Hát, nem kellett volna kimenjünk. Nem azért, mert elkéstünk, vagy mert nagyon leszidtak minket, igazából csak egy kicsit kaptunk a fejünkre, hogy hogy képzelünk ilyet, de a legnagyobb probléma Fülöp zakójával volt. Illetve, a volt zakójával.

Éppen sétáltunk, amikor a fiúk észrevettek valamit a kerítés túloldalán, ami egy öreg fát kerített be. És hát természetesen nem tudták megállni, hogy ne menjenek be. De annyi eszük nem volt, hogy levegyék a zakójukat, mert akkor nem csak, nem történt volna semmi baleset, ráadásul még könnyebben is tudtak volna mászni. De nem. Nekik úgy ahogy voltak átmásztak a nem túl magas kerítésen, és miután kiderült, hogy az a valami szemét volt, csak a szürkületben nem lehetett rendesen kivenni, hogy mi az, akkor már késő volt, mivel mind ketten bent álltak a kerítés túloldalán.  Sőt mikor másztak ki, úgy kellett utánuk szólnom, hogy ha már bent vannak, akkor legyenek szívesek kihozni azt a szemetet onnan. És akkor történtét a baj, amikor másztak kifele. Ilian ép bőrrel és szakadásmentes ruhában kijutott, de Fülöp valamit elbénázott, megcsúszott és a ünnepi zakója rendesen elszakadt. Nem csak egy kicsit, egy alig látható helyen, hanem elől, a varrás mentén végigszakadt.

Miután visszamentünk a terembe, ahol a többiek voltak. Kettővel több ember volt a szobában, mint amennyit otthagytunk. Ott volt Teó, gondolom megunta a kint ücsörgést egyedül, és a másik Tündérkeresztanya volt, aki szúrós szemmel nézett ránk, majd mikor meglátta, hogy Fülöp zakó nélkül van, méginkább elállt a szava.

-Édes, fiam! Mit csináltál? Így nem mehetsz ki! Nagyon illetlen!- nagyon elszégyelltem magam, mivel végülis az én ötleten volt, hogy menjünk ki. Aztán eszembe jutott valami.

-De hát maga Tündérkeresztanya!! Varázsoljon neki új zakót!

-Igen-igen- helyeselt Ilian is, védve a barátját- Csak egy pálcasuhintásába kerül és Fülöpön új, teljesen rászabott ruha kerül.

-Igen. Csiribú-csiribá bumm!- nézett reménykedve Fülöp is.

-Nem úgy megy ez. Nekem csak este nyolctól tízig van varázserőm, és nem túl tartós.

-Hát igen szegény Hamupipőke- szólalt meg Ben, aki azonos meséből van az említett személlyel- Nem tudott volna kicsit hosszabb ideig tartó varázsigét? Könyörgöm ön Tündérkeresztanya. Van varázsereje. Nem került volna sokba, hogy egy kicsivel tovább tartson a varázslat- háborodott fel a fiú. Még sosem láttam ilyennek. Tündérkeresztanya meg értetlenül nézett rá. Szerintem még sosem senki nem vonta így kérdőre.

-Már megbocsáss!- nézett rá még mindig hüledezve a tündér-Nem én találtam ki. És Ő meg örüljön, hogy ennyit segítettem. Lett volna jobb dolgom is. Félretéve ezt. Nem volt okos döntés elhagyni ezt a termet, és itt most nem csak Fülöp öltönyére gondoltam. Miből gondoltátok, hogy elmehettek?

-Mi szóltunk nekik, hogy ez lesz- kotyogott bele Brúnó. Hogy nem tudná befogni, azt a nagy száját?!

-Brúnó, nem kérdeztelek- oltotta le Tündérkeresztanya- Most nem büntetlek meg benneteket, az amúgy se az én műfajom. Elnézem mindannyiótoknak a kilógást, mert nem történt komolyabb baj. Leszámítva persze Fülöp zakóját.

-És most mit csináljak?- esett pánikba Fülöp- Tudom, hogy mekkora illetlenség egy szál ingben megjelenni egy bálon- ez igaz. Ez ilyen íratlan szabály. Nem kapsz komolyabb büntetést érte, sőt nem kapsz semmit, de nagyon rosszallóan fognak rád nézni.

-Nem igazán tudsz mást csinálni, mint így kimenni. Ha egy olyan öltöny van rajtad, ami nem rád van szabva, az majdnem olyan illetlenség, mint kimenni ing nélkül- mindannyian a csüggedten álló Fülöpre néztünk, és néhányunk szemében ott volt, hogy szeretne segíteni, de egy olyan helyzetben volt, hogy senki nem tud semmit tenni. Ebben a helyzetben Tündérkeresztanya felsóhajtott, összecsapta a kezét és megszólalt- Na gyerekek. Nincs mit tenni. Fülöp idén egy kicsit megváltoztatja az elvárásokat. Tíz perc múlva felszólítják az első embert a színpadra, aki Rosalinda lesz, mivel a sorrendet a mesék keletkezésével állapítjuk meg. Hófehérkével kezdenénk, de köztetek senki nincs ebből a meséből. Ezért lesz Rosalinda, aki a Pinokkióból van. Most nem mondom végig, hogy ki-ki után jön. Ki tudjátok számolni, hogy ki hanyadikként lép színpadra- gyors fejszámolással úgy kábé az ötödik-hatodik leszek. Rosalinda, Ben és Doren biztos előttem van, akkor én negyedik leszek. Ja meg még a Pán Péterből Dalma és Nancy. És Milla meg én?

-Elnézést, és az azonos meséből?- teszem fel a kérdést hangosan Tündérkeresztanyának is, aki már épp készülőben volt.

-Majd úgyis halljátok a neveteket, de névsor szerint van. Ugye, mivel itt csak keresztneveket használunk, ezért kettőtök közül te jössz hamarabb, majd Milla- ezzel kilépett az ajtón.

-Persze, most is Princessa az első- súgta Milla Olgának (az egyik barátnőjének), de úgy, hogy én is tisztán hallottam. 

-Erről most nem is ő tehet- kellt a védelmemre Ilian.

-Úgy, ahogy a többi dologról sem- szólt bele Hédi is. Úgy látszik nem csak én hallottam.

-Hagyjátok srácok! Nem éri meg felhúzni magatokat, ezen a csodálatos napon- fogtam meg Hédi vállát.

Nem kellett sokáig várni mire Rosalindát már felhívták a színpadra. Aztán jön Doren, majd Ben. Mind szépen felmennek a színpadra. Amikor Nancy-t szólítják és meglátom, hogy ahoz a kedves arcához mennyire nem passzol a kissé durva, kalózos beütésű ruhája, még mindig nehezen tudom feldolgozni, hogy lehet egy ilyen szép kislány (igaz, csak egy évvel fiatalabb, mégis az arca, olyan kislányossá teszi), egy gonosz embernek, egy kalóznak, Hooknak a lánya. Jó nem élt vele, de akkor is. Mi lesz belőle? De kicsit elbambultam, mert Milla taszított rajtam egyet, hogy induljak már fel a színpadra, mert engem szólítottak. Küldtem felé egy kedves-gyilkos pillantást, még most fejlesztem ki, és kiléptem a fényre. Elállt a szavam. Láttam már ezt a termet, mert volt itt néhán tánc- és herceg/hercegnői órám, de így még nem. Minden csillár égett, a dekoráció összhangban az este komolyságával, miértjével, nem tudom hogy, de azt sugallta, hogy új embereket fogad be ez a közösség. És az a sok ember, ahogy finoman, származásukból és neveltetésükből adódóan, méltóságteljesen éljeneznek, örülnek, hogy láthatnak bennünket. Odaálltam Nancy mellé, majd a másik oldalamra Milla állt. Fülöpnél a tömeg egy kicsit hátrahőkölt, de Tündérkeresztanya nagyon jófej volt, mindenáron próbálta kimenteni szegényt ebből a kínos szituációból. Egyesek elfogadták ezt az új stílust, mások meg szerintem annyira felháborodtak, hogy sosem fogják egzt megbocsájtani sem Fülöpnek, sem Tündérkeresztanyának, hogy engedett ilyen rendbontást. Úgy nagyjából tíz- tizenöt perc volt mire az utolsó ember, James is feljött a színpadra. Mindenkinek bemondták a nevét, a családját és azt, hogy honnan jött, hol nevelkedett fel. Aztán, hogy nehogy ez maradjon meg az emberek tudatában, újra elmondták, hogy kinek a gyerekei vagyunk.

-És végül James. Az Eszeveszett birodalom című alkotásból, aki gyerekkorát Peruban tötötte, szerető nevelőszülei körében. Bemutatom Jamest, Henry és Kara fiát, az Eszeveszett birodalomból- lenéztem a tömegre, általában látszódott, hogy ki a szülő, még olyan esetben is, mint Jamesé, vagy Szonjáé, akiknek igazából nem nagyon feltűnő szerepe van a vásznon, ezért nem ismerem fel- Most pedig hallgassuk meg egy új hercegnő, Alexa kisasszony ünnepi köszöntőjét.

Idegesen kilépek a sorból, halványan oldalra nézek és elkapom Milla idegesítő mosolyát, azt akarja, hogy leégjek, ha Hédi lett volna mellettem, akkor biztos megszorította volna a kezemet , de ez a kézszorítás nem adott volna nagyobb önbizalmat, mint ez a gonosz mosoly, ami inkább arra ösztönzött, hogy minnél jobban tegyem oda magam. Kiálltam a színpad szélére, vettem egy mély levegőt, és mielőtt belekezdtem volna a szövegembe, megkerestem a szememmel anyáékat. Meg is találtam, küldtek felém egy bátorító mosolyt.

-Tisztelt vendégek! Alexa vagyok. Csipkerózsika és Fülöp herceg lánya. Köszöntök mindenkit. A tanáraimat, társaimat, barátaimat, és elsősorban az új családomat. Hihetetlen érzés most itt állni. Néhány éve, ha valaki azt mondta volna, hogy létezik ez a sziget, ahol csupa mese szereplő él, nem hittem volna neki. És, ha jobban belegondolok most se hittem senkinek egészen addig a pillanatig, amíg fel nem emelkedett az égbe az az autó, ami idehozott engem. Aztán megláttam egy csomó ugyanolyan megszeppent arcot, mint az enyém és ez megnyugtatott. És az órák! Amikor megláttam az órarendemet, először nem hittem a szememnek. A végzős órarendem hatszor ilyen húzódóbb lett volna. Szóval, ha másért, hát ezért köszönöm, hogy elhoztak, még, ha esetleg csak egy tévedés vagyok- néhányan halkan felnevettek, ez jól esett és én is elmosolyodtam, majd folytattam- Habár, ha őszinték akarunk lenni, akkor el kell mondanom valamit, ha már ilyen kis családiasan vagyunk- hallották a hangomból az enyhe iróniát, mivel ezt a kisebb báltermet, szinte csurig megtöltötték a vendégek, ezért ezen is felnevettek. A végén jobban sikerül a beszédem, mint gondoltam- még mindig nagyon izgulok, hogy az eddigi életemet cserben hagytam. A szüleimet, barátaimat, akik tizensokéven keresztül gondoskodtak rólam, mellettem álltak. De. A világ minden kincséért sem hagynám itt ezt a helyet. Ahogy a nővérem mondta, valamilyen varázskötelék ideköt minket. Összeköt az új családunkkal, új barátainkkal. És ez a kötelék az ami segít beilleszkedni, megtalálni a helyünket. És nem azt mondom, hogy ezzel együtt elfelejteni a régi életünket, mert nem tudnám egész életemben sem visszaadni, vagy meghálálni mind azt, amit tőlük kaptam annyi éven keresztül. De ez egy másik beszéd, bocsánat- szégyelltem el magam, mert közben beleéltem magam a beszédbe és egy kicsit eltértem attól, amit leírtam- De a lényeg- tértem vissza-, hogy ha esetleg valamit elrontottunk az eddigi életünkben, itt nem csak egy új családot, hanem új esélyeket kapunk a változásra. És őszintén remélem, hogy a legjobb tudásom, legjobb szándékom és legjobb képességem szerint fogom kihasználni ezeket a lehetőségeket. Köszönöm- pukedliztam egyet, ami az órákon sosem sikerült, ezért most is csak egy suta pukedlit tudtam összehozni. Szinte látom magam előtt Patrícia arcát, ahogy fogja a fejét, hogy hogy lehetek ilyen szerencsétlen. Aztán ahogy felnéztem megláttam Amandát, aki szinte pukkadozik a nevetéstől. Jó azért ennyire nem volt béna ez a meghajlás.

Visszamentem a sorba, és a helyemet Tündérkeresztanya vette át, aki köszöntött minket egyesével. De komolyan. Mindenkit névszerint, és fűzött hozzá valami hosszú monológot, ami totál közhelyes, és érzelemmentes volt. Ezután minden mese főszereplője köszöntötte az új lakosát, lakosait. Nem volt rövid idő, mire tizenhat, különböző hosszúságú beszédet meghallgattunk. Azért tizenhat, mert sokan ugyanabból a meséből jöttünk. Minket Millával anya köszöntött. Elámultam, hogy egyáltalán nem beszélt hozzám többet, attól, hogy a lánya vagyok, nem emelt ki engem különösebben, mint Millát. Ugyanúgy kezelt minket. Remélem ő is észrevette, mármint Milla.

Ezekután még meghallgattunk egynéhány, sok beszédet és ezután elkövetkezett a vége. Tündérkeresztanya és az összes többi tündér, és varázsló a különböző mesékből köszöntöttek minket két puszival, mint amit üdvözléskor szoktunk kapni, egy nagyon közeli ismerőstől. Miután az utolsó tündér, Csingiling is köszöntött minket furcsa, bizsergő érzés támadt bennem, és ahogy oldalra néztem Millára, majd vissza a sor elejére a többiek mind, mintha valamivel élénkebb színüek lennének, mintha az eredeti színünket elfedte volna valami piszok, és most a tündérek pusziaitól ez a koszos burok eltűnt volna rólunk. Furcsa volt, megmagyarázhatatlan, de fantasztikus érzés. Úgy éreztem magam, mintha sokkal-sokkal tisztább lennék. Ezek után, immár fényesebben, Milla is elmondta a beszédét. Walternek, aki Milla kiállásával mellém került, így láttam az arcát, amire rá volt írva, hogy mit gondol Milla beszédéről. Tartalmilag nem volt rosszabb, mint az enyém, de az a hangsúly, amivel mondta, illetve nyávogta, az hátbirzongató volt, és még a hitelességét is megkérdőjelezte. Én szerintem teljesen emberi hangon mondtam Millával ellentétben.

-Jól van! Folytatódjék a bál, immár az Újakkal együtt- állt ki Tündérkeresztanya a színpadra.

Mindannyian lementünk a tánctérre. Néhány társamtól kaptam egy „Ügyes voltál” hátbaveregetést, vagy mosolyt. Még mielőtt eloszlott volna a tömeg, gyorsan megkerestem anyuékat. Ők ott vártak rám, ahol álltak a köszöntések alatt. Mondták, hogy nagyon büszkék rám, hogy ügyes voltam stb, stb, majd mondták, hogy vacsoráig lehetek a barátaimmal, bulizzak, élvezzem ki az első bálomat, és majd vacsora után mutatnak be egykét fontos embernek. Ebből az egykettőből az lett, hogy vagy két órán keresztül egyre fáradó műmosollyal kellett végigpuszilgatnom egy rakás idegen embert, és fogadnom a bókjaikat, hogy milyen szép vagyok, mennyire örülnek, hogy megismerhetnek, milyen szép beszédet mondtam bla-bla-bla. Amanda az elején még ott volt, de úgy fél óra múlva megunta és elment a barátnőjével, és a későbbiekben csak egyszer-egyszer láttam, amikor bátorítóan mosolygott rám.

A bálnak ezt és a vacsora részét (ahol Millával egész közel kellett ülnünk, a közös családi háttér miatt) leszámítva nagyon jó volt. Táncoltam apával, a csoportból többek közt Ilian és Fülöp is felkért. Nem mondanám, hogy táncoltunk, inkább olyan, „minden erőmmel koncentrálok arra, hogy mit tanultunk táncórán, de nem jönn össze ezért inkább az ösztöneinkre hagyatkozva táncolunk, az ösztöneinkre, amik semmit nem tudnak a táncról”, ezért inkább csak lépegettünk, és rengeteget röhögtünk a bénázásunkon. Nem érdekelve, hogy mit mond az etikett Amandával és Hédivel is táncoltunk. Teót egész este nem láttam, gondolkoztam rajta, hogy megkeresem, és kirángatom, hogy érezze jól magát, de aztán hagytam, nem kell hogy közönyösen lerázzon. Ha neki ez így jó, akkor én minek törjem magam. Éppen valamit bekaptam az édességes asztalról, ami ki volt téve, tele finomságokkal, amikor valaki megkocogtatta a vállamat. És ahogy megfordultam Teó fekete szerkójával találtam szembe magam.

-Hát te?- néztem rá döbbenten.

-Örülök, hogy ennyire meghat, hogy láthatsz- mondta félig mosolyogva, félig gúnyosan.

-Nem úgy gondoltam- forgattam a szemem.

Kb két percig néztük egymást, miközben én megettem a sütimet. Én nem mondtam semmit, részben azért mert tele volt a szám azzal az iszonyatosan finom sütivel, másrészt mert Teó jött ide hozzám, nyilván ő akar valamit mondani. De nem szólt egy szót sem. Kezdett kínos lenni.

-Bökd már ki!- sóhajtottam fel- Neked is könnyebb lesz, ha hamar túl esel rajta. Amúgy kérsz sütit? Nagyom finom. Meg kell kóstolnod- vettem el egyet a tálcáról és nyomtam a kezébe- És enyhíti a streszt. Jó nem. De jól hangzott. Nem?- Teó csak egyre idegesebben nézett rám.

-Hagyjuk. El is ment a kedvem az egésztől- fordított hátat bekem, de elkaptam a karját.

-Na mondd már! Ide jöttél valamiért. Most már megkérdezed, vagy elmondod. Vagy azt akarod, hogy kitaláljam? Barkóbázzunk. Szeretek barkóbázni. A bállal kapcsolatos? Egy lánnyal kapcsolatos?- még jobban ideges lett.

-A fenébe Alexa! Fogd már be!- kiáltotta az arcomba- Csak azt akartam kérdezni, hogy táncolunk-e. De felejtsd el. Nem táncolok veled- de nem ment el rögtön, ezért gyorsan túltettem magam a döbben, hogy ne hagyjam elúszni a pillanatot.

-Dehogynem. Táncolunk- mondtam határozottan- Idejöttél ezért, szóval most táncolunk. Amúgy én is meg akartalak keresni- húztam a tánctérre- Gyere már!- néztem hátra rá, mert olyan volt, mintha egy sziklát akarnék elmozdítani. Teljesen földbe gyökerezett a lába- Most mi bajod van?

-Nem akarom, hogy maradandó sérülést okozz nekem a két bal lábaddal- húzta gúnyos mosolyra a száját.

-Na, mert mintha te jobban táncolnál- néztem a szemébe. Nem voltam egyszer sem vele táncórán, ezért nem tudom, hogy táncol. Erre csak felvonta a szemöldökét és magához húzott és tánctartásba tette a kezünket, majd Teó vezetésével elkezdtünk a zenére mozogni. Én még mindig nemigazán érzem a ritmust, de Teó remekül táncolt.

-Nem is tudtam, hogy tudsz táncolni- néztem le a lábainkra értetlenül- Táncórán, miért nem táncoltunk együtt? Mostantól többször fogunk. Így esélyem is lesz megtanulni- mondtam megállás nélkül. És ahogy a szemébe néztem láttam, hogy felidegesítettem, de ahelyett, hogy rámkiáltott volna, elnevette magát. Még sosem hallottam így nevetni.

-Fogd már be és táncoljunk!- utasított, és én is jobbnak láttam, higy csöndbe maradjak.

Még egy számot letáncoltunk, de már kezdtek szállingózni hazafelé az emberek. Egy fél óra múlva mi is indultunk. Elköszöntem Héditől, de senki mást nem találtam már meg.

Mikor hazaértünk egyből bevetettem magam az ágyba, úgy ahogy voltam, de két percnyi fetrengés után nagyon kényelmetlenné vált ez a hülye abroncs, ezért elhatároztam, hogy lefürdök, és átlaszom a mai napot. Igen, ugyanis hajnali öt van. Csodás érzés, hogy holnap suliba kell mennem. Jót fog tenni előtte egy kiadós alvás.