Ismét hétfő. Bár ne lenne az, jobban örülnek újra egy hétvégi napnak. Csak pihenni akarok még, nincsen kedvem munkába jönni. De attól tartok az élet nem egy kívánság műsor, hogy az legyen amit te kitalálsz vagy éppen akarsz.

Jelenleg szüneten vagyok, ami annyit tesz ki, hogy nyugodtan iszogatom kis kávémat és csak nézek ki a fejemből. Iida jelenleg rendelést vesz fel, amivel már rohan is a konyhába, hogy a vendég minél előbb megkaphassa drága italát.

Imádom mikor kevert ital kér valaki és csóró kávé gépünk egyedül ül a pultnál, a többi ital készítő pedig hátul van a konyhába. De ennek ellenére itt van vele a kassza amivel minden percben tud beszélhetni, ha van kedve.

Rendben, igen. Tudom, most mindenki hülyének néz, hogy ilyet mondok. De sokszor ha nekem sincsen kivel beszélni akkor vagy magamhoz, vagy éppen a kávémnak szoktam kiönteni kis szívemet és minden gondomat. De főképpen a boroknak vagy ami pia van otthon, ők jó hallgatások szoktak lenni ivás közben.

Az ajtó fölötti csilingelő megszólalt. Gondolataimból ki rázva engem, Iida már csak úgy rontott ki a konyhából kezében egy tálcával amin rajta volt a kért ital, egy toll és egy kisjegyzet.
Az italt le tette a férfi elé aki azt kikérte, majd az újonnan jött vendéghez lépett.

A levegő megfagyott ide bent.

Hm.. Vajon mit kereshet itt?
Hiszen még nem zárunk meg semmi, az pedig nem vall rá, hogy napközben benéz.

Iida felém mutatott, tekintetét felém fordította. Barátom csak tovább állt asztalt törölni, meg beszélgetni egy idős nénivel aki minden nap ellátogat hozzánk.

- Beszélni akarok veled. - zöld íriszei enyémet kémlelte, hangja nem tükrözött semmi haragot, de még kedvességet sem.

- Menjünk hátra. - álltam fel és elindultam a hátsó ajtó felé. Ő csak jött utánam szótlanul.

Hátra érve némán felém fordult, bal kezével arcomra simotott, jobbal derekamat karolta át és közelebb húzott magához.

- Midoriya.. Mit szeretnél tőlem? Nem vall rád, hogy napközben be jössz hozzánk. - választ nem kaptam.

Tekintete csak járt az arcomon minden féle, többször is ajkamra pillantott. Továbbra sem mondott semmit, csak cselekedett. Már megszokhattam volna, de most is egy kicsit meglepődtem ahogyan ajkaimra hajolt.

- Légy az enyém, Kedvesem. - jelentette ki, nem tartott olyan hosszú ideig csókja.

- Midoriya, ezt már többször is megbeszéltük.

- Katsuki nem tud olyan sok időd tölteni veled. Nekem tengernyi időm van, hogy veled tudjak foglalkozni. Csak rosszul jársz, ha őt választod. - próbált jobban meggyőzni.

Ő is már régóta tudja, hogy már nagyon régóta Katsuki felé húz a szívem. Ha akarnék sem szeretnék mást nála jobban.

Nem tudtam mit tenni. A szerelem már csak ilyen, bunkó viszont akkor sem leszek vele.

- Légy az enyém, Rózsaszálam. Katsukiért ezren rajonganak, bele fájdulna a szíved ha látnád miket csinálnak a közelében vagy mondanak neki. Nem akarod te sem azt, hogy összetörjön. Én nem foglak. - suttogta ajkaimra, gyengéim egyike volt ha ilyet mond.

Nyeltem egyet. Szívem és agyam vitatkozott, hogy mit mondjak.

- Sajnálom Midoriya. De Katsuki már ellopta a szívemet, és ez nem változtatja meg a hülye fanjait. Még a baromságaikat sem. - némán nézett rám.

- Örökre szeretni foglak, Rózsaszálam. - búcsú csókot adva elengedte arcomat és némán sétált el.