Ajánlott zene: Amber - On my own (link lent)

Karácsony estéje volt.
Feldíszített fa, fények, ének, család, szeretet, békesség, boldogság...
Baromság.

Jimin előhúzta az ujjatlan kesztyűbe csomagolt remegő kezeit, hogy a leheletével, ha csak egy kicsit is, de felmelegítse őket.
Reggel óta az utcán volt.
Másoknak a karácsony a boldogságot és a békességet jelentette, számára azonban az év legnehezebb időszaka volt ez.
A legtöbb ember ilyenkor otthon maradt, hogy a lakása melegében, a tévét bámulva tudja le az ünnepeket, neki azonban dolgoznia kellett.
A kontraszt közte és az emberiség többi része között mindig is nyilvánvaló volt, de ilyenkor érezte leginkább a szakadékot a két világ között. Sosem kérdezte magától, miért pont ő, vagy éppen mindig ezen járt az esze, már maga sem tudta.

A fiú elindult, hogy újra végig járja a karácsonyi vásárt, hátha talál csak még egy megfelelő személyt.

Jimin tolvaj volt.

Nem emlékezett a szüleire, mindig is árva volt. Egy árva, aki gengszterek között nőtt fel.
Az első emlékében épphogy négyéves volt. A nagyobb gyerekek ütötték őt, mert nem akart részt venni a játékukban, amiben az elfogott kisebb állatokat kínozták, így azok helyett ő lett a játékszer. Egy idősebb gyerek, Hoseok mentette meg őt. Tőle mindenki tartott, annak ellenére, hogy a fiú valójában egész kedves volt. A többiekhez képest biztosan.

Hoseok történetét senki sem ismerte, ami nem volt ritka a Telepen. Ez volt az a hely, ahol mind felnőttek.
A Telepet gengszterek irányították, akik többnyire kimaradtak a piszkos munkából, és a hét nagy részét a hatalmas villáikban töltötték a belvárosban. Legalábbis a főnökök. A kisebb gengszterek irányították ténylegesen a Telepet. Kezelték a pénzügyeket, irányították a többi embert. Alattuk álltak azok, akik a fizikai munkát végezték. Baseballütővel a kezükben rontottak be boltokba, bárokba, szórakozóhelyekre, ahonnan védelmi pénzt gyűjtöttek. Ők gyűjtötték az uzsorakamatot, és tartották a kapcsolatot a szervkereskedőkkel arra az esetre, ha az egyik kliens fizetésképtelenné vált volna.

Egy másik ága a sokrétű hálózatnak a gyermekcsempészet volt. Utcán kolduló, elhagyott, vagy éppen olyan gyerekeket gyűjtöttek össze, akiknek ők gyilkolták meg a szüleiket. Az így megszerzett gyerekeket a Telep alagsorában nevelték. Közös ruhatáruk volt, közös fürdőjük, és néhány földre lerakott matrac, ami ágyként funkcionált.
Egy alagsorban élni megterhelő volt. Nem is minden gyerek élte túl. A fűtés megoldatlan volt, a gyerekek próbáltak minél több takarót magukra teríteni és minél közelebb bújni egymáshoz éjszakánként, még ha éppen utálták is néhányan egymást. Amikor nagyon hideg volt, kaptak egy kisebb fűtőtestet, hogy ne fagyjanak halálra, vagy éppen ők maguk raktak tüzet a helyiségben egy fém kukában. Amikor esett, az alagsor is beázott, a fiúk ruhái folyton nedvesek voltak ebben az időben, folyton vizes zoknival és cipőkkel kellett járniuk. A beázás miatt a falakat fekete penész csúfította, és undorító dohszag lepte be az egész helyiséget, keveredve az olcsó dohány szagával, amire hamar rászoktak a gyerekek. Ezzel a trükkel jól vissza tudták szorítani a rájuk törő éhséget. Dohányt pedig könnyebb volt szerezni, mint ennivalót.

Jimin hamar beletanult a rendbe. Eleinte sokat betegeskedett, és sokkal kisebb volt a vele egykorú fiúknál, így hamar a céltáblájukká vált. Gyakran rajta gyakorolták az új trükköket, amiket tanultak. Ütéseket, rúgásokat, fojtogatást, a másik földre dobását. Úgyhogy Jiminnek is meg kellett változnia.
Hoseok nyolcéves volt ebben az időben. Nem tartozott éppen a magas, vagy kifejezetten fenyegető külsejű gyerekek közé, de akárkit könnyűszerrel a földre juttatott. Ő vette a szárnyai alá a fiút. Ketten együtt Jimin hátrányát - az alacsonyságát - az előnyére fordították. A fiú fürge volt, kicsi és rendkívül gyorsan tanult.

Ötéves korában rakták először az utcára. A Telepen nem érdekelte a felnőtteket hogyan, de az utcára küldött gyerekeknek elő kellett teremteniük egy bizonyos összeget a nap végére.
Jimin aranyos volt a babaarcával és a mosolygós szemeivel. Eleinte koldulással próbálkozott, de az nem hozta meg a sikerét. Az emberek inkább a rendőröket hívták rá, hogy aztán azok elküldjék őt egy nevelőotthonba. Nem is lett volna ezzel baj, de a Teleptől nem lehetett olyan egyszerűen megszabadulni. Mindenhol megvoltak a maguk emberei. Ha nem a rendőrségről, akkor az otthonból küldték volna vissza, csak éppen még rosszabb bánásmódra számíthatott volna azután. Elszökni sem volt érdemes. A Telepnek mindenhol ott volt a szeme, mindent tudtak. A menekülni próbálókat visszavitték az alagsorba, ahol a többi gyereket leültetve kínozták meg az árulót. Tudták, hogyan kell hatásosan példát statuálni. A gyerekek szabályosan harcoltak azért, hogy soha ne kerüljenek ilyen helyzetbe. Jimin meg sem tudta volna számolni, hányszor futott kisgyerekként a rendőrök, vagy olyan felnőttek elől, akik csak segíteni akartak rajta.

Úgyhogy a fiú más módszerhez folyamodott.
Az ártatlan kinézetével használta ki azokat az embereket, akik segítőkésznek tűntek. Elég alacsony volt ahhoz, hogy a felnőttek kabátjának az alját tudja húzogatni. Mikor az idegenek lenéztek rá, egy aranyos, könnyes szemű kisfiúval találták szembe magukat. Jimin igyekezett a legjobb állapotban lévő ruhákat összeszedni a Telepen, hogy ne hajléktalannak higgyék, hanem egy elveszett gyereknek. Legtöbbször el is sírta magát az áldozatainak az anyukája elvesztéséről szóló meséje közben. Ők pedig hittek neki. Kézen fogva próbáltak segíteni neki megkeresni az elvesztett családját, innentől pedig a helyzet szülte a megoldást. Mindegyik felnőttet túlságosan lefoglalta a segítségnyújtás ahhoz, hogy észrevegyék: a kisfiú kizsebelte őket, majd lelépett.

Éveken át be is vált ez a módszer. Időközben folyton váltódtak a gyerekek a Telepen. Általában harmincan-negyvenen voltak, lányok és fiúkvegyesen. A vagányabb lányok tudták csak tartani a lépést a fiúkkal, míg a gyengébbek egy részét már fiatalkorukban eladták. Ez is egy ága volt a gengszterek hálózatának. Gyermekprostitúció. Néhány szebb kisfiút is megragadtak időnként a férfiak, hogy elvigyék őket. Ilyenkor Jimin első dolga volt minél koszosabbnak, minél elfogadhatatlanabbnak tűnni. Időnként megkérte Hoseokot, hogy verje meg őt, vagy saját magát vágta meg egy késsel vagy tükördarabbal. Persze ilyenkor napokig, sőt, hetekig fel kellett függesztenie az elveszett kisfiú szerepét, és egyszerű zsebtolvajként megszereznie az aznapi összeget.
Azoknak a lányoknak sem volt sok lehetősége, akik tinikké cseperedtek a Telepen. Egyszerűen csak idősebb korukban adták el őket örömlányoknak bordélyházakba, vagy különleges megrendelőknek, akik többnyirea véres vágyaikat kiélni akaró erőszakos férfiakat takartak.

Őket sosem látták többé.

Két fajta lány maradhatott a Telepen: akik kimentek a sarokra, és szintén hazahozták a megfelelő összeget, vagy akik ugyanezt tették, csak lopással, örömszerzés helyett.
- Az a baj, hogy aszexuális vagyok - nevetett fel egyszer Lisa, amikor Jimin megkérdezte tőle, miért is választotta a nehezebb utat. A lány az asztalra feltett lábakkal élezte a kését, amit mindig magánál tartott. - Ha egyetlen hímnemű is hozzámérne, kivágnám a szemeit, és kicserélném őket a golyóival.
Jimin nyelt egyet, mert tudta, hogy a lány nem viccel.

Mikor a fiú hatéves lett, egy nap az egyik felügyelő magához intette.
A férfi neki háttal felemelt valamit az asztalról, aztán Jimin kezébe lökte azt. A fiú egy pillanatra megingott a súly alatt, de sikerült állva maradnia.
- Ez itt mostantól a te felelősséged. Ha megdöglik, neked is annyi.
A férfi felsétált a lépcsőn, Jimin pedig egyedül maradt a karjaiban fekvő csomaggal. Odébb sétált, és az egyik matracra fektette a rakományát. Egy kisfiú volt az, sokkal kisebb, mint Jimin, de már nem kisbaba. Úgy hároméves lehetett, ezt mondták neki a többiek.
A kicsi eszméletlen volt, vagy csak aludt, és Jimin nem tudott többet tenni érte, minthogy ottmaradt mellette éjszakára. Az egész alakot vér és sár borította, de a fiú nem látott rajta egy-két karcoláson kívül komolyabb sebet.

Másnap reggel a kisfiú még mindig nem volt ébren, így Jimin kénytelen volt őt magára hagyni, amíg az utcán próbálta összelopni a pénzt. Soha olyan gyorsan nem kereste még meg a napi adagját, mint akkor, de így is késő délután ért vissza. Csalódottan kellett azonban tudomásul vennie, hogy a fiú még mindig nem mozdult egy centit sem a matracról. Nem forgott, nem mocorgott, mint a legtöbb gyerek odalenn. Jimin kezdett pánikolni. Ha a fiú meghalna, őt is megölnék, de legjobb esetben is kemény büntetést kapott volna.

Néhány órával később azonban a kis test életre kelt, és Jimin egy hatalmas fekete szempárral találta szemben magát, amely megilletődve pislogott rá.
- Mama...? - fordult körbe a kisfiú értetlenül.
Jimin egy pillanatra elszomorodott. Szóval nem egy árva volt.
- Szia - köszönt neki.
- Hol a mama? A mamát akarom - állt sírásra a kisfiú szája.
- Nemsokára itt lesz - hazudott Jimin.
- Mikor?
- Nemsokára.
A kisfiú lebiggyesztette az alsó ajkát, de többé nem úgy nézett ki, mint aki hangosan bömbölni fog.
- Hogy hívnak?
- Jeon Jungkook, Szöul, Gyeonggi-do, Gwangmyeong-si, 123-45 Cheolsan 3-Dong - darálta a fiú a jól betanult szöveget.
- Szóval Jungkook?
- Gukkie - javította ki Jimint.
- Én Jimin vagyok. De gondolom, hívhatsz hyungnak...
- Hyung? - ráncolta a szemöldökét a kisebb.
- Nem tudod, mi az...? - kérdezte kínosan a fiú. - Akkor Jimin.

Néhány pillanatig egyikük sem szólalt meg.
- Éhes vagy? - nyögte ki végül Jimin.
Jungkook bólintott, mire az idősebb megfogta a kezét, és odavezette a fiút a konyhának csúfolt részhez, ami valójában egy pultot és egy tárolószekrényt jelentett az alagsor egyik sarkában; azonban száraz kenyéren és néhány kekszen kívül általában nem sok ételt tartalmazott. Harminc gyerek mellett egy-két szelet kenyér is lakomának minősült.
Jimin megvajazott egy szeletet, mire kisfiú undorodva elhúzta a száját. A nagyobb kezdett ideges lenni. Nem elég, hogy a többiek szerették őt kipécézni, még akkor kapott egy koloncot is a nyakára, akitől függött az élete.
- Ha nem, hát nem - vonta meg a vállát a fiú, és mérgesen beleharapott a szeletbe.
- Mézes puszedlit akarok - mondta a kisebbik.
- Azt se tudom, mi az...
- De én mézes puszedlit akarok! - Jungkook szeme megtelt könnyel, és a szájába vette a hüvelykujját.
- Hány éves vagy? - fintorgott Jimin a látványra.
- Három éves és kilenc napos - húzta ki magát. - Gukkie nagyfiú.
Jimin elröhögte magát, és akaratlanul is megsimogatta a kisebbik hollófekete haját.

Jungkookkal nehéz volt bánni. A fiú túl sokat sírt az anyja után, nem értette a Telep szabályait, és utált minden ételt, ami nem édesség volt. Jimin a napi nehezen megszerzett összege mellé még boltokból vagy árusoktól is lopni, hogy a kisfiú ne éheztesse magát halálra.
Egy idő után azonban könnyebb lett az élet a gengszterek között.
Jungkook szeretett játszani. Jimin is szeretett játszani, úgyhogy sokat voltak együtt. A nagyobbak nem verték meg Jungkookot, amíg kicsi volt, hiszen néhányan maguk is egy kisebbre vigyáztak. Jimin csak évekkel később jött rá, hogy ő maga is Hoseok védence volt, amikor a fiú egyszer nevetve elmesélte neki. Őt valamiért mégsem kímélték a verésektől.

Ahogy telt az idő, úgy kellett évről-évre több pénzt szerezniük a gyerekeknek. Nemsokára Jungkook is az utcára került, de Jimin úgy döntött, külön utakat járva nagyobb volt a valószínűsége, hogy össze tudjanak szedni elég pénzt. Közben mindketten tanultak, és egyre ügyesebbek lettek a zsebelésben és a harcokban is.
Mire Hoseok tizenhárom éves lett, őt választották a gyerekek vezetőjévé.
Nem csak azért, mert a legügyesebb tolvaj és harcos volt közöttük, de a fiú valóban elég karizmatikus személyiséggel bírt ahhoz, hogy a többiek hallgassanak rá. Ugyanakkor, ez azzal is járt, hogyha valaki valami rosszat tett, vagy nem elég jól vitt véghez egy rábízott feladatot, Hoseok vele együtt kapta a büntetést.Úgyhogy Jimin és Jungkook a megfelelő napi bevétel hiányában számtalanszor kényszerültek Hoseok segítségére, és így csak a vezető által a kezükbe csúsztatott bankjegyek által menekültek meg a büntetés alól.

Azonban néha elkerülhetetlen volt a leckéztetés, még ha nem is feltétlenül a gyerekek hibája volt az, amit nem tudtak megtenni.
Amikor Jimin tízéves volt, egy nap az egyik férfi lerakott elé egy jegyzetfüzetet egy tollal, ledobta magát az egyik székre, és a koszos cipőbe bujtatott lábait az asztalra helyezte, miközben rágyújtott.
- Írd, amit diktálok - förmedt rá a férfi, és beszélni kezdett.
Jimin felvette a tollat a kezébe, pontosan tudva, milyen felesleges is ez.
- Na, mi van? - kérdezte a férfi a szakállát vakargatva.
- É-én n-nem tudok í-írni - dadogta a fiú.
- Mi az, hogy nem tudsz írni?! - nevetett fel a gengszter. - Aztán olvasni tudol-e?
Jimin megrázta a fejét.
- Milyen neveletlen gyerekeket tartunk itt - csóválta a fejét. - Hé, te!
A közelben felmosó Hoseok megállt a mozdulata közepén.
- Te tudol-e olvasni?
A fiú bólintott.
- Akkor told ide a segged, és írd le, amit mondok. Aztán mire visszagyüvök egy hét múlva, ez a másik úgy olvasson, mintha flancos magániskolába járna.
A férfi levette az egyik lábát az asztalról, és kirúgta Jimin alól a széket.
A földre érkező fiú fájdalmas grimasszal az arcán masszírozta a sajgó hátsóját.
- Addig is, kapjon harmincat az övvel, amiért ennyire nem érdeklődik az oktatás iránt.
Hoseok újra bólintott, és miután leírta a diktált szöveget,lehúzatta Jiminnel a nadrágját, és elverte őt a férfi előtt.

Jimin aznap este a fájó hátsóján ülve, egy üres laprapróbált betűket formázni. Jungkook, jobb dolga nem lévén, ugyanazt csinálta, amit ő.
- Ne utánozz folyton - morogta a fiú, hagyva, hogy azért a másik is lássa a másolt könyvet.
- Oké, Jimin - vigyorodott el a fiú.
- És megmondtam, hogy hívj hyungnak. Idősebb vagyok nálad.
- Oké, Jimin - nevetett fel a fiú, mire Jimin lelökte a székéről.
A fiatalabb hamar megunta az írást, és rajzolni kezdett a lapjára.

Az éjszaka közepén Jimin még mindig a betűket gyakorolta. Jungkook addigra már az asztalra borulva aludt; az arcát elnyomta az asztallap, és halkan horkolt. Jimin néha birizgálni kezdte az orrát vagy a fülét, mikor unatkozott, mert tudta, hogy a kisfiút semmivel sem lehetett felébreszteni.
- Látom, találkoztál Morcos Kimmel - állt meg az asztal mellett Jinyoung, az egyik idősebb fiú. Egy szép, piros almát törölgetett az ingébe. - Néhány éve én is megjártam vele, még sosem fájt annyira verés, mint az övé.
- Engem Hobival veretett el...
- Ne aggódj, majd ha visszajön, és nem tudsz neki felolvasni a Bibliából folyékonyan, akkor te is megkapod a magadét - harapott bele a fiú az almájába, és eloldalgott.
Jimin még sosem dolgozott olyan keményen, mint azon a héten, és végül sikerült megúsznia a verést, bár a férfi meggyanúsította, hogy mindvégig tudott olvasni, és csak színlelte az analfabétaságot, hogy megússza a munkát.

Idővel Jungkook lett az egyik legjobb harcos a gyerekek között. Nem csak a mozdulatai tették őt fenyegetővé, nem csak a magabiztossága, de az a bizonyos fény a szemében is, ami minden gyereknek azt üzente körülötte: ő bizony képes lenne bármelyiküket eltenni láb alól. A többiek próbálták elkerülni őt, mert senki sem szeretett volna egy nap arra ébredni, hogy elvágták a torkát.

Amíg kisebb volt, Jungkook mindig az aranyosabb kisfiúk közé tartozott, ezért Jimin évekig tette ugyanazt vele, amit magával is: elcsúfította, amikor válogatták a gyerekeket, akiket el akartak adni. A fiú először nem értette, miért verte el ugyanaz a személy, aki gondoskodott róla, és hangosan sírni kezdett, de később hozzászokott a bánásmódhoz.

A fiúból finoman szólva is pszichopata vált tizennégy éves korára. Imádta a késeket, a fekete holmikat, másokat megfélemlíteni. A haját hosszúra növesztette, és csak időnként vetett alóla gyilkos pillantásokat bárkire, aki közelíteni próbált felé. Egy márkás, inkább tőrre emlékeztető késsel mászkált mindenhová, aminek szépen kifaragott minták voltak a markolatán. Valahonnan acélbetétes bakancsot is szerzett a fiú, és Jimin már nem is akarta tudni, mit művelt Jungkook a szabadidejében.

Hoseok vele ellentétben normális maradt huszonegy éves kora ellenére is. Habár már régen nem tartozott a gyerekek közé, mégis őket felügyelte, ha nem kellett valami nagyobb projektben részt vennie, mert persze a fiú tehetségét kár lett volna ilyesmire pazarolni.

Jimin maradt az eredeti státuszában. Dolgokat lopott, csak már sokkal nagyobb értékben. Néha drogot árult, vagy üzleteket bonyolított le. Néha neki kellett visszahoznia elszökött gyerekeket a városból. Még ő maga is csak tizenhét éves volt, de mintha sokkal többet élt volna már. Ő is megverte a gyerekeket. Verekedett az egyidősekkel. És hagyta, hogy bántalmazzák a nála nagyobbak.

Karácsony estéje volt, és Jimin magányosabbnak érezte magát, mint valaha.

Megjegyzések:

* Ajánlott zene:

* Lisa (Blackpink)

*Jinyoung (GOT7)

Sziasztok!

Hát, elkezdődött egy újabb történet, ami miatt nagyon izgatott vagyok, remélem ez is tetszeni fog nektek, és szeretni fogátok annyira, mint a No more dreamst.

Mindenkinek Kellemes Karácsonyi Ünnepeket és most is, mint mindig, értékelek mindenféle visszajelzést a történetről ^^

A történet 2017. 12. 23-án indult, és 2019.01.01-jén fogtam bele a szerkesztésébe :)

~ Ally D