A bűntudatnak sok fajtája van. Egyszerű és gyakori az, ami paranoiddá tesz... az ember tudja, hogy hibázott, így folyton, mintegy kényszeresen átles a válla felett, rettegve attól, hogy valaki a nyomában jár, és fényt derít a bajra. Bosszantó, kimerítő állapot, ami ott ér véget, hogy egyszer valaki tényleg áll az illető háta mögött, és tényleg fejére olvassa a bűnét.

A második, már jelentősen ritkább, és sokkal súlyosabb eset, mikor a bűn elég nagy ahhoz, hogy többé ne számítson semmi. A bűnös él, tudja, hogy mit tett, de katatón módon elfogadja a tette megváltoztathatatlanságát. Nem törődik vele, nem néz a válla fölé. Ha valaki a fejére olvassa, már csak vállat von. Ami történt, megtörtént. Előbb-utóbb úgyis megfizet. Fájdalmas, tompa állapot, de mégis annyira egyszerű együtt élni vele.

Ichinose Guren bűntudata mindkettőtől eltért azután, hogy karácsonykor véget ért a világ. Ez a bűntudatnak az a fajtája volt, ami után az ember egyszerűen és tökéletesen undorodik önmagától. Kezdetben azt hitte, gyorsan véget ér majd, hogy az, hogy felkavarodik a gyomra, hogy tépni akarja a haját, és egyszerűen csak kitörni a saját bőréből, átmeneti. Miután Feridnek hála szétzúzott belső szervekkel, és épphogy annyi vérrel, amivel még életben maradt, felért a felszínre, és megkínzott gyomrának teljes tartalmát kiürítette az aszfaltra, úgy gondolta, jobban lesz. Kitombolta és kiszenvedte magát, már tud büszke és erős lenni, tud felemelt fejjel a barátai szemébe nézni, és tűrni a következményeket.

De ahogy a világ lassanként próbált talpraállni, ahogy újabb és újabb alakok kerültek ismét a szeme elé az azelőtti időkből, Guren folyamatosan szembesült valamivel, amitől végigszaladt a hátán a hideg – mindegy, hogy kit látott, kivel beszélt, az illető ártatlanabb volt nála. Kureto, az a manipulatív kígyó, aki őt is felhasználta, és akinek Mahiru sem számított semmit, nem követett el annyi bűnt, mint ő. Az emberek beszéltek az apokalipszisről, alkalmazkodtak, de valójában megdöbbentően kevés dolog változott a saját szemszögén kívül. Még mindig ugyanolyan keveset ért az élet, még mindig ugyanúgy számított a rang, és még mindig ugyanúgy megvetették azt az Ichinose patkányt, aki immár házának fejeként állt előttük, összeszorított fogakkal, kavargó gyomorral, örökké visszanyelve a pokoli vallomást, hogy ő tette. Hogy ő cserélte el életek milliárdjait ötre.

Soha nem hitt semmilyen istenben, nem hitt a halál utáni életben, de így, hogy a szent könyvek legsötétebb fejezetei váltak valóra, már elég biztos lehetett benne, hogy van pokol... és mikor éjszakánként egyedül maradt a gondolataival, az a bizonyos önmagával szembeni undor pedig felülírt mindent, néha a haját tépve, néha az öklét harapdálva, hogy legalább sírni ne sírjon, elmotyogta, hogy a legsötétebb bugyrában már kétségtelenül bérelt helye van.

És voltak azok a pillanatok is, amik végképp biztosították, hogy csapdába essen – mikor a tudatában, mintha valaki kívülről csempészte volna a gondolatai közé, felmerült a kérdés „Ha visszafordíthatnád... megtennéd?" Guren ekkor, ennek a kérdésnek a megválaszolásakor döbbent rá, mennyire gyenge. Milliárdok haltak meg, de neki hat halál járt a fejében. Shinya utolsó szavai zúgtak a fülében, tiszta ingben is látni vélte a vérét a ruháján és emlékezett, hogy vált fekete füstté Mahiru a karjai között. Ha visszafordíthatná... akkor Shinya halott lenne. Mito, Goshi, Sayuri és Shigure halottak lennének, ott feküdnének rengeteg katona között, akiknek a nevét sem tudta.

Mahiru pedig... Mahirut a szó általános értelmében így is elvesztette. Mindegy, hogy kapaszkodott belé, mindegy, hogy rohant, ha hívta, mindegy mit adott fel, a lányt nem tudta megmenteni, és nem tudta boldoggá tenni, ez a gyász pedig önmagában is szinte elviselhetetlenül fájt. Tudta, hogy képtelen lenne úgy élni, hogy csak ez a gyász létezik. A legpusztítóbb bűntudat mellett sem volt annyi ereje, hogy tisztán kimondja, visszafordítaná, amit tett.

Ebben az időszakban Guren lényegében fel sem fogta, mennyire felületes a kapcsolata a világgal. A sötét gondolatok annyira átszőtték az elméjét, hogy nem érzékelte, alig beszél. Fogyott pár kilót – ezt csak akkor tudta ellensúlyozni, mikor a gyomra már nem akart minden létező ételtől azonnal megszabadulni. Majdnem mindig bezárkózott valahová, a szobájába, az irodájába, teljesen mindegy. A régi Ichinose birtok megszűnt, az emberek falak mögé bújtak, a városok fényei pedig kihunytak azokon túl, de az új szobákat szinte meg sem tudta különböztetni a régiektől – jóformán csak azt vette észre, hogy néha rossz polcokon keres egyes könyveket.

A probléma akkor tűnt fel neki, mikor a barátain vette észre, hogy mindegyik valami tőle szokatlan, finom óvatossággal kezeli. Egy közös étkezésnél Sayuri félrebillentette a fejét, és halkan megjegyezte, hogy ehetne még egy kicsit. Shinya nem szólt semmit, csak lehetetlenül hangosan szürcsölte a narancslevét, és néha aggódó oldalpillantást vetett felé. Senki nem beszélt, nehogy átlépje a határt, nehogy ártson egy gyászoló társnak, de mindenki figyelt, mindenki várta, hogy mikor törik meg a csend, mikor tudnak továbblépni, és megtalálni a helyüket ebben az új világban, ha már a régit nem tudták sem megmenteni, sem megváltoztatni. És Guren tulajdonképpen pont ezért csak biccentett Sayurinak, szedett még egy kicsit, és az étkezés hátralévő részében a tányérjára és az evőpálcikáira fókuszált. Még ő sem tudta, hogyan tovább.

És még akkor is ebben az önmagát elviselni képtelen, szokatlanul hallgatag állapotban volt, amikor Haiyama Junji hozzá került.

***

Junji hétéves volt, Guren tizenhat. Kilenc év korkülönbség, sőt, pontosabban számítva, majdnem tíz. Gurent a legtöbben ekkor már régen nem kezelték gyerekként, még illúzióját sem hagyták meg, hogy az. A Shibuya Felső Középiskola egyenruhájának hímzett címeres ingéből nagyon hamar lett vörös-fekete katonai uniformis, és könnyű lett volna azt hinni, hogy éppen ilyen sebességgel nőtt fel.

Igazság szerint azonban Guren nagyon is kamasznak érezte még magát. A bűntudat és a gyász poklában is, alig szokta még meg, hogy rendszeresen borotválkoznia kell, a hangja csak egy éve mélyült el rendesen, az arca pedig bár kicsit hosszúkásabbnak tűnt a karácsonyi eseményeket követő fogyástól és kimerültségtől, de még így is, szinte gyerekesen kerek volt. Időre lett volna szükség. Időre, amit a barátaitól megkapott volna, de amit egy hétéves kisfiú megjelenése határozottan megtört.

Junjiról tudott egyet s mást, nem azért, mert sokat beszéltek volna, hanem azért, mert abban az irdatlan adathalmazban, amit Mahiru ráhagyományozott, elég nagy rész szólt róla. A lány örökbefogadta a kisfiút... vagy valami olyasmi. Az mindenesetre biztos volt, hogy felhasználta, Junji pedig cserébe imádta őt – Mahirunek megvoltak az eszközei, mágikus vagy emberi, hogy elérje, tökéletesnek tűnjön a gyermek szemében.

Gurent alapvetően végtelenül taszította ez az egész, a fájdalom és a hazugságok, aminek a kisfiút kitették. És talán szóvá is tette volna, ha bárki másról van szó, nem Hiiragi Mahiruről. Azonban, bár eltérő okból, bizonyos szempontból ő maga is olyan volt, mint Junji. Mahiru bármit tehetett, a racionális elméje üvölthetett, hogy ismerje fel a lány nem egy szent, nem a remény és a napfény az életében, de túlságosan szerette ahhoz, hogy ezt tudatosítsa. Volt pillanat, amikor azt hitte, gyűlöli, de még akkor is könnyebb lett volna meghalni, mint hogy ártson neki. A kisfiú mintha semmit nem tudott volna a lány kísérleteiről, Guren pedig nem beszélt róluk, mert akkor a racionalitásnak kellett volna győznie. Szintén hamar rájött, hogy Junji azt sem tudja, hogy Mahiru halott, és úgy döntött, ez is jobb, ha így marad. Bonyolult lett volna felfedni az igazságot, sőt, valójában még ő maga sem volt teljesen biztos benne, mi az igazság. Tudta, hogy Mahiru olyan formában, ahogy ő ismerte, nem létezik többé... de az álmaiban, és azokban a bűntudattal töltött, sötét órákban, amikor az ember lelke meggyengül, és könnyebb préda egy démonnak, hallani vélte a hangját, és mintha érezte volna az ujjait a hajában. Még nem látta át, az az utolsó pillanat az apokalipszis előtt, mikor a lány szíven szúrta magát, mit is eredményezett, de a sejtései is elég baljóslatúak voltak.

Úgyhogy nem beszélt, és mikor szóba került, röviden erre kérte az osztagának tagjait is. Az a kisfiú, aki beköltözött a lakás egyik üres szobájába, lehetőleg ne tudjon semmit Hiiragi Mahiru haláláról. Nem mondta, hogy mit tervez, hogyan tárja majd elé az igazságot, de senki nem is kérdezte... Mito fejcsóválása, Sayuri és Shigure gyors, határozott bólintása még a korábbi stílust idézte.

Junjival pedig nagyjából ennyiben is maradt a kapcsolatuk. Meghozott két könyörületes döntést, amivel megvédte a kisfiú – és a saját – nyugalmát, aztán visszasüllyedt a korábbi állapotba. Nem azért, mert ártani akart neki, vagy magára akarta hagyni, sokkal inkább, mert fogalma sem volt, mihez kezdjen vele. Junji hétéves volt, ő tizenhat. Ahhoz, hogy segíthessen valaki másnak, fel kellett volna nőnie, az pedig még messze nem sikerült. A kisfiú nem nyúlt ki felé, nem keresett utat hozzá a káoszban, így a nyomás sem nőtt, nem érezte, hogy többet kéne tennie. Ha egy térben voltak, néha szóltak néhány szót egymáshoz, ilyenkor néha még az is előfordult, hogy Guren lopva oldalra nézett, töprengett egy kicsit, hogy talán mondania kellene valamit, de pillanatokon belül rádöbbent, hogy nem tudja, mit. Mahirut nem hozhatta fel, az apokalipszis előtti időkről nem volt ereje beszélni, tehát legjobb esetben is azt elemezhette volna katatón stílusban, hogy hány papírt kellett aznap aláírnia, és hányat vágott bele olvasás nélkül a szemetesbe. Vagyis inkább hallgatott.

Napokkal – vagy talán néhány héttel – azután, hogy a kisfiú hozzá került, ő pedig épp az emeletesház tetején, a korlátnak támaszkodva próbálta kiszellőztetni a fejét, meghallott egy hangot.

- Föld hívja Ichinose Gurent! – Shinya tenyere a vállára zuhant, miközben ő is nekidőlt a korlátnak.

- Mit akarsz, Shinya? – pillantott a tejfölszőke fiúra, aki hosszan kifújta a levegőt, mint aki előre fél attól, ami következik, és biccentett.

- Beszélni.

- Pontosíthatsz – biccentett Guren, mire Shinya arca teljesen elkomorult.

- Ugye nem gondolod, hogy a te hibád volt?

Guren összerezzent. Talán mégis jutott egy kevés a paranoiából is.

- Mahiru, az apokalipszis... - folytatta Shinya. – Meg akartuk állítani ezt az egészet, nem sikerült. Bele is halhattunk volna.

A barátját hallgatva Guren megint érezte, hogy a gyomra bukfencet vet. Összeszorította a fogát. Ha nem beszél, Shinya elkezd találgatni, és gyorsan témát vált, a figyelme mindig könnyen elkalandozott.

- Nem lehet akkora egód, hogy ezt az egészet magadra veszed.

„Ha meg akarod ölni, csak tessék. De a helyedben óvatos lennék. Erős. Akkora az egója, hogy az egész világot eladta érte." Hetek teltek el, de tisztán emlékezett Ferid szavaira a koporsók felett, és borzongott a gondolattól, hogy most valami furcsa visszhangját ennek a mondatnak Shinya szájából hallja. Váltsunk már témát, az istenit!

- Vagy Mahiru miatt van?

Guren az összeszorított fogai között kiengedte a levegőt. Soha nem hitte volna, hogy pont ezeket a szavakat fogadja majd megkönnyebbüléssel. A lassú sóhajt Shinya igennek értelmezte, mert folytatta:

- Az ő halálában sem vagy bűnösebb.

- És ha igen? – a visszakérdezésben megint volt egy enyhe cinizmus, mire a tejfölszőke fiú felhúzta az orrát, és megjegyezte.

- Nem. Ahhoz is kell egy egó, hogy érte felelősséget vállalj.

A fiú lemondóan megrázta a fejét, és elfordult Shinyától, akinek viszont nem állt szándékában ennyivel elengedni.

- Tudom, hogy szeretted. A huszonötödik emelet ablakán csak az veti ki magát, aki szerelmes, vagy aki teljesen hülye, és bár próbálsz meggyőzni az ellenkezőjéről, tudom, hogy te nem az utóbbi kategóriába tartozol. – Guren nem reagált. – De szerelem ide vagy oda, össze kell kaparnod magad. Szükség van rád. Itt vagyunk öten, akik a pokolba is követtünk volna, és ami engem illet, én még mindig követnélek oda.

De én nem akarom, hogy kövessetek. A pokolba hatunk közül csak én megyek. A tejfölszőke fiú időközben valószínűleg úgy döntött, hogy keményebb szavakkal kell próbálkoznia, ha el akar érni hozzá.

- Ha te is fontos voltál neki, akkor nem akarná, hogy...

- Fogalmad sincs az egészről – Guren dühösen vágott vissza, belefojtva a szót a barátjába. Nem akarta végighallgatni ezt a gondolatmenetet.

Shinya lehajtotta a fejét, és ellökte magát a korláttól, rádöbbenve, hogy aznap már nem fog előrébb jutni. Mielőtt lesietett a tűzlépcsőn, még visszanézett egyszer, mint aki megtoldaná a mondanivalóját néhány keresetlen szóval, aztán inkább elfordult, és nem mondott semmit. Guren pár percig még állt, bámulta, ahogy a horizont lassan elsötétedik, aztán előrehajolt, és a homlokát a korlát hideg, kissé rozsdásodó fémjének döntötte. Shinyának igaza volt. Össze kellett kaparnia magát.

Az jóval később tudatosult benne, hogy a barátja valószínűleg azon túl, hogy tényleg lelket akart önteni belé, és némileg talpraállítani, talán Junji miatt is kereste, és amiatt az abszurd távolság miatt, ami a közös lakás ellenére is kialakult közöttük. Úgyhogy, már csak azért is, hogy magának bizonyítsa, ő próbálkozik, elgondolkozott, mit várhat tőle egy hétéves gyerek. Mit akart ő maga hét évesen?

Azt, hogy vegyék emberszámba. Hogy Mahiru ott lehessen mellette, és ne kelljen félnie miatta. Hatalmat, hogy az első kettő teljesüljön. Visszagondolva cinikusan megállapította, hogy félelmetes kisfiú lehetett. Felidézte a családját, hogy várt-e bármit tőlük... de Ichinose Sakaéval kapcsolatban hiába érzett szeretetet, valahogy mégis egy tehetetlen, gyáva és meghunyászkodó ember képe élt benne. Egy tehetetlen, gyáva és meghunyászkodó ember képe, akitől éppen ezért nem várt el semmit... vagyis visszajutott az első lépcsőre. Fogalma sem volt, mit tegyen Junjival.

Hetek teltek el, és Guren lassan, lépésenként kezdte megérteni azt a felemás állapotot, amibe került. A suttogások és az érintések az álmaiban kitisztultak, Mahiru... Mahiru-no-Yo egyszerre megfoghatóan és tökéletesen megfoghatatlanul a mindennapjainak részévé vált. Mikor rádöbbent, még arra is ügyelnie kell, hogy a démonra ne a régi nevén, ne emberként hivatkozzon, tudatosult benne az is, hogy Noyával szemben mennyivel erősebbnek érezte magát. A kardjának eredeti démona vad volt és pusztító. Kikaparta az elméje mélyéről a legundorítóbb vágyait, és olyan őrült erőt adott nekik, hogy nem tudta megállni, egyszerűen meg kellett tennie, amit Noya súgott. De róla érezte, hogy harcolnia kell ellene. A démon primitív késztetései között azért úgy-ahogy tudta, hol van ő.

Mahiru esetén igazából nem akart harcolni. Minden szó, amit kimondott méreg volt, de annyira könnyen meg tudta volna adni magát neki. A lány szavai nem primitív, elemi vágyakat ébresztettek, hanem annál sokkal mélyebbeket, amiket egészen tisztának hitt. Mahiru sok mindenről beszélt neki, és mindig olyan apróságokat szúrt közbe, amikről Guren nem is tudta, hogy fájhatnak. Ezek közé tartozott az az alkalom is, amikor egyszer, egy magányosabb délutánon köztük is felvetült Junji ügye.

- Szánod azt a kisfiút – suttogta a démon, miközben Guren az irodája ablakánál, egyedül ácsorogva, fél kezét a kardja markolatán pihentetve egy pillanatra meglátta, amint Junji Goshival ül az egyik padon.

- Persze, hogy szánom – válaszolta egyszerűen.

- De nem te vagy vele.

- Nem adhatok neki semmit.

- Tényleg? – a mondatban volt valami gonoszul játékos, úgyhogy Guren lehunyta a szemét.

- Meddig akarsz még zaklatni?

- Nem jutok eszedbe arról a kisfiúról? – Mahiru egészen közel hajolt az arcához, és bár csak egy elképzelt alak volt, Guren mégis érezni vélte a leheletét a fülénél. – Én neveltem korábban – pillanatnyi szünet. – Nem mondhatod, hogy nincs valami szép abban, hogy hozzád került. Szinte már olyan, mintha a mi...

- Hallgass már el! – fakadt ki a fiú.

A démon alighanem úgy döntött, hogy egy napra eleget kínozta, mert Guren még egyszer érezte, hogy az ujjai végigsimítják az arcát, aztán csend lett. A fiú kifújta a levegőt, és elfordult az ablaktól. Próbált el sem gondolkodni a párbeszéden. Nem, nem, nem. Ha elgondolkodik, akkor csak rosszabb lesz.

Ebben az esetben viszont tévedett. Valószínűleg sokat könnyített volna a helyzetén, ha eltöpreng kicsit a démon szavain.

***

Junjival kapcsolatban végül Mito kérte először számon. Shinya még beszélt vele néhányszor, azután az ominózus társalgás után a tetőn, de Guren is érezte, hogy bár a barátjának lenne pár szemrehányóbb szava felé – amit korábban habozás nélkül elmondott volna – de egyelőre még nem koncentrál másra, csak arra, hogy minden kicsit helyrebillenjen.

Mito azonban temperamentumosabb volt nála, és rosszabb pillanataiban esélytelennek bizonyult, hogy bárki megállítsa, ha meg akarja mondani a véleményét. Guren így egyik nap lényegében arra ocsúdott fel egy újabb adag papírmunka átböngészése közben, hogy a vörös hajú lány kicsapja az irodája ajtaját, és nemes egyszerűséggel rávág az asztalára.

- Ez így nem mehet tovább.

Guren felnézett, egy pillanatra találkozott a tekintete a lányéval, aztán Goshiéval, aki mögötte állt, és szinte azonnal félrenézett.

- Mennyit tudsz arról, hogy mit csinál az a kiskölyök egész nap ebben a lakásban?

A fiú épp nyitotta volna a száját, de Mito nem hagyta szóhoz jutni.

- Csak mondom, hogy nem sokat. Általában az ablak mellett ül, és néz kifelé, ha valamelyikünk nem rángatja ki magával. És tudod ki az, aki ezt sose teszi meg?

Guren újabb elkeseredett próbálkozással közbe akart vágni a hatásszünet alatt, megint sikertelenül.

- Csak egy gyerek! Egy gyerek, akinek szüksége lenne arra, hogy valaki rendesen támogassa, és elvileg a te felelősséged. Sok idő telt el, nem teheted meg, hogy alig szólsz hozzá! Ez így...

- Mi a francot akarsz tőlem?

Mito emelt hangerejű szidalmát hirtelen szakította félbe, ahogy Guren felpattant az asztal mögül, és lecsapta maga elé az aktuálisan kezében tartott mappát. Nagyon rövid válasz volt, effektív magyarázatok nélkül, de nagyon jól kifejezte azt, ahogy a fiú érezte magát. „Figyelj rá! Gondoskodj róla! A te felelősséged! Kapard össze magad! Szinte már olyan, mint a mi..."

A lakás – mint általában a katonáknak fenntartott lakrészek - elég nagy volt ahhoz, hogy egy osztag el tudjon osztozni rajta, de elég kicsi, hogy egyik szobából a másikba átjutni csak néhány lépést jelentsen egy rövid folyosón. Guren a mappát ott is hagyva az asztalon kicsapta az iroda ajtaját (majd be is vágta maga mögött), végigtrappolt a folyosón, el a mosdó ajtaja előtt, át az előszobán, hogy ha más nem, elérje a tűzlépcsőt, és felvonszolja magát a tetőre, venni néhány friss levegőt.

Az ajtó előtt azonban ült valaki. Azonnal felismerte Junji kis alakját.

Felsóhajtott, és nyugalmat erőltetett magára. Még az lenne a szép, ha ezt a vitát követően elrohanna a kisfiú mellett. „Általában az ablak előtt ül, és néz kifelé"

- Állj fel – mondta, majd megtorpant, és helyesbített. – Állj fel, kérlek.

Junji felnézett rá, és engedelmes udvariassággal felpattant... azonban a fiú figyelmét nem kerülte el, hogy újra és újra visszafordul. Mintha azért ült volna az ajtó előtt, mert vár valakit... Junji szemei egészen tompának hatottak, amikor pár másodpercre a távolba révedt. Mintha egészen kiürült volna belül. Guren egyik lábáról a másikra állt – már az idejét sem tudta, mikor toporgott utoljára... elég büszke természet volt ahhoz, hogy ne adjon ilyen nyilvánvaló jelet a bizonytalanságainak.

- Miért nézel folyton kifelé? – tette fel végül a nagyon egyszerű kérdést, amire talán sejtette is a választ.

- A nővéremet várom. Azt ígérte, visszajön. Mahiru nee-san sosem hazudott nekem – jelentette ki határozottan a kisfiú, Guren pedig úgy érezte, mintha leöntötték volna jeges vízzel. „Nem mondhatod, hogy nincs valami szép abban, hogy hozzád került..."

Egy hajszálra volt attól, hogy azonnal elszólja magát, de időben észbekapott, és csak egy katatón, egyszerű választ suttogott.

- Ne csináld. Felesleges ott ücsörögnöd, pazarlod az idődet. Ostobaság.

Még így is épp elég nyers volt, de a kisfiú láthatóan nem érzékelte a mondat érzelmi töltetét, mert megrázta a fejét.

- Nem. Megígérte, hogy visszajön, és azt kérte, hogy várjak rá. Ő sose hazudott, én pedig mindig azt csináltam, amire megkért.

Guren hirtelen elviselhetetlennek érezte Junji dacos ragaszkodását. Ismét betolakodtak az elméjébe Mahiru szavai: „Nem jutok eszedbe róla?" És először ismerte el, hogy de igen, eszébe jutott. A káoszban Junji legalább annyira tűnt érthetetlen feladatnak, amit a lány maga után hagyott, mint élő lélegző gyereknek, akinek szüksége volt rá, hogy valaki felnevelje. Abban a pillanatban megszűntek a kegyes hazugságok – Guren, aki immár halmozta ezeket, kezdett kételkedni benne, hogy egyáltalán létezik-e olyan, hogy egy hazugság tényleg kegyes. Ő mindegyiktől szenvedett. Úgyhogy egyszerűen kibukott belőle az igazság, nem is igazán üvöltve, hanem csak rekedt, ideges hangon.

- Nem fog visszajönni! – szinte azonnal elkapta a tekintetét a gyerek arcáról, és csak belevert egyet a falba. – Nem jön vissza senkiért, és nem tart be semmilyen ígéretet, mert meghalt!

Az ütése elég erős volt, a fal pedig elég érdes, hogy az öklén szinte azonnal felrepedjen a bőr, és kiserkenjen a vér, csípős fájdalmat hozva magával. Egy pillanatig nem is nézett hátra, aztán meghallotta a kisfiú reszkető hangját, és tudatosult benne, mekkora hibát követett el, mikor elvesztette a türelmét.

- Hazudsz – motyogta Junji. – Hazudsz!

Guren épphogy megfordult, amikor a kisfiú belecsimpaszkodott, és egészen gyengén, kisgyerekes hisztériával megütötte. Fájdalmat szinte egyáltalán nem okozott, az ökle csak a hasát találta el... Guren már ekkor is magas volt a kortársaihoz képest. Következett még egy ütés, még egy, Junjinak egyre jobban potyogtak a könnyei, ahogy belelovallta magát a gyászba, a fiú pedig egyszer sem tért ki, és nem állította meg.

- Mahiru-nee... - szipogta a kisfiú, és végre leengedte az öklét, csak hogy térdre essen a padlón. – Ő nem... ő nem halhatott meg. Senki nem győzheti le. Sose... sose szegte meg egyetlen ígéretét sem – belemarkolt a hajába, és szinte mantraszerűen ismételgette: – Nem lehet. Nem halhatott meg.

Guren pedig állt a fal mellett, egy síró gyerekkel, akit meggondolatlanul lökött bele a gyászba, és megint elhagyták a szavak. Mondani akart valamit, valamit arról, hogy ők viszont élnek, hogy ő is ott van, ha kell. Mondani akarta, hogy ettől még felkel a nap, de ahogy belekezdett volna, mindig csak az jutott eszébe, ahogy magányosan áll, kezében a vörösen ragyogó karddal, körülötte holttestek hevernek, és egy vámpír villogó szemei figyelik az árnyak közül. Eszébe jutott, ahogy elgondolkodott... ahogy egészen közel járt ahhoz, hogy ne támasszon fel senkit, ne hozzon apokalipszist, csak megölje magát, és hogy az utóbbi hónapokban hányszor gondolt arra, hogy az lett volna a helyes döntés. Shinya azt mondta, hatalmas egó kell, hogy az egészet magára vegye, de a jelek szerint az egójával nem volt gond. Hogy biztasson egy gyereket, amikor mindent ő vett el tőle?

A véres kezével még mindig érintette a falat, de végül élettelenül lehullott a teste mellé, ő meg csak megrázta a fejét, és a lehető legsemmitmondóbb választ adta:

- Sajnálom.

Mito aznap már nem szólt hozzá, de érzékelte a lány szemrehányó pillantásait. Sőt... ami azt illeti, aznap senki nem szólt hozzá. Junji miután kizokogta magát a folyosón, visszament a lakásba, és már nem nézett ki az ablakon sem, csak katatón módon, mint a mesterét vesztett báb, ült a székén – Guren ezt tudta, mert többször bepillantott a szobájába a nyitott ajtón át. Tisztában volt vele, hogy nem tudja rendbehozni, amit elrontott... késő lett ahhoz is, hogy a kisfiú után kapjon és megpróbáljon még egyszer támaszt nyújtani, és ahhoz is, hogy megkímélje az igazságtól. Ő tizenhat éves volt, Junji hét. És minden létező hibát elkövetett, amit egy tizenhat éves az ő helyében elkövethet.

Shinya volt az első, aki ténylegesen nekiesett – ideje volt már, a fiú nagyon hosszan meg tudta őrizni a türelmét.

- Megmondanád, mi a fene van veled? – nézett Gurenre, miközben kérdés nélkül helyet foglalt az iroda ablakpárkányán. Mikor a fiú nem válaszolt, karba fonta a kezét. - Ne merészelj figyelmen kívül hagyni. Ha kell az idegeidre megyek, de ma beszélni fogsz hozzám.

- Abban amúgy is profi vagy – nézett rá Guren.

- Pontosan – bólintott Shinya, de ebben a válaszban ezúttal nem volt semmi játékosság. – Mit műveltél?

Guren egy pillanatig még csendben volt, aztán, mikor Shinya megint nyitotta volna a száját, válaszolt.

- Elmondtam az igazat. Hogy Mahiru halott. Eléggé megviselte.

- Te is tisztában voltál vele, hogy hülye ötlet lenne.

- Ja.

- Akkor?

- Kiborultam, elvesztettem a fejemet, és nem gondoltam bele, boldog vagy? – a fiú sötétlila szemei Shinyára villantak, akiben bennrekedt a szó. – Nem játszhatom az apját. A csapatomat sem tudom igazán egyben tartani, mióta elcsesződött a világ. Magamat sem tudom egyben tartani.

- Minket nem is kell – vont vállat a tejfölszőke fiú. – Nem emlékszel, milyen voltál az iskolában? „Nekem ugyan nem kellenek barátok, nincs is olyan, hogy barátság, eeeh" – Shinya látványosan túlgesztikulált, és elmélyítette a hangját. – Nem azért maradtunk a nyakadon, mert ezzel a lehengerlő attitűddel összefogtál minket, hanem azért, mert ennek ellenére láttuk, hogy milyen ember vagy. Nem fogsz minket azzal elveszteni, hogy egyszer idiótán viselkedsz. Ha nem tudod kézben tartani a dolgokat, beszélj. – A beszélgetés során Guren szeme egyre jobban elkerekedett, mire Shinya kacsintott, és visszatért a szokott, játékos mosolyához. – De ezt most mocsokul elszúrtad, úgyhogy kezdheted azzal a javítást, hogy bocsánatot kérsz Mitótól, mert szerintem meg akar ölni – darálta.

Guren arcán is feltűnt egy halvány mosoly. Shinya persze nem tudta, miről beszél. Nem tudta, hogy muszáj hallgatnia. Nem tudott még Mahiru suttogásairól sem. De abban igaza volt, hogy nem zárhatta magára az ajtót. Nem tűnhetett el a csendben, még akkor sem, ha ez azt jelentette, hogy még jobban bele kell gabalyodnia a hazugságaiba, mint addig.

Mito pofon vágta. Nemes egyszerűséggel, a tenyere akkorát csattant az arcán, hogy Goshi is felszisszent tőle. És ennyi. Nem kárhoztatta, nem szidta, csak pofon vágta egyszer, és megbocsátott. Nem fogsz minket azzal elveszíteni, ha egyszer idiótán viselkedsz.

Igazából bocsánatot akart kérni Junjitól is, de az sokkal rosszabbul sült el. Megint nem tudta, mit mondjon. Sajnálkozzon, mert megmondta az igazat? Ami történt, azt tényleg sajnálta, de a tény, hogy Mahiru meghalt, előbb vagy utóbb úgyis a kisfiú tudtára jut, és ha szörnyű módon is, de ez a hirtelen hibája nagyon sok nehézségtől megkímélte a továbbiakban. Úgyhogy néha eljutott a szobáig, de nem kopogott be. Azzal győzködte magát, hogy majd egyszer kitalálja, mit tegyen.

Végül alig egy héttel később, egy megbeszélés során Hiiragi Kuretóval az ügy végleg lezárult.

***

- Mahiru gondviselése alatt volt. Hivatalosan – közölte Kureto egyszerűen, farkasszemet nézve Gurennel azon a délutánon. A fiú hirtelen roppant bosszantónak érezte azt a néhány centi magasságkülönbséget, amivel a Hiiragi család újdonsült örököse még mindig megelőzte. – Lehet, hogy felhasználta, és a kutatásait te kezeled... - itt az idősebb fiú idegesen megtorpant, és Guren korábbi kényelmetlenségét hamar felülírta egy enyhe káröröm. Kureto láthatóan sokért nem adta volna, ha mindent az irányítása alá vonhat – De attól még Mahiru Hiiragi volt. A gyerek elhelyezéséről mi döntünk.

Guren karba fonta a kezét, és cinikusan szólalt meg.

- És pontosan mit tervezel? Csak mert, meg ne sértődj, valahogy rögtön az jutott eszembe, hogy az első adandó alkalommal visszadugnád egy laborba.

Kureto elhúzta a száját, és még mindig fagyos tekintettel bámulva a fiatalabb fiú arcát, megrázta a fejét.

- A Sangū családhoz tervezem elhelyezni, ha ennyire érdekel – végre lenézett az asztalára. – Bár nem hiszem, hogy sok közöd van hozzá. Amennyit tudok az elmúlt hónapokról... finoman szólva, nem tartottad kézben a helyzetet. – Ismét felpillantott. – Bár ez nem meglepő. A húgommal kapcsolatban sem hoztál éppen józan döntéseket.

A fiú annyira könnyedén, szinte már flegmán ejtette ki a kegyetlen mondatot, hogy Gurennek minden önfegyelmére szüksége volt, hogy észnél maradjon. Tudta, hogy Kuretónak ez is volt a célja, tehát ha nem képes megőrizni a nyugalmát, már vesztett ellene.

- Igazad van – biccentett. – A világvége attól tartok, kissé megzavarta az ítélőképességemet.

- Akkor semmi problémád nincs azzal, ha a fiú új helyre kerül, nem igaz? – kérdezett vissza Kureto.

- Mindketten tudjuk, hogy a véleményem nem számít – felelte Guren röviden. – Így is, úgy is tiéd a végső döntés, csak kicsit megédesítem a győzelmedet, ha nyüszítek neked egy sort, mint egy kutya. Úgyhogy erről most lemondanék. Sajnálom, ha elrontom vele a napodat.

Gonosz kettősséget érzett, mikor Junjit elvitték a lakásából. Egyrészt sajnálta, dühös volt magára, mert nem tudta megakadályozni, és mert Kureto nem tévedett azzal kapcsolatban, hogy képtelen kezelni a helyzetet. Másrészt viszont megkönnyebbült. A kisfiú talán a Hiiragik talpnyalóinál kötött ki, de megvolt rá az esélye, hogy ott még magára talál. El akarta hinni, hogy ez a legjobb módja, hogy egyikük se okozzon több akaratlan fájdalmat a másiknak.

Persze tudta, hogy Kureto semmit nem tesz ok nélkül. A Hiiragik örököse igazából büszke volt arra, hogy mennyire számító rohadékként tudott dönteni, úgyhogy Guren érezte, ha Junjit elvették tőle, akkor annak még kárát fogja látni. De abban a pillanatban még nélküle is akadt elég nehézség, hogy a könnyebb utat válassza, és próbáljon optimista maradni.

A dolgok lassan jöttek rendbe. A hónapokból egy év lett, majd kettő. Betöltötte a tizennyolcat. Minden Ichinose hű ház elismerte – ha kiállt eléjük, komolyan vették, és figyeltek a szavaira. A hatalma nőtt, minden szempontból. Ahogy fokozatosan talpraállt, és elérte, hogy a bűntudat csak csendben, a lelke mélyén rágja, mint valami aljas betegség, már egészen úgy érezte, képes kézben tartani az eseményeket. Mahiru nem tűnt el, nem lett könyörületesebb, és az az átkozott szerelem sem csillapodott... Guren igazság szerint nem is akarta, hogy ez utóbbi megtörténjen. Annyi éve ragaszkodott a lányhoz, úgy érezte, egy darabját veszíti el, ha csak megpróbálja elengedni. Ugyanakkor azok a kutatások a hasznára váltak. Alternatívákat keresett, trükköket. A mágia nem csak átkokból és démonokból állt, létezett egy tudományosabb része is, ami haladékot adhatott, vagy legalább egy biztonsági hálót, hogy visszajöhessen a szakadék széléről, ha egészen meggyengül. A karjába szúrni valamit nagyon egyszerű mozdulat volt ahhoz képest, hogy milyen háborút vívott addig a pillanatig.

A csapata változott, mind változtak. Az ő arca megnyúlt, végre eltűnt az a gyerekes kerekség. Shinyáé szintén. Goshi egészen szélesvállú lett, és növesztett egy kecskeszakállat. Mito olyan hosszú copfba fogta lángvörös loboncát, hogy az szinte már veszélyes volt a csatatéren. Már alig-alig lehetett felfedezni bennük azt a csapat tinédzsert, akik órákat töltöttek azzal, hogy konzolos játékokban verjék el egymást, harcok és intrikák ide vagy oda.

Guren őrült sebességgel lépkedett a ranglétrán is – igazából nehezen hitte el, milyen gyorsan. Alezredesi rangban állt meg, ami több kategóriával magasabbat jelentett, mint amire számított. Utána nem iparkodtak hozzávágni az újabb előléptetéseket, de nem is igazán érdekelte. Volt egy csapata, és volt akkora szava az ügyekben, hogy ne lehessen figyelmen kívül hagyni, akkor sem, ha megvető pillantások kísérték, minden egyes, idegőrlően unalmas katonai tanács során. A két évből három év lett, a háromból négy. Betöltötte a húsz évet.

2016-ban Sanguinem városából megszökött egy árva fiú.

***

Yuu tizenkét éves volt, Guren húsz. Amikor először találkoztak, a fiatal férfiben fel sem merült, hogy a kisfiúhoz bármi komoly köze lesz. Csak egy átfagyott gyereket látott a vámpírok által biztosított egyszerű ruhákban, ahogy előmászik a városból kivezető alagútból. A dolog inkább Yuu döntése volt, nem tudatosan, persze. De Guren aznap csak a kezét nyújtotta felé, felajánlotta a segítségét, a kisfiú viszont elindult, és teljesen figyelmen kívül hagyva azt a meglehetősen hivatalos gesztust, egyszerűen átölelte, és mindketten elterültek a hóban. A férfi még fel sem tudott ocsúdni a meglepetésből, Yuu már a kabátjába fúrta a fejét, és sírt. Shigure és Sayuri alig tudták leszedni róla, és még azután is, végig, amíg visszaértek a fal mögé, a karjába csimpaszkodott.

Junji esete még aznap eszébe jutott – közvetlenül azután, hogy a kisfiúra sikerült adni egy öltözet tiszta ruhát, és lefektetni egy rendes ágyba – és később még sokszor. Azt a gyermeket alig látta, mióta Kureto elvette tőle – néha az iskolában találkozott a tekintetük, de érzékelt egyfajta fagyos, szinte megmagyarázhatatlan ellenszenvet irányából, úgyhogy inkább nem próbálta áthidalni a kialakult távolságot. Tudta, Mahiru feljegyzéseiből kiderült, hogy a lány szánt a fiúnak egy átkozott fegyvert, hasonlóan személyes darabot, mint Shinoáé, de azt sem akarta személyesen átadni, ha eljön az idő... érezte, hogy rosszul jönne ki a dologból. Felidézte azt az ostoba esetlenséget és távolságtartást, ami az ő viselkedését jellemezte annak idején, azt, hogy milyen gyorsan és egyszerűen bukott el, mikor segítséget kellett volna nyújtania egy elveszett gyereknek. De ahogy ezek a gondolatok megtámadták, szinte azonnal tudatosult benne, hogy ez a helyzet bár hasonló, mégis annyira más. Egyszerű lett volna arra fogni, hogy ő maga idősebb lett, érettebb. Húsz év még mindig nem sok, de egy felnőtt férfi akkor is másképp áll egy zokogó gyerekhez, mint egy kamaszfiú. Igazság szerint azonban nem gondolta, hogy ez az egyetlen ok.

Emlékezett, Junji hogy gyászolta Mahirut. Bámult ki az ablakon, várta vissza, és mikor megtudta az igazat azután az ostoba elszólás után, ököllel ütötte őt. Udvarias volt, értelmes volt, nem kért segítséget. Nem sírt, alig beszélt, Guren nem értette, nem tudta megfejteni, és a saját küzdelmei között nem volt ereje próbálkozni. „Nem tudta az apját játszani", ahogy Shinyának mondta.

Yuu esetén nem kellett játszania semmit. A kisfiú nem volt olyan udvarias, vagy olyan értelmes, mint annak idején Junji. Ellenkezőleg – a vámpírvárosban senki nem foglalkozott velük, úgyhogy tizenkét évesen is csak akadozva tudott olvasni, és csak az alapműveletekre volt képes számolásban. Az illemtant hírből sem ismerte, a kanalat marokra fogta, az evőpálcikákkal szerencsétlenkedett. Viszont megnyílt neki annyira, hogy tudja, mikor, mit kell tennie, és szüksége volt rá annyira, hogy megtanulja félteni. Innentől az egész ösztönösen ment. Amikor meghallotta a szomszédos szobából átszűrődő, csukladozó sírást éjszakánként, nem is gondolkodott, csak felmarkolta az aktuálisan olvasott könyvet az éjjeliszekrényéről, és átsétált Yuu-hoz. Néha nem is beszéltek, csak leült az ágy mellé és felcsapta a regényt, de a kisfiú légzése sokszor már ettől megnyugodott, és elnyomta az álom. Néha viszont, miközben kihúzta a széket, megkérdezte.

- Ezúttal milyen rémálom?

- Ugyanaz – motyogta a kisfiú. – Mindenkit, aki fontos nekem, megölnek a vámpírok.

- És megint összevizelted az ágyat? – kérdezte a férfi, mire Yuu idegesen ledobta a takarót, és felhúzta az orrát.

- Nem vagyok dedós, sosem vizeltem össze az ágyat!

Guren megrázta a fejét, és visszafordult a könyvhöz.

- Csak egy álom. Ne problémázz rajta, aludj.

- Tudom, hogy csak egy álom! – a kisfiú sértődötten a fal felé fordult, mire Guren elmosolyodott.

- De itt maradok, amíg elalszol, boldog vagy?

Legtöbbször ennyiben maradtak, de volt egy nap, amikor Yuu különösen rosszul érezte magát a felriadása után, és a beszélgetés folytatódott.

- Miért mentettél meg? – kérdezte a kisfiú akkor, hajnali fél három környékén. – Nekem már nincs családom. Sose volt. Először a szüleim meg akartak ölni, aztán elvesztettem az új családomat. Van értelme élnem? Érek valamit egyáltalán?

Guren egy pillanatig üres tekintettel bámulta a könyv lapjait, és a szeme előtt összefolytak a szavak. Yuu tizenkét éves volt. Tizenkét évesen nem szabadott volna, hogy ilyesmin járjon az esze, de mégis, egy pillanatra, ahogy kiejtette ezeket a szavakat a száját, az a jól elrejtett bűntudat egy kicsit kikaparta magát a felszínre, és Guren olyasmit tett, amit évek óta nem: igazat mondott. Nem magyarázott semmit, és tudta, hogy Yuu nem ismer elég részletet ahhoz, hogy megértse, mire utalnak a szavai, de nem hazudott neki.

- Fájdalmas élni? – kérdezte röviden.

- Nem tudom – érkezett a gyors válasz, de csak pillanatok teltek el, mielőtt a takaró megrázkódott, és a kisfiú, ismét kissé csukladozó hangon, a sírás küszöbén válaszolt. – Igen. Igen, fáj.

- Akkor ugyanolyanok vagyunk – felelte a férfi csendesen. Yuu a könnyektől maszatos arccal felnézett, sötétzöld szemei kikerekedtek. Guren becsukta a könyvet, és felállt a székből. – Régen... én sem tudtam megmenteni valakit, aki nagyon fontos volt nekem. De én még szánalmas módon, élek – odasétált az ablakhoz, és kibámulva rajta, végigfuttatva a szemét a romos tornyokon, folytatta. – Annyi mindent kell csinálni ahhoz, hogy élj. Enni, üríteni, meg aludni is... de néha jön valaki, akin segíthetsz. Addig túl kell élni. Ha annyira fáj, hogy szinte belehalsz, gondolj a bosszúra, a vámpírok megölésére, és hidd el, attól jobb lesz.

- A vámpírok megölésére? – motyogta a kisfiú, miközben fél kézzel letörölte a könnyeket az arcáról.

- A lényeg az, hogy élj – suttogta a férfi, miközben visszasétált az ágyához, és leült a szélére, óvatosan a vállára téve a kezét. – Élj addig, amíg találsz egy okot, hogy akarj élni. És egy nap jönni fog az a valaki, akinek szüksége lesz rád.

- Biztos? – kérdezett vissza a kisfiú, mire Guren felvonta a szemöldökét.

- Hm?

- Biztos, hogy jönni fog valaki? – a férfi megcsóválta a fejét.

- Ki tudja. Na, aludj már, holnap kiképzésed lesz!

Eleinte ő maga is lejárt Yuu-val edzeni. Alig emlékezett már, milyen fakarddal harcolni – az átkozott fegyvere bár kard volt, de egészen másképp működött, egyszerre volt eszköz és partner a harcban, fegyver és mágia, szövetséges és ellenség. De, hogy Yuu-t kicsit kikupálja, ismét a kezébe vett egy bokkent. A kisfiúnak időbe telt ráéreznie, Guren pedig nem volt épp a legfinomabb tanár, de a bosszú tényleg kiváló motivációs erőnek tűnt. Órákat tudtak eltölteni egy üres tornateremben egy nyugodtabb napon úgy, hogy Yuu-ról már patakokban folyt a víz – a férfit a Namanarik természetfeletti állóképessége megvédte attól, hogy egy kisfiúval való edzés kimerítse – és meg sem nyikkant, nem kért szünetet.

- Ez szánalmas volt. – Guren könnyedén elvezette a támadást a saját fakardjával. – Minek támadsz a fejemre, ha egyszer magasabb vagyok?

Yuu zihálva válaszolt, mielőtt újra nekiugrott.

- Nem leszel magasabb, ha egyszer földbedöngöllek!

A férfi elvigyorodott, kitért a mozdulat elől, és a szabad kezével hátrapöccintette Yuu homlokát.

- Hülye – vigyorgott rá.

A kisfiú felszívta magát, és nagy lendülettel ismét elindult felé:

- Te vagy a hülye!

Az edzés végén, mikor úgy döntött, aznapra eleget dolgoztak, azért általában megborzolta Yuu haját, és megjegyezte, hogy ügyes volt. Ezen sem kellett gondolkodni, ez is csak jött. Az óvatos, nem bántó gúny, a dicséret, a biztatás. Guren nem akarta kimondani hangosan, de valójában tényleg a fiú apjának érezte magát.

Még mindig nem érte el a huszonegy éves kort, amikor ismét találkozott Junjival.

***

Haiyama Junji új neve Sangū Arata lett, és Guren alig ismerte meg, mióta sötét haját is elkezdte szőkére festeni, hogy jobban illeszkedjen a Hiiragik vazallusai közé. Ő maga épp egy katonai tanácsról távozott, még váltott néhány szót Shinyával, de már érezte a hátán a tekinteteket, úgyhogy minél gyorsabban el akarta hagyni az épületet. A kardja az oldalán lógott, a jegyzeteit pedig (amik meglehetősen hevenyészettre sikerültek, elég kimerült volt már ahhoz, hogy ne fussa őket át a megbeszélés előtt) összecsíptette, és a hóna alá csapta.

Alighanem az a bizonyos kimerültség tehetett arról is, hogy alig látott ki a fejéből, és jóformán nem is érzékelte a vele szemben haladó Sangū Aoit, és a mellett sétáló, kiskamasz fiút és lányt. Valószínűleg, ha észrevette volna őket, akkor is legfeljebb biccent – a fiatal nő egyike volt azoknak, akik a magas rangjelzéstől függetlenül szerették vele érzékeltetni, hogy a származásától sosem szabadul. A húgával, Mitsubával igazából nem volt baja – nem mintha sokszor találkozott volna vele, de úgy vette észre, szegény lány tökéletes áldozata a Sangūk talpnyaló attitűdjének. Mindenesetre nem készült fel arra, hogy a perifériáján egyszer csak ezüstösen megvillan egy kés pengéje.

Azonnal felébredt, a reflexei elég gyorsak voltak, hogy kitérjen, és megragadja Junji – Arata – karját, kicsavarja belőle a fegyvert, ami csilingelve ért földet a padlón, majd hátrakulcsolja a kezét. A jegyzeteit elejtette, néhány lap ki is szabadult, és szétszóródott – nem mintha ez annyira zavarta volna. Aoi nem mozdult, csak fagyos tekintettel pillantott rá, Mitsubát pedig valószínűleg legalább annyira meglepte a támadás, mint őt magát, mert csak tágra nyílt szemekkel pislogott.

- Azonnal engedd el, Ichinose. – Aoi csak akkor szólalt meg, mikor már biztossá vált, hogy a szúrás nem ért célt.

- Majd elengedem, ha tudom, miért támadott rám – morogta a nőnek, aki összepréselte az ajkait... a válasz a tehetetlenül vergődő Aratától érkezett.

- A kard! Mahiru! – Guren izmai megfeszültek. Honnan... – Add őt vissza! – a férfi már nyitotta volna a száját, de a fiú még nem fejezte be. – Hazudtál nekem! Nem meghalt, meggyilkolták! Te magad ölted meg...

Hiiragi Kureto soha, semmit nem csinál ok nélkül. Guren ezzel tökéletesen tisztában volt. Nem vette volna el tőle a gyereket pusztán azért, mert nem volt képes megfelelően gondoskodni róla, és ezáltal elejthetett néhány gúnyos megjegyzést vele szemben. Ennél nagyobbat akart rúgni, és oda célzott, ahol a legjobban fájt. A férfi úgy engedte el Aratát, mintha megégették volna, és miközben visszaszólt – végig figyelve, hogy a fiú ne tudja elérni a kardját egy újabb trükkel - hangjából sütött a cinikus megvetés. Még próbálta megőrizni a nyugalmát, de érezte, hogy el fog bukni. Mahiru halálát így a nyakába varrni, még ha bűnösnek is érezte magát benne, olyan aljas lépés volt, ami mellett nem tudott teljesen higgadt maradni.

- Nem csalódtam Kuretóban – nézett Aoira, tökéletesen figyelmen kívül hagyva mindkét gyereket... ő követte árnyékként a Hiiragi örököst, így csak neki szóltak a szavai. – Nem tétlenkedett.

Azonban ezúttal sem a nő válaszolt először, hanem Arata szólalt meg ismét, ellökve magát Gurentől.

- Képes voltál megölni, hogy fegyvert csinálj belőle – dühös undor sütött a szavaiból, és sikerrel áttörte még azt az utolsó védelmi vonalat, amit a cinizmus jelentett. Elkerekedett a szeme, és az egyik keze tehetetlenül ökölbe szorult, ahogy hallgatta a fiú szavait. Ezt nem. Ezt már nem, ezt nem nyomjátok le a torkomon... – Egy nap visszaveszem őt tőled.

- Mi a pokollal tömtétek tele a kölyök fejét? – csattant fel a férfi, közelebb lépve Aoihoz, aki azonban csak komoran rápillantott.

- Tudd a helyed, Ichinose Guren. Többé eszedbe ne jusson kezet emelni a Sangū család egy tagjára, ellenkező esetben meg kell szabadítsalak attól a kéztől.

Guren érezte, hogy a düh szinte fojtogatja, azt se tudta már, mikor sikerült utoljára ennyire kihozni a sodrából, de ez az utolsó mondat némileg kijózanította. A lenéző megjegyzésre vissza tudott térni a megszokott gúnyhoz, ami lényegében kimentette a helyzetből.

- Igazad van. Mit is képzel egy ilyen patkány, mint én, hogy nem hagyja magát egyszerűen leszúrni – lemondóan megrázza a fejét. – A kölyök legalább egyenes. Ő késsel támad rám, nem a hátam mögött mocskol.

Aoi erre már nem felelt, de Guren legalább azzal nyugtathatta magát, hogy ez az utolsó mondat talán megfogta... a nő kihúzta magát, dacosan elfordította a fejét, és intett a testvéreinek.

- Arata! Mitsuba! Végeztünk itt.

Guren még egy pillanatra elkapta Arata tekintetét – a fiú szeméből sugárzott a gyűlölet. Aztán Mitsuba karon ragadta, és magával húzta a folyosón. A férfi csak összeszedte a szétszóródott papírokat, és az ujjai szinte öntudatlanul tévedtek a kardja markolatára. Hiba volt. Tudta, hogy a folyosón senki nem érzékeli, de ő hallani vélte a démon hangját, ahogy egészen szelíden szólítja meg először.

- Csak nem megnyugtatásra vágysz? – a férfi megszaporázta a lépteit, és kinyitotta a folyosó végi ajtót. – Szegény Guren, milyen gonosz vádak. És szegény fiú is, hogy félrevezették. Olyan könnyű átverni egy gyermeket, nem gondolod?

Guren elengedte a kilincset, így a nehéz ajtó tompa puffanással becsapódott mögötte. Mahiru visszavonult az elméje mélyére – egyetlen mondattal is, azonnal talált. Mert a férfinek rögtön eszébe jutott Yuu. Olyan könnyű átverni egy gyermeket.

Junjival sosem álltak különösebben közel, de mégis, ahogy ellene fordították, attól borsódzott a háta... Azt nem tudta volna elviselni, ha ugyanezt Yuu-val játssza el valaki. Kureto talált volna indokot, hogy elvegye tőle, ha úgy gondolja, hogy kihasználhatja, és ő éppolyan tehetetlenül állt volna ott, mint évekkel korábban. Azt viszont megfogadta, hogy ha csak megpróbálják, ezúttal nem lép vissza, és nem is nyüszít majd. Ezúttal harcolni fog.

***

- Egész biztos? – Mito szinte sosem kérdezett vissza, pláne nem ilyen óvatosan, de ezúttal aggodalom csillant a szemeiben, ahogy Gurenre pillantott. A férfi az irodája ablakánál állt, az üvegben tükröződve látta a vörös hajú nő arcát, ahogy az íróasztalával szemben ül. – Az átkozott fegyverek átadását mindig te intézed. Azért, mert...

- Hidd el, neki is jobb lesz, ha nem engem lát ott – Guren megrázta a fejét, és visszafordult Mitóhoz. – Téged kedvel, foglalkoztál vele. A démon elsőre így is kicsinálja az embert, ne tegyünk rá egy lapáttal.

- Téged sem gyűlöl – suttogta a nő, kisöpörve egy lángvörös tincset a homlokából. Guren hitetlenül felvonta a szemöldökét, mire Mito kissé elvörösödött, fészkelődni kezdett, majd egy pillanattal később kihúzta magát, és minden erejével megpróbált határozottnak tűnni. – Mármint... hülye voltál. De nem hiszem, hogy...

- Zárjuk le a témát – rázta a fejét a férfi. – Te intézed a fegyver átadását, én pedig ott leszek a közelben, ha valami balul ütne ki.

Valójában Guren erősen kételkedett benne, hogy bármi probléma lehet. Az átkozott fegyvert Mahiru hagyta Aratára, nyilvánvalóan nem ok nélkül. A kutatásainak ködösebb részei is elárulták, hogy a fiú képes lesz kezelni a fekete démont – az már más kérdés, hogy ahogy mélyül vele a kapcsolata, milyen kísértésekkel szembesül majd. Ezt nem mondhatta meg senki előre, túl sok tényezőn múlt. Egyelőre csak az számított, hogy kézbe tudja venni a fegyvert, anélkül, hogy megszállná, ami uralja.

A Mitónak tett szavát persze megtartotta. A közelben maradt, egy pillanat alatt képes lett volna reagálni, de tényleg nem adódott semmi probléma, ceremónia ugyanúgy zajlott le, mint mindig. Sangū Arata a két fekete pengéjű, rövid karddal az oldalán sétált ki a földalatti helyiségből.

Guren sejtette azt is, hogy a konfliktusuk előbb vagy utóbb elkerülhetetlenül ki fog bomlani... ha el is távolodott Aratától az elmúlt évek során, azt azért sejtette abból, ahogy a fiú nekiment a folyosón, hogy nem engedi majd el. De reménykedett... nem volt olyan naiv, hogy tényleg elhiggye, ennyiben maradnak, de mindkettejük érdekében bízott benne.

Közel félév telt el, anélkül, hogy Arata bármit lépett volna, így Guren kezdte úgy vélni, az a remény talán be is igazolódhat. Míg végül egy tavaszi napon, szinte nyárt idézően forró napsütésben, a fiú megtalálta a barakkok előtt.

Gurenben nagyon gyorsan tudatosult, miért pont ott, és miért pont akkor kereste. Arata valamiért tömeget akart, azt szerette volna, hogy lássák az erejét, és lássák azt is, hogy milyen ellenérzései vannak vele szemben. Parádét akart – egy ekkora nyílt téren, a katonák körében pedig azt megkaphatta.

- Ichinose Guren! – A fiú hangja elsőre határozottnak tűnt, de a férfi hallani vélt benne egy halvány remegést... a gyereket, aki korábban megtámadta. Vagy talán csak szerette volna azt hinni, hogy még nem mérgesedett el teljesen a helyzet. - Azért vagyok itt, hogy visszavegyem, aki jog szerint hozzám tartozik! Add vissza nekem Mahirut! Add őt vissza és a szavamat adom, hogy az útjaink békében vállnak el, és én többet nem zaklatlak sem szóval sem tettel. Ha ezt megtagadod, akkor élek a jogommal, hogy fegyverrel vegyem őt vissza tőled! Add át őt nekem és senki vére nem kell, hogy kiontassék ma!

A teátrális stílushoz van érzéke a kölyöknek, az biztos... gondolta a férfi szárazon, miközben az ajka fáradt, cinikus, és a legkevésbé sem vidám mosolyra húzódott. Egyelőre nem is fordult meg, csak felemelte a fejét, a bal kezét a kardja markolatán pihentette, és higgadtan szólalt meg.

- Fogalmad sincs semmiről, kölyök. Sem Mahiru-ről, sem rólam, és nem akarlak bántani – közölte, majd hátranézett a válla felett, és lassan megfordult. – De a kardot nem kapod meg, és akármennyire fenyegetőzik a nővéred, ő is pontosan tudja, hogy te fogsz rosszul járni, ha kihívsz.

- Aoi-t hagyd ki ebből. Ehhez semmi köze. Ez a kettőnk ügye! – vágta rá a szőke fiú, miközben a saját fegyveréért nyúlt.

Akkor nem ússzuk meg a parádét, állapította meg magában Guren, de egyelőre nem mozdult. Várta, mit lép Arata.

- Hajlandó lettem volna eltekinteni a bosszútól, de ha ezt akarod... – mondta a fiú, majd mindkét kardot kihúzta a hüvelyéből. - Xiaolung!

A pengéket lilásfekete füst ölelte körbe, és benne egy fiatal nő alakja rajzolódott ki. A démon vékony karjai átölelték a fiú mellkasát, Guren pedig elhúzta a száját. Csak egy pillanat telt el, Arata még nem is használta a fegyvert, csak szólította Xiaolungot, ő viszont azonnal manifesztálódott. A fiú jó katona volt, legalább is mindenki ezt állította róla – magának való, de tehetséges. Nem feltételezte, nem volt oka feltételezni, hogy ennyire szoros a kapcsolata a démonnal, és ilyen átkozottul nagy kockázatot vállal vele. Szinte hallani vélte a saját elméje mélyén a halk nevetést... mibe kevertél engem már megint... ha te nem gyötörsz már, akkor van, aki befejezi helyetted a munkát?

A jobb keze a kardja markolatára csúszott, kihúzta a hüvelyből, de egyelőre lazán leeresztette... tudta, hogy képes lesz elég gyorsan reagálni vele – és az utolsó pillanatig lehetőséget akart hagyni a fiúnak a visszalépésre.

- Mahiru-no-Yo – mondta ki ő is a démon nevét, de a kardjának fekete pengéjéből épphogy csak szivárogni kezdett a vöröses füst.

- Xuējiǎn! – kiáltotta a fiú, és azonnal meglendült felé.

Guren először nem mozdult. Pillanatok alatt felmérte a fiú mozgásának irányát, érzékelve, hogy az egyik pengét védekezően felhúzza, a másikkal pedig suhint, megfigyelve a sebességét... aztán az utolsó pillanatban jobb oldalra húzódott, és feje fölé emelte a saját kardját. A két fegyver fémes csattanással találkozott, ismét lilás füstnyalábok törtek az ég felé, Arata rövid pengéje pedig lecsúszott a védelméről. A fiú kétkezes harcmodora nagy előnyt adott volna neki a hosszú karddal szemben, de Guren tapasztaltabb volt nála... a kitéréssel könnyen elérte, hogy csak egyetlen felületet, a bordák és a derék környékét hagyja szabadon, vagyis pontosan tudta, hová fog következőnek szúrni.

Arata bekapta a csalit, más lehetőség híján oda támadott, majd fordult egyet, és megpróbálta elérni az ellentétes oldalát. A fiatal férfi azonnal lecsapta az első szúrást, majd egy gyors szökkenéssel kitért a második elől, és ismét leeresztette a kardját. A fiú arcán megrezdült egy izom – nem lehetett eldönteni, pontosan mire utal, talán arra, hogy bosszantotta Guren szinte játékot idéző harcstílusa – de az apró grimasz gyorsan tovább állt, ő pedig ismét támadott. A felső kard ezúttal a férfi jobb vállát célozta, az alsó pedig a lábára ment... valószínűleg azért, hogy találat esetén a fájdalomtól kiessen a kezéből a fegyver. Guren megfordult, ismét felrántotta a kardot, a penge támaszát kihasználva hátrahúzta a jobb lábát is, és lendületből Arata térdére rúgott... nem okozhatott vele nagy sebet, vagy nagy fájdalmat, de övön aluli, és elég kellemetlen ahhoz, hogy kicsit letörje a harci kedvét.

A fiú megint kitért, de ezúttal egyáltalán nem hátrált... a férfi nyelt egyet. Arata látszólag egyre jobban belelovallta magát a harcba. Lendületet vett, és ezúttal felülről próbált vágni egyet... a férfi ezt is tudta hárítani, de az egyik penge már kiszakította az egyenruháját, és meg is vágta a bal vállát. A démon ereje azonnal gyógyítani kezdte, csak egy kis csípős fájdalmat érzett egy pillanatig – Arata ráadásul kockázatot vállalt a támadással. Ahogy túlfordult, Guren megfordította a pengéjét, lerántotta, és végigszántott a felkarján. Nem akarta bántani, de azt igen, hogy felfogja, mekkora őrültséget művel, megtörje a koncentrációját, és végre meghátrálásra kényszerítse. Sajnos a dolog nem járt sikerrel. A fiút is ugyanúgy védte egy démon, mint őt. Egy ilyen vágás csak pillanatnyi kellemetlenséget jelentett, és messze nem eleget ahhoz, hogy vesztesnek ítéljen egy helyzetet.

Újra támadott. Guren hátralépett, és ezúttal a szabad kezével, a rövid penge mögött rászorította a karjára, kissé megtekerve a csuklót. Egy pillanatnyi kontrollt nyert vele a szituáció felett, de Arata szinte azonnal továbbfordult, és vágott... a férfi kénytelen volt elengedni, hogy biztonságosan védhessen. A távolság megint megnőtt közöttük, így odakiáltott a fiúnak.

- Meddig akarsz még játszani? – kérdezte. – Támadj rám rendesen, vagy zárjuk le most.

Kettős provokáció volt – egyrészt, tényleg harcra hívott, tényleg sértegetett, és arra szolgált, hogy megtörje a koncentrációt. Tucatszor eljátszotta már fiatalabb katonákkal, és mindig megvolt az eredménye. A düh sok erőt ad, de tönkreteszi a figyelmet, és nagyon rossz partner a harcban. Másrészt azonban figyelmeztetésnek is szánta. Ha Arata túllát a megjegyzésen, ez is egy lehetőség volt, hogy visszalépjen.

Annyi időt mindenesetre nyert vele, hogy fel tudja mérni a környezetüket – most kezdett problémát jelenteni, hogy a fiú nyílt terepen állt le párbajozni vele. Kiszúrt jónéhányat a Holddémon osztag katonái közül, inkább tapasztaltabbakat, de néhány fiatal is akadt közöttük, akik kíváncsiak, és kissé feszülten figyelték az eseményeket. A saját csapatának tagjait ebben a pillanatban még nem látta, de nem kételkedett benne, hogy Sayuri, vagy Shigure hamarosan észreveszi, hogy mi zajlik, és megpróbálnak majd közbeavatkozni... ha pedig Arata túlságosan elengedi magát, vagy ami még rosszabb, vele magával szalad el a ló, akkor még veszélybe is kerülhetnek.

Mire visszafordította a fejét, a fiú motyogott valamit a kardokhoz, az egyik pengéje pedig halványan felizzott, és fekete pernye kezdett lefoszlani róla... aztán Arata nagy erővel leszúrta a kockakövek közé. Gurent még nem érte el a hatás, mikor kifújta a levegőt, ismét felemelte a saját fegyverét.

- Adj még egy kicsit az erődből, Mahiru – szólította meg a démont, és érezte, ahogy a lábaitól felcsap a fekete füst, pajzsot formálva körülötte... ahogy Arata kardjától elindultak az első lángok, szertefoszlottak a démoni aurában.

- Tā Mā De... - suttogja a fiú, és Guren ezúttal már ki tudja venni a szavakat, ahogy az egyik pengét a tenyeréhez emeli, és elhúzza rajta. Látja, ahogy a kard mohón issza be Arata kicsorgó vérét. – Adj még több erőt, Xiaolung.

A férfi egy pillanatra lehunyta a szemét, miközben újra leeresztette a kardját. Pontosan ettől tartott. A fiú sápadt bőrén megjelentek a lilás jegyek – az átoktetoválás azonnal hirdette, hogy a kontrollja lazul a démon felett.

- Ezt talán tartogathatnád a vámpírokra. Vagy legalább olyasvalakire, aki tényleg az ellenséged! – kiáltott oda neki a férfi. Nem nagyon reménykedett benne, hogy célt ér vele, de tudta, hogy ha a fiú teljesen a mágiára kezd fókuszálni, akkor ő a pusztán a hárításra kénytelen lesz olyan képességeket segítségül hívni, amivel már megölheti.

A tudata határán megérezte Mahiru érintését... érezni vélte, hogy a lány vékony ujjai ráfonódnak a kezére, és a fülébe suttog. „Miért félsz? Nem kell visszafognod magad. Csak hagyd, hogy segítsek." Összeszorította a fogát. Nem. Neki még észnél kellett maradnia.

Suhintott egyet a karddal, mire a sötét füst szertefoszlott, ahogy egy lökéshullám végigsöpört az udvaron, neki a fiúnak. Arata gyorsan reagált, és már eleget adott a démonnak ahhoz, hogy tudja védeni, és ne vágódjon neki a szemben lévő épület falának, de ahhoz nem, hogy teljesen stabil maradjon az állása... a cipője megcsúszott a köveken, és hátrébb kényszerült.

- Lord Guren! – azonnal felismerte a hangot. Sayuri. Ideértek. Pont a legrosszabb pillanatban.

- Maradjatok ki ebből! – emelte fel a kezét, és a szeme sarkából látta, ahogy Shigure azonnal karon is ragadja a társnőjét, hogy véletlenül se szegje meg a parancsot.

A két nőt Arata is felismerte, és Guren látni vélte, ahogy a fiú szemében megcsillan valami... hogy aztán felemelje az egyik kardját, és ezúttal egyértelműen a saját gyomrára célozzon.

- Basszus! – a fiatal férfiből reflexből szakadt ki a káromkodás. Azonnal tudta, mire készül a fiú, és csak másodpercei voltak, hogy megpróbáljon tenni ellene. Megtámasztotta a lábát, és azonnal, direktben megcélozva nekilódult, hogy kizökkentse, de ahhoz már nem volt elég gyors, hogy magát a szúrást megelőzze.

A kardja ismét találkozott Arata egyik pengéjével, de csak egy-két mozdulatba telt, hogy realizálja, valami nincs rendjén. Amikor a fiú megszúrta magát, rengeteg vért adott a démonnak – gyakorlatilag teljesen feladta a kontrollt. A férfi látta, hogy a bőrén immár haragos, élénk lilában, kiterjedten nyújtózkodnak az átoktetoválás jelei, máskor világos szemei vöröses árnyalatokban játszanak, aranyszőkére festett, egyenes fürtjei közül pedig kibújtak a koponyájából kinövő szarvak. De a harcban pont az ellentétét mutatta annak, amit várt. Nem támadott őrült gyilkos szándékkal, és nem kapott hirtelen legyőzhetetlen erőt. Védekezett, hatékonyan, és visszatámadott, de az őrült harc helyett, amire Guren ebben a pillanatban számított, egy egészen fáradt, és dinamikától mentes mozgást kapott. Mintha a démon nem is figyelne. Mintha nem is uralná igazán a testet. És ebben a pillanatban arra is rádöbbent, hogy ő sem érzi Mahiru érintését, és nem hallja a suttogását. Itt volt a lehetőség, a tökéletes pillanat, amikor nem mondhatott volna nemet, mert szüksége volt a hatalomra, amit kapott tőle, de mégis, hirtelen úgy tűnt, mintha évek óta először néhány percig nem ő lenne a démon figyelmének tárgya.

Ez a furcsa állapot nem tartott sokáig, nem volt ideje gondolkodni rajta, de amint tovább állt, Arata tekintete ismét kitisztult. A vörös árnyalat távozott az íriszéről, a szarvai, és az átoktetoválások visszahúzódtak. Egy utolsó támadást indított a férfi nyaka felé, aki azonban az övével egyidőben a torkának tudta szorítani a saját pengéjét... abszolút patthelyzet alakult ki, a fiú lába ráadásul kicsit megroggyant a gyorsan gyógyuló, de nagyon is súlyos szúrás miatt a gyomrán.

- Egyezzünk ki egy döntetlenben, rendben, kölyök? – mondta halkan Guren, de nem kapott választ... Arata csak elhúzta a fegyvert a torkától, és némán hátrébb lépett. Ahogy egyértelművé vált, a fiú számára véget ért a harc, végre ő is le merte engedni a kardját, és visszahelyezni a hüvelyébe.

Még hátrapillantott a válla felett egyszer, mielőtt végignézett a bámészkodókon, és komoran intett.

- Mindenkinek van dolga, nem igaz? – kérdezte szárazon.

A mondat elégnek bizonyult, hogy a fiatalabb katonák rémülten elmotyogjanak egy „Elnézést, Alezredes"-t, és sietősen behúzódjanak az árkádok alá, az idősebbek pedig egy gyors tisztelgéssel távozzanak. Az egyetlen kivételt természetesen Shigure és Sayuri jelentették, akik viszont azonnal odaszökkentek mellé... az utóbbi kissé meg is érintette a vállát, amin Arata pengéje rendesen megszaggatta az egyenruhát, de amin már csak egy hónaposnak tűnő heg fehérlett. Mahiru gyorsan összefoltozta. Guren lerázta a lány kezét, majd egy rövid biccentéssel közölte, hogy rendben van... a homlokán gyöngyözött bár az izzadtság, és a párbaj sokkal jobban elfajult, mint várta volna, de túljutott rajta, Arata életben volt, és a démon sem szállta meg. A végkifejlet legalább szerencsésen alakult, ha maga a harc nagy balhéval fenyegetett is.

- Szerinted a fiú magától állt meg? – kúszott az elméjébe a kérdés.

Guren megfordult, és látta, hogy a két lány már eltávolodott tőle... a fiatalok szállása felé indultak, Sayuri épp magyarázott valamit, az arca pedig kipirosodott kissé – talán a dühtől, vagy az aggodalomtól. A fiatal férfi összeszorította a fogát, és megszaporázta a lépteit.

- Egy köszönömöt igazán megérdemelnék. Megmentettem az életed.

Semmi válasz. Gurennek majdnem öt percbe telt, hogy elérje a liftet, ami a saját lakrészéhez vitte, és rácsapjon a megfelelő emelet gombjára.

- Persze mindketten tudjuk, hogy nem lett volna rá szükséged... - folytatta Mahiru, szinte játékos, csevegő hangnemben. - Ha nem félsz annyira, könnyen meg tudtad volna oldani. És a fiú ügyes. Kibírta volna, ha nem kíméled...

Pokolian lassan peregtek a számok, Guren pedig automatikusan topogni kezdett az egyik lábával, mintha valamilyen monoton mozdulattal ki tudná zárni a démon hangját. Mahiru halkan felnevetett, mint aki egyszerűen viccesnek találja, hogy nem válaszol neki. Egy örökkévalóságnak tűnt, mire meghallotta a lift jellegzetes csilingelését, és kiléphetett a megfelelő szinten, megcélozva a szállás ajtaját.

- Tudod, hogy bízhatsz bennem – ahogy Guren elfordította a kulcsot, és magára zárta az ajtót, a démon hangjának tónusa megváltozott. Most egészen egyszerűnek tűnt, őszintének, szinte már gyengédnek. – Megvédtelek, nem igaz? Csak segítettem, és nem kértem tőled semmit – megint semmi gúny, sőt, inkább enyhe sértettség, mintha ő okozna fájdalmat azzal, hogy önzést feltételez egy démonról.

- Hallgass – ez az egy szó jóformán már egy mantra volt a férfi számára, úgyhogy ezúttal is ismételgetni kezdte, miközben a hátát a falnak döntötte, és lehunyta a szemét. Nem adta fel úgy a kontrollt, mint Arata, de attól még túl sok erőt kért a harchoz. Eleget ahhoz, hogy egy rövid időre hatalmasabbá tegye Mahirut annál, amivel könnyen elbír. – Hallgass...

Egy pillanatra úgy tűnt, hogy be is válik. A lány hangja elhallgatott, az elméje pár másodpercig tiszta volt. Aztán azok az ujjak, amik a kezére kulcsolódtak a harc közben, határozottabb támadásokra, hevesebb küzdelemre bíztatva, kisöpörtek néhány verítéktől nedves hajtincset a homlokából.

- Sosem tennék olyat, amit te nem akarsz – suttogta a démon, miközben a keze lecsúszott a homlokáról, és a hüvelykujja kört írt le az arcán. – Sosem bántanálak...

Guren ellökte magát a faltól, és az egyik szekrényhez ment. Elsőre eltévesztette... jól rendszerezte a dolgait, de ebben a pillanatban minden energiája elment arra, hogy megpróbálja kizárni a lány hangjait, így egyszerűen rossz fiókot nyitott ki. Másodszorra viszont már elő tudott halászni egy vattát, egy kis üvegcse alkoholt, egy steril tűt, és egy fiolányi átlátszó folyadékot. Kibújt az egyenruha megszaggatott kabátjából, és feltűrte az ingujját.

- Muszáj ezt? – Mahiru addig egészen lágy hangja hirtelen megint kicsit megkeményedett.

- Tűnj el a fejemből – motyogta a férfi, miközben alkoholt löttyintett egy vattára, és letisztította a bőrt a könyökhajlatánál.

- Tudod, hogy az lehetetlen. Én mindig itt vagyok veled. Itt is leszek. Egyek vagyunk – semmi válasz. Guren kidobta a vattát, majd átszúrta a fiola kupakját, hogy felszívja a folyadékot. – De nem is akarod, hogy távozzak – folytatta a démon. – Igazából pont ettől félsz. Szeretnéd hallani a hangomat. Ismerlek, Guren. Annyira ismerlek, mint még te sem saját magadat.

A férfi majdnem eltörte a tűt, annyira remegni kezdett a keze.

- Hagyj már békén... - sziszegte, miközben kínkeservvel visszanyerte az irányítást az izmai felett, és kitapintotta a vénát a bal karján. Elég szerencsétlenül szúrt, a pillanatnyi, éles fájdalom tudatta vele, hogy valószínűleg vérezni fog, ha egyszer kihúzza a fecskendőt, de ebben a pillanatban ez a legkevésbé sem érdekelte. Csak lenyomta a dugattyút, és reménykedett benne, hogy az a nyomorult szer még működik.

Szerencsére gyorsan hatott. Pár percen belül felállt az asztal mellől, kidobta a tűt és a fiolát is, az elméjében pedig ismét csend volt. Átmeneti megoldást jelentett csak, persze, és inkább volt illúzió, mint tényleges kontroll – az erő illúziója abban a pillanatban, amikor végtelenül gyengének érezte magát – de nem érdekelte. A célját betöltötte, még mindig, szóval megelégedett azzal, hogy vissza tudta szorítani Mahiru démoni alakját, hogy nem kellett tovább könyörögnie neki, hogy engedje már el... hogy nem kellett sem válaszolnia, sem kínlódnia, hogy kibírja szavak nélkül.

Bízhatsz bennem...

Megvédelek...

Sosem bántanálak...

***

- Hogy mit csinált Sangū Aoi? – Guren sötétlila szemei Narumi Makotóra villantak, aki idegesen nyelt egyet, aztán viszont határozottan bólintott.

- Mind láttuk, Alezredes. A fiúval... volt egy kis összeszólalkozásunk a párbaj után – Guren reflexből kattintott egyet a golyóstollán, és közel járt ahhoz, hogy közbeszóljon, megjegyezve, hogy a párbaj személyes ügy volt... de végül csak intett, hogy folytassa. – Lady Aoi a végén jelent meg. A fiú elnézést kért tőle...

- Aoi viszont megvágta – Narumi összepréselte az ajkait, miközben bólintott. – Mennyire van eltelve magától az a nő... - suttogta Guren ingerülten, aztán felnézett a férfire. – Történt még valami?

Narumi idegesen megvakarta a tarkóját, mintha egy pillanatra elfelejtette volna, hogy hivatalos jelentést tesz, de gyorsan visszanyerte a nyugalmát, és ismét kihúzva magát bólintott.

- A fiú arra kért minket, hogy ne beszéljünk erről. Hogy önnek nincs köze hozzá, és ez a Sangū család belső ügye.

- Igen, ez várható volt.

- És a végén... amikor a nő távozott, a démona materializálódott. Megjelent a kardon kívül.

Guren felvonta a szemöldökét.

- De azt mondtátok, nem harcolt. Nem tanúsított ellenállást, nem húzta ki a kardokat, és nem szólította a nevén. – Narumi megrázta a fejét.

- Egyiket sem. De a démon akkor is megjelent. Beszélt hozzá. És hozzánk is.

A fiatal férfi néhány pillanatig még csendben volt, aztán bólintott.

- Elmehettek. Köszönöm a jelentést.

Narumi arcán még átsuhant egy pillanatnyi bizonytalanság, talán többet várt – de nem merte szóvá tenni, mert végül csak tisztelgett, és kisietett a szobából. Guren csak mikor távozott, akkor görnyedt az íróasztala fölé, megtörve a nyugodt tiszt álcáját. A jelenetben, amiről ő csak hallomásból tudott, és ami gyakorlatilag közvetlen következménye volt az Arata által kezdeményezett ostoba párbajnak, minden gondot jelentett. Tartott attól, hogy a fiú démona önkényesen manifesztálódik, ő pedig kommunikál vele, akár mindenki előtt is... már a harcuk során is sejtette, hogy Xiaolung és Arata kapcsolatában van valami, ami semmi jóhoz nem vezet majd, és az is megfogalmazódott benne, hogy ehhez Mahiru-nek is jó sok köze lehetett, még ha nem is tudta pontosan, miért akarta, hogy az a két kard a fiúhoz kerüljön.

De ennél is jobban dühítette, amit Aoi művelt. Tisztában volt vele, hogy a Hiiragi család is csupán egy fényes papírba csomagolt pokol, látta Shinya arcán, és hallotta, valahányszor a barátja egy-egy félmondatban megemlítette, milyen is volt egy örökbefogadott fiú élete a nagymúltú fő házban. Sejtette, hogy a legtöbb nemes háznál előfordulnak családi problémák, hogy a nevet beszennyezni – mondjuk azzal, hogy az egyik fiú nem tud elintézni egy Ichinose patkányt – nem olyasmi, amit akár a Sangūk is jól tűrnek. De Arata, ha évekkel korábban külön is váltak az útjaik, most az ő beosztottja volt, a Holddémonok tagja, Aoit pedig gondolta olyan okosnak, hogy legalább nem köt bele. Úgy tűnt, tévedett, a fiú pedig megitta a levét... ezt pedig nem tudta csendben tűrni.

Végül csak két nappal később tudta elérni a nőt – bizonyos szempontból jól jött ki a dologból, mert a dühe és a zavarodottsága is csitult némileg, valamint időközben sikerült megtudnia, hogy Arata jó ütemben gyógyul... ezt alighanem a démonnal alkotott erős köteléknek köszönhette, de ha ezen nem töprengett, a tudat, hogy rendben van, azért mégis megnyugtatta kissé. Más szempontból viszont kicsit sajnálta, hogy nem zúdíthatja rá azt a kezdeti dühöt.

- Aoi! – kiáltott utána a folyosón. A nő megfordult... az arca pont annyira csinos, és pont olyan tökéletesen kifejezéstelen volt, mint bármilyen más alkalommal. Csupán egy halovány grimasz suhant át a vonásain, amikor a férfi minden tiszteleti előtagot mellőzve, keresztnéven szólította meg.

- Ichinose Guren – nem kérdés volt, de Guren mégis hallani vélte a türelmetlen várakozást a nő hangjában.

- Hallottam az Aratával történtekről – a férfi karba fonta a kezét, miközben megállt Aoi előtt. A nő fagyos hangon felelt, amiből kihallatszott a félreérthetetlen megvetés.

- Ami az öcsémmel történt, ahhoz neked semmi közöd.

- Attól félek, hogy ebben az esetben nagyon is van, Aoi – Guren közelebb lépett hozzá, és sötétlila íriszén áttáncoltak az épület tompa fényei. – Kureto tudtommal azért tart, mert okos nő vagy, szóval mondd meg nekem... pontosan hány főből áll egy vámpírirtó osztag, és miért?

Aoi pár másodpercig nem reagált, aztán magához ölelte az addig hóna alatt tartott mappát, és a fiatal férfi szemébe nézett.

- Nincs időm a játékaidra, Ichinose.

- Öt fő. Mert ennyi kell ahhoz, hogy ne legyen mindenkiből vacsora, ha összetalálkoznak egy nemessel – semmi válasz. – A fiú rendben lesz, de kényszerpihenőn van. Egy emberem elvesztése is zavarna, de ezáltal egy osztagot vesztettem, amíg fel nem épül.

Egészen büszke volt rá, hogy mennyire racionálisnak hat az érvelése. Öt év alatt meg lehetett tanulni, hogy hogy játsszon a Hiiragik pályáján. Szánalomra, törődésre senki nem számíthatott, ő különösen nem, de a logikával még sarokba szoríthatta őket.

- Nem csinálok belőle balhét. Fogjuk arra, hogy Kureto fejénél csak a bürokráciát rühellem jobban – a száraz humorra Aoi természetesen nem volt vevő. – De ha jelentést írnék, annak súlya lenne. És nem védene meg tőle a nagy Sangū név sem.

- Fékezd a nyelved! – sziszegte a nő.

- Nem mozdíthatlak el a pozíciódból, akkora hatalmat nem adnak a kezembe. De megkeseríthetem az életedet, és ha még egyszer kezet emelsz egy beosztottamra, legyen az Arata vagy más, megteszem. Csak ennyit akartam mondani.

A határozott kivonulás nem sikerült, mert Aoi sértetten felhúzta az orrát, és elhaladva a férfi mellett azonnal elindult az irodája felé... Guren maga még vagy fél percig állt a folyosón, mielőtt megcélozta az ajtót. Ahogy ki is mondta, tudta, hogy a hatalma nem terjed addig, hogy elmozdítsa a pozíciójából a nőt – a szava sokat ért, az alezredesi rang pedig legalább nem dísznek volt, de a családneveket még mindig nem lehetett levetkőzni. De egyes határokat nem hagyott átlépni, és egyes döntéseket csak ő hozhatott meg – nem engedte át a jogot másnak. A Holddémon Társulatot pedig az álmaikból építette egy elcseszett világon. Megtörni a bizalmat az emberei között, berángatni a politikai rangokat és családi konfliktusokat a pont az volt, amit nem engedhetett meg. Arata maga is éppen elég ostoba döntést hozott, és tudta, hogy időbe telik majd, míg a bizonytalanság, sőt, a démon manifesztációja után talán a félelem is csitul annyira az emberekben, hogy ismét társnak, és ne valami abnormális elemnek tekintsék.

Guren legalább annyit biztosítani akart, hogy sem ő, sem egy nagyképű nemesi ház tagjai nem rontják még tovább a helyzetét.

***

Hiiragi Shinoa idegesen csettintett egyet a nyelvével, miközben megigazította a nyakában a Második Shibuya Középiskola egyenruhájának mentazöld nyakkendőjét. Nem egészen nyolc évvel az apokalipszis kezdete után, egy szinte lehetetlenül kellemes estén Gurennel együtt sétáltak végig az egyik épület folyosóján, a barakkok felé. A fiatal férfi jóval magasabb volt, vagyis a lány lényegében szökkengetett, hogy kényelmesen tartsa vele a lépést, de egyáltalán nem zavartatta magát.

- Csak mondom, hogy utálni fog érte. Kölyöknek nevezed azzal, hogy suliba iratod.

- Mert egy kölyök is – nézett Shinoára Guren. – Egy forrófejű kölyök, aki képtelen csapatban dolgozni. Ha egy középiskola kell ahhoz, hogy megtanulja összeszedni magát, akkor beiratom egy középiskolába.

- Pedig azt mondják ügyes.

- Te is tudod, hogy nem azon múlik, mit tudsz a harcban, hogy hogy forgatod a kardot. És ő is tudja. Ha hatszázszor nem közöltem vele, akkor egyszer sem.

Shinoa megint csettintett a nyelvével, miközben az arcán gúnyos, de kellemetlenül nyugodt mosoly ült.

- És mit mondjak Yuu-nak, ha arra kíváncsi, miért csináltad?

- Az igazat – vágta rá Guren. – Hogy kapja össze magát, és barátkozzon. Nem olyan nehéz.

- Kegyetlen... - húzta el a száját cinikusan a lány.

Guren megtorpant, megdörzsölte kissé az orrnyergét, aztán válaszolt.

- Írok neki egy levelet. Akkor nem kell neked magyarázkodnod, csak a kezébe nyomod, aztán leveri rajtam, ha problémája van. Megfelel?

Shinoa vigyora még szélesebbre húzódott.

- És legalább ne élvezd ennyire a helyzetet – tette hozzá a férfi, mire a vigyor mellé Shinoa halkan kuncogni is kezdett. – Menj a dolgodra! – morogta, a lány pedig gyorsan (és látványosan túljátszottan) meghajolt, és tovább szökdécselt a folyosón.

A férfinek még dolga volt. Nem, ez mégsem volt jó szó... inkább csak szeretett volna elintézni valamit. Irányt váltott, és miközben a csizmája ütemesen kopogott a köveken lehúzta a kesztyűjét, és kicsit meglazította az egyenruha nyakát... szinte már fojtogatónak érezte ebben a pillanatban.

Aratával tartották a távolságot, a párbaj utáni hónapokban, sőt, igazából eddigre már években. A férfi figyelte. Távolról, jelentésekből, ahogy minden katonát, de ahogy a fiú lassan visszalépett a hadsereg hétköznapjaiba, és ha nem is találta meg igazán a közös hangot az osztagával, de legalább elcsitult körülötte a káosz, feleslegesnek, sőt, egyszerűen ostobaságnak érezte volna feltépni a régi sebeket, és kikényszeríteni egy régi hibát. Figyelte a démonnal kapcsolatos híreket is, de az ominózus konfliktus óta Aoi-val nem hallott róla, hogy Xiaolunggal komoly problémák lettek volna. Arata jól végezte a dolgát, fejlődött, de nem mutatott arra utaló jeleket, hogy megbotlott volna. Gurent ez egyrészt megnyugtatta, másrészt viszont azt a kellemetlen érzést keltette benne, hogy valójában nem tud mindent, és a fiú egyszerűen csak ügyesebben rejtőzködik, mint korábban. Ezzel nem lehetett mit kezdeni, megkötötte a kezét, de egyre feszültebb lett tőle, és egyre inkább úgy érezte, sebek és konfliktusok ide vagy oda, beszélnie kell vele.

Ez pedig csak fokozódott, amikor az egyik délután során, amit az osztagával töltött, Mito megjegyezte, hogy elkezdett újra gyakorolni a fiúval. Fagyizni mentek, butácska, kicsit semmilyen, de nagyon kellemes pár óra volt, amiben ő, Shinya, Goshi és a három nő átbeszélhették, hogy mivel foglalkoztak az elmúlt hetekben. Az olcsó csokoládéjégkrémet mondjuk, amit egy automatából szereztek, valójában túlzás volt fagylaltnak nevezni, de jobban hangzott úgy. A vörös hajú nő csak a vége felé vetette fel a témát, akkor is kicsit félve, mintha attól tartana, hogy vagy Guren, vagy a többiek helytelennek tartják a döntését... a férfi azonban hálás volt neki. Nem akarta, hogy a társai is ugyanúgy eltávolodjanak Aratától, ahogy ő szükségszerűen megtette, és az, hogy Mito arra jutott, ismét közeledik hozzá, az első lépést jelentette, hogy ez így is legyen.

Megcélozta az edzőtermet... azzal nagyjából tisztában volt, hogy a fiú az egyéni szabadidejéből mikor jár le gyakorolni, és ez tűnt a legjobb opciónak, hogy felkeresse. Nem akart balhét – ha Arata esetleg újra ingert érzett volna a megtámadására, azt is tömeg és veszélyhelyzet nélkül tehette volna meg... igaz, ettől ennyi idő után már kevésbé tartott. Ahogy lenyomta a kilincset, már hallotta az ütések, és a mágiától kicsapó szikrák zaját, majd az ideges ciccegést... a fiú akármit is csinált, nem volt egészen elégedett az eredménnyel. Guren lassan kinyitotta az ajtót, és nekidőlt a félfának, kicsit jobban felmérve a jelenetet. Észrevette a füstölgő lyukat a gyakorlóbábú mellkasában, a halovány, kékes, láncszerű jeleket a fiú bőrén, és nem volt nehéz felismerni Mito edzésének hatását. Arata ugyan nem kifejezetten a Jūjō család mágiáját alkalmazta – nem is lett volna képes rá – de hasonló elven dolgozott, valószínűleg valamilyen erősítő igét használt. A kardjai a terem másik végében pihentek... ezúttal egyáltalán nem nyúlt a démon erejéhez.

- Hé, kölyök – szólt oda neki a férfi, mire azonnal felnézett. Udvarias mosoly suhant át az arcán, nem egészen az, amire a férfi számított, és csettintett egyet. Az ujjain megvillant egy szikra, a kékes jelek pedig eltűntek... feloldotta a varázslatot. Ha eddig nem feltételezte volna, Guren most már határozottan biztos lehetett benne, hogy a fiú sem fog harcot kezdeményezni.

- Ichinose Guren. Nem sűrűn keresel fel – jegyezte meg. – Minek köszönhetem a megtiszteltetést?

A stílus bár nagyon egyenes volt, a férfi mégis kihallani vélt némi iróniát a hangjából.

- Valahogy... arra számítottam, hogy jobban a nyakamra fogsz járni – felelte, miközben ellökte magát az ajtófélfától. Részben a fiú megszólítására válaszul, részben pedig azért, mert egyszerűen kényelmesebben érezte magát tőle, az ő szavaiban is megbújt a cinizmus. – Meg akartam nézni, mi van veled. A fejlődésedről elég jókat hallottam.

A fiú kissé felvonta a szemöldökét, aztán udvariasan fejet hajtott. A mozdulatban volt valami olyan mesterkéltség, amitől a férfi érezte, hogy a tarkóján égnek áll a szőr.

- Ugyan... tudom, hogy elfoglalt ember vagy. És semmi olyan nem történt, amivel zaklatnom kellett volna téged – ahogy felemelte a fejét, hozzátette. – Mindenesetre... azt hiszem... köszönöm. Igyekszem minél többet gyakorolni és fejlődni. Abból sosem lehet elég – mondta végül, és Guren hallani vélte a rövid, csalódott sóhajt a mondat végén. Mintha a fiú kimondatlanul is üzente volna... gyakorlok, de nem vagyok elég.

- Mito mesélte, hogy megpróbált edzeni veled – egészítette ki a férfi, kissé megvakarva a tarkóját. – Örülök neki. Örülök, hogy nem szakadtál el a csapattól. Velem nem vagy jóban, ez tény, de nem kell, hogy mindenkitől elvágjon.

- Igen. Én is – bólintott Arata. - Nem gondoltam, hogy valaha még szóba állnak velem, bár igaz, hogy a többiek, azért egyelőre elég távolságtartóak. Persze ez érthető is.

- Én nem akartam, hogy azok legyenek – rázta meg a fejét a férfi. - A fenébe is, az egészet nem akartam. Az az egész párbaj hülyeség volt, nem szabadott volna hagynom, hogy odáig fajuljon – ez a mondat őszintébbre sikerült, mint várta. Beszélni akart a fiúval, persze, tisztázni a dolgokat, de belőle is több minden bukott ki, már most, mint amire számított.

- A párbaj az én hibám volt – felelt a fiú. - Túlságosan hallgattam a Daji-ra. Nem lett volna szabad – Daji. Nem Xiaolung. Nem démonként beszélt az átkozott fegyverről, hanem az eredeti nevén, amit még vámpírként viselt. Guren erre nem kérdezett rá, de megjegyezte. – Az ő reakciójuk, ahogy mindenki másé is, teljesen érthető. Viszont, mint azt magad is láthatod, - itt kicsit elmélyült a hangja, mintha bizonyítani próbálna valamit – teljesen jól átvészeltem ezt az időszakot. Volt időm tanulni, és gyakorolni legalább. Egyszóval minden rosszban van valami jó – a fiú megállt egy pillanatra, és a mosolya furcsán fanyarrá vált. - Egyszóval, emiatt felesleges emésztened magadat Ichinose Guren. A párbaj egyes egyedül az én felelősségem. Még így is olcsón megúsztam a dolgot.

A férfi nyelt egyet. Olcsón megúszta. Ő ment megfenyegetni Aoit, miután megalázta, és súlyosan megsebesítette a társai előtt, a fiú pedig úgy beszél a helyzetről, mintha csak szerencséje lett volna. Ez is egyike volt azon pillanatoknak, mikor Gurenben ismét, sokadjára fellángolt az a régi gyűlölet az egész hisztériával kapcsolatban, amit a nemes házak és vazallusaik csaptak, és ami rendre csak bedarálta az embereket.

- Olcsón... - morogta, és egyértelmű volt, hogy a fiú is hallja a rosszallását.

- Olcsón bizony. - bólintott határozottan. – Ha nem Sangū vagyok legalább névleg, akkor ezért el kellett volna veszítenem a fejemet.

- Ha nem Sangū lennél, én nem csapatom le a fejedet, a Hiiragik pedig még egy írásos köszönetet is benyújtottak volna, hogy megpróbáltál belém rúgni, hidd el – biccentett a férfi, de a humora hamar elhagyta. Volt valami ebben a beszélgetésben, és valami Arata egész stílusában, ami azt az érzést keltette benne, mintha ráérezne egy kicsit arra a mélyre rejtett bűntudatra, amit annyi hazugságba csomagolt már, és annyira hatékonyan zárt el a világ elől. Vagy egyszerűen csak felélesztette benne, mert vele szemben is annyi hibát követett már el. – Nézd... ha a párbaj nem is az én hibám volt, de nagyon sok mindent elcsesztem. Tizenhat éves voltam, a világ romokban, és hoztam pár hülye döntést – kicsit kihúzta magát, mintha attól kevésbé sérülne a büszkesége. – Csak sajnálom. Ennyi.

A fiú pár pillanatig kutatta az arcát, mintha azt próbálná eldönteni, a férfi most információt próbál belőle kicsikarni, vagy manipulálni próbálja... aztán valószínűleg arra jutott, hogy a bocsánatkérés őszinte, mert nyugodtan válaszolt.

- Nincs miért bocsánatot kérned – felelte, az arcára pedig visszatért a korábbi udvarias, kissé mesterkélt félmosoly. – Mind hozunk ostoba döntéseket. Ha nem tennénk, és nem látnánk be a hibáinkat talán nem is lennénk igazán emberek – kicsit eltöprengett. – Bár... jobban belegondolva nem is vagyunk igazán emberek már – tette hozzá.

Guren tekintete szinte ösztönösen megint a sarokba támasztott rövid kardokra vándorolt, a keze pedig megérintette a saját fegyvere markolatát.

- Ja. Ez tényleg így van – biccentett, és remélte, hogy a dolgot ennyiben hagyják, de Arata is vetett egy pillantást Mahiru-no-Yo felé, majd folytatta.

- Azóta legalábbis nem, hogy a démonoknak adtuk magunkat. – A férfi érintése szorítássá vált a kard markolatán.

- Tény, hogy nem vagyunk emberek – mondta. – De ne felejtsd el, hogy démonok sem. Még mi uraljuk őket, és nem fordítva – Arata tekintete követi a kezét, és gúnyos mosolyra húzódik a szája... inkább vigyor már.

- Nem. De a Démon a részünket képezi. - Én mindig itt vagyok veled. Itt is leszek. Egyek vagyunk. – Belelát a szívünkbe, az elménkbe, a legsötétebb gondolatainkkal fekszik, és a legmélyebb vágyainkkal kel. - Szeretnéd hallani a hangomat. Ismerlek, Guren. Annyira ismerlek, mint még te sem saját magadat. – A partnerünk, nem a rabszolgánk. Gyermeteg dolog azzal hitegetni magunkat, hogy egy ilyen erős mágikus lényt az uralmunk alatt tarthatunk. - Sosem tennék olyat, amit te nem akarsz... sosem bántanálak...

- Ha partner is, de nem barát – vágta rá, kicsit talán túl gyorsan.

És nem is más, tette hozzá, csak magában. Nem az a lány, akit olyan betegesen szerettél, hogy meg tudtál volna halni érte. Mit bizonygatok ennek a kölyöknek? Hová vezet ez a nyomorult beszélgetés?

- Nem véletlenül nevezik szerződésnek, amit kötsz vele. Ő ad, te fizetsz. És próbálsz nem eljutni a napig, amikor már nem tudsz többet fizetni.

- A szerződések feltételein is lehet változtatni – Arata állta a tekintetét. – Van, hogy ő is ad, te is adsz, és a végén osztoztok a profiton. Persze az alacsonyabb démonokkal sokszor nem is lehet normálisan kommunikálni. De még így... megdöbbentő, milyen szűklátókörűek az ismereteink a démonológiával kapcsolatban.

A férfi néhány másodpercig hallgatott. Mindaz, amit a fiú mondott, csak egyre erősítette a gyanúját. Nem volt minden rendben. Nem volt valódi a csend. Egyszerűen csak jobban rejtőzködött, mint amire számított. És a legrosszabbnak azt találta az egészben, hogy tudta, akármit mond neki, valószínűleg hipokritnek hangzik majd. Ő az első Namanarik egyike volt, amikor megkötötte a saját szerződését Noyával, még nem volt védelme, nem voltak átkok, amik megbéklyózták a démont, ha magától nem elég erős.

- Van földhözragadtság, ami véd. Ismerkednünk kell a lehetőségeinkkel, és minél többet tudunk, annál jobb, de ha nem húzzuk meg a határokat, az épp elég veszélyes.

- Hogyne – vonta meg a vállát a fiú, szinte flegmán... a férfi érezte, hogy itt még nem lesz vége a témának. – Nos, akkor? Itt az ideje, hogy elmond, valójában miért kerestél meg, Ichinose Guren.

- Tényleg csak tudni akartam, mi van veled – érkezett a válasz... immár a fiatal férfi hangja is fagyosabbá vált. – Tudom, hogy ritka eset, abszurd, meg minden, de nem volt hátsó szándékom. Nem tudtam eldönteni, hányadán állunk, mit akarsz a történtek után, és kezdtem összezavarodni. Úgy éreztem itt az idő csak... kommunikálni a kérdésben. Tudom, hogy mi ketten többet beszéltünk kardokkal, mint szóban, de nem kell, hogy ez mindig és minden ügyben így legyen.

- A kérdésre megkaptad a választ. Élek, és egyben vagyok. És nem, nem próbáltam megszerezni Mahirut. Ha sikerülne is, egyáltalán nem biztos, hogy szerződni is tudok vele. Elméletben lehetséges, de nincs rá bizonyíték. Jelen pillanatban semmi értelme, hogy megszerezzem a kardot.

Ismét kétértelmű válaszok.

- Akkor elengeded? Lemondtál róla, és lezárhatjuk.

- Soha nem fogok lemondani Mahiru-ről – felelte a fiú, és sötét pillantást vetett a férfi felé. – Csak annyit mondtam, hogy jelen pillanatban nincs értelme megszereznem a kardot.

- Ilyen alapon akár tiszta vizet is önthetünk a pohárba, és közölheted velem, mit tervezel, nem igaz?

Arata nyugodt mosolyát most már teljesen megmérgezte a maró gúny.

- A bűvészek sem árulják el a titkaikat. Szerinted mit csinálok? Értelmes ember vagy, jól vág az eszed, ezt sose tagadtam. Szerinted mit tehetnék hát én, aki porszem vagyok a nagy semmiben? Nincs semmi figyelemreméltó tulajdonságom. Nem vagyok egy géniusz, nem vagyok egy született kardforgató vagy harcművész, még csak istenadta mágikus tehetségem sincs. Mit tehetnék szerinted a puszta túlélésen túl?

- Ne szórakozz velem, Junji – sziszegte a férfi, szándékosan a fiú eredeti nevén szólítva őt, amit akkor viselt, mikor még Mahiru vigyázott rá. – Ha azon a véleményen vagy, hogy van eszem, akkor azt is tudod, hogy nem vagyok annyira idióta, hogy ezzel megvezess. Tudom, hogy sokkal több van benned, amit az embereknek látni engedsz, és aminek nem születtél, azt megkapod a démontól, de ha nem is, akkor is kísért majd vele, hogy megadja. Te mondtad, hogy egy ilyen erős lényt nem tarthatsz igazán az uralmad alatt, úgy két perccel ezelőtt, nem? Minél inkább a földön érzed magad, annál többre vágysz, és ezt tudom, mert én is érzem. Tudom, hogy tervezel valamit, és az nem az, hogy meghúzod magad, és próbálsz túlélni.

- Már nagyon rég nem viselem ezt a nevet – a fiú arcáról leolvadt a mosoly. – És ez egész hízelgő volt. Még szerencse, hogy a Hiiragikat, és Sangū Aoit is meg tudtam vezetni ennyi éven keresztül ugye? Esküszöm, gyerekjáték volt – a férfire kacsintott, akinek csak még keményebbé váltak a vonásai. - Nem is próbálom Dajit az uralmam alatt tartani – folytatta. Ismét a Daji név. – Sose tűnt még fel, hogy egyetlen egy alkalommal sem próbált véglegesen megszállni? Nem uralkodok rajta. Szimplán együtt élünk, ahogy azt régen is tettük. - közli. - Ha készülnék valamire, azt pedig nem tudnám titokban tartani előtted. Attól, hogy nem beszélek senkivel, te még elvileg mindent látsz, és hallasz Ichinose Guren.

Miféle mindenható, mindent látó nagyúrnak néz ez a kölyök? gondolta epésen a férfi. Abba már inkább nem akart belegondolni, hogy Arata jó eséllyel nem vezetett meg mindenkit olyan kiválóan, mint hitte – Hiiragi Kureto sok minden volt, de ostoba vagy figyelmetlen nem, és neki több szál futott össze a kezében, mint amiről Guren egyelőre álmodni mert... a fiú talán nem is tudta, talán senki sem tudta, de már szorult a hurok a torkán, és késő lett volna figyelmeztetni rá.

- Ugyanakkor, mint mondtam a szándékaim nem változtak. Annyi, hogy alternatív megoldásokat keresek – fejezte be, Guren pedig egy pillanatig megint habozott. Mert annyira hipokrit dolog volt válaszolni. Szidni az „alternatív megoldásokért" az „átlépett határokért", mikor ő nyolc évvel korábban minden határt átlépett tíz boldog évért. De pont ezért képtelennek érezte magát arra, hogy csendben maradjon. Mert ismerte az érzést, amivel ez járt.

- Ne csináld - mondta. - Sejtem, hogy nem fogsz hallgatni rám – tette hozzá, kellemetlenül nyersen. - De ez egy olyan út, amin csak undorítóbbnál undorítóbb végkifejletek várnak, és nem akarsz rálépni. Akkor se, ha most azt hiszed, hogy így van.

A fiú végighallgatta. Csendben, de furcsán üres tekintettel, mint aki már régen eldöntötte, hogy semmi jelentőséget nem tulajdonít majd a szavainak. Nem is lepte meg igazából. Az azonban igen, mikor Arata minden előzmény nélkül témát váltott.

- Ichinose Guren. Mit tennél, ha egy nap eltűnnének a démonok a világból? – kérdezte. – Mit gondolsz a papírkutyáid közül vajon melyik húzná...mondjuk egy hónapnál tovább a démona nélkül?

- Tovább húznák – hiába a gyors témaváltás, a férfi nem is gondolkozott a válaszon. Ez a felelet nem a józan katona, a cinikus politikus, vagy a harcos válasza volt, igazából... sokkal inkább még a tizenhat éves fiúé, aki öt emberben bízott igazán a világon, de bennük feltétel nélkül. - Alábecsülöd, mekkora ereje van az embernek. Ha egy nap eltűnnének a világból a démonok, én ott lennék nekik, és keresnénk a megoldást. Mindannyian, hogy hogyan tovább. – Ahogy aznap is kerestük, mikor vége lett a világnak. Akkor is ők kérdezték, hogy hogyan tovább.

- Gondolod? - Arata hitetlenkedve felvonta a szemöldökét. - A démonok ereje nélkül az emberek most sehol sem lennének... Irigylem az optimizmusodat.

- Nem tagadom, hogy a démonok ereje hatalmas. Vagy hogy a vámpírok ellen nincs más effektív fegyverünk jelenleg. De egyben a démoni mágia rengeteg bajt is hozott a világra. Az ember pedig szívós lény. A világvége előtt is mindenki azt hitte, hogy össze fog omlani a társadalom, de túléltük – Guren egészen elkomorult. - A kérdés nem az, most sem, hogy túléljük-e, hanem az, hogy mi lesz belőlünk. És "a papírkutyáim" jobb emberek, mint sokan ennek a világnak a legbefolyásosabb fejesei közül. Úgyhogy tarthatod optimizmusnak. De én inkább a velük való tapasztalatom miatt mondom azt, hogy hiszek bennük.

- A legnagyobb bajt viszont nem a démonok, hanem az ember hozta a világra. Az emberek kapzsisága, az egója, az emberi gonoszság. A papírkutyáid jó emberek, ezt nem tagadom, de ez a túléléshez szerintem kevés. Démonok nélkül csak az maradhat életben, aki erős, és ravasz is. Ostoba, nevetséges ideákba kapaszkodva, mindig másokra támaszkodva senki sem élhet túl.

Guren halk, keserű nevetést hallatott, mielőtt válaszolt a fiú okfejtésére.

- Nem gondolod, hogy kicsit sok az ellentmondás? Az emberek gonoszsága okozta a bajt, de csak ugyanezzel a gonoszsággal lehet túlélni? – vonta fel a szemöldökét, miközben a tekintete ismét a sarokba támasztott rövid kardokra siklott. Miért váltott ilyen gyorsan témát a fiú? Felidézte a mágiát, amivel a belépésekor gyakorolt. A kijelentést, hogy jelen pillanatban nincs értelme megszereznie a kardot... A felismerés félelmetes sebességgel érte el.

- Ellentmomdás? Inkább ok-okozat. Az emberi gonoszság taszította olyan állapotba a világot, ahol pusztán jósággal már nem lehet túlélni. – Arata láthatóan kiszúrta, hogy rájött valamire, de úgy folytatta a beszédet, mintha semmi nem történt volna. - Van, amikor a kisebbik rosszat kell választani Ichinose Guren, ami nem biztos, hogy kevésbé gonosz, mint a másik alternatíva... de még így is jobb.

A férfi teljesen néma maradt. Elgondolkodhatott volna a szavain – ez a téma is, akár a démonok kérdése éveken át kísértette, de ebben a pillanatban nem érdekelte. Közel járt ahhoz, hogy csak elismételje, amit már korábban elmondott. Hogy ez egy sötét út, és nincs jó vége. Hogy fogja vissza magát, és ne lépjen rá. Értelmetlen lett volna, ahogy értelmetlen volt először is. A fiú már évekkel ezelőtt olyan messzire került tőle, hogy a szavai semmit nem jelentettek számára... és már csak a napot várhatta, amikor Arata is egy kés lesz a hátában.

- Én is vissza akarom őt kapni, kölyök – mondta halkan. – Nincs ember a világon... még te sem... aki annyira vissza akarja kapni, mint én. – Aztán, a fájdalmasan őszinte mondatok után erősebb lett a hangja, és hozzátette. – De nem fogom hagyni, hogy átlépd ezt a határt.

Ezzel a beszélgetést lezártnak tekintette. Sarkon fordult, és ismét kicsapta az edzőterem ajtaját... még hallotta, ahogy Arata utána szólt.

- Ha tényleg vissza akarod kapni, akkor ne állj az utamba – a szavai higgadtak voltak, de a tartalmuk egyértelmű fenyegetés. – Ha mégis megteszed el foglak söpörni. Nem érdekel, hogy mibe kerül.

Guren nem nézett hátra.