-Ki volt ez a srác?- kérdezte Teó reggel a suliban, miközben leültem a padomhoz.

-Nahát! Teó érdeklődik!- fordultam hátra vigyorogva. Teó unottan néztem rám- Milyen srác?

-Az a Nad gyerek.

-Dan?- néztem rá félrebillentve a fejemet. Teó bólintott- Hófehérke fia, tegnap hazakísért. Miért?- egy pillanatra mintha zavarba jött volna, de gyorsan megrázta a fejét.

-Csak ismerős volt valahonnan.

-Ahha- bólogattam- Ja amúgy- kezdtem el mesélni- Biztos a lovaglóórárol, mert ő volt az egyik srác, aki legyőzött minket. És képzeld, tegnap felajánlotta, hogy segít nekem a lovaglásban, és...

-Helló!- jelent meg Hédi- Na mi újság?- vigyorogva felfordultam- Ja amúgy beszélgettetek? Upsz! Bocsi!- húzta el a száját- Fejezzétek be nyugodtan- biccentett Teó felé.

-Nem érdekes- mondta Teó miközben bedugta a fülébe a fülest és max hangerőre állítva a zenét, kizárta a külvilágot.

-Miről beszélgettetek, hogy a szokásosnál is jobban magába van zuhanva?- nézett Hédi felváltva Teóra és rám.

-Nincs is magába zuhanva!- vizslattam a fiút, aki mintha megérezné, hogy róla beszélünk kirántotta a fülesét és ránkordult.

-Nincs jobb dolgotok, mint engem elemezni?- kérdezte flegmán, és meg se várva a választ, visszadugta a fülhallgatót.

-Na és...- fordult előre Hédi- Mi volt tegnap?

-Igazából semmi. Hazakísért, rengeteget nevettünk, megkérdezte, hogy elkísérhet-e a hétvégi bálba, majd mennie kellett, mert hívta a barátnője, szóval végül elkocsikázott a naplementében- mondtam az egészet monoton hangon, és vártam Hédi reakcióját, hogy az egyes elemekre mit reagál, és rájön-e, hogy nem mind igaz. De ahogy néztem rá, rájöttem, hogy kell egy kis idő, mire magához tér.

-Kérlek ismételd meg, mert szerintem valamit félreértettem- nézett rám, még mindig elkerekedett szemmel.

-Jó, oké- sóhajtottam- Nem volt még naplemente- Hédi továbbra is várt a valódi magyarázat.

-Barátnője van?- kérdezte a kelleténél kicsit hangosabban, szóval többen is felénk fordultak.

-Hát sokáig!- emelte fel a vizespalackát Ethan.

-Igen, én is szurkolok nekik!- csatlakozott a hülyéskedéshez Jax is. Hédi figyelmen kívül hagyta a fiúk baromkodását, és a szenembe nézve kérdőn felvonta a szemöldökét. Én meg nem bírtam tovább, elnevettem magam.

-Csak vicceltem! kiváncsi voltam a fejedre. És megérte!- de ez már nem, ugyanis Hédi szúrós szemmel nézett rám, mint aki legszívesebben háromszor felpofozna- Oké. Nyugi- vigyorogtam- Nincs barátnője. De amúgy tényleg elhívott, hogy menjünk együtt a hétvégi bálra. Bocsánat, estélyre- forgattam a szemeimet, mert bár Hédi előtt, mindegy, hogy mit mondok, otthon már annyiszor kijavítottak, hogy már magamban is mindig korrigálom- Ez az, amikor minden meséből vagy a főszereplő, vagy valaki más küldött vesz részt. És mi vagyunk olyan szerencsések, hogy a Csipkerózsika mesének, pont az anyám a főszereplője és ezért a küldöttje is- mondtam egy hatalmas sóhaj kíséretében- Szóval hétvégén bál! Éljen!- emelte magasra a kezem és tettem úgy, mintha éljeneznék.

-Estély- javított ki Hédi mosolyogva. Unottan néztem rá, és pont ebben a pillanatban lépett be az osztályba Csingiling, hogy kezdjük el az énekórát.

Az énekóra mindig olyan, hogy nem tudunk haladni semmit, mert vagy röhögünk egymáson, vagy bátorítunk valakit, hogy nyugodtan énekeljen, mert mindenki ugyanolyan béna. Csingilingnek ilyenkor már nagyon kikészítjük az idegeit és amilyen apró tündér, akkora balhét tud csapni, ha már beszélni se tudunk a nevetéstől, akkor szoktak elkezdeni könyvek és ceruzák repülni a levegőben felénk. Nagyon agresszív kis teremtés.

-Jól van, akkor jövőhéten ugyan ekkor- repült ki kecsesen a teremből. Ilian rögtön ekkor felpattant és becsapta a tanár mögött az ajtót.

-Ilian azonnal engedj ki! Órára kell mennem!- sipítozott Milla.

-Nyugi Milla. Mindenkinek, de ez látnotok kell. Egyrészt azért, mert ez volt a fogadás célja, másrészt azért, mert megérni megnézni- lóbált meg a levegőben egy konzetvkukoricát miközben végigpásztázta a termet és megállapodott a tekintete Nancyn, akivel kihívóan egymás szemébe néztek.

Morajlás futott végig az osztályon, mindenki tudni akarta, hogy miről van szó. Ilian odament Nancy asztalához, ami majdnem a terem közepén van. Én felpattantam Teó aztalára, mert tudtam, hogy mindenki közel fog menni, így legalább, majd átlátok a fejek fölött.

-Szóval, arról van szó- tette le Ilian a konzervet Nancy asztalához és szép lassan kibontotta, miközben magyarázott-, hogy Nancy-vel fogadtunk, hogy amennyiben ő kifogásolni tudja az öltözékemet, akkor elküldhet az asztaltól, ha együtt ebédeltünk. Ha viszont nem történik ilyen, az lesz a feladata, hogy az egész osztály előtt kanállal lője be a kaját a szájába. És mivel két héten keresztül olyan elegánsan öltözködtem, nem találhatott bennem hibát, szóval elérkezett a nagy nap, megnézzük, hogy képes-e az én fantasztikus mutatványomra.

Mindenki vigyorogva, esetleg fel-fel nevetve hallgatta végig Ilian beszámolóját. Ő meg mindent beleadva, kihasználva, hogy huszonnégy ember rá figyel, túljátszva a szituációt, adta elő a történetet. Nancy természetesen faarcal bámult rá, és semmit nem lehetett leolvasni az arcáról, hogy izgul-e vagy mérges lenne Ilianre, semmit. Szívesen odamentem volna hozzá, hogy bátorítsam, de inkább a helyemen maradva küldtem felé a pozitív energiát.

-Na felkészültél?- kérdezte Ilian felvont szemöldökkel.

-Már úgy születtem- nézett bele bátran a fiú szemébe.

-Ne csináld, már Nancy- emelte égnek a tekintetét Jax- Ilyen sablonos szöveggel jössz?

-Már vártam mikor alázhatlak meg- nézett Nancy Ilianre, szintén elszántsággal a szemébe- Jobb?- fordult Jax felé, aki vigyorogva feltartotta a hüvelykujját- Akkor hajrá!- spanolta fel magát. Belekanalazott a kukoricába, majd ráhelyezte a kanalat a konzervdoboz szélére.

-Gyerünk Nancy! Megcsinálod!- kiáltottam neki előre. Mindenki lélegzetvisszafolytva figyelte, ahogy Nancy keze a levegőbe lendül. Na igen. Lendülni, még csak-csak normálisan lendült, de amikor arra készült, hogy a kezét leeresztve a kanálra csapjon, az idő elkezdett lassabban telni. Nem. Nem úgy értem, hogy mintha lassabban telne, hanem igazából. Az órára néztem és másodpercmutató is lassabban járt. Belekerültünk egy lassított felvételbe.

Nancy nagyon-nagyon lassan egyre lejjebb és lejjebb engedte a kezét. Körbenéztem az osztályba, hogy ki mit csinál. Igen körbenéztem, mert volt rá időm, elég sok. Mellettem Hédi Nancynek szurkolt.

-Haj - rá Nan - cy!- igen, ilyen elhúzottan, tényleg, mint a filmekben, és miközben ezt mondta a kezével a levegőbe öklözött és folyamatosan pattogott a széken. Gondolom gyorsan és észre se lehet volna venni, de ebben a helyzetben, meg lehetett figyelni, ahogy a fekete haja szépen lassan fel-le mozog, miközben ugrál.

Nancy közvetlen közelében két srác, Ethan és Robert egymás vállát átkarolva szintén hasonlóan bátorították Nancyt a sikeres mutatványra.

A teremben kábé mindenki ordítozott, szurkolt Nancynek, de ebben a lassított üzemmódban egy hatalmas artikulátlan szótagok kavalkádja lett. Méllyebb, magasabb hangon, néhol, néhol ki lehetett hallani egy elnyújtott „Gyerünk"- öt, vagy egy „Hajrá"-t.

Nancyvel szemben Ilian vigyorogva, lassan, lassan bólogatva figyelte, ahogy a lány keze egyre közelebb és közelebb ér a kanálhoz.

Mögöttem Teó, lassan kivette a fülest a füléből, gondolom meghallotta, a hatalmas üvöltözést, és kíváncsi lett, hogy mi folyik körülötte. De nem. Kivette a fülhallgatót, értetlenül ránézett, majd a telefonjára is. Utána rám emelte a tekintetét, és még mindig összevont szemöldökkel nézett rám. Ekkor vettem észre, hogy igazából nagyon szép szeme van. Olyan sötétbarna, hogy már szinte fekete. Én nagyon lassan felemeltem a vállamat, majd leengedtem, ami normális gyorsításnál egy válrándítás lett volna, de ebben a szituációban maradt a váll felemelése, majd leeresztése, mutatván, hogy fogalmam sincs, hogy mi folyik itt.

Közben Nancy keze elérte a kanalat. Egyre közelebb ért hozzá, mígnem a tenyere teljesen rá nem simult a kanál nyelére. Akkor már nem csak a keze, hanem a kanál is egyre lejjebb mozgott, a tehetetlenség törvénye értelmében a kukoricák meg felfelé repültek. Mivel nem egy darab kukorica volt azon a kanálon, hanem vagy tizenöt, szerteszét repült a sok-sok sárga zöldség szem. Nancy helyezkedett, hogy legalább egy kukoricát el tudjon kapni, de ahány kukorica volt, annyi felé szálltak.

Ekkor mindenki elhalkult és a százfelé szálló kukoricákat bámulta tátott szájjal, felfelé nézve.

Mivel a kukoricák röppályájának senki nem parancsolhatott, így azok szabadon a tanterem különböző pontjai felé száguldottak hihetetlen gyorsasággal. Jó, oké, olyan lassan mentek, hogy meg is lehetett volna őket számolni, sőt még mindegyiket el is nevezni.

Egy szem teljesen elment balra így egy gyanútlan srác felé közeledett. Lucas, akinek a figyelmét teljesen lekötötte Nancy, ahogy a száját egyre jobban kitátva, fejét hátrahajtva manőverezik a megfelelő kukoricaszem elkapása érdekében. Ahogy elmerült ebben a látványban, nem vette észre azt a kukoricát, ami egyre jobban közeledett felé. Csak akkor figyelt fel, amikor a mellette álló lány megszólat.

-Lu - cas! Vi - gyázz! Ku - ko - ri - ca!- emelte fel kinyújtott mutatóujját Doren a közelgő kukoricára mutatva. Lucas a fejét lassan arra a pontra irányította, amerre Doren rémült arca és ujja mutatott. De kár volt, ugyanis a kukorica, akármennyire is lassan közeledett, Lucas még lassabban fordította a megfelelő irányba a fejét, hogy gyors (már amennyiben ebben az esetben lehet gyors) reflexeit kihasználva még időben kitérjen a közeledő kukorica elől, és pont beletalált a nyitott jobb szemébe. Kezét a fájó szeméhez emelte és felkiáltott.

-Ááá - úúú!- az egész teste egy kicsit hátratántorodot a váratlan kukorica-becsapódástól. Tényleg csak egy minimális egyensúlyvesztése volt, és fájdalmas, már-már eltorzult arckifejezéssel dörzsölte a szemét. Doren segítőkészen a segítségére „sietett". És rémülten nézte, hogy milyen nyomot hagyott a kukorica szem Lucas arcán.

Egy másik kalandvágyó kukorica a gravitációnak kevésbé tudott ellenállni, ezért ő a földre érkezett, közvetlenül Partic, Tarzan testes fia elé.

-Ku - ko - ri - ca!- hajolt le boldogan a fiú. Lehajolt érte, két vaskos ujjával megfogta és lassan felegyenesedett és a szájához emelte a kukorica szemet és örömmel elmajszolta. Olyan élvezettel rágta azt az egy szem kukoricát, mintha egy egész konzervet kapott volna.

Fülöpre tévedt a tekintetem, aki nem is figyelve az eseményekre a padjánál ült és a kezében egy hatalmas, jól megpakolt szendvicset fogott. De tényleg, salátától kezdve, sajton és majonézen át a vastagon szelt sonkáig minden megtalálható volt benne. Egy darabig áhítattal nézte, úgy mintha rajta és a szendvicsen kívül senki nem lenne az osztályteremben. Mit az osztályteremben! Az egész világon csak ketten lennének. Majd figyelmen kívül hagyva Patric örömét azért, mert talált egy koszos kukoricaszemet a földön és Lucas fájdalmát, akit meg egy másik galád kukorica talált el, lassan behunyta a szemét és a szendvicset egyre közelebb emelte a szájához, miközben egyre nagyobbra nyitotta ki, hogy ez a jól megpakolt zsemle beleférjen. Mikor elérte az ajkait, majd a fogait, összezárta őket és leharapott egy méretes darabot az igazán guszta szendvicséből. Látni lehetett, hogy lassan egyre jobban megrágja, megízleli, majd végül lenyeli. Miközben rágott egy kukorica szem esett a padjára, de őt az se zavarta, hanem átéléssel nyammogta a szendvicsét.

Nancy szájához meg már igencsak közel ért egy kukorica. Helyzekedett, hogy a legjobb pozícióban kaphassa el. Mindenki egyre feszültebben figyelt, majd amikor a kukorica a szájában volt és nem nyelte félre, minden újra felgyorsult és üdvrivalgásban tört ki az egész osztály. Nancy győztesen felemelte a kezét és büszkén Ilian szemébe nézett. Ő hatalmas vigyorral a fején, elismerően bólintott. Mindenki tapsolt, de közben értetlenül meredtünk egymásra, hogy valaki meg tudja-e magyarázni, hogy mi történt az imént.

-.-.-.-.-.-.-.-.-.-.-.-.-.-.-.-.-.-.-.-.-.-

-Én marhára élveztem!- hozta fel a témát Fülöp az ebédnél- Kétszer olyan hosszan éreztem a kaja ízét a számban.

-Engem zavart az elején, hogy nem tudom normálisan mozgatni a kezemet, de amikor arról volt szó, hogy bekapjak egy kukoricát, nagyon örültem, hogy akkor meg rendesen fel tudtam mérni a helyzetet- mesélte élményeit Nancy Ilian mellett ülve, aki a verseny óta szokatlanul csöndes volt.

-Szerintem rohadt király volt! Éreztem, hogy a szívem lassabban ver, és azok az állathangok, amik feltörtek belőlünk! Csinálunk még ilyet?- kérdezte izgatottan Jax.

-Persze, mert én irányítottam az időt!- forgatta meg a szemeit Nancy.

-Neked most nem kedvesnek kéne lenned?- biccentette oldalra a fejét Jax Nancyre nézve- Most nyertél meg egy fogadást ilyenkor az embereknek kedvesebbek kell lenniük!- mindannyian értetlenül nézünk Jaxre, hogy ezt hogy érti, de inkább ráhagytuk, mert nem is vette észre, hogy mi nem igazán értjük, hogy mire gondol, mert a tányérjába mélyedve az ebédjére koncentrált- Te haver- nézett fel Fülöpre-, eddig is ennyit zabáltál és csak én nem vettem észre, vagy most valami megszállt valami?

-Tényleg! Nancy mutatványa alatt megettél egy hatalmas szendvicset. Utána megetted a maradék, szinte egész konzerv kukoricát. Mostmeg!- mutattam a tányérjára, ahol már csak kábé két falat volt- Hé! Az az én savanyúságom!- néztem szomorúan a már félig elfogyasztott, Fülöp előtt heverő uborkasalátára.

-Oh, bocs! Kérted volna?- tartotta felém a tányért.

-Hagyd!- legyintettem csalódottan- Megeheted.

Folytattuk volna az ebédet, ha nem azon röhögtünk volna, hogy Ilian és Nancy azon versenyeznek, hogy ki az ügyesebb a lőjük be a szánba az ebédet játékban. Az lett az eredménye, hogy körülöttünk a padló tiszta kaja lett, szóval nekik maradniuk kellett takarítani. Fülöp se jött velünk ugyanis ő lenyomott még egy almáspitét.

-El fogsz hízni haver- csóválta a fejét Jax- Majd jössz velem edzeni!- Fülöp motyogott valamit teli szájjal, de mi akkor már távolabb voltunk, szóval nem értettem.

Hédivel és Pegivel sétáltunk a folyosón, amikor egy kéz megragadott és elhúzott a lányoktól. Ők valószínűleg látták, hogy ki vont félre, mert vigyorogva előrefordulva folytatták az útjukat. Én meg megfordultam és nem tudom miért, de arra számítottam, hogy Dannel találom szembe magam, ehelyett Teó fekete szemébe kellett néznem.

-Mit akarsz?- kérdeztem mosolyogva, de sz ő szeméből a kezdeti elszántság és düh eltünk, vagyis a düh valamennyire megmaradt, de felváltotta egy másfajta érzelem. Talán az, hogy ő írányít és egyfajta, győztesekre jellemző elégedettség tükröződött a szeméből.

-Áh, semmi! Hagyjuk- legyintett, és ment volna tovább.

-Még mit nem!- dobbantottam- Elmondod, amit akartál! Nem sétálhatsz, csak úgy el, hogy nem mondasz semmit. Ha meg igen, akkor meg ne rángassál- Teó ezalatt végig háttal volt, és egy-egy lépést mindig tett előre. Megragadtam a felső karját, hogy nehogy elmenjen- Hű, de izmos vagy!- tapogattam a felsőkarját, ami már kezdett egy kicsit cikivé válni számomra- Hogy nem vettem ezt eddig észre?- kérdeztem leginkább magamtól.

-Abbahagynád a tapizást kérlek!- fordult velem szembe Teó, kirántva a karját a kezeim közül.

-Bocsi! De akkor maradsz!- emeltem fel fenyegetően a mutatóujjamat. Teótól csak egy fáradt sóhaj hallatszódott. Egy másodpercig elgondolkozott, majd fogat magát és megfordul. Én abban a pillanatban ráugrottam a hátára.

-Gyáva vagy Teó!- mondtam neki a hátán csimpaszkodva- Gyáva vagy, hogy nem vagy képes sosem végigmondani, azt amit akartál. Miért kell mindig mindent harapófogóval kihúzni belőled? Hm?

-Szállj le rólam Lexa!- próbált meg lefejteni magáról- Tudod, hogy ez rohadtul félreérthető? Ha valaki meglátna!

-Akkor mondd csak el, amit akrtál, ne menj sehova, mert mos úgysem jár erre senki a folyosón, szóval itt nem fognak meglátni. És ha elmondtad, elengedlek- egy aprót bólinott, én meg elengedtem. Megfordult, és újra a kezdeti elszántságot láttam a szemében.

-Komoly ezzel a Nad gyerekkel?- nézett a szemembe magyarázatot várva.

-Mit értesz komoly alatt?- kérdeztem vissza, tudva, hogy ezzel még a szokásosnál is jobban felidegesítem.

-Tudod kinek van kedve a hülyeségeidhez Alexa- nézett szúrós szemmel rám.

-Miért hívsz Alexának?- kérdeztem csalódottan, bár fogalmam sincs, hogy miért.

-Mert ez a neved?- kérdezett most vissza ő.

-Nem úgy értem! Lexának szoktál hívni!- jó, kicsit úgy tűnt, mintha hisztiznék. Teó is így érezte, és féloldalas mosolyra húzta a száját.

-Csak, ha kiérdemled! Amúgy is elegem van már belőled. Tessék elmondtam, amit akartam és amiért itt nyaggattál. Te nem tudtál rá értelmeset válaszolni, akkor meg mi értelme van a beszélgetésnek?

-Én sem tudom!- kiabáltam az arcába- Nem tudom, mi van Dannel. Ezt akartad hallani?- néztem a szemébe dühösen.

-Ezt- húzta féloldalas mosolyra a száját. Ezt nem tudtam hova tenni, de ő sem könnyítette meg a dolgomat, mert otthagyott. Mit nem mondjak, nem voltam nyugodt. Az első kezem ügyébe kerülő dolgot utánahajítottam. Hát ez a dolog a lovaglócsizmám volt, ami indokolatlan okok miatt volt nállam, mert nincs is ma lovaglóórám, sőt csak ez egyik volt nálam. Tipikus Alexa. Amúgy a dobásom nagyon meglepett, mert eltaláltam Teó hátát. Hát akkor még őt hogy meglepte. Visszanézett, én meg visszafolytott röhögéssel néztem rá. Ekkor konstatáltam, hogy ez meglehetősen gyerekes megoldás volt számomra, de örömmel fogadtam, hogy Teó is hasonlóképpen reagált. Megfogta a csizmámat és, mint az óvodában, visszahajította. Mivel én számítottam rá, könnyen kitértem előle. Miközben összeszedtem a cuccomat, Teó már el is tűnt a folyosóról.

Órák után a suli előtt Dan várt rám, mert megbeszéltük, hogy elmegyünk fagyizni.

-Alexa!- intett nekem, miközben közeledett.

-Nad!- intettem neki én is vigyorogva, de amikor rájöttem, hogy mit mondtam, az arcomra fagyott a mosoly és gyorsan kijavítottam magam- Dan!- mondtam az igazi nevét sokkal hangosabban. Remélem nem hallotta, mert az több lenne, mint kellemetlen. Valószínűleg nem hallotta, mert mosolyogva és két puszival köszöntött. De más hallotta. Teó egy hatalmas vigyorral az arcán került ki minket. Én Dan válla felett összehúzott szemöldökkel csóváltam a fejem, mire majdnem elröhögte magát. És az volt számomra a lefuribb az egészben, hogy nevetett. Még soha nem láttam így nevetni. Bocsánat, majdnem nevetni.

-Mi az?- ézett rám Dan is mosolyogva, mert én egy hatalmas mosollyal az arcomon bámultam a semmibe.

Megpróbáltam röviden elmagyarázni neki, hogy mit bénáztam, és hogy milyen váratlan dolog történt, hogy Teó majdnem nevetett.

-Te el fogod érni nála, hogy nevetni fog- tartotta nekem a karát, hogy belekaroljak. Egy másodpercig értetlenül néztem rá, hogy ez hogy érti, de inkább figyelmen kívül hagyva, belekaroltam. És így mentünk fagyizni, vidáman.