2019. augusztus 5.

Monte-Carlo olyan gyönyörű látványt nyújtott akkor reggel, mint egy van Gogh festmény. A keleti oldalon előbújó Nap éppen a domb mögül próbálta megláttatni magát, ezzel az égboltot és az előttem lévő, enyhén hullámzó tengert is narancsszínűvé változtatta.

Az én lelkemben eközben csak úgy dúlt a vihar, keveredve a megbánás egy enyhe érzésével.

Hibáztattam magam, hisz' nyilvánvaló volt, hogy én hibáztam. Egy pillanatra sem fordult meg a fejemben az a gondolat, miszerint neki is szerepe volt az eddigi legnagyobb, és egyben legfájdalmasabb veszekedésünknek kialakulásában.
Az eszem szerint csak is egyedül vagyok ebben bűnös, a szívem viszont egyre jobban be akarta bizonyítani ennek az ellentettjét.

Nehéz volt még magamnak is bevallani, de valami megváltozott köztünk. A kölcsönös vonzalom, a szoros kötelék kezdett el halványulni a szerelmünkben. Mostanában alig beszélgettünk egymással, szinte minden szabad idejét a barátaival, vagy a szimulátorral töltötte. Ha kérdőre vontam, kiabálva reagált, ha nem érdeklődtem iránta, vádaskodás következett a részéről.

Szerettem őt, teljes szívemből. De elegem lett a folytonos lelki távolságból, ami kísérte a közös életünket. Ameddig neki a Száguldó Cirkusz volt az élete, addig nekem a legnagyobb vágyam ki alakítani egy olyan életet, amiben nem függök másoktól.

Egy lakásban éltünk, egy ágyban aludtunk, mégis olyan volt, mintha több ezer kilométer választana el minket egymástól.

Mindkettőnk életszemlélete az idő elteltével változott, amit a másik részéről elég nehezen fogadtunk be. Ő azt szerette volna, ha minden egyes futamán ott lennék és támogatnám őt lelkileg, de nekem ez nem ment egyszerűen, hiszen egyetemista voltam, a mesterképzésem utolsó félévében jártam, így nem maradhattam ki, amikor csak kedvem tartotta.

Jelenleg pedig ott tartunk, hogy ötödik napja nem tudok róla semmit. Az üzeneteimre sem válaszolt, még arra sem, amelyikben gratuláltam neki a negyedik helyhez.

Yasmine Wojciechowski
Aggódom érted, minden rendben?

Amint lenyomtam a küldés gombot, szinte abban a pillanatban már ott virított a látta szó, de hiába vártam a választ, még percekkel később sem reagált semmit.

Feltehetném magamnak a kérdést; csupán ennyit érdemlek?
A válasz akármennyire is összefacsarná a szívemet, mégis a valóságot tükrözné, és nem azt a hamis illúziót, ami lehetséges, hogy végül hülyét csinál belőlem.

Felsóhajtottam, miközben elléptem a nappali panoráma ablaka elől. Ha ideges voltam, mindig idejöttem és percekig bámultam a körülöttem elterülő várost. Valahogy megnyugtatott, még akkor is, ha utcán rohangáló embereket láttam, akik szinte egymást fellökve próbáltak utat törni maguknak.

Most azonban még ez sem segített. Egyszerre voltam dühös és kétségbeesett; halvány fogalmam sem volt arról, hogy mégis miért próbál Charles el lökni magától - mert pontosan ezt teszi. A folytonos kiabálásával, a nemtörődömségével, egyre inkább azt érte el, hogy meneküljek ebből a kapcsolatból. De azok az emlékek, amiket átéltünk együtt mindig itt marasztaltak, mellette, akármennyire is volt ez mostanában egyenlő a kínszenvedéssel.

Ennek ellenére, mi értelme van az egésznek, ha ő láthatóan semmit nem tesz meg érte?

Ez volt a legrosszabb benne - az utóbbi hónapokban akármennyire is igyekeztem mindent rendbe hozni, mostanra úgy éreztem egyszerűen nincs miért tovább hajszolni magam. Egyre inkább kezdett a kezemből kicsúszni az irányítás, ezen pedig Charles hozzáállása sem segített.

Árnyéka volt a régi önmagának; az elmúlt fél évben a viselkedése abszolút megváltozott. Az eddig kedves, minden hibájával együtt szerethető fiúból, egy egoista seggfej lett, aki szerette, ha középpontban van, emellett görcsösen ragaszkodott az elismeréshez és az egyre növekvő rajongótábora miatt fejébe szállt a hírnév.
A versenyhétvégék alkalmával pedig rengeteg lány vette őt körül, ami eleinte nem zavart, hiszen nem tartom magam féltékenykedő típusnak, és ő sem adott soha okot arra, hogy az legyek.
Aztán amikor mindkettőnk számára nyilvánvalóvá vált, hogy valamit nagyon elszúrtunk kettőnk közt, ő engem hibáztatott, és az igazat megvallva, én is. Úgy gondoltam, ő minden tőle telhetőt megtett a maga részéről, én voltam az, aki az egyetemet elé helyeztem, nekem kell vállalni a felelősséget emiatt, és ameddig a lelkiismeret furdalás belülről szinte megfojtott, a fiú minden alkalmat megragadott arra, hogy szembesítsen azzal, amit tettem.
Májusban, a monacói nagydíj hétvégéjén, flörtölni kezdett néhány lánnyal, alig pár méterre tőlem. Fájt, persze hogy fájt, de nem avatkoztam közbe, csupán tétlenül néztem végig az egészet, mert tudtam, megérdemeltem.
Ezzel annyit akart elérni, hogy nekem is annyira fájjon az, amiért és ahogyan ide jutottunk, amennyire neki, ezért nem tudtam hibáztatni.

Ahogy telt az idő, ő még durvább dolgokat tett; egy jacht buli után totál másnaposan állított haza, gyűrött, félre gombolt ingben, ami bűzlött a női márkás parfümtől, nem mellesleg egy vörös rúzsfolt is éktelenkedett a gallérján.

Én ekkor is tűrtem neki, habár legszívesebben leordítottam volna a fejét, de tudtam, hogy azzal csak rontanék a helyzeten, így ismételten nem tettem semmit.

Hagytam, hogy ezek után is túlzásba essen, ő pedig hagyta, hogy lelkileg egy rongynak érezzem magam - tisztában volt a tettei következményeivel, azzal, hogy nekem mennyire eshet ez szarul, de egyszerűen nem érdekelte. Nem nyugtatgatott, miszerint nem minden az én hibám, nem érdeklődött az iránt, miért vagyok napok óta kedvtelen.
Úgy sétált el mellettem minden hazaérkezésénél, mintha ott sem lettem volna.

Időközben egy Château Latour márkájú vörösbor is előkerült a konyhából, muszáj volt valamivel csökkenteni azt a stresszt, amiben ma reggel részem volt. A szívem majd' kiugrott a helyéről, a könnyek miatt csak homályosan láttam a körülöttem lévő dolgokat. A nappali fehér, bőr kanapéjára leülve, bornyitóval kinyitottam az üveget, és a poharat szinte tele töltve előre dőltem, hogy meg tudjak támaszkodni a combomon.

Hol és mikor rontottam el?

Akárhányszor végig pörgettem az utóbbi öt évet a fejemben, az egyetem miatti elhanyagoláson kívül, nem tudtam egy okot sem találni. Támogattam őt mindenben, pszichológiát tanulván lelki támaszt nyújtottam, segítettem neki Jules, majd édesapja halálakor a gyászt feldolgozni. Nem volt egyetlen egy konfliktusom sem az édesanyjával, sem a testvéreivel. Igyekeztem a médiának is megfelelni, pedig néhány alkalommal eléggé kihúzták azt a bizonyos gyufát nálam.

Ahogy teltek a percek, úgy lett egyre kevesebb az üveg tartalma. A savanykás alkohol elképesztően égette a nyelőcsövemet, de ahogy többet és többet kortyoltam belőle, az idegesség elillant és eddig ismeretlen érzés, melegség árasztotta el a bensőm.

A sós könnyek sem szántották már az arcom, az izmaim is elernyedtek a vörös nedűnek köszönhetően. Bár abban biztos voltam, hogy a szemem vörös, és fel van dagadva, de nem érdekelt.

Valószínűleg őt sem érdekelné.

Ekkor a bejárati ajtóra pillantottam.

Vártam, mégis mikor fog belépni telefonnal a fülén, azzal a szívdöglesztő vigyorral az arcán, ami ha meglát, átalakul egy vérszegény mosollyá. Hiába elhidegültünk egymástól, hiába próbálta magát távol tartani tőlem, ugyanúgy látni akartam őt. Magamhoz ölelni, be szívni az illatát, megérinteni borostás arcát és megcsókolni mézédes ajkait.

A kinti, hirtelen feltörő szél erősen meglengette az erkélyre kivezető ajtó fehér függönyét. A talpas poharat, illetve a telefont letéve az üveg asztalra, enyhe szédüléssel és fejfájással lépkedtem oda hozzá, hogy becsukjam.

Amint vissza sétáltam a nappali közepén álló kanapéhoz, felvillant a fehér iPhone képernyője. Reméltem, miszerint Charles végre adott valami életjelet magáról, ezzel együtt megmagyarázta miért késik ilyen sokat.

Érdeklődve nyitottam meg az üzenetet, de miután az első pár szót elolvastam,  összeroskadva rogytam le a kanapé karfájára. Először fel sem akartam fogni az egészet, újra és újra át kellett futtatnom a szememet a sorokon, ami aztán másodpercek töredéke alatt ismét megtelt könnyekkel, és az eddiginél nagyobb sírás tört rám.

Charles Leclerc
Sajnálom, de nem tudom tovább csinálni ezt, szakítok veled! A lakás a tiéd lehet, én már úgysem fogok visszamenni oda. A fiúk majd a hét folyamán elhozzák az ott maradt cuccaimat.

Nem törődve a rosszullétemmel, sem a  homályos látásommal, amitől konkrétan az előttem lévő dolgokat sem láttam, egyenesen a hálószoba felé indultam. Minden egyes lépésnél remegtek a térdeim, azt sem tudom, hogyan jutottam el a fiú gardróbjáig, mert azt hittem, a lábaim hamarosan fel mondják a szolgálatot, és összeesek.
Az ujjaim görcsösen szorították az ajtaja fogantyúját, készen állva arra, hogy újabb darabokra törjön össze a szívem, de képtelen voltam szembenézni a valósággal. A gyomrom felfordult, már bántam amiért majdnem egy egész üveg bor csúszott le a torkomon, mert emiatt bármelyik pillanatban ki jöhetett volna a reggelim, amit természetesen el akartam mindenáron kerülni.
Végül vettem egy mély levegőt, hogy a kalapáló szívemet, és a rettenetes émelygést valamivel enyhíteni tudjam, csak azután tártam ki a fekete, fából készült ajtót.

Ahogy gondoltam, a szekrényben csupán három póló volt, két pár alig hordott cipővel, semmi más. Tehát mielőtt Magyarországra utazott volna, szó nélkül összepakolta az összes fontos cuccát, úgy hagyta el Monaco-t.

És engem, a barátnőjét, aki ebből szart sem vett észre öt kibaszott napig.

Egyszerre éreztem magam szánalmasnak és átvertnek. Semmi jelét nem mutatta, mire készül, ez pedig nekem egy halvány reményt adott arra, hogy ami zajlott köztünk, az helyrehozható.

Ő viszont nem így gondolta.

A könnycseppek továbbra is töretlenül száguldottak le arcomon, egészen az állam vonaláig, onnan pedig a Charles-tól kölcsönvett ingre hullottak, ezzel rengeteg ázott, elkenődött pöttyöt létrehozva. Ott álltam összetörten, megalázva, miközben a kezeim elernyedve csapódtak a combomnak.

Vajon mióta tervezte ezt az egészet? Miért így, egy hülye Messenger üzenetben szakított velem, és vetett véget az öt éven át tartó kapcsolatunknak?

Ilyenek, és ezekhez hasonló kérdések cikáztak a fejemben, de hiába kerestem rájuk épkézláb válaszokat, amelyek talán rávilágítanak arra, miért tette ezt velem, nem tudtam egyet sem találni.

Egyet viszont tudtam; Charles Leclerc-t akármennyire is szerettem, soha a büdös életben nem akartam már látni.

És nem is láttam őt, egészen addig a júliusi napig, amikor is egy farmerban és egyszerű fehér pólóban be nem sétált az irodámba, mint a legújabb páciensem.

.
.
.

Yasmine Wojciechowski
|24|

.
.
.

Charles Leclerc
|23|

.
.
.

Sziasztok!❤️

Nem is tudom mit írjak...furcsa helyzet, utoljára egy éve publikáltam új regényt, amit aztán két rész után abbahagytam.
Nagyon bizakodó vagyok, hogy ezzel a könyvvel nem fogok így járni, szeretnék végre három év után ismét befejezni egy újabb regényt.
Köszönöm a könyv iránti érdeklődéseket, köszönöm a biztatásotokat, egy szóval mindent!

Remélem tetszett nektek ez a kis prológus! 💗

Jöhetnek akár pozitív, akár negatív kommentek is, hiszen abból csak tanulni lehet.

Szeretlek titeket! ❤️🥺