – motyogta az ujján keresztül.
- Sajnálom.
- Rendben lesz, csak egy kicsit pihennie kell. Meg bevennie a gyógyszerét rendesen – sandított a nő a kisfiúra, mire az a fejére húzta a takarót.
Yoongi elnevette magát.
- Nem tudsz aludni? – kérdezte az anyja.
- Nem megy...
- Mindjárt átmegyek hozzád, hátha tudunk kezdeni vele valamit. Addig szólunk apának, hogy vigyázzon Minie-re, jó, pöttöm? – paskolta meg a takarót a nő, ami alatt a kisfiú rejtőzött.
- Oké.
- Máskor be nem áll a szája, de most két szót is nehéz kihúzni belőle – sóhajtott az anyuka. – Na jó, Jimin, integess szépen a bátyusnak, most nem jöhet ide puszit adni.
A kisfiú leengedte a takarót az arca elől, és kidugta a szabad kezét, hogy integethessen.
- Szia, Minie... Gyógyulj meg hamar.
Yoongi belemosolygott a nagy, fekete szemekbe, és végre Jimin is visszamosolygott rá.
- Menjünk, kicsim – terelte ki az anyja a fiút a szobából, aminek az ajtaját továbbra is nyitva hagyta, arra az esetre, ha a kisebbik félne egyedül. – Tegyünk el téged holnapra.

***

Yoongi idegesen bámulta a vörös függöny mögül a nézőteret. Tíz perc volt a kezdésig, és a szülei még mindig nem voltak sehol.
Aznap reggel a két felnőtt biztosította őt, hogy mindenképpen ott lesznek a versenyen, hogy is ne lennének, csupán még el kellett intézniük néhány dolgot a laborban, mielőtt utánuk mentek volna. Yoongi kora délelőtt óta a teremben gyakorolt a többi gyerekkel együtt, míg Namjoon és Seokjin az iskolából sétáltak át a színházba, ahol az eseményt tartották, mivel az csak két sarokra volt. Taehyungot az óvodából a dadája hozta át, míg a Kim gyerekek szülei Yoongiéval együtt dolgoztak, ezért nem ők szedték össze a gyerekeiket. Az eredeti terv szerint Jimin is Tae-vel együtt érkezett volna, de mivel beteg volt, így ő a felnőttekkel együtt kellett, hogy jöjjön. Már ha egyáltalán eszükbe jutott, hogy eljöjjenek.

Yoongi szeme kétségbeesetten ugrált egyik ismeretlen arcról a másikra.
- Mi az, csak nem izgulsz? - hallotta maga mögül Yoongi az ismerős hangot. A színpad lépcsőjén Namjoon és Seokjin álltak vigyorogva, mindketten az általános iskolájuk fekete egyenruhájában, aminek a mellkasára az intézet arany címere volt ráhímezve.
- Nem láttátok apáékat?
- Még nincsenek itt? - lepődött meg Namjoon. - Az meg hogy lehet?
Seokjin előhalászta a nadrágjából a telefonját, de csak megvonta a vállát, amikor nem látott egyetlen nem fogadott hívást, vagy sms-t sem a felnyitható készüléken.
- Biztosan mindjárt megérkeznek. Majd foglalunk nekik helyet.
Yoongi bólintott egyet, de nem tudott megnyugodni. Mérges volt. A verseny miatt kellett volna izgulnia, és nem amiatt, hogy a szülei a hülye munkájuk miatt lekésik az előadását. Ha ők nem jönnek, Jimin sem fogja látni, milyen menő nagy testvére van. A fiú elhúzta a száját.
- Neked meg mi bajod? - kérdezte az egyik lány, aki a fuvoláját szorongatva állt Yoongi mellett, és egy perce még a szüleinek integetett a függöny mögül.
- Semmi - morogta a fiú, és inkább elment a színpadtól. Ha nincsenek itt, akkor nincsenek itt. Ő nem fog ezen idegeskedni.

Két perc volt a kezdésig, és Yoongi úgy döntött, nem fog felnézni a közönségre, mikor belép majd a terembe. Nem, most nem szabadott, hogy érdekelje, hogy ott van-e bárki a rokonai közül. Elvégre versenyezni jött, nem egy buta iskolai fellépésre, ahol a gyerekek előadása csak a saját szüleiket érdekli, a többiekét pedig nyitott (vagy éppen csukott) szemmel aludták végig.
Yoongi a saját maga által ráerőszakolt nyugalommal kezdte el tornáztatni az ujjait, hogy azok bemelegedve maradjanak. Csak semmi érzelmi kilengés. Az oktatója ott volt, csak neki kellett ott lennie, hogy a segítségére tudjon lenni.

Még három ember volt előtte. Még kettő.
A fiú az ujjbegyeiben érezte a szívverését.
- Töröld le a homlokod egy kicsit - nyújtott felé egy krémszínű kendőt az oktatója, amit a fiú remegő kézzel vett el.
- Nagy levegők, Yoongi. Menni fog - mosolygott rá az idős férfi, akinek a feje két oldalán lévő pamacs jelentette a haját.
Yoongi jó mélyen beszívta a levegőt, és egy pillanatig bent tartotta azt, mielőtt kiengedte volna a tüdejéből. A hirtelen jött pánikjában már nem is akart annyira zongorista lenni.

Még egy ember.
Yoongi lenézett a kezeire, amik már nem remegtek olyan feltűnően. Három perc. Három perce volt, hogy tökéletesen összeszedje magát.

-Te jössz - fogta meg a vállát a tanár, és a várószobából kivezetve őt, feltuszkolta a színpadra a fiút.
Yoongi egyedül a zsűrire koncentrált, ahogy bemutatkozott nekik. Meg sem próbálta a mögöttük lévő közönséget is szemügyre venni. Mind káposztafejek voltak. A színpadi erős világítástól a fiú egyébként is csak hunyorogni volt képes. A tenyere izzadt, és ha nem ülhetett volna le a zongoraszékhez, talán a térdei is felmondták volna a szolgálatot.

Ahogy azonban a zongorához ért, megszűnt a világ körülötte. Még gyorsan megtörölte a kendőbe a kezét, hogy az ne csúszkáljon a billentyűkön, aztán játszani kezdett.
Az apró ujjai rutinosan ütötték a billentyűket, szinte fel sem kellett néznie a kottára. Tudta az egész darabot kívülről, a papírt csak azért tették a kottatartóra, hogy mankóként funkcionáljon, hogyha a fiú leblokkolna. De Yoongi profibb volt annál. Onnantól kezdve, hogy játszani kezdett, többé már nem számított a közönség. Nem számított, hogy ez egy verseny, vagy hogy kik látják őt, és esetleg kik nem. Minden gondolat kiszállt a fejéből, és újra megcsapta az ismerős bizsergető érzés, ami mindig, amikor a kedvenc hangszere közelében lehetett: az ok, amiért zenélni akart. Sosem volt olyan boldog, mint akkor, amikor zongorázhatott.

Yoongi lihegve fejezte be a darabot. Szinte észre sem vette, mikor ütötte le az utolsó fehér hangot, csak arra eszmélt fel, mikor a kezei maga mellé ereszkedtek, és csak a mellkasa mozgott már gyors ütemben az öltönye alatt.
Taps. A fiú alig érzékelte a közönség felől jövő zajt, ami a tenyerek összeverődéséből jött létre. Még mindig remegő térdekkel, de már felszabadultan állt fel a székről, és sétált a színpad elejére, hogy meghajolhasson.

Yoongi szélesen vigyorgott a kiöltözött emberekre, a szemével végre a szülei után kutatva. Seokjin, Namjoon, Taehyung, és a dadájuk ott voltak, és felállva tapsoltak neki. Mellettük fél sornyi üres szék. A fiú arcáról lehervadt a mosoly. Seokjin küldött felé egy megértő grimaszt, és Yoongi lerohant a színpadról, még mielőtt ott sírta volna el magát.

***

- Yoongi, nyisd ki az ajtót - próbálkozott Namjoon.
- Nem. - Yoongi a mosdó lehajtott fedelén hüppögött.
- Mindjárt jön az eredményhirdetés. Ki kell menned. Utána pedig hazamegyünk.
- Nem megyek ki.
- Biztos volt okuk, hogy nem voltak itt - szólalt meg Seokjin is. - Ha nem jössz ki, szólok a portásnak, hogy beragadtál.
- Nem mernéd.
- Dehogynem. Hidd el, hogy nem hagytak volna csak úgy itt. Próbáltam hívni őket, de senki nem veszi fel a telefont.
- Biztos annyira bele vannak merülve a munkába, hogy nem képesek rá - morogta dacosan a fiú. - Mindig ezt csinálják.
- Jó, igen, legtöbbször. De most mérges vagy, és nem tudsz rendesen gondolkozni.
Yoongi hallgatott. Valahol mélyen tudta, hogy a hyungnak igaza van, de most nem akart logikus lenni, most csak a falba akarta verni az öklét, és kisírni magát.
- Lehet, hogy Jiminie-t kellett bevinni a kórházba...? - töprengett Namjoon. - De attól még az én szüleim felvehetnék a telefont.
- Vagy olyan dugóba kerültek, ahol nincsen térerő?
- Hol? A föld alatt? - kérdezte a megbántott zongorista.
- Nézd, Yoongi - szállt be a zongoratanár is a beszélgetésbe. A fiú eddig nem is tudta, hogy a férfi is a mosdóban van. - Szülők ide vagy oda, te ezért a fellépésért megdolgoztál. Keményen. Hónapokig. Sőt, ha azt vesszük, évekig. Most az a minimum, hogy átvedd azt a díjat, amire a zsűri úgy gondolja, hogy megérdemled. Ez a te harcod volt egyedül, nem a szüleid görnyedtek minden nap órákat a zongora felé, hanem te egyedül. Ők pedig úgyis büszkék lesznek rád, hogy csak felvételeken nézhetik majd a fellépésed.

Yoongi néhány pillanatig hallgatott, aztán az egyik lábát lecsúsztatta a csempére, és előrehajolt, hogy kinyithassa az ajtót a többieknek. Kintről három mosolygós arc köszöntötte.
- Na gyere, mossuk meg az arcod, aztán vegyük át azt a díjat - húzta ki őt a fülkéből a felnőtt. - Tudod már, mit akarsz legközelebb megtanulni?
- Valami nagyon nehezet - mosolyodott el halványan a fiú, és hagyta, hogy a tanár hideg vízzel törölgesse át a kivörösödött, könnyektől ragacsos arcát. - Kaphatok egy zsebkendőt?
- Hát persze.
- Nem fog látszani, hogy sírtam, ugye? Akkor nem megyek ki.
- Nyugi, csak olyan, mintha nem aludtál volna az éjjel.
- Az legalább igaz...

Yoongi második helyezett lett a versenyen. Őszintén, nem repesett az örömtől, hiszen győzni jött. A díjat is inkább grimasszal az arcán vette át a zsűri elnökétől, mint mosollyal. Azonban, egyből jobb kedvre derült, amikor odalépett hozzá nem egy, rögtön kettő zenetanár, akik elmondták, mennyire örülnének, ha később náluk tanulna. Egyelőre csak szóban beszéltek a dologról, és nem is igazán a letargikus fiúhoz szóltak, hanem az oktatójával beszéltek, de nem számított, mert Yoongi elérte a célját.

- Nagyon jó, nagyon jó - búgta a férfi a névjegyeket olvasgatva, mikor már a parkoló felé tartottak. - Én a fél karomat odaadtam volna anno, ha bármelyiken tanulhatok. Na jó, a fél karomat azért nem, mert akkor nem lett volna mivel játszanom, de ezek nagyon jó helyek, Yoongi.
A fiú csak hümmögött, és betuszkolta magát a Kim fiúkkal együtt a kocsiba. Mellette Taehyung a gyerekülésben halkan szuszogott, az állán valami gyanúsan nyálszerű csillogással.
- Na jó, jó éjt, gyerekek. Hétfőn találkozunk, Yoongi - lógott még be az ablakon egy pillanatra a tanár, aztán végre magukra maradhattak a gyerekek.
A zongorista makacsul bámult ki a csillagtalan, sötét éjszakai égre, miközben a dadájuk hazafelé vezetett. A többiek próbálták javítani a hangulatot, de a fiú szinte meg sem hallotta őket.

Nem sokkal később a Kimék háza előtt parkoltak le. Mivel Yoongi ült kívül, így könnyedén meg tudott lógni előlük. A fiú gyorsan kipattintotta a biztonsági övét, és az ajtót kivágva, rohanni kezdett. Nem a házba ment, a házat megkerülve, futni kezdett beljebb a kertben. A két idősebb fiú némán követte őt a tekintetével.
- Yoongi! Sötét van, el fogsz tévedni! - kiabált utána a bébiszitter, persze feleslegesen. - Namjoon, te vidd be Tae-t, Jinnie, te pedig gyere velem, menjünk utána, nehogy elessen vagy valami.
A nő odaadta a még mindig alvó kisfiút a bátyjának, aztán ő is futásnak eredt.
- Yoongi várj már! Tiszta hó lesz a ruhád!

Yoongit azonban a ruhája állapota zavarta most legkevésbé. Csak haza akart menni, hogy kiabálhasson a szüleivel, hogy azok bocsánatot kérjenek tőle, és egész este ölelgessék, különben örökké képes lett volna haragudni rájuk. Vagy legalábbis, most úgy érezte.
A fiúnak percekig tartott, mire a hótól lelassítva elért a házukig, amely a birtok másik végén állt. Egyszer el is esett az egyik göröngybe beleütközve, amit nem látott a fehér takaró miatt, és felsértette a kezét vele, de kit érdekelt ez most? Vagy az, hogy a hidegben rohangált? Elvégre éppen most fejezte be a versenyét, már nem kellet mindennel óvatosnak lennie.

A házban egyetlen villany sem égett, de ez nem jelentette azt, hogy senki nem volt otthon. Csupán annyit tett, hogy mégis igaza volt a fiúnak. Dolgoztak.
Yoongi berontott a bejárati ajtón, ami nem volt kulcsra zárva, és az előszobába belépve, a lakás helyett a folyosó végén lévő lépcsősorhoz ment. Rácsapott a villanykapcsolóra, mire a neonlámpák egy-két villanás után világosságba borították a lépcsőházat. A tízéves rutinosan trappolt le a fokokon, aminek az aljához közeledve már húzta is fel a mandzsettáját, hogy a kezét a biztonsági zárhoz tudja illeszteni, amikor meglátta, hogy az ajtó résnyire nyitva volt.
A szülei sosem hagyták nyitva ezt az ajtót, az túl veszélyes lett volna, ezt ezerszer elmondták. Persze, a gyerekek lejárhattak ide, legalábbis egy darabig, hogy akármikor elérhessék a folyton dolgozó szüleiket, de csak nekik volt a kézlenyomatuk beleépítve a biztonsági rendszerbe.
Yoongi egy pillanatra felnézett a folyosón, hátha a dadának sikerült már utolérnie, ő tudta volna, hogy mit tegyen, de se a nő, se az utána futó Seokjin nem voltak még a közelben. Az ajtórésen pedig világosság szűrődött ki bentről, úgyhogy Yoongi végül belépett. Hiszen, ha a villanyok égtek, akkor a szülőknek is odabent kellett lenniük.
- Anya? Apa? - szólt be, szinte alig hallhatóan, és mikor nem válaszolt senki, a fiú már biztos volt benne, hogy a belső laborban lesznek a szülei. A saját butaságán grimaszolva egyet, elindult befelé a keskeny, kihalt folyosón, hogy aztán közel három perc kocogás után balra fordulva, megálljon a helyiség előtt, amit a szülei a legtöbbet használtak. Yoongi kimerülten dőlt neki a fehér falnak, hogy összeszedje magát, hogy képes legyen majd megszólalni, végül lenyomta a kilincset az ajtón. 

És benyitott.

Volt egy pillanat, amíg az agya képtelen volt feldolgozni az elé táruló látványt.
Vér.
Vér, mindenhol.
A falakon, apró cseppektől kezdve nagyobb foltokig, a padlón tócsákban, véres lábnyomokban a fehér csempén.
És ott voltak ők, a négy felnőtt szétterülve a földön. Seokjin, Namjoon és Taehyung szülei, halottan, egymás mellett feküdve.
A saját apja a padlón hasalva a belső labor bejáratához közelebb, az egyik lába természetellenes szögben kifordulva, a haja nedves tincsekbe rendeződve a piros folyadéktól, ami a homlokán tátongó lyukból csorgott kifelé.

- A.. apa...
Yoongi tett egy bizonytalan lépést befelé, az alkalmi cipője sima talpa megcsúszott egy kicsit a véres padlón.
Az anyja fehér köpenye barnás foltokkal volt tarkítva a megszáradt vértől. A nő csukott szemmel, félig ülő, félig fekvő helyzetben volt az egyik asztal lábának dőlve, a szoknyája alól kilátszódó lábain véres kéznyomok voltak elmaszatolódva. A hosszú, fekete haja az asztal és a feje közé volt beszorulva, a kiszabadult tincsek félig eltakarták a hófehér arcát.

- Anya...

A fiú egyre gyorsuló lélegzését leszámítva minden csendes volt, túl csendes. Egyetlen levegővételt, egyetlen mellkas emelkedését sem lehetett érzékelni. Yoongi képtelen volt megmozdulni, és képtelen volt elfordítani a tekintetét a szüleiről. Nem tudta, mennyi ideig állhatott ott, földbe gyökerezett lábakkal. Talán ha fél perc lehetett, neki mégis óráknak tűnt.

A folyosón trappolás hallatszódott.
-Yoongi, itt vagy? - jött a kérdés szinte egészen közelről, amit egy riadt kiáltás követett.
- Seokjin, állj meg ahol vagy, ne gyere be!
A bébiszitter óvatos léptekkel közelített befelé, aztán megragadva Yoongi gallérját, kirángatta őt a szobából. A fiú lábai nem bírták őt tovább tartani, és egy zsák krumpliként landolt a folyosó padlóján.
- Yoongi - lépett oda rögtön az idősebb fiú.
- Hol van Jiminie? - kérdezte Yoongi lihegve.
- Seokjin - hajolt le hozzájuk a nő -, ez most nagyon fontos, érted? Nem jöhettek be abba a szobába. Menjetek egy kicsit arrébb, de ne hagyjátok el a pincét. Érted?
Jin riadtan bólogatni kezdett, mire a dada visszament a helyiségbe, és behúzta maga mögött az ajtót.
- Mi történt? - kérdezte a fiú a fiatalabbra nézve, de Yoongi képtelen volt szavakat formálni, vagy akár kigondolni, hogy mit is mondhatna. Egyelőre még a légzés is nehezére esett. - Yoongi?
A fiú úgy érezte, mintha valami láthatatlan erő lefelé nyomná a mellkasát, nem engedve a tüdőinek, hogy azok elég levegőhöz jussanak. Yoongi zihálni kezdett, miközben a gyomortartalma kellemetlenül forgolódott a helyén.
- Yoongi! Basszus, Yoongi, Yoongi! - Seokjin megérintette a másik sápadt arcát, majd a vállát, de ez csak még rosszabbá tette az érzést. A fiú remegni kezdett, és próbálta lerázni magáról a másikat, de a tagjai túl tompának, túl érzéketlennek tűntek ahhoz, hogy rendesen tudja őket irányítani. Jin végül elengedte, ő pedig a földön elterülve próbálta lecsillapítani a szívverését, de valahányszor egy kicsit jobban a tudatában volt a dolgoknak, lelkiekben újra ott állt a labor közepén, körülvéve a vérrel festett szobában elterülő halott szüleivel, egészen addig, amíg szürke foltok nem kezdték megritkítani a látóterét.
Az idősebb továbbra is a nevén szólongatta, de ezt a fiú csak mintha egy fal mögül hallotta volna, a fejében lévő zsongás túl erőteljes ahhoz, hogy bármi más zajt rendesen átengedjen, amitől még inkább csapdába szorulva érezte magát.

Yoongi zihálva ült fel az ágyában.

A szobában sötét volt, az egyetlen világítást a digitális óra piros fénye jelentette, de a fiú nem tudta a szemében felgyülemlő könnyektől kivenni a számokat.
Otthon volt, a szobájában.
Biztonságban.
Biztonságban, ugye?
Yoongi hiába forgatta a fejét, nem látott semmit.
Nem akarta őt senki bántani, senki nem volt itt, hogy lemészárolja őt.
A fiú erőtlenül tapogatni kezdte az éjjeliszekrényt, és remegő ujjakkal felemelte a telefonját, hogy azt bekapcsolva a kijelzőből jövő kékes fénnyel bevilágítsa a szobát.
Ismerős dolgok.
A kanapéja.
A karosszék.
A pianínó.
A fiú visszahanyatlott a párnára, és a még mindig reszkető ujjaival kisimította a haját a homlokából. Egy pillanatig fontolóra vette, hogy felhívja Namjoont, aki persze egyből jött volna, és bármiben segített volna neki, de amit tényleg szeretett volna, azt a fiú nem adhatta meg neki, ő pedig jobban preferált egyedül maradni ilyenkor.
A tenyerét a szemére szorította, próbálva visszaállítani a légzését  normális tempóba, miközben nyugtató mondatokat ismételgetett a fejében.

Minden rendben van. Csak egy álom volt. Csak egy álom. Bárcsak...

Megjegyzések:

* Igen, ehhez a részhez nincsen ajánlott zene. Néha a csend többet mond egy passzoló dalnál. Én az egyik felét a Schindler listájának főcímdalára írtam, de azt nem szerettem volna használni, mert azt túl erősnek érzem bárhova máshova betéve, főleg, hogy ki tudja, kinek mit jelent. Aki mégis keres zenét alá, akkor... :) A másik felét pedig egy új író programnak, amit használok (Zen Writer) a beépített zenéjére írtam. 

* Cím sincs. :D

* Ha valakinek nincs kedve kiszámolni, úgy 2005-ben járunk :D

* Ne utáljatok. Nekem is fájt :D 

* Ezután a rész után kiváltképp kíváncsi vagyok a gondolataitokra, úgyhogy kommentszekció ;)

Remélem tetszett a rész (haha), talán a következőben még több dolgot fogunk megtudni a családról ...
Előre is köszönöm az olvasásokat, csillagokat, véleményeket, és jej, meglett az fic első díja is ^-^
Szép hetet nektek :) ( Még ha térdig érő hó is van)

~ Ally D