– Ma valahogy a szokásosnál is vidámabb vagy – jelentette ki Yiren munkatársam, aki szinte egész nap engem szuggerált és próbált rájönni arra, hogy mégis miért van már reggel nyolckor jó kedvem.

– Igen? Nekem fel sem tűnt. – vontam meg a vállaimat, bár igazából teljesen tisztában voltam azzal, hogy Jungkook miatt vagyok képtelen levakarni a mosolyt az arcomról.

Tegnap hosszú idő óta végre ismét egymást ölelve aludtunk el és igazából ennél jobb érzés nincs a világon. Végre nem úgy feküdtem le, hogy hiányérzetem volt, amikor pedig felkeltem és megláttam, hogy Jungkook milyen édesen alszik – még mindig engem ölelve – a szívem megtelt melegséggel és megfogalmazódott bennem, hogy soha többet nem fogom hagyni, hogy szétválasszanak minket. Szükségem van rá, a szeretetére, a törődésére és arra is, hogy mindig támaszt nyújtson nekem és tudom, hogy ezek az érzések kölcsönösek, így tényleg nem fogom hagyni, hogy a történelem megismételje önmagát. A jó kedvemhez az is sokat hozzátett, hogy indulás előtt megint lefeküdtünk, ez miatt pedig kedvem sem volt otthagyni őt, de úgy beszéltük meg, hogyha végez a munkahelyén, akkor eljön értem és eszünk valamit. 

– Jimin? – rázta meg arcom előtt a kezét Yiren, mire nagyokat pislogva ráemeltem a tekintetem, hiszen eddig az ablakon bámultam ki és agyaltam a munka előtt eltöltött időről Jungkook házában. 

– Hm? – kérdeztem, mire elnevette magát és közölte velem, hogy ezek szerint kibékültem a párommal.

– Hát, igazából össze sem vesztünk – eresztettem el egy apró mosolyt.

– Áh, mindent értek – bólintott egyet. – Azért majd csinálj is valamit, mert nem haladsz, ha egész nap csak a rózsaszín felhőket bámulod magad körül.

– Tudom-tudom – vettem magam elé egy halom papírköteget és a halmaz tetején lévő papírfecniből megtudtam, hogy az adatokat kellene átnéznem és ha van valami változás, akkor azokat korrigálnom.

Yiren kacsintott egy aprót, majd magamra hagyott az irodában. Vettem egy mély levegőt és eldöntöttem, hogy hallgatok rá és csinálok is valamit, mert utána nekem lesz szívás, ha felhalmozódik a munka. Bekapcsoltam a rádiót és halkan dudorászva végeztem a dolgom. Az idő elég gyorsan eltelt, arra eszméltem fel, hogy nyitódik az ajtóm, most viszont nem Yiren vagy bármelyik másik munkatársam lépett be az irodámba, hanem Jungkook.

– Szia – villantottam ki a fogaimat, majd azonnal felkeltem az asztaltól, hogy egy hatalmas öleléssel és egy csókkal üdvözölhessem.

– Hali – válaszolta, majd a derekamnál fogva közelebb húzott magához, én pedig reflexszerűen kulcsoltam össze az ujjaimat a tarkójánál és hajoltam ajkaira, mert hiába reggel találkoztunk utoljára, rettenetesen hiányzott már. – Hogy telik a munkaidő? – kérdezte, miközben helyet foglalt az asztalomnál és a legfelső papírt kezdte olvasgatni.

– Igazából gyorsan – mondtam, majd mellé sétáltam és nekitámaszkodtam az asztalomnak. – Zenét hallgattam, amíg a papírokat átnézegette, így csak úgy elrepült az idő.

– Na, akkor jól van. Az én napom unalmas volt, nem történt semmi fontos.

– Olyan is kell néha – vontam meg a vállaimat.

– Igaz – gurult felém a székemmel, majd úgy helyezkedett, hogy pont lábai közé kerüljek. – Alig vártam, hogy lássalak már.

– Igen? – biccentettem oldalra a fejemet.

– Igen – nyúlt a kezeimért, majd összekulcsolta kettőnk között az ujjainkat és beharapott ajkakkal tanulmányozta az arcomat. – Jó, hogy újra akkor láthatlak, amikor csak szeretnélek és az is, hogy bármikor hozzád érhetek, anélkül hogy elutasítanál. 

– Hülye voltam, amiért megpróbáltalak ellökni magamtól, de már megbántam és rájöttem, hogy fölösleges valami olyan ellen küzdeni, ami boldoggá tesz és a lehető legfontosabb számomra – motyogtam, mire Jungkook elmosolyodott.

– Gyere ide – paskolta meg a térdét, én pedig azonnal helyet foglaltam az ölében és egyik kezemmel átkaroltam a nyakát. – Megértem, hogy azt láttad a legjobbnak, ha eltaszítasz magadtól, de remélem, hogy ez a pár külön töltött hét rádöbbentett arra, hogy együtt sokkal erősebbek vagyunk, mint külön.

– Igen, ebben teljesen egyetértek – bólogattam helyeslően. 

– Akkor jó! – nyomott egy puszit az arcomra, mire szorosabban hozzábújtam és a nyakhajlatába döntöttem a fejem. Úgy éreztem magam, mint egy törékeny kisgyerek, ugyanakkor Jungkook olyan szintű megnyugvást és biztonságérzetet adott, hogy jelenleg tényleg úgy éreztem, hogy ketten mindent legyőzhetünk és megnyerhetünk magunknak. 

– Szeretlek – suttogtam, miközben pólója szegélyével játszadoztam.

– Én is szeretlek, Jimin. Mindennél és mindenkinél jobban.

Nem bírtam ki mosolygás nélkül és rettenetesen zavarba is jöttem a kijelentése miatt, hiszen a szeretleket többször is mondtuk már egymásnak, de a mondata második felét még egyszer sem. Alsó ajkamat beharapva takartam el előle az arcom, hiszen éreztem, hogy nem csak zavarba jöttem, hanem még el is pirultam. Komolyan, Jungkook mellett úgy érzem magam, mint egy szerelmes tini, aki rózsaszín felhők között él és egész nap a szerelmére tud gondolni.

– Na, csak nem zavarba jöttél? – mondta, miközben megbökte az arcomat, hangján pedig hallani lehetett, hogy milyen jól szórakozik rajtam.

– Dehogyis – tagadtam le, de inkább már csak azért, mert tetszett a kialakult hangulat és a helyzet.

– Még akkor sem, ha azt mondom, hogy életem legjobb döntése volt, hogy hozzád fordultam, amikor megtudtam, hogy anya beteg és arra kértelek, hogy tereld el a figyelmem? – kérdezte, mire megráztam a fejem, de azért lelki szemeim előtt megjelent az emlékkép, ami olyan messzinek tűnik, pedig kevesebb, mint fél éve történhetett. 

– Én ugyanezt mondhatnám el arról, amikor először megcsókoltalak – hajoltam el tőle, hogy szemeibe tudjak nézni. – Ha akkor este nem kaplak le, akkor talán sosem lett volna rá elég bátorságom.

– Elárulhatok egy hatalmas titkot? – kérdezte, mire bólintottam egy aprót, viszont mielőtt válaszolhatott volna, valaki kopogott az ajtómon, így kénytelen voltam kiugrani Jungkook öléből és úgy tenni, mintha csak beszélgettünk volna, akárcsak a régi haverok.

– Igen? – sóhajtottam fel, majd beletúrtam a hajamba és az ajtó felé pillantottam, hogy még is ki zavart meg minket.

– A főnök azt mondta, hogy... – lépett be magabiztosan az irodámba, viszont miután észrevette a még mindig székemben ülő Jungkookot, szemei hatalmasra tágultak és zavartan lesütötte a szemeit.

– Hello – intett neki a barátom, mire Yire vöröslő fejjel nagy nehezen kinyögött egy választ. 

– Szi... szia – mondta, mire igyekeztem nem elnevetni magam, mert rettentően viccesnek, ugyanakkor édesnek találtam, hogy ennyire zavarba jött.

– Mit mondott a főnök? – kérdeztem tőle, megmentve a kialakult kellemetlen helyzetből.

– Ja, igen... – köszörülte meg a torkát. – Hogy holnap korábban kellene bejönni, mert nyolctól értekezlet lesz és szeretné, ha te is részt vennél rajta.

– Mégis miféle értekezlet? – ráncoltam össze a szemöldökeimet, viszont Yiren csak megvonta a vállait, mert Junghyun nem mondott neki semmi pontosat, csak azt, hogy fél hétre legyek az irodájában. – Oké, köszi, hogy szóltál! – mosolyodtam el.

– Ja, és most hazamehetsz – mondta, mielőtt még kiment volna az irodámból. 

– Király – villantottam ki a fogaimat, majd elrugaszkodtam az asztalomtól, aminek eddig támaszkodtam, majd a kanapéra dobott táskámért indultam, hogy minél hamarabb elmehessünk. – Akkor megyünk enni? 

– Igen – bólintott egyet, majd feltápászkodott a székemből, ahova már eléggé berendezkedett.

Taeiltől mosolyogva köszöntem el, ő pedig egy mindentudó és sejtelmes mosollyal illetett, pedig aztán neki sem meséltem semmit Jungkookról. Csak hát azért még is ő engedte fel hozzám és szerintem a sietős, közös távozásinkból leesett neki, hogy talán több lehet közöttünk, mint szimpla barátság. 

– Hova szeretnél menni? – csatolta be a biztonsági övét Jungkook, miközben a kezembe nyomta a telefonját, hogy válasszak ki valamilyen helyet, ahol ehetünk.

– Mit szeretnél enni? – kérdeztem tőle, mire megvonta a vállait és szabad kezet adott nekem a késői ebédünkkel kapcsolatban. – Akkor japán kaja jó lesz? Úgyis rég ettem már, szóval... – pillantottam rá.

– Nekem teljesen mindegy, de a japán kaja elég jól hangzik – indította be a kocsit, én pedig beképeltem a gimis éveim alatti közkedvelt gyorsbüfét, majd visszaadtam neki a telefont és már indultunk is. 

Bekapcsoltam a rádiót, mert azért úgy még is hangulatosabb utazni, mint csendben. Majdnem elkiáltottam magam, amikor ismerős dallamok csapták meg a fülemet. Seoyul kedvenc száma, amit egyszer már énekeltem Jungkook előtt. A szöveget neki szántam, de akkor még semmi sem volt közöttünk, csupán az az ártatlan csók történt meg.

– Ismerős? – húzogattam a szemöldökeimet, miközben megköszörültem a torkomat és felkészítettem magam arra, hogy szokásomhoz híven, teli torokból fogom énekelni a refrént.

– Hogy ne emlékeznék? – mosolyodott el, majd felhangosította a rádiót és a térdemre csúsztatta  a felém eső kezét. Bárcsak itt lenne most Seoyul és vele közösen énekelhetném el Jungkooknak megint az Oh My Mistake-t.

– Folyton csak mosolygok, mintha elvarázsoltak volna... – énekeltem és igazából totálisan leírta a mai napomat ez az egyetlen sor. –... Ez így működik, a pillangók pihenni akarnak egy szép virágon, egy szép virágon. Csak neked adom a cukorkához hasonlóan édes szívem.

– Ez az én hibám, oh, ez az én hibám... – folytatta a szöveget, mire az eddigieknél is nagyobb mosoly jelent meg az arcomon.

– Szerelem, ne habozz. Szerelem, kérlek, gyere közelebb. Egész szívem felfrissül, szóval így beléd szerethetek... – énekeltem Jungkookot nézve és igaz, hogy ő az utat figyelte, de azért néha sikerült elkapnom a pillantását.

– Tudom, hogy engem nézel... – folytatta ismét, nekem pedig teljesen leesett az állam, mert nem gondoltam volna, hogy a zene címén kívül másra is emlékszik. Ez a mondat amúgy megint illett a helyzethez, hiszen tényleg bámultam.

– Tudom, hogy szerelmes lettem beléd – énekeltem kitartóan a refrént és kezdtem azt hinni, hogy ez a szám rólunk szól, de komolyan. – Azt hiszem, hogy el fogok olvadni csillogó szemeidtől – simítottam a kezemet az övére, ami még mindig a térdemen pihent.

– Még mindig édesnek találom, hogy tudod kívülről a szöveget – szólalt meg, miután véget ért Seoyul kedvenc száma. 

– Valld be, hogy meghallgattad otthon legalább egyszer – haraptam be az alsó ajkamat, viszont Jungkook megrázta a fejét. – Akkor honnan tudtad, hogy mi fog következni? – nevettem el magam és tudtam, hogy hazudik.

– Ráhibáztam – vonta meg a vállait, de látszott rajta, hogy próbálja visszatartani a kitörni készülő nevetését. Hümmögtem egyet, viszont úgy döntöttem, hogy ráhagyom, mert tisztában voltam azzal, hogy meghallgatta otthon, mert annyira azért nem fülbemászó a zene, hogy első hallás után simán el tudja énekelni ennyi idő után.

Telefonom rezegni kezdett a zsebemben, mire sóhajtottam egyet, hiszen általában csak két ember szokott hívni Jungkookon kívül. Vagy anya, vagy Yuna. Mázlimra volt feleségem neve díszelgett a kijelzőmön, ezért lehalkítottam a rádiót és lélekben igyekeztem kontrollálni magam, nehogy elküldjem melegebb éghajlatra, amiért bántja Seoyult.

– Szia – szóltam bele a telefonba, viszont arra nem számítottam, hogy ahelyett, hogy ő is köszöntene engem, leüvölti a fejemet. 

– Te még is mit képzelsz, Jimin? 

– Tessék? – ráncoltam össze a szemöldökeimet, majd Jungkookra pillantottam, aki kíváncsian várta, hogy mit akar Yuna.

– Mégis milyen jogon bántottad Seoyult? – kérdezte, szemeim pedig hatalmasra tágultak. Ezt pont ő kérdezi tőlem? Komolyan? Aki terrorba tarja a lányomat és ki tudja, hogy mióta, de veri? Nem értettem, hogy mégis mire céloz, de ettől az egyetlen kérdésétől is az egekbe szökött a vérnyomásom.