Hát ja, én meg jöttem, ők pedig elmentek. Vagyis Szili, nem ő továbbra is a medencénkben volt. Művésznőm már mosogatott, és beáztatta a palacsintás tálat, én pedig csak pakolásztam a zene szobában, amikor egy nagy csattanást hallottam.
-Úristen! - kiáltott fel Művésznőm, de nem az a "jó Úristen" volt. Egyből odarohantam.
-Jól vagy? - kérdeztem sietősen. Összetört tányérok a földön, szerte széjjel, és a zűr közepén ott volt ő.
-Ezt hogy magyarázod meg VASS LEVENTE?????!!!! - nyomta a kezembe a telefonját.

10 millió. Ennyivel volt kevesebb a közös számlánkon.
-Egy nagyobb projektbe kellett - próbáltam menteni a menthetőt.
-Nagyobb projektbe? - kérdezett vissza. -És milyen ez a nagyobb projekt? - Bazdmeg.
-A - kerestem a szavakat, de leblokkolt az agyam -kapcsolatunk következő lépése- nyögtem ki végül.
-Majd akkor beszéljünk, ha igazat mondasz - kezdte el a tányér darabokat felszedegetni a földről. - "Társaságban úrinő, konyhában háziasszony, ágyban szajha, ez ő, Kiss Regina - idézte fel ezt a cikket. Azt a cikket.
-Tudod, hogy ez nem igaz - hajoltam le én is, és beszálltam a takarításba.
-Az a baj, hogy ez így van - gördült le egy könnycsepp az arcán. -Igazuk van.
-Dehogyis - válaszoltam egyből.
A porcelán darabjait a kukába hajította, jó nagy csattanással.
-Nem akarlak látni többé - ment el mellettem egyszerűen, és a folyosóra fordult.
-Művésznőm! - mentem utána.
-Ne hívj így! - húzta fel a cipőjét, és kinyitotta az ajtót.
-Várj már! - nyúltam utána, és ujjaimat az övére fontam.
-Minek? - fordult végre velem szembe.
Sosem láttam ilyennek. Sírt. Úgy szét volt sírva a szeme, hogy már vörös volt. - Elmegyek - jelentette be halkan.
Egyből az fordult meg a fejemben, hogy hová? De nem kérdeztem meg.
-Elviszlek - jelentettem be ellentmondást nem tűrő hangon.
-Távolságra és időre van szükségem! - ordította úgy, hogy ki szakadt a dobhártyám.
-Sebességet akarsz számolni? - nevettem fel. Ő nem tartotta viccesnek.
-Akkor egyél filozófiát! Nekem nincs rád szükségem - köpött egyenesen az arcomba, és a lépcsőn leszaladva a kapu felé ment.
-Állj már még! - értem be végre, pont a nagy kapu előtt.
-Mi ez a zajongás? - kiáltott át Kálmi a szomszédból, az ablakon kihajolva.
-Vidd el Művésznőmet oda, ahova kéri! - Olyan megtört volt a hangom. Olyan semmien. Csak reméltem, hogy hallotta.

Ekkor nyílt a kinti ajtónk, tehát hallotta. Csak néztem, most mi lesz. Művésznőm felém fordult intett egyet, olyan színészesen, és azzal a lendülettel kiment az udvarról. Annyit sem mondott, hogy bakfitty!
-Levi, én - lépett mellém Kálmi.
-Ne mondj semmit - ráztam meg a fejem. -Csak vidd oda, ahova kéri - ismételtem meg.
-Rendben - biccentett egy aprót, kívűl ment, de nem csukta be a kaput. Beszállt a kocsiba, bekötötte a biztonsági övet, bólintott egyet, amikor Művésznőm megszólalt. Gyújtást adott, és a parkolóból kikanyarodva eltűnt a sötétben. Így is a legjobbat hoztam ki a helyzetből. Kálmi tudtam, hogy vigyáz rá. Tudtam, hogy jó kezekben van. A kapuhoz léptem és becsuktam, majd a kulccsal rá is fordítottam a zárat. Itt maradtam egyedül ebben a hatalmas házban. Ennél nincs rosszabb érzés. Amellett, hogy tudom, én basztam el.
Nem éppen így terveztem a leánykérés előtti éjszakát. A házba belépve olyan üresnek éreztem. A konyhába mentem egyenesen a hűtőhöz, kivettem a boros üveget, és már meghúztam volna.
-Öcsisajt - vette ki Szili a kezemből - ez nem rád vall.
-Te hogy kerültél ide? - kapkodtam a fejem.
-Én el se mentem - emelte a szájához az üveget.
-Hé! - vettem vissza tőle. -Nekem nagyobb szükségem van rá!
-Dehogyis! - rántotta vissza. -Mire kéne-e? - lóbálta a kezében.
-Azt mondtad végig itt voltál! - fogtam meg az üveg nyakát. -Akkor tudod!
-Uppsz - engedte el a palackot, nekem pedig kicsúszott a kezemből.
-Csodás - húztam mosolyra a szám, amint megláttam ahogy a kőre esik. Persze. Széttört, és kiborult a drága bor.
-Te tudod, hogy kell felmosni? - vakarta meg Szili a fejét.
-Elviekben igen - nevettem.
-Akkor kipróbálhatod gyakorlatban is! - nyomta a kezembe a felmosót. -Gyerünk! - tette hozzá! Elviekben tudok felmosni. Megfogod a rudat, belemártid a vízbe, majd kicsavarod, lecsapod és mosol. Aztán előről, ameddig kész nem lesz. Elővadásztam a vödröt, töltöttünk bele vizet, tettünk bele valami kiállhatatlan szagú vegyszert, és neki láttam.
-Ez így sokkal nehezebb - támaszkodtam meg a felmosó rúdon.
-Na, akko adjad! - vette ki a kezemből.
Valamit ott elhuzogatott, majd egy legyintéssel a falnak támasztva elment.

Nem tudtam itthon maradni. Mardosott a bűntudat. És mindenhol Művésznőmet láttam. Hiszen teli van a házunk közös képekkel, de ez olyan más volt. Egy olyan helyre kell mennem, ahol nyugi van.
Csak egy helyre tudtam gondolni, ahol biztos nem ismernek fel az emberek. Vagy, ha felismernek, nem foglalkoznak velem. Így vettem fel a cipőmet, ami úgy volt, ahogy hagytam. Csálén. Bezártam az ajtót, és felkapva az összekészített csomagot, elindultam arra helyre, ahova amúgy sokat járok. Nem szokványos egy 19 éves srác életében, de én nem vagyok átlagos. Ezt sok minden is bizonyítja. De leginkább az, hogy egy veszekedés után, a cipőm talpa, a Pécsi temetőben kopik. (Olyan éjfél körül).
Elmentem egészen a sírjukhoz. Miért nem vagytok itt?
-Sziasztok - Fura dolog, de mindig köszönök nekik. Kivettem belőle a koszorút, és a sírra tettem, pont középre hogy szimmetrikus legyen. A mécsest pedig meggyújtottam, és néztem ahogy leég a kanóc. A sötétben így láthatóvá téve a sírfeliratot.

"Amikor a szavak elbuknak, a zene beszél"

Hirtelen mosolyra húztam a szám. És eszembe jutott egy dallam, szöveggel. Sosem írtam még dalt. De ez nem tűnt hülyeségnek. Életem értelme.
-"Tudnod kell, hogy mennyit érsz nekem" - dúdoltam, a temetőben állva. Ez eléggé abszurd, de ez van.
-"Te vagy az életem értelme" - Ez egy nagyon jó refrén. "Boldogtalan időkben jobban megy az írás" . Bexi nyilatkozta ezt egyszer. Ezelőtt eszembe sem jutott, hogy ez nagyon igaz. De azt hiszem a boldogság relatív. Meg az ember telhetetlen. Ezt a két dolgot összevetve. Sosem lehetünk igazán elégedettek az életünkkel, mindig többre vágyunk. Én most csak a régire, mert most jöttem rá, hogy ő mennyivel jobb volt, amikor benne volt.

Ma éjjel nem alszom,
hogy mit érzek hallhatod.
Itt vagyok, nem álmodom,
hisz látom a könnyeket az arcodon.

Tudnod kell, hogy mennyit érsz nekem.
Te vagy az életem értelme.

Ez lesz az a dal. Megírom ma este. És ezzel fogom zárni a koncertet.
-Köszönöm nagypapa, és nagyi - simítottam meg a nevüket, és visszafelé vettem az irányt...
Sokaknak már csak alapból fura, hogy majdnem napi szinten járok a temetőbe, az meg csak még egy lapát, hogy általában este. Egyszerű, ilyenkor senki sehol, vagyis nincs, aki felsismerjen, aki összesúgjon a hátam mögött. Csak én és ők. Lépkédtem a sírok között, és a telefonommal világítva soknak leolvastam a nevét. Ekkor láttam még valami szokatlant.

"Az élet dráma"

Ez volt belegravírozva. Majd kicsit lejjebb világítottam, és megláttam a nevét. Vagyis neveiket.

"Itt nyugszik Soós Iván és neje, Soósné Georgina"

-Mi? - suttogtam magam elé. -De ez hogy? - gugoltam le és csak fogtam a fejem. Nem akartam elhinni, amit látok, a sír mindkét teteje tele volt virágokkal és koszorúkkal. Itt valami nagy gubanc van, itt valami nem okés. Elkezdtek kavarogni a gondolatok bennem... Visszasétáltam a nagyszüleim sírjához, és levettem róla egy koszorút. Nevezetesen azt, amelyiken tábla is van: "Vass Leventétől és Kiss Reginától"
Nagyon rendezett ez a sír, szóval aki ide jár látni fogja, hogy mi megadtuk a tiszteletet. Az égen milliónyi csillag tisztelgett nekik. Ha többesszámba kell tenni egyáltalán.

Most már tényleg kifelé tartottam a temetőből. Nem álltam meg egyik sírnál sem. Csak magam elé szegeztem a tekintetem, és a telefonom zseblámpájával világítva végig mentem a kihalt utcán. Sehol senki. Az a tipikus apokalipszis feeling fogott el. De csak mentem, és mentem, a káosszal a fejemben. Sosem volt nekem ezzel problémám. Inkább mondhatni a sötétben biztonságosabban érzem magam. Már a zsebemben kerestem a kulcsom, és kinyitottam a kinti kaput, majd keresztül mentem a kerten és a benti ajtón is bementem.
-Helló! - kiáltottam el magam. De nem válaszolt senki. Nem volt, aki válaszoljon. Max Szili, aki a kanapén aludt, de őt talán még egy atomrobbanás sem ébresztené fel. Lerúgtam a cipőm és csupa fura érzéssel léptem be a zene szobába. Kihúztam a kis széket, és leültem. Egyszerűen csak jöttek a szavak egymás után.

Ma éjjel nem alszom,
hogy mit érzek hallhatod.
Itt vagyok, nem álmodom,
hisz látom a könnyeket az arcodon.

Tudnod kell, hogy mennyit érsz nekem.
Te vagy az életem értelme.

Semmit nem ér,
ha csak a szívemben élsz.
Egy pillanat elég volt, hogy rájöjjek,
milyen, ha ez a két kecses kar nem ölel!

Tudnod kell, hogy mennyit érsz nekem.
Te vagy az életem értelme.

Csak egy kérdés maradt még.
De ez így oly nehéz!

Tudnod kell, hogy mennyit érsz nekem!
Te vagy az életem értelme!

Úgy látszik kinyögöm végül.
Hozzám jössz feleségül?

Nagyon, de nagyon régen volt rész. De itt van! Mentségem a drága gimim... Nekem ma volt az utolsó tanítási napom! Remélem már nektek is elkezdődött a szünet! ❤️
Terveim szerint idén befejezem ezt a történetet, és jövőre egy újabbal érkezem! Aztán meglátjuk, hiszen: Bármi megtörténhet!