Egész nap bennem volt, hogy csak a jót kell mutatni, semmit sem lehet hibázni, most tényleg meg kell felelni mintha az életem múlna rajta.

Nem tudom, hogy mi volt velem akkor, de bánom, hogy nem rendesen koncentráltam a munkámra.

Sokszor sorban vétettema hibákat, féltem attól hogy elfogom veszíteni ezt a kis helyet, amit Iida-val együtt újítottunk fel és már egy ideje együtt is vezetjük. Barátom szavaira csak néha figyeltem oda, mintha itt sem lett volna sokszor úgy viselkedtem.

Csak az ellenőrzés után kaptam végre észbe, hogy milyen hülye voltam az idő alatt amég tartott. Addig észre sem vettem magam. Csak talpaltam mintha kötelező lett volna, mert nem volt az. Rá értem, ahogyan jó sok vendég is, de hiába. Csak a kapkodás volt előttem, másokra nem is figyeltem oda. Borzalmas egy pincér lettem ebben az egy órában, a kiszolgálásról pedig ne is beszéljünk inkább semmit.

Nap végére, mikor már zárás előtt voltunk pár percel elkeztdem takarítani magam után. Még arra sem figyeltem oda, hogy éppen mi mikor esik le a földre és mennyi ideig is van ott.  Vagy éppen mi hol esik ki a kezemből. Túl izgultam ezt az egészet, nagyon nem kellett volna.

- Segítsek valamiben, (Becenév)? - kérdezte meg újra kedvesen Iida.

- Nem kell. Ha szeretnél haza mehetsz, majd én összetakarítok mindent. Ígyis én okoztam ezeket. - utasítottam vissza újra barátom ajánlatát.

- Rendben van. - hagyta el száját nehen ez a mondat.

Kötényét a pultra tette és elköszönve tőlem el hagyta a kávézót. Láttam rajta, hogy nem jó szájízzel teszi meg ezt, de mind a ketten tudtuk hogy ezt én okoztam így köteles vagyok egyedül rendbe hozni.

Végezve a tányérok elmosásával kézbe vettem a seprűt és minden összetört poharat meg tányért kezdtem el sorjában összesöpörni.
Fülemet hirtelen az ajtó fölé elhelyezett csilingelő csapta meg, mire a szokásos mondat hagyta el számat:

- Zárva vagyunk, kérem jöjjön vissza holnap.

Fel sem tekintettem.
Tudtam, hogy nem Iida az, már rég a zebra másik oldalán van a lámpa pedig ilyen gyorsan nem vált pirosról zöldre.

- Rossz napunk van, Rózsaszálam? - ismerős volt a hang, kénytelen voltam felnézni rá.

- Oh, zöldike. Hát te vagy az, azt hittem egy későn jövő vendég. - támasztottam neki a falnak a seprű nyelét.
- Mit szeretnél?

- Benéztem hozzád. Mi ez a letörtség kedvesem? - döntötte oldalra fejét és mosolya lekonyult arcán.

- Hosszú történet. A napom is ugyan olyan hosszú volt, és rettenetes. Ízé, kérsz valamit? - indultam meg a pult felé.

- Nem kell piszkosítanod értem, ígyis sok dolgod van ahogyan látom. - tekintett körbe.

- Hát ja. El leszek vele egy darabig, de se baj. Saját magam kára, mással nem csináltathatom meg. - vontam meg vállaimat és folytattam benem fejezett seprésemet.

Nem mondott semmit, csak letett valamit a hozzám közelebb eső asztalra és feltűrve ingje ujját be állt a pult mögé. Kezébe vett egy vizes rongyot és elkezdte letörölni az asztalokat.

- Midoriya, nem kell a segítséged. Egyedül is meg vagyok.

- Nem fogom ölbetett kézzel figyelni, ahogyan dolgozol. Ígyis már elvagy fáradva, Rózsaszálam. - halványan elpirultam.

Nem néztem volna ki belőle, hogy tudna nekem segíteni bármikor is. Pedig mennyiszer mondta mindig..