Ahhoz képest, hogy Jungkook azt mondta, hogy nem változott meg semmi közöttünk, mielőtt lekaptam, még is rendesen elkerült. Azóta már eltelt egy hét, mi pedig egyszer sem beszéltünk egymással, pedig kétszer is találkoztunk. Éreztem, hogy elkerül engem és ennek egyáltalán nem örültem. Mármint oké, lehet tényleg elhamarkodott döntés volt lekapnom őt, de túl sokat ittam már és csak kíváncsi voltam. Sajnos túl kíváncsi típusú ember vagyok, ezt már többen is mondták nekem, de nem tehetek róla. Meg amúgy nem bántam meg, hogy megtettem, mert rohadtul élveztem és egy hete képtelen vagyok aludni, mert akárhányszor lehunyom a szemeimet, mindig az a bizonyos vasárnap este jut eszembe és kezdek teljesen megbolondulni. Szerdán rá is kérdezett az egyik munkatársam, hogy minden rendben van-e velem, én pedig még csak normális választ sem tudtam adni neki, hiszen annyira el voltam merülve a gondolataimban. Anya és apa is észrevette, hogy valami nem oké velem, de nem szóltak semmit, amiért hálás is voltam nekik, mert biztosan összevesztünk volna, ha anya elkezd akaratoskodni.

– Jimin, hahó! – lóbálta meg a főnököm a tenyerét az arcom előtt.

Ugrottam egy hatalmasat, hiszen ismét az ajtómnak háttal bambultam el, így azt sem vettem észre, hogy egyáltalán bejött az irodámba. 

– Oh, bocsánat, csak elbambultam – köszörültem meg a torkomat, majd kérdőn pillantottam a főnökömre.

– Mostanában folyamatosan elbambulsz és teljesen szét vagy csúszva. Tudom, hogy csak a főnököd vagyok, de tudod jól, hogy nekem beszélhetsz nyugodtan a gondjaidról is. Még ha segíteni nem is tudok, de attól még szívesen meghallgatlak. – húzott oda az asztalom mellé egy széket, majd le is ült rá és várakozóan pillantott rám. 

Vettem egy mély levegőt, majd mérlegelni kezdtem a helyzetet, hogy legyek-e vele őszinte, vagy inkább hazudjak valamit. Tudom, hogy megbízhatok Junghyunban, de azért még sem szeretnék mindent rázúdítani, mert szerintem órákig itt ülnék, ha most nekiállnék panaszkodni.

– Nem hiszem, hogy okos döntés lenne elárulni, hogy mi bánt engem mostanában – szólaltam meg végül, mire biccentett egy aprót.

– Megértem, nem fogok erőszakoskodni, de így a munkádra sem tudsz koncentrálni és lassabban is haladsz, mint szoktál. Ezen a héten minden nap később mentél haza és hamarabb jöttél. Kicsit aggódok érted... – sóhajtott fel a főnököm, mire lehajtottam a fejemet és vettem egy mély levegőt.

– Csak azt hiszem rájöttem valamire, amit még saját magamnak is nehéz beismernem – mondtam végül, de még így sem volt elég bátorságom ahhoz, hogy kerek-perec kimondjam neki, hogy mi is a bajom. – Mármint ez egy nem kis dolog, ezért sem szeretném még elmondani, plusz még saját magamban is tisztáznom kellene, hogy mi van.

– Persze, ezt megértem. Remélem, hogy minél hamarabb tisztázod magadban a dolgokat, mert már hiányzik nekünk a mindig vidám Jimin.

– Hát már nekem is – erőltettem magamra egy apró mosolyt, majd reméltem, hogy innentől nem szeretne nekem további kérdéseket feltenni, mert megint egy kis magányra volt szükségem.

– Rendben, akkor megyek is, nem akarlak zavarni – küldött felém egy biztató mosolyt, majd visszatetette a széket az eredeti helyére és már ki is slisszolt az irodámból, én pedig azonnal az asztalomra borultam.

Komolyan kellene valamit kezdenem magammal, mert amit leművelek az már tényleg nem normális. Fogalmam sincs, hogy mennyit feküdhettem az asztalomon, de volt elég időm ismét átgondolni az előző vasárnapi történéseket és hasam szokásosan ismét görcsbe rándult. Éreztem Jungkook illatát és a szoros ölelését is, ami a helyzetemen ismét sokat rontott. A telefonom csörgésére riadtam fel, majd amikor megpillantottam Yuna nevét a kijelzőmön, legszívesebben kinyomtam volna, de gondoltam, hogy azt akarja, hogy menjek el Seoyulért, ezért végül felvettem.

– Igen? – szóltam bele a telefonba.

– Gyere be a kórházba – szólalt bele a telefonba a feleségem, én pedig hatalmasakat pislogva kérdeztem vissza, hogy még is mi a fenéért. – Seoyult éppen vizsgálja az orvos, itt van Jungkook is, de gyere te is. 

– De mi történt? – kérdeztem idegesen, viszont választ nem kaptam, hiszen Yuna kinyomta.

Olyan gyorsan pattantam fel az asztalomtól, hogy sikeresen felborítottam a székemet, de jelen esetben egyáltalán nem érdekelt, ahogy az sem, hogy ma ismét semmit nem csináltam. Anélkül indultam a kórházba, hogy bárkinek is szóltam volna, szerintem még a portásunk sem vette észre a távozásom, hiszen olyan gyorsan kirohantam az épületből. Fejemben rosszabbnál rosszabb képek jelentek meg és a világon minden eszembe jutott már, hogy még is mi történhetett az én kislányommal, amiért kórházba került. Iszonyatosan mérges voltam Yunára, hogy nem tudta elmondani, hogy még is mi a fasz történt. Azért nem mindegy, hogy meghúzta mondjuk a kezét, vagy betört a feje. Kicsit sem érdekelt, hogy konkrétan harminccal gyorsabban mentem, mint szabadott volna, minél hamarabb a kórházba szerettem volna érni. Még rendesen leparkolnom sem sikerült, annyira ideges voltam, így a jobb oldali kerekek szépen a patkán voltak, de leszartam. Felhívtam Yunát, de nem vette fel, ezért kénytelen voltam a recepcióhoz fordulni, akik közölték, hogy hatodik emeleten vagy a gyerekorvos. Eszembe sem jutott, hogy kivárom a csiga lassúságú liftet, azonnal a lépcső felé vettem az irányt és hármasával szedve a lépcsőfokokat indultam neki az utamnak. Jungkook volt az első, akit megpillantottam az egyik ajtó előtt, ezért odafutottam hozzá.

– Jimin – tágultak hatalmasra a szemei, ahogy megpillantott engem.

– Mi.... mi tört... történt? – lihegtem, levegőhöz pedig még mindig nehezemre esett hozzájutni.

– Seoyult lelökték az egyik mászókáról és ráesett a jobb kezére – mondta, mire egy pillanatra teljesen megszédültem, ezért ha nem ragadja meg a könyökömet, szerintem el is esek. – De nyugi, nem történt semmi komoly. Az előbb volt kint Yuna és mondta, hogy visszatették a helyére az eltört csontját és már a gipszet teszik a kezére.

Nem tehetek róla, de könnyeim utat törtek maguknak és sírni kezdtem, kicsit sem törődve azzal, hogy hány ember néz hülyének. Rettenetesen megijedtem, amikor Yuna felhívott és konkrétan nem árult el semmit, csak annyit, hogy menjek a kórházba. Rettenetesen megkönnyebbültem, hogy nem történt semmi komolyabb vele, mármint oké, egy kéztörés sem piskóta, de legalább él. 

– Jimin, nyugi – húzott közelebb magához Jungkook, én pedig szorosan mellkasához bújtam és hagytam, hogy átöleljen engem. – Minden rendben van, nincs semmi baja Seoyulnak.

– Én... én csak nagyon megijedtem – szipogtam, miközben a fehér pólóját szorongattam. – Yuna semmit nem mondott, csak hogy jöjjek ide, én pedig minden rosszra gondoltam már.

– Huh, azt hittem elmondja neked...

– Hát nem, én meg... én meg még arra is gondoltam, hogy... – nem engedte, hogy befejezzem a mondatomat, mert a szavamba vágott. 

– Tudom, hogy milyen rossz gondolatok jutottak eszedbe, de gondolj arra, hogy most már minden oké. Percek múlva kijöhetnek, te pedig jó szorosan magadhoz öleled majd.

– Igazad van – szipogtam, majd eleresztettem a pólóját, amit sikerült összekönnyeznem és taknyoznom is időközben, amiért nem győztem elnézést kérni.

De Jungkook azt mondta, hogy őt egyáltalán nem zavarja, hogy összepiszkoltam a fölsőjét, mert jelenleg sokkal fontosabb vagyok, mint a ruhadarabja. Jól esett ez a kis bókja, még ha ő nem is annak szánta. Meg igazából az is javított egy kicsit a helyzetemen, hogy végre szóba állt velem. Muszáj lesz bocsánatot kérnem tőle a csók miatt, mert tisztában vagyok azzal, hogy nem kellett volna, de nem tolt el magától, mert túl jó ember ahhoz. Inkább előrébb helyezte az én érzéseimet, mint a sajátjait és ezért hagyta csak, hogy megcsókoljam. Szomorú, mert egy pillanatig elhittem, hogy talán lehet közöttünk valami, de ezt az ötletet sajnos hamar el kellett vetnem, ugyanis ő a volt feleségemet szereti és vele van együtt.

– Nyomorék – hallottam meg Yuna morgó hangját magam mögött, ezért olyan gyorsan fordultam felé, hogy majdnem el is estem.

– Seoyul, hogy vagy? – hajoltam le azonnal a lányomhoz, akinek jobb keze fehér gipszben volt.

– Apaaa, sziaaa – villantotta ki fogait, majd bal kezével átkarolta a nyakamat. – Képzeld kaptam a doktorbácsitól tetkós rágót, méghozzá epreset! Majd segítesz feltenni?

– Persze – nyomtam egy cuppanós puszit a feje búbjára. – Hogy van a kezed?

– Most már nem fáj, mert a doktor bácsi megjavította – mondta mosolyogva.

– Akkor jól van – mosolyodtam el. – Mikorra fog meggyógyulni?

– Több hónap elméletileg, vagyis csak ennyit mondott. Majd vissza kell jönnünk egy hónap múlva, addig pedig nagyon vigyáznia kell a kezére. – mondta Yuna, mire bólintottam egy aprót, majd megfogtam Seoyul kezét és elindultam a lift felé.

– Apa, elmegyünk egyet fagyizni? – kérdezte tőlem a lányom, mire rávágtam, hogy igen, viszont a volt feleségem kérdőre vont, hogy még is miért mennénk el fagyizni.

– Szerintem inkább maradj csendben most, Yuna! – mondtam a kelleténél egy fokkal hangosabban, mint terveztem.

– Hogy tessék?

– Semmi – forgattam meg a szemeimet, majd beszálltam a liftbe még mindig Seoyul kezét fogva.

– Ha én nem engedem meg, akkor nem mentek fagyizni!

– De, anya... – biggyesztette le ajkait a lányom.

– Nem érdekel! Nem mentek fagyizni és ennyi, téma lezárva.

– Tudtommal én is ugyanolyan jogon döntök a lányunkkal kapcsolatban, mint te. Szóval kérlek ne te akard már eldönteni, hogy mit akarok csinálni Seoyullal és mit nem, kösz. – förmedtem rá Yunára, de azért próbáltam visszafogni magam, hogy ne a lányunk előtt balhézzunk össze, de már nagyon érett egy fejmosás neki.

– Na... – kezdett volna lekiabálni a volt feleségem, viszont Jungkook megragadta a csuklóját és visszahúzta maga mellé, ugyanis időközben még közelebb is lépett hozzám. Mondjuk nem mintha megijedtem volna tőle, vagy valami, de azért kíváncsi voltam, hogy ebből még is mi fog kisülni.

Ekkor érkeztünk le a földszintre és egészen addig egyikünk sem szólalt meg, amíg ki nem értünk az utcára. Természetesen havibajos volt feleségem törte meg a csendet, viszont most Jungkookra förmedt rá.

– Te meg mit szólsz bele? 

– Már nem azért, de szerintem igaza van Jiminnek, ugyanis a közös gyereketek Seoyul. Plusz azok után, hogy ma rendesen a frászt is hoztad rá, szerintem igazán megengedhetnéd, hogy gyorsan fagyizzanak egyet. – mondta Jungkook, engem teljesen meglepve azzal, hogy kiállt mellettem.

Egyszer már megtette ezt és mondtam is neki, hogy ha nem akarja, hogy Yuna kidobja, akkor inkább álljon ki mellette mindig és értsen vele egyet, de ezek szerint nem szándékozta betartani a tanácsomat. De nem csak én lepődtem meg, hanem Yuna is, hosszú percekig csak pislogott maga elé, majd közölte, hogy azt csinálunk, amit akarunk, ő hazamegy. Utána hozzátette azt is, hogy egyedül, ezzel a tudtunkra adva, hogy nem akarja, hogy Jungkook  vele tartson. 

Vettem egy mély levegőt, amikor elhajtott mellettünk és igazából csodáltam, hogy nem mutatott be nekem az előbbi párbeszédeink miatt. Alsó ajkamat harapdálva bámultam az egyre távolodó kocsit, majd Jungkookra pillantottam, aki engem nézett éppen. Még mielőtt jól lecseszhettem volna, hogy miért állt ki mellettem felemelte a mutató ujját és jelezte, hogy inkább meg se szólaljak.

– Menjünk fagyizni – kacsintott Seoyulra, aki azonnal elvigyorodott, majd el is engedte a kezemet és a kocsim felé kezdett futni, amit ezek szerint időközben kiszúrt.

Sóhajtottam egy hatalmasat, de nem bírtam ki, hogy ne mosolyodjak el. Hát, ezek szerint a sors is úgy akarta, hogy a délutánt a lányommal és Jungkookkal töltsem. De ahogy láttam ez egyiknek sem volt ellenére, hiszen már alig várták, hogy végre kinyissam nekik a kocsit és elinduljunk.