Hajnali négy volt amikor befejeztem a dalt. Ismétlem: hajnali négy. Nem is tudtam elmenni az ágyig, csak lehajtottam a fejem a fekete-fehér billentyűkre, és elnyomott az álom.

Körbe néztem a nézőtéren, de Művésznőm nem volt ott. Hiába tapsolt egy teremnyi andrássys, az október elsejei koncertemen, ez a nap most már nem csak a zene világnapja, én tőle vártam az elismerést. Azért illedelmesen meghajoltam, és le is mentem a színpadról, ahol Lillába botlottam.
-Tudod hová ment? - kérdeztem kapásból, minél kevesebb időt itt töltve.
-Szerintem haza, azt próbáld meg először - mosolyodott el. -Vagy a kocsmában - tette hozzá halkan.
-Nagyon köszi - rohantam ki az étkezőnkből, a kezébe nyomva rengeteg kottát.
-Levi ezekkel mit csináljak? - kiáltott utánam.
-Játszd el! - kaptam fel a zakóm a fogasról, és kirohantam. Közben nagypapát tárcsázva. De nem vette fel. Hogy is gondoltam? Interjút ad! Ahol, amúgy nekem is ott kéne lennem... -Akkor megoldjuk máshogy - vettem ki a zsebemből nagypapa kocsi kulcsát. És a kapun kilépve, az Opelt kezdtem keresni. Mikor pedig megpillantottam, szinte feltépve az ajtaját, gyújtást adtam és elindultam. Végül is, motorra van jogsim, a 30 órával megvagyok, és lassan vizsgázok, szóval úgy vehetjük, majdnem szabályos vagyok. Majdnem. Vezettem fel magamban az elméletet a piros lámpánál. Rekordgyorsasággal értem ki a belvárosból, és parkoltam le Művésznőmék tömbje mellett. És közben amúgy két rendőrautóval is találkoztam, de megúsztam. A lépcsőházból pont egy nénike igyekezett, és megtartotta nekem az ajtót.
-Nagyon köszönöm - tartottam meg most én az ajtót a néninek, aki addig kitolta a biciklijét.
-Köszönöm, fiatalember - intett még, én pedig becsaptam az ajtót. És Művésznőmet tárcsáztam.
-Itt vagyok! - szóltam bele köszönés nélkül.
-Mi az, hogy itt vagy? - köhögött bele a telefonba.
-Itt állok kint a bejárati ajtótoknál - nevetettem. - Egy nénike beengedett a lépcsőházba - nevettem még mindig
-Miért jöttél? - kérdezte meglepedten. -Fellépésed lesz! - emlékeztetett.
-Mert te vagy a szülinapos! - kopogtam be.  -Beengedsz? A suliban nem is vártad végig. Elmentél.
-Szar napom volt - mondta ki egyenesen.
-Ezért nem is engedsz be? - tűnődtem el.
-Nem tudok mondani magamra egy jelzőt! Annyira úgy nézek ki! - álltam még mindig az ajtójuk előtt.
-Nem érdekel! Kérlek Művésznő! Utána indulnunk kell, tudod - jött egy hirtelen ötletem.
-Rendben mindjárt nyitom - nyomta ki a hívást. És a kulcscsörgés után, kinyílt az ajtó, és ott állt, nem éppen a legjobb formájában. Mintha csalódott lenne? Nem engem várt?
-Boldog szülinapot még egyszer, Művésznő! - léptem át a küszöböt, majd becsuktam az ajtót, ahonnan a hűvös levegő próbált bekúszni a lakásba. Szorosan átöleltem, előtte persze letéve az ajándékát. A Bolyongót.
-Elkapod - próbálta kihúzni magát.
-Én csak decemberben várom a Mikulást - kezdtem a monológomba. -Eszek sok gyümölcsöt, meg vitamint, és elvileg nem fázok meg - simítottam arrébb kócos haját. -Én pedig már bölcs vagyok - Felnevetett. Ekkor jöttem rá, milyen gyönyörűen nevet, aztán ez szerte foszlott, és köhögött jó párat.
-Ez az enyém? - vette a kezébe az ajándékzacskót. -Köszönöm - nézett fel rám, őszinte hálával. Mégis engem várt. Vagy engem is?
-Bontsd ki! - kérleltem.
-Mindjárt a Centerben kell lenned - mutatott fel a fali órára. Van 10 percem a kezdés előtt. Utazással együtt.
-Lennünk - mosolyogtam, kijavítva őt.
-Mármint? - ráncolta a szemöldökét, a kis tasakot szorongatva az egyik kezével.
-Szeretném - kulcsoltam össze ujjainkat -, ha fellépnél velem - nyögtem ki végre.  -Csak ha lehet ne így! - tettem hozzá gyorsan.
-Rendben - röhögött, és köhögött egyszerre. -Megpróbálom. Csak - komolyodott el - valamit még kell előtte beszélnünk - Hirtelen nem tudtam mit akar. És nem is volt rá sok időnk. Reméltem, hogy tényleg eget rengetően komoly ez a téma. Mondjuk ő és én... Vagy hasonló kaliberű  -Szóval te vagy a faszi.
-Reméltem, hogy ebben a felállásban maradunk - nevettem fel.
-Ez komoly! - állt közelebb hozzám. -Én nem fogok ugrálni neked. Hozol, viszel, jössz értem, ha akarsz bármit is - magyarázta szájbarágósan.
-Most is jöttem - feleltem értetlenül.
-Isten tartsa meg jó szokásodat - felelte kapásból.
-Így lesz - néztem két csillogó szemébe. Majd egy puszit nyomtam a homlokára. Forró volt. Tűz forró. Mármint a nem jó értelemben. -Mértél ma már lázat?
-Nem. De nem szoktam lázas lenni - felelte kapásból.
-Engem nem érdekel, hogy szoktál, nem szoktál! De most az vagy - fogtam meg a kezét, és a szobájáig húztam, ahol szinte már leültettem az ágyra.
-Ne már! - csapott a kezével maga mellé.
-Tessék - nyomtam a kezébe a lázmérőt. -Tedd be! - parancsoltam rá.
-Jó - forgatta a szemét, és végre volt mit mérnie a lázmérőnek. Eltelt pár perc némán, mert továbbra is a pokolba kívánt a hülye lázmérésemmel. Csak arról feledkezett meg, hogy nekem mindig igazam van.
-Mennyi? - kérdeztem, amikor elkezdtett csipogmi a szerkezet.
-39 - húzta el a száját. -De neked menned kell!
-Leszarom - Tömör és egyszerű.
-Levi ne csináld ezt!
-Keresek gyógyszert - indultam el a konyhába. - Maradj itt!
-Akkor legyen. Balról a második doboz! - Először nem értettem ezt mire mondja, hát leesett. Abban volt az Algopirin. Bevittem neki, egy korty vízzel együtt, és nagy nehezen leszuszakoltam a torkán. - De...
-Fekszik, nyugszik, nem veszekszik! - Végre befeküdt az ágyba.
-Akkor legalább az ajándékomat ide hozod, ha már itt ilyen vas szigor van? - nézett rám komolyan, de én persze elnevettem magam. Kiléptem érte a folyosóra, és a kezébe adtam.
-Boldog szülinapot
-Úristen, köszönöm - nyitotta ki végre.

Idáig emlékszem. Ő olvasni kezdett, én zenét hallgattam. Majd elaludt.