Elérkezett a bál napja. Felvettem a halványkék pufi estélyimet. És nem. Nem olyan, mint Hamupipőkéjé. Jégvarázsos stílusa van, azaz semmi extra, egyszerű és anyu szerint, passzol a személyiségemhez, aztán amikor Amandával kettesben voltunk, azt mondta, hogy igazából minden ruhára ezt mondja, ami megtetszik nekünk. A délutáni készülődés alatt a nővérem, vagy hatszor jött be a szobámba, hogy mit, és hogy vegyen fel. Mi mihez illik. Vagy csak azért, hogy elmondja, hogy mennyire örül, hogy itt vagyok, mert eddig ezeket anyával kellett megbeszélnie.

-Ti mikor jöttök a bálba?- kérdeztem Amandától egy ilyen alkalommal.

-Én szerintem bemegyek veled együtt. Anyuék meg majd csak ötre jönnek- beszélt nekem úgy, hogy mind ketten a tükröm előtt álltunk, (hatalmas tükröm van, a fél falat elfoglalta) és én a hajamat fésülgettem, Amanda meg két tiara között vacilált. Egyszer az egyiket, majd a másikat rakta a fejlre- Szerintem ez lesz- állapodott meg a kisebb, gyémántosabb mellett. Majd visszarohant, a gyönyörű sötétlila ruhájában a szobájába.

Belenéztem a tükörbe. Elég elviselhetően festettem. Most, hogy így itt álltam, és végigsimítottam ruhámat a kezemmel, eszembe jutottak a báljaim. A sulimban minden karácsonykor rendeztek egy sulibált a téli szünet előtti utolsó napon. Kilencedikben még egyedül mentem, majd miután tizedikben összejöttünk Ferivel, mindig együtt mentünk. Bál előtt anya megcsinálta a hajamat, mivel másodállásban fodrász volt. Gyönyörű frizurákat tudott csinálni nekem. A bálokból ez hiányzik a legjobban. Jó itt még nem voltam egyen se, de biztos vagyok benne, hogy itt nem a partyzene és az alkohol miatt jönnek az emberek. Nem a féktelen bulizás, hanem a társas élet megélése a legfontosabb. Egy jó vacsora a barátokkal, és békés beszélgetés áll szemben a jól megszokott az „annyira tübörög a zene, hogy a saját hangodat se hallod és ahhoz, hogy jól érezd magad legalább olyan részegnek kell lenned, hogy a cipődet se tudd bekötni"-vel szemben.

Ezek nem hiányoznak. Csak az, hogy bál előtt anya megcsinálja a hajamat. De ez nagyon. Ez olyan meghitt anya-lánya pillanat volt mindig, amit nemigazán lehet pótolni, vagy helyettesíteni. De most itt élek. Talán mégis megpróbálhatom helyettesíteni. Kimentem a szobámból.

-Anya!- kiáltottam már a folyosón, majd benyitottam anya öltözőszobájába- Kérdeztek valamit?- kezdtem félve, anya megfordult és rámnézett- Azaz kérhetek valmit?- még mindig nem voltam biztos, abban, hogy okos dolog ilyenre kérni.

-Persze drágám! Bármit!-mosolygott rám.

-Megcsinálnád a hajamat?- kérdeztem alig hallhatón. Általában nem vagyok bátortalan, de most egyszerűen féltem. Nem nagyon, éppen annyira, hogy ne merjem megkérdezni. Nem anya válaszától rettegtem, hanem attól, hogy én hogy fogok reagálni a helyzetre. Volt egy életem, ahol az édesanyám megcsinálta a hajamat a bálok előtt. Aztán kiderül, hogy ő nem az igazi anyám, egy másik világból származok és most itt van egy bál. Nem akartam a jól bevált, kellemes helyzet, amit nem tudok feltétlenül újra élni, mert kiszakítottak abból a helyzetből, ahol eddig ezt megtehettem nem akartam megváltoztatni, de el sem akartam engedni, nem akartam, hogy ne legyen újra ilyen alkalom. De most mégis van rá egy kis esélyem, hogy valamelyest újraélhessem. Nem lesz az igazi. Illetve nem tudhatom. De most maradjon meg egy csodálatos emléknek, vagy megváltoztatva, de megint megtörténhet?

-Miért édesem? Nem tudod megcsinálni magadnak?- nézett rám kedvesen, és nem úgy kérdezte ezt, hogy „Édes kislányom, hogy lehetsz ilyen béna, hogy nem tudod megcsinálni magadnak", hanem inkább naivan nézett rám, mint aki nem tudja, hogy mit jelent ez nekem. Hát persze, mert honnan tudná?- Ha nem boldogulsz nyugodtan kérd meg Mirelt, ő csinálja Amanda haját is.

-Nem, köszönöm. Én azt szeretném, ha te csinálnád meg. Tudod, otthon, illetve ahol a gyermekkoromat töltöttem, a nevelőanyám csinálta meg mindig a frizurámat a bálok előtt. És nagyon jó volt. Tudod, olyan anya-lánya pillanat- kezdtem egyre bátrabban magyarázni, mert éreztem, hogy helyesen cselekszem. Ő is így akarná. Tudom.

-Hát drágám persze!! Hogyne! Bármit megteszek neked! Sajnálom, nem tudtam, hogy erről van szó- jött oda hozzám és szorosan a karjába zárt- Gyere! És mit szeretnél, mit csináljunk?- húzott a fésülködő tükre elé és ültetett le a székre. Nagyon jó érzés volt amikor elkezde fésülni a hajamat- És akkor... Hogy kezdjünk hozzá?

-Nem tudom...- és egy kicsit hezitáltam, hogy kérdezzek tőle valamit. Nem akartam megbántani- Mennyire tudsz frizurát készíteni?

-Hát még sosem kellett fodrászkodnom, de hát egyszer mindent ki kell próbálni. Nem igaz?- mosolygott rám a tükrön keresztül.

Fél óráig ültem a tükör előtt és beszélgettem anyával. Egy csomót mesélt a bálokról, a díszes ruhákról és a flancos vacsorákról, amik a bálon vannak, a giccses kiegészítőkről és a marha uncsi zenékről. Persze ezeket a jelzőket csak magamban tettem hozzá, ahhoz amit ő mesélt. Annyira elmélyülten hallgattam anyát, hogy nem is figyeltem arra, hogy mit csinált. Fésülte a hajamat, valamit feltűzött, valamit becsavart, valamit tett a hajamba. Ez a tükör nem túl nagy, és közben végig anya arcát, néztem, ahogy lelkesedéssel mesél, miközben koncentrál arra, hogy mit csinál. Ezért nem láttam, a hajamat egészen addig, amíg oda nem állított az ő egészalakos óriástükre elé, és részletesen szemügyre nem vettem. A lélegzetem is elállt.

-Anyu, ez fantasztikus!!- tátottam el a számat- Köszönöm szépen!- ugrottam a nyakába, aztán miután elengedtem még vagy két percig csodáltam a hajamat a tükörben- Ahhoz képest, hogy még sosem csináltál ilyet, remekül összedobtad ezt az „egyszerű" frizurát- néztem rá döbbenten, mivel ilyet eddig maximum mesében láthattam volna. De nem az ÉN fejemen.

-Nagyon szívesen! Jól éreztem magam én is közben. És nem is tudtam, hogy tudok ilyet- mutatott a hajamra.

-Váó! Alexa! Ez te vagy?- lépett be apa az ajtón- Csodálatosan festesz!

-Köszi, apu!- érzékenyültem el. Olyan érzés volt, mintha az első bálom lenne. Mintha most repülnék ki a családi fészekből. Végülis... Majdnem olyan. Ebben a környezetben, ezekkel az emberekkel ez az első bálom.

-Hol vagy Alexa?- lépett be a szobába Amanda- El fogsz késni! Vagyis nem fogsz beérni négyre- húzott ki a szüleim közül- Szia anya! Szia apa!- intett nekik futólag. Jobban izgul mint én- Majd a bálon találkozunk!

-Köszi anyu! Sziasztok!- öleltem meg a szüleimet.

Amanda lehúzott a lépcsőn, majdnem hasra estem a hatalmas szoknyámban. Kint egy hintó várt minket. Valószínűleg már előre iderendelték.

-Amúgy nekünk nincs saját hintónk?- kérdeztem arra utalva, hogy már megint az ugyanolyan „taxiba" szálltunk be, mint amivel eddig is közlekedtem.

-Eltörölték őket. Mármint a saját hintókat. Mert nem volt mindenkinek, és az igazságtalan volt a nehezebb helyzetben élőkkel. Mert nem arról van szó, hogy egyes mesékben nincs is hintó, hanem az olyanokban, amikben van, azokban sem engedhetik meg sokan, hogy sajátjuk legyen. Ezért inkább az emberek rendelkezésére bocsájtottak vagy ötszáz hintót, hogy bárki használhassa- hadarta el egy szuszra, mikor már a hintóban ültünk.

-Értem- és ahogy ezt mondtam, felismertem a sofőrünket- Márk!- kiáltottam fel. Amanda is meg fordult, mert ő háttal ült neki, azaz velem szemben. Pont abban a pillanatban, ahogy a nővérem megfordult, egy másodpercre Márk is hátranézett és összetalálkozott a tekintetük. Mindketten visszakapták a fejüket, Márk azért, hogy az útra figyeljen, Amanda, meg vörös fejjel intett nemet, hogy nehogy elkezdjek beszélni. De hát engem meg lehet állítani, hogy maradjak csöndben? Nem igazán- Hát te itt? Milyen véletlen, hogy pont te vagy a sofőrünk- tettem úgy mintha nagyon meglepődnék- Az óta nem is láttalak, amióta idehoztál. És csak én veszem észre vagy tényleg mintha óvatosabban hajtanál?- csacsogtam és közben figyeltem Amanda arcát, ahogy egyre vörösebb lesz. Aztán Amandához fordultam, hogy még egy kicsit piszkáljam- Amanda, hogy te milyen csinos vagy ma. Ez a sötétlila ruha nagyon jól áll- és ahogy átnéztem a velem szemben ülő lány válla felett, láttam, hogy a vezetőnk izmai megfeszülnek, ahogy minden erején azon van, hogy ne forduljon hátra és vegye szemügyre a nővéremet, akit épp az imént dicsértem meg.

-Köszi- morogta a fogai között Amanda. Lehet, hogy ezzel abba kellett volna hagynom, de nem tettem. Még egyet. Egy utolsót.

-Ó, Amanda!- csaptam a homlokomra- Otthon hagytam a beszédem szövegét!- tettem úgy mintha kétségbe esnék, pedig kívül tudom a szövegem, de úgy gondoltam húzom még egy kicsit az agyát- Most mit csináljak? Te jó ég! Le fogok blokkolni!- színészkedtem, hogy bepánikolok- Nem mennél haza érte?- néztem rá könyörgőn- Még úgyis van egy órád a bál kezdetéig.

-De úgy gondoltam, hogy addig találkozok Zoéval, a barátnőmmel- forgatta meg a szemét- Nincs kedvem kocsikázni.

-De pont itt van Márk- mutattam a sofőrre- Éppen szabad. Igaz, Márk?

-Persze! Haza tudom vinni kisasszony, majd vissza. Se perc alatt megjárjuk- mosolygott hátra a fiú. Amandára pillantottam, aki most is elkapta a fiú mosolyát. És bólintott.

-Rendben. Visszamegyek érte- adta be a derekát.

Nem sokára megérkeztünk a suli épülete elé. Mielőtt leszálltam a hintóról, Márk segítségével, mert különben tuti orra estem volna ebben a nagy ruhában, Amanda megfogta a csuklómat.

-Ezt még visszakapod- súgta a fülembe. Visszamosolyogtam rá.

-Inkább megköszönhetnéd- súgtam viszza- Most kettesben lehetsz vele. És tényleg csinos vagy. Nézz csak rá! Milyen boldog, hogy kettesben lehet veled- mindketten a várakozó Márkra néztünk- Csak nyugodj meg, mert tök vörös az arcod!- nevettem fel. Amanda az arcához kapott és még egy árnyalattal sötétebb piros lett.

Megvártam míg a hintó elhajt Márkkal és a nővéremmel, majd megfordultam, hogy körbenézzek itt van-e már Hédi. Még nem volt itt, szóval várhatok. Nem tudom mennyi idő van, de nem hiszem, hogy ennyivel hamarabb érkeztem volna, hogy még ne legyen itt. Vártam a kapuban vagy öt percet, mire rájöttem, hogy lehet, hogy az épületen belül vár rám az aulában. Így beléptem és igazam volt. Hédi türelmetlenül várt rám az aula közepén.

-Na végre, hogy itt vagy! Itt várok már negyed órára- nem tudom miért, de elkezdtem röhögni. Talán a szituáción, hogy mindketten várunk a másikra, de egyikünknek sincs annyi esze, hogy megnézze a másikat az ajtón túl. Annyira nevettem, hogy a hasamat fogva összegörnyedtem a földön. Nem érdekelt a szép ruhám, egyszerűn nem tudtam állva maradni. Hédi értetlenül nézett rám. Én meg próbáltam neki elmagyarázni, hogy mi történt, de annyira nevettem, hogy fél szavakat tudtam csak kinyögni. Röhögőgörcsöt kaptam. Mindenki engem nézett én meg próbáltam megnyugodni. Közben a könnyem is kicsordult. Kár volt ugyanis a sminkem biztos el fog folyni.

Két perc után sikerült teljesen lenyugodnom. Továbbra is vihogva meséltem el neki, hogy én meg kint vártam rá már egy jó ideje. Erre ő is elkezdett nevetnei a bénázásunkon, persze nem annyira mint én. Gyorsan bementünk a mosdóba, hogy megnézzem mennyire gáz az arcom. Semmi sírás nem látszott a szememen. A sminkem úgy állt, mintha most raktam volna fel. Pedig még meg is dörzsöltem a szememet. Milyen szemfestéket használnak itt? Ja persze. Most szinte hallom Amanda hangját a fejembe: „Miért csodálkozol? Hiszen egy mesében vagy."

Miután kijöttünk a mosdóból, megkerestük a többieket, akik már a bálteremben várakoztak. Odamentünk hozzájuk és megálltunk Ilianék mellett.

-Nagyon csinik vagytok!- nézett végig rajtunk Ilian.

Mindenki csodásan nézett ki. A lányok a színes ruhájukban, a fiúk a testreszabott öltönyükkel. Nagyon jó összképet alkottunk.

-Na fiatalok! Az lett volna az eredeti terv, hogy előadtok egy táncot, de mivel a tanárotok tájékoztatott engem, hogy még nem álltok sehogy, ezért inkább nem lesz- oltott le minket Tündérkeresztanya. Jó tényleg nem vagyunk egy nagyon táncoslábú csoport, de azért ennyire nem kell leírni minket- Szóval akkor a bál menete. Ötre jönnek a vendégek, addig ti nem lesztek itt, hanem hátul, a kisebb teremben vártok. Majd a Beavatási ceremónia fél hétkor kezdődik. Ekkor mindannyian kivonultok a színpadra, mikor halljátok a neveteket. Majd Alexa kisasszony- összeszorítottam a fogam és úgy préseltem ki, hogy „simán Alexa"- elmondja a beszédét. Ezután következik a vezető réteg köszöntője, majd még néhány emberé- ilyen unalmas programot. Másfél órát, bocsánat, mostantól számítva két és fél órát várunk arra, hogy felhívjanak a színpadra, ahol további órákat kell várnunk arra, hogy végre lemehessünk. Ezzel az a legnagyobb bibi, hogy itt hátul azt csinálunk, amit akarunk, de ott kint mindenki minket fog figyelni. Csodás lesz. Teljesen elkalandoztam és a vacsora szóra kaptam fel a fejemet- Ezután már nem lesz kötött program, lehet beszélgetni, valószínű, hogy a szüleitek ekkor fognak bemutatni egy csomó fontos embert...

-Mi van a vacsorával?- súgtam Hédinek- Pont nem figyeltem.

-Lesz egy ötfogásos vacsora- mosolygott Hédi. Gondolom azon, hogy csak a vacsora szó ütötte meg a fülemet.

-Öt fogásos??- döbbentem le teljesen- Nem sok az egy kicsit?

-Alexa kisasszony! Kérem maradjon csöndben. Tartogassa a hangját a beszédére.

-Ne aggódjon Tündérkeresztanya. Marad arra is bőven- mosolyogtam.

-Kérlek ne szemtelenkedj- nézett komolyan a szemembe. Én nem akartam tiszteletlen lenni. Ezért lehajtottam a fejem és halkan bocsánatot kértem- Jól van akkor- nézett a többiekre- ,fél öt van. Gyertek hártamegyünk a kisterembe.

-.-.-.-.-.-.-.-.-.-.-.-.-.-.-.-.-.-.-.-.-.-.-.

Negyed óra múlva már özönlöttek az emberek a bálteremben, mi meg mint valami bűnözők, a hátsó kisteremben nyomorogtunk. Jó, azért annyira nem volt szűkös a hely, volt egy asztal középen, körülötte meg vagy úgy ötven szék. Szóval bőven elfértünk, csak valahogy mégis bezárva éreztem magam.

-Minek írtam meg a szövegemet előre, ha itt kell lennünk még másfélfél óráig- sóhajtottam fel a szövegemet markolászva, amit időközben Amanda behozott. Egyrész próbált mérges lenni rám, mert szerintem tudta, hogy nem kell nekem a szöveg, csak ugrattam, de másfelől, meg látszott rajta, hogy boldog volt. Megkérdeztem tőle, hogy jól telt-e az útja, de csak megrázta a fejét és boldogan mosolygott, hogy ezt még visszakapom.

Csendben várakoztunk. Milláék csapata néha felvihogott, vagy Brúnó suttogott valamit a barátnője fülébe. De ezen kívül mindenki szótlanul ült. De ez még semmi. Igazából a legtöbben egyedül ültek. Mennyire elvoltam magamba, hogy észre se vettem eddig ezt, hogy a csapat fele, jó kicsit kevesebb mint a fele, egyedül van? Nekem voltak barátaim, és ezzel teljesen jól elvoltam. Nem figyeltem másokra, akikkel nincs sok órám együtt, azoknak még a nevét is elfelejtettem.

-Na csináljunk valamit!- pattantam fel. Mindenki rámnézett, de senki se reagált.

-Mit akarsz csinálni Vattacukor?- nézett rám Teó hülyén.

-Nem tudom. Akármit. Miért te itt akasz ülni másfél órán keresztül és bámulni a falat? És most miért vagyok Vattacukor?- háborodtam fel, mivel még csak nem is volt habos-babos a ruhám. De Teó a kérdésemet figyelmen kívül hagyva válaszolt.

-Igen mindig is erre vártam, hogy mikor tehetem meg ezt- mondta Teó ironikusan.

-Akkor te maradj, Hédivel kimegyünk- húztam fel a megszeppent lányt a székről.

-Igen? És hova megyünk?- csodálkozott a barátnőm.

-Még azt sem tudom, de nem ülök itt addig, amíg be nem hívnak a színpadra. Ki tart velünk?- néztem körbe. Milláék szánakozva néztek rám- Nem rátok gondoltam- mondtam lesajnálóan.

-Rám számíthasz- állt fel Ilian.

-Rám is- csatlakozott Fülöp. De rajtuk kívül senki más nem mozdult meg. Végignéztem a társaságon. Mindenkinek kérdőn a szemébe néztem, néhányat még meg is szólítottam, de mindenkitől elutasítást kaptam. Hát ezt nem hiszem el. Miért nincsenek benne? Csinálhatnánk valamit közösen, ami nem kötött, erre mindenki begubózik. De most megnyugodtam, mert akkor nem rajtam múlt, hogy nem ismerjük egymást. Én megpróbáltam közeledni feléjük, de ők bezárkóztak.

-Oké!- mondtam kicsit csalódottan- Ha nem, hát nem. Akkor sziasztok. Hatra itt leszünk- indultam ki az ajtón.

-Várj Princessa, és mit akasz csinálni? Csak mert nem hiszem, hogy jó szemmel fogják nézni, hogy elmész engedély nélkül. - állított meg Brúnó.

-Igen édesem, ezt még neked se fogják elnézni- mondta Milla gúnyosan.

-Bármi jobb, mint veletek egy szobába zárva- vágtam vissza.

-Hé! Várj meg! Ez az érv meggyőzött- állt fel Teó is. Vigyorogva hátrafordultam hozzá, ő meg csak sóhajtott egyett és előre fordította a fejemet.

-Na akkor merre menjünk?- álltam meg a suli udvarán.

-Biztos, hogy nem lesz ebből baj?- aggodalmaskodott Hédi.

-Miért ne mehetnénk ki? Nem mondta senki, hogy ne mozduljunk. Szerintem ha itt sétálgatunk a kertben nem szólhatnak érte. A többiek bólogattak.

Negyed hat volt, de még mindig nagyon erősen sütött a nap. Elindultunk a kikövezett úton, négyen pont elfértünk egymás mellett.

-Teó te nem jössz?- nézett hátra Fülöp Teóra, aki nem jött utánunk, hanem leült egy padra.

-Nem- közölte egyszerűen.

-Miért?- mentem vissza hozzá.

-Csak. Miért baj?

-Nem. De akkor, hogy-hogy kijöttél? Ülni bent is tudsz.

-Te mondtad. Bármi jobb, mit azokkal a barmokkal egy légtérbe lenni.

-Hát jó. Akkor szia! Jó ücsörgést egyedül.

-Köszi. Meglesz- intett.

-Nem értem miért vagy ilyen kedves vele- tűnődött Ilian, amikor Teó hallótávolságon kívül került.

-Nem tudom...- néztem hátra rá, ahogy ott ült egyedül a padon elég vicces látványt nyújtott.

-Én tudom miért...- mosolygott sejtelmesen Hédi.

-Igen?- néztem rá döbbenten- Ha azt akarod mondani, hogy tetszik nekem, akkor gyorsan verd ki a fejedből mert nem erről van szó!- védekeztem

-Ne tagadd!- emelte fel a mutató ujját Ilian.

-Igen. Örülsz neki, hogy te vagy az egyetlen akivel szóbaáll- kezdett bele Hédi is. Na ez nem igaz, mondtam volna, de Fülöp is beszállt.

-Nagyon sokat lógtok együtt, ha te nem akkor ő biztos érez irántad valamit- na ezzel már túl messzire ment.

-Nem válthatnánk témát?

-Csak nem zavar?- vigyorgott Hédi.

-Kezdesz vörösödni „Vattacukor"- utánozta Teó hangját.

-Ilian- szóltam a fiúra, de nem igazán tudtam megrendíteni, és nem jutott eszembe semmilyen frappáns visszavágás.

-Igen?- nézett rám ártatlan szemekkel- Megzavarodtál?

-Váltásunk témát- szögeztem le- Hédi te hol vetted a ruhádat?

-Ezt a Hamupipőkében.

-Annyira tetszik színe- simítottam meg a halványzöld ruháját- És tök menő az anyaga.

-Köszi!- mosolyodott el.

-És mikor jön meg a görkorid?

-Hétfőre megérkezik.

-Várjál...- kapott észbe Ilian- Hogy mid? Honnan veszel te görkorit?

Hédi elkezdte mesélni, hogy honnan van görkorija, mesét Mike-ékról, és ezzel sikeresen elterelődött a téma rólam. Nem érzek semmit Teó iránt, és ezzel ő is így van, persze velem kapcsolatban.