you've got both hands on me

your death grip, tightening

Raelynn lassan nyitotta ki a szemét, majd feltápászkodva ült fel. Megmozgatta a nyakát, majd realizálta, hogy nem ő volt az egyetlen, akit elnyomott az álom, hat társa is a falnak dőlve aludt. A békés pillanatot azonban megzavarta, hogy körbenézett a szobában, és a szája elé kellett kapnia a kezét, hogy ne sikítson fel.

A fehérre festett falra, ugyanis a „véletlenek márpedig nem léteznek" felirat volt írva. Mégpedig vérrel.

A lány ösztönösen megbökte a mellette alvó Wesley-t, aki először álmosan ült fel, majd amint meglátta a feliratot, azonnal kiment az álom a szeméből.

- Mi a franc...? – pislogott, majd ő és Raelynn szép sorban felébresztve a többieket.

- Na, ez meg ki volt? – ült fel a szemét dörzsölve Lucy, amikor ő már ébren volt.

- Ne nézz rám, nem vagyok belőve, józanul meg nem tennék ilyet – védekezett Ellen fáradtan.

- Srácok... - szólt Phoebe halkan, az alvó Scottra pillantva. A fiú feje előre dőlt, kezét maga mellett lógatta, az alkarján azonban friss seb húzódott, a vér épphogy csak megalvadt.

- Mi történt? – kérdezte gyanakodva az éppen ébredező fiú, majd ahogy a falon lévő feliratra, és a kezén lévő sebre pillantott, egyből összerakta a történteket. – Basszus. Sajnálom, nem akartam, hogy erre keljetek.

- Nem emlékszel rá, hogy te tetted? – érdeklődött Lucy, aggódva nézve a fiút.

Megrázta a fejét.

- Sosem emlékszem, ha ilyesmi történik – tördelte a kezét Scott. – Múltkor az utcán gyalogoltam éjjel, és a kórházban tértem magamhoz. Megkérdezték, hogy nem állok-e tudatmódosító szerek hatása alatt.

- Sajnálom – sóhajtott Raelynn.

- Biztos vagy benne, hogy te voltál? – kérdezte hirtelen Wesley, mire a szobában egy percre a légy zümmögését is hallani lehetett.

- Hogy érted? – kérdezett vissza kis idő elteltével Scott.

- Nem is tudom, csak... - harapta el a mondatot Wesley, és a hajába túrt. – Amióta itt vagyunk, minden olyan furcsa. Véletlenek márpedig nem léteznek! Mi a franc ez?

- Scott skizofrén, Wesley – mondta halkan Raelynn. – Nem tehet róla. Nem tudni, miért éppen ezt a mondatot választotta a tudatalattija.

- Nem vagyok biztos benne, hogy én voltam – suttogta a fiú. – De ki más lehetett volna? Csak mi vagyunk itt.

- Nem csak mi vagyunk itt – mutatott Wesley a plafonra felszerelt kamerára. – Valaki figyel minket. Kapcsolgatja a villanyt, szendvicseket dobál be, és... Egy pillanat, mennyi az idő?

- Délután kettő.

- Ma hajnalban kaptuk a szendvicseket – forgolódott Wesley. – Egy körül. Én tízéves korom óta nem aludtam tizenhárom órát egyhuzamban... Szerintem altatót tettek bele...

- Ez paranoia – csitította Lucy. – Csak fáradt voltál. Nincs ebben semmi összeesküvés.

- Ez itt arra van, hogy megoldjuk a problémáinkat – mutatott körbe Raelynn. – Nem azért, hogy újabbakat kreáljunk.

- Ha ti mondjátok – vont vállat Wesley. Újra leült. – És most mi legyen? Még harminc óra hátra van, azt el kell valahogy tölteni.

- Szóláncozzunk? – tekintett a plafonra unottan Ellen. – Én még szívesen aludtam volna, ha nem vertek fel.

- Már bocs, hogy úgy gondoltam, ezt érdemes látnod – vonta fel a szemöldökét Raelynn.

- Ne már, muszáj? – döntötte a fejét Parker a falnak. – Szétmegy a fejem.

- Szóval csendben ülünk és várjuk, hogy az a harminc óra csak úgy elillanjon – dünnyögte Lucy.

- Ahogy mondod – motyogta csukott szemmel Scott, aki úgy tűnt, meditálni készült.

- Wes – bökte oldalba a fiút Raelynn, mire ő meglepetten tekintett rá. – Mindig te szoktál mindent indítványozni. Nem akarsz tenni valamit?

Wesley megadóan sóhajtott.

- Mi lenne, ha kérdezz-felelekeznénk?

- Kérdezz-felelek? – fintorgott Ellen. – Ez nem a cserkésztábor.

- Jobb ötlet? – vonta fel a szemöldökét Wesley, mire a lány visszakozott. – Akkor meg ne kritizálj. Szóval, ki kezd?

- Legyen úgy, hogy valaki feltesz egy kérdést, majd mindenkinek felelnie kell rá – tűnődött Raelynn. – Kezdhetek?

- Csak nyugodtan – biccentett Wesley.

- Szoktatok gondolkodni azon, hogy egy párhuzamos univerzumban valaki, aki ugyanolyan, mint ti, mit csinálhat?

- Nem – vágta rá azonnal Ellen. – Nem traktálom az agyamat baromságokkal. Elég nekem a saját univerzumom gondjai, minek agyaljak másén is?

- Ez is egy érdekes nézőpont – biccentett Raelynn. – Többiek?

- Nem igazán – tűnődött Parker. – De kétségkívül érdekes lehetne találkozni az alteregóinkkal.

- Szerintem érdekes a többdimenziós elmélet – mondta Wesley. – Rose odavolt az ilyenekért.

- És te? – szegezte neki a kérdést Ellen.

A fiú halványan elmosolyodott.

- Mint mondtam, érdekesnek találom.

- Lucy? – érdeklődött Raelynn a soron következőtől.

- Biztosan nem – rázta hevesen a fejét a lány. – A tényekben és a számokban hiszek, ameddig nem bizonyítják, én nem agyalok ilyeneken.

- Én szoktam ilyesmin gondolkozni – felelt Phoebe. – Kíváncsi vagyok, hogy az egyik párhuzamos univerzumban élő énem is ilyen nyomorult-e.

- Nem – csóválta a fejét Scott, amikor Raelynn-nek ráesett a pillantása. – Nincs energiám ilyeneken gondolkodni.

- Oké, akkor most valaki más kérdez – tekintett körbe fáradtan Wesley. 

showing no mercy or understanding

Sziasztok! 

Először is, boldog új évet! 

Nagyon sajnálom ezt a a hosszú kihagyást - és tudom, hogy ez a fejezet sem lett éppen kielégítő - jövöhét szombat után végre rendesen vissza tudok térni, és igyekszem írni ide. 

Addig is, kellemes napot mindenkinek!

Blair