Egyszer csak kopogásra kaptam fel a fejem. Hirtelen a világomat nem tudtam. Eddig aludtam? Hát nem olyan volt ez az este, mint napokkal ezelőtt.
-Fiam - hallatszódott kintről, Mutti kimért hangja. Ekkor megnéztem az időt. Este 8. -Nem érdekel mit csinálsz! De mindjárt kezdődik az előadás! - Lassan felálltam, és kinyitottam az ajtót.
-Neked is szia Mutti - támaszkodtam meg az ajtófélfában. -Mit keresel itt?
-Na gyere! - húzott ki onnan. -Szépen átöltözöl és indulunk!
-19 éves vagyok! Felnőtt és...
-Nem úgy látszol, mint egy felnőtt - oltott be egy pillanat alatt. -Egy felnőtt a problémákat nem söpri a szőnyeg alá, hanem megoldást talál - szívta tovább a vérem. Ekkor visszaléptem a szobába, és felé tartottam az "Életem értelme" szövegét a kottával együtt.
-Ez jó lesz megoldásnak?
-Mi ez? - kapta ki a kezemből. Elolvasta egyszer. Aztán mégegyszer. Mégegyszer. Már 5 perce nála volt az a nyamvadt papír, én pedig elkezdtem a lábammal a ritmusát ütni.
-Mutti - fontam keresztbe a karom magam előtt.
-Ez nagyon szép - mondta ki végre.
-Igyekeztem - feleltem egyszerűen.
-Reginek írtad? - nézett fel.
-Komolyan ez egy kérdés? - nevettem fel. -Ki a francnak írtam volna? He? - tártam szét a karomat. -A boltos Mari néninek?
-Fiam - kezdte el.
-Mutti, hülye kérdésre, ne várj normális választ! Persze, hogy neki írtam!
-Jó - ült le az ebédlőben, az egyik székre. - Siess, mennünk kell.
-Jó - vágtam ki a fürdőszoba ajtaját, ahol varázslatosan ott volt a ruhám.
Öltöny és ing.
-Én készítettem be - válaszolta elégedetten, a gondalataimban olvasva.
-Csodás, anyám öltöztet - motyogtam az orrom alá.
-Hallom!
-Sosem voltam anyuci pici fia! Nem most fogom elkezdeni! - dobtam vissza a göncöket.
-Istenem már! Azt a makacs fejedet! - Most tuti a szemét forgatja. - Öltözz, mert sietünk! - Ha annyi Deákom lenne ahányszor ezt hallottam... Amúgy tényleg hol van ez borpocsékoló?
-Mutti - kiáltottam ki, öltözés közben. -Szili hová tűnt? - Kész vagyok! Nagy csapódással kinyítottam az ajtót.
-Őt már elvittem - legyintett.
-Mehetünk - vettem fel az elegántos cipőmet.
-Remek - nyitotta ki az ajtót, és rá is zárta. Ekkor egy hullócsillag suhant át az égbolton, ami beragyogta a környéket.
-Honnan van neked kulcsod egyáltalán? - vágtam zsebre a papírt, visszatérve a földre.
-A fiam állítólagos barátnőjétől - ment a kocsinak a bal oldalához.
-Én vezetek - jelentettem be.
-Az én autómat? - kérdezte nevetve, miközben beült. -Biztos, hogy nem - adott rá gyújtást. Nem éreztem magam 19 éves felnőttnek. Úgy bánt velem, mint mindig. Gyerekként kezelt. -Legyen - szállt ki, és a kocsit megkerülve átült az anyós ülésre.
Akkor Pécsi Nemzeti Színház! A kaput az elektromos távirányítóval kinyitva, majd becsukva úton voltunk.
-Gyűrű! - csaptam a kormányra, és satuféket nyomtam. -A boltban van, a széfben - vertem a fejem a kormányba. -Nem tudunk már visszamenni, mert kezdődik.
-Mi lenne veled anyád nélkül? - nyúlt a táskájába, és elővette egy díszdobozt. Azt a dobozt.
-Mi? - kaptam fel a fejem.
-Túl egyszerű a széf kódod - ejtette is vissza egyből a táska legaljába. -1001. Vagyis október 1.
-De... Hát?... - kapkodtam a fejem.
-A gyűrű nálam marad - nézett teljesen előre. -Induljunk!
-Addig, nem, amíg nem adod vissza a gyűrűt - állítottam le a motort.
-Olyan gyerekes vagy - nézett rám szánalommal. -Vissza fogom adni, de nem most.
-Addig viszont nem indulunk.
-Nesze - adta a kezembe. -De nem lesz ott! És te basztad el!
-Pont most próbálom kijavítani a hibámat! - emeltem fel a hangom, a zakóm zsebébe rejtve az ékszert.
-Onnan kezdődök, hogy kölcsön kellett volna kérned és nem a saját kártyátokról fizetni! - vágott vissza.
-Nem - ráztam meg a fejem. -Onnan kezdődik, hogy nem voltatok ott, amikor gyerek voltam - jött ki belőlem. Ezt nem kellett volna. Nagyon nem kellett volna.
-Menjünk, kérlek - suttogta maga elé Mutti. Beindítottam a kocsit, mert amúgy az út közepén álltam meg. És akkor elindultunk.

Utaztunk néma csendben. Egy szót sem szóltunk.
-Mutti, sajnálom - mondtam ki hirtelen.
-Felnőtt vagy, Levi - fordult felém egy pillanatra. -Felnőtt.
-Ez most hogy jön ide? - kérdeztem értetlenül.
-Végre kimondtad, hogy sajnálod. Meg tudsz már bocsátani. Ha Regi is felnőtt - tartott egy kis szünetet -, akkor ő is megbocsát.
Ekkor láttuk meg a színházat. Leparkoltam a kocsit, és befelé indultunk. Egyenesen az öltöző felé fordultunk. Benyitottam az ajtón, de Művésznőm nem volt ott. Ellenben mindenki mással. Hát tényleg tömören minden fontos személy itt volt. Lehuppantam a sárga bőr kanapéra, és lehajtott fejjel a padlót tanulmányoztam.
-Levi - ült le mellém Virgínia mama. - Szeretnék elmondani valamit.
-Tessék csak - néztem a szemébe.
-Regikének még nem mertem mondani, lehet nem is fogom - biccentett egyet. -Szóval mindenképpen kikérném előtte a véleményedet.
-Remélem tudok segíteni - Fura ezt így kimondani. Eddig nekem segítettek. Most meg én segítek.
-Meg akartam már őt ismerni, ezért kerestem fel a versenyen - felelte egyszerűen. -Hallottam róla, és láttam mindenhol. De miután valami badarságon Ginával összevesztünk, amire egyikünk sem emlékszik, nem kerestem őket - kezdett a sztoriba.
-Mármint akkor Regi anyukája, Georgina?
-Így van, így van - legyintett. -Ez volt a legjobb alkalom, hogy a lányom ne legyen ott. Nem akartam, hogy befolyásolja őt - fejtette ki jobban.
-Értem - bólintottam. -Szerintem, ha akkor nem akarta megtudni, most már felesleges - mosolyodtam el.
-Eszes ember vagy te - lökte meg a vállam.
-Kérdezhetek még valamit? - Annyira érdekelt ez a sírosdi.
-Persze - tárta szét a karját.
-Tegnap voltam a temetőben, és láttam egy sírt, a neveitekkel - néztem egyenesen a szemébe. Virgínia viszont csak felnevetett. -És mindkettő részén virágok voltak.
-Csupán tisztelgés - röhögött még mindig. -Iván sem ott van eltemetve, csak a legtöbb város temetőjébe csináltattunk egyet. Ezzel tisztelegnek a minkásságunk előtt.
-VASS LEVENTE! - nyitott be az egyik szervező. - SZÍNPADRA! - ordítozott tovább.
-Megyek - álltam fel halál nyugodtan. Már megszoktam a hangzavart körülöttem. A színapdig fogalmam sincs, hogy jutottam el. Egyszerűen nem tudom. Az agyam elfelejtett működni. Van ilyen?

Fel kell mennem a színpadra, és eljátszani azt a számot, amit már 6 éves korom óta tudok.
Egyszerűen nem ment. A színház igazgatója valahogy biztos felkomferált, de fogalmam sincs mit mondott. Csak a fülemben dübörgő vért hallottam, és hatalmasakat nyeltem. A gyöngyöző homlokomat törölgettem, és az ujjaimat morzsolgattam. Sosem izgultam még ennyire. Mondjuk ha eltöröm mindkét kezem, nem kell felmennem. Vagy de?
-Úgy, mint mindig Levente - veregetett vállon az igazgató.
-Nem okozok csalódást - biccentettem egy aprót. Jobban nem is mozgott a fejem.
-Te olyat nem tudsz - nevetett. -Most is minden rendben lesz.
-De ennyi ember előtt én... - Nem engedte, hogy végig mondjam.
-Nekem ne próbáld meg ezt beadni - ingatta a fejét. -Csak egy valakire figyelj a közönségből, senki másra. Itt van - lökött rajtam egyet óvatosan. A lépcsőn felévre, már most kaptam egy nagy tapsot, és sikolyt. Meg persze három kamerát nyomtak a pofánba. Akkor legalább szimmetrikus lett volna! Egy mosolyt varázsoltam az arcomra. Művésznőm féle hamis volt. A javából.
Amikor az emelvény közepére értem, egy ismerős vékony, csilingelő hang kitűnt a tömegből.
-Menni fog - suttogta Művészőm. Mégis eljött! Vagy csak képzelődök? Legyen inkább ez, mert a tegnap történtek után nem hiszem, hogy egy fikarcnyi esély is van erre. Kinézve csakis rá, elmosolyodtam. Rá figyeltem. De még mindig nem tudtam, hogy ő az!
Csak egyszerűen nem ment, ezt éreztem, ahogy leültem a zongora székre. Lehunytam a szemem, és mindenki meglepetésére egy másik számot kezdtem el játszani. Nem is komoly zenét. Shawn Mendes - Mercy.
Ki kellett, hogy jöjjön belőlem, mert csak annyit akartam, "minden ugyanolyan legyen." Majdnem minden.
-"You've got a hold of me" - kezdtem el halkan énekelni, és neki énekeltem, attól függetlenül, hogy nem voltam benne biztos. Csukott szemmel zongoráztam, csak egyszer néztem ki a közönségre. Csillogó mogyoróbarna szemével nézett rám az első sorból. Inkább folytattam a dalt. Vajon lehet minden olyan, mint az előtt, hogy összevesztünk? És elmosolyodott. Csak nem tudtam, ez a műmosolya, vagy őszintén ezt gondolja? És csak muszájból jött el, vagy ő akart eljönni? Nagy szerencse kéne, hogy mindkettőből a második legyen... -" Baby, please have mercy on me" - emeltem fel a hangom. Amit a közönség nagy tapssal jutalmazott. Csak én voltam meg a zene úgy, mint régen. Csupán énekeltem és zongoráztam. Megbánásról, bocsánatért esedezésről. -"Won't you please have mercy, mercy on my heart" - haraptam el a végét. Kicsit olyan is volt, mintha fogorvosnál lennék. Mondjuk ott is énekelni szoktam, a doki nagy örömére. Egyszerűen csak megnyugtat. Vagy zenét hallgatok, ha nagyon turkál a számban. Amikor a bölcsesség fogaimat kiszedték, a Mostantól-t hallgattam. Csak az járt a fejemben, hogy mostantól nem fog fájni. De jött más. Mármint nem másik fog, az fura lenne. Inkább egy másik fájdalommal járó amúgy természetes dolog. Nagyapa elment. -"And my pride is all I got" - Nagyon őszintén, ennyi maradt. A büszkeségem. Amit széjjel zúzok ezzel a dallal. Biztos sokszor már próbáltak bejönni megállítani. Az nem jött be, szóval az ordibálós hölgy, most a "fülembe" kezdett ordibálni.
-VASS LEVENTE MI AZ ANYÁDAT MŰVELSZ? FÜR ELISE VAN MEGBESZÉLVE! - Nem igazán érdekelt, mert a közönség folyamatosan tapsolt. Én műsort adok, amihez jogom van, a változtatásra. Hiszen a népnek kenyér és cirkusz kell! Mindenki tudja. -" I need, you to set me free" - engedtem ki teljesen a hangom, még én is csodálkoztam, hogy nem lett hamis. De nem volt az, és jól hangzott. Akkor mentem tovább. -"Consuming all the air inside my lungs" - Ezután tuti úgy fogom érezni magam, mintha maratont futottam volna. De tudjuk a feltételes mód múlt időnek nincs értelme. Semmi. Ez csak úgy van. Szili ahogy mondaná: Mér ne? Ő mindent így fog fel. És ez kell az élethez. A boldog élethez. -"Oh please have mercy on me" - jutottam el a refrénhez újra, de akkor már végig csinálom. Újra üvöltöztek a fülembe, de teljesen kizártam. Azt akartam, hogy megbocsátson MOST. Ha tud, ha szeret, ha már ő is felnőtt. -"I'm begging you for mercy" - nyitottam ki a szemem, és pont rá néztem. Ő volt. Önmaga. Nem játszodta magát. Sírt, pedig nem szokása. Mindig hajtogatta: A gyengék sírnak az erősek TOMBOLNAK!
A dalnak vége lett. A közönség tapsolt, az ováció pedig nem akart megszűnni. Művésznőm ekkor állt fel, és a színpad oldalához ment. Én felugrottam a kisszékről, és egy mikrofonnal a kezembe, az emelvény közepére mentem, ő pedig beért a másik oldalról.
-Tudod - álltam egész közel hozzá, és már ketten tartottuk a mikrofont. -Az emberek nem azért sírnak, mert gyengék, hanem mert már túl régóta erősek.
-Még jobban meg akarsz ríkatni? - nyelte komolyan a könnyeit.
-Azt hiszem igen - ragadtam kézen, és leültettem magam mellé a zongora székre, majd én is oda huppantam. -A címe - fordultam a nézők felé -Életem értelme - ütöttem le az első billentyűt, majd énekeltem.

Ma éjjel nem alszom,
hogy mit érzek hallhatod.
Itt vagyok, nem álmodom,
hisz látom a könnyeket az arcodon.

Tudnod kell, hogy mennyit érsz nekem.
Te vagy az életem értelme.

Semmit nem ér,
ha csak a szívemben élsz.
Egy pillanat elég volt, hogy rájöjjek,
milyen, ha ez a két kecses kar nem ölel!

Tudnod kell, hogy mennyit érsz nekem.
Te vagy az életem értelme.

Csak egy kérdés maradt még.
De ez így oly nehéz!

Tudnod kell, hogy mennyit érsz nekem!
Te vagy az életem értelme!

Úgy látszik kinyögöm végül...

-Ez gyönyörű - suttogta Művésznőm.
-Még nincs vége - újra felrántottam, és középre biccentettem. Letérdeltem (ha igent mond, úgyis kimossa), ő csak a fejét rázta. A zakóm zsebéhez nyúltam, és kivettem belőle a dobozt. Felpattintottam a tetejét, és a szemébe nézve megkérdeztem. -Hozzám jössz feleségül?

Hát eljutottunk idáig is. Ez az utolsó előtti fejezet. Tényleg kiderült minden! A záró rész reményeim szerint szintén még ma érkezik! ❤️
Remélem várjátok!🥰