A napok rettentően gyorsan teltek, főleg, hogy szinte minden napomat Yuna házában töltöttem és Seoyullal játszottam, vagy éppen mesét néztem. Úgy éreztem, hogyha nem lehetek Jungkook közelében, akkor valahogy csak le kell foglalnom magam. A munka nem segített, sőt még rontott is a helyzeten, ugyanis sokszor elbambultam és a közös jó élményeinkre emlékeztem vissza, illetve a gimis csínytevéseinkre, amiket szerintem soha sem fogok elfelejteni. Anya és apa pedig igaz, hogy segítettek nekem, de ők sem tudták igazán elterelni a figyelmet Jungkookról, így maradt a lányom, aki még a legszarabb napjaimat is képes volt szebbé tenni. Yuna nagyon sokszor otthon sem volt, így mondhatni minden olyan volt, mint régen. Vagyis majdnem minden, mert lényegében mindenről Jungkook jutott eszembe, de azért igyekeztem tényleg kizárni őt a fejemből, mert nem akartam megnehezíteni az elengedést. Olyan hihetetlen, hogy három hete láttam őt utoljára és kevesebb, mint két hete beszéltem vele utoljára telefonon. Nem azt mondom, hogy túltettem magam rajta, inkább úgy fejezném ki magam, hogy megtanultam együtt élni az űrrel, amit maga után hagyott, miután ketté váltak útjaink. 

– Apaaa, apaaa, apaaa – mászott az ölembe Seoyul, amikor egy pillanatra elbambultam.

– Mi az? – kérdeztem tőle, majd megpöcköltem az orra hegyét, mire kuncogva beletemette az arcát a mellkasomba.

– Pizzát akarok enni – jelentette ki. 

– Rendeljünk akkor? – kérdeztem tőle, mire megrázta a fejét. – Akkor?

– Oda akarok menni, ahol az a pocakos, sapkás bácsi áll mindig a kirakatban – mondta, nekem pedig kellett pár másodperc, mire leesett, hogy melyik pizzériára is gondol pontosan.

– Kicsim, az egy bábú, nem egy igazi ember – nevettem el magam, amikor leesett, hogy az óvodája sarkán lévő sarki étteremre gondolt, aminek a bejárata mellett a pizzéria kabalafigurája állt. – Gyere, addig menjünk, amíg anyád nincs itthon – villantottam ki a fogaimat, majd Seoyullal a karomban keltem fel a kanapéról, ahol eddig ücsörögtünk. 

– De jóó – nevetett fel a lányom, miközben tapsolt is párat és olyan vidám lett, mintha éppen azt közöltem volna vele, hogy megy a kedvenc meséje a tévében. 

Szerencsére a pizzéria alig negyed órára volt tőlünk, így nem kellett annyit autókázni, mert Seoyul annyira be volt zsongva, hogy egyszerűen nem bírt egy helyben ülni az ülésében, hanem folyamatosan ki akarta csatolni magát, viszont szerencsére nem sikerült neki, mert nem jött rá, hogy még is hogyan lehet kicsatolni a gyerekülést. Még a zene sem segített a helyzeten, pedig aztán attól mindig kellően megnyugszik, de ezek szerint túlságosan kialudta magát és lehet, hogy hanyagolni kellett volna a reggeli kakaóját, mert általában attól is mindig bepörög. 

Nem tudom, hogy Seoyul vagy én örültem jobban annak, amikor végre sikerült parkolóhelyet találjunk a pizzériánál, mert kezdett teljesen kiborítani, mert minden másodpercben megkérdezte, hogy még is mikor érünk már oda, amikor szerintem ő is tisztában volt vele, hogy nagyjából mennyit utazunk, mert minden nap kétszer is megtesszük ezt a távot, de most valamiért nagyon nem bírt magával. 

– Na, gyere – emeltem ki a kocsiból, ő pedig már meg is akart indulni az út felé, de szerencsére még időben visszafogtam. – Várj már egy kicsit, Seoyul! – szóltam rá, mire idegesen dobbantott egyet a lábával, mintha nem bírna várni fél percet, amíg bezárom az autót és kezembe veszem a pénztárcámat. 

Abban a pillanatban, hogy leültünk az egyik asztalhoz, mintha teljesen kicserélték volna, megnyugodott és olyan szépen ült, mintha eddig nem lett volna semmi baja. Hihetetlenkedve figyeltem a lányomat, amíg vártuk a kért pizzát, viszont tekintetem azonnal a bejárathoz tévedt, amikor megpillantott Jungkookot. Ne, csak ezt ne! Szemeim hatalmasra tágultak és nyelnem kellett egyet, mert attól féltem, hogy megfulladok a saját nyálam miatt. Mintha megérezte volna, hogy nézem, rám pillantott ő is, viszont rajta is látszott, hogy nem igazán számított arra, hogy találkozni fogunk, főleg nem itt. Egy számomra ismeretlen lánnyal volt, engem pedig azonnal elkapott a féltékenység, még ha tisztában is voltam azzal, hogyha talált magának valakit, akkor nem szenved már miattam és sikerült túllépnie rajtam. Lesütöttem a szemeimet és próbáltam a lányomat nézni, de egyszerűen lehetetlen volt, mert tekintetem akaratlanul is Jungkookot találta meg, aki szintén döbbenve sasolt minket. 

Hálás voltam, amikor megérkezett a pizzánk, viszont hiába voltam eddig rettenetesen éhes, úgy éreztem, hogy most egy falat nem menne le a torkomon. Annak viszont nagyon örültem, hogy Seoyul jóízűen falatozott mellettem és végre sikerült lenyugodnia, mert amit az idefele úton leművelt, az maga volt a pokol. 

– Te nem eszel, apa? – kérdezte tőlem Seoyul, mire megráztam a fejem.

– Most nem vagyok éhes, kicsim, de te egyél nyugodtan, amennyit csak szeretnél. Kérsz valamit inni? – erőltettem magamra egy apró mosolyt.

– Kaphatok kólát? – nézett rám, mire bólintottam egyet, majd miután nagyjából hatszor elmondtam neki, hogy ne menjen innen sehova, felkeltem az asztaltól és a pulthoz mentem.

Szerencsére nem láttam már sehol sem Jungkookot és a számomra idegen lányt sem, szóval reménykedtem benne, hogy amilyen gyorsan jöttek, olyan gyorsan távoztak is. Ettől leszámítva még mindig görcsben állt a gyomrom és nem tudtam feldolgozni, hogy az eddigi fal, amit sikerült felépítenem magam köré, csak úgy összedőlt. Egyetlen egy tégla sem maradt a helyén, mind a földön kötött ki és legszívesebben elbőgtem volna magam, amiért ilyen szerencsétlen vagyok. Én csak próbáltam magam túltenni Jungkookon és valahogy beletörődni, hogy nem lehetünk együtt, de ezek szerint még az univerzum is azt szeretné, hogy szenvedjek. 

– Két pepsit szeretnék – mondtam a pult mögött álló nőnek, aki egy bólintás kíséretében már hátat is fordított nekem, hogy kivegye a hűtőből a kért italokat.

Idegesen doboltam a pulton, majd többször is hátrapillantottam a lányomra, hogy biztosan a helyünkön van-e még, viszont ő csak békésen eszegette a második szelet pizzáját, így nem aggódtam már érte annyira. Miután fizettem és megindultam a helyünkhöz, szinte azonnal megtorpantam, hiszen az asztal üres volt, ahol eddig Seoyul eszegetett. Csak egy kicsi kellett ahhoz, hogy összeessek és elájuljak, de annyi energiám még volt, hogy visszasétáljak az asztalhoz, ahol eddig ültünk. A szívem olyan hevesen dobogott ismét, mint amikor Jungkook belépett a helyiségbe és egy másodperc alatt teljesen leizzadtam. Fogalmam sem volt, hogy még is mit kellene csináljak, az agyam teljesen kikapcsolt és csak nagyokat pislogva figyeltem az üres helyet, ahol eddig a kislányom falatozott.

– Jimin? – hallottam meg a nevemet, mire azonnal magam mögé pillantottam, viszont arra egyáltalán nem számítottam, hogy Jungkook áll majd mögöttem, Seoyul kezét szorongatva.

Nem tehetek róla, de annyira megkönnyebbültem, hogy elsírtam magam a pizzéria közepén. Kezemet a szám elé emeltem, viszont egy értelmes mondat sem hagyta el a számat, mert annyira megkönnyebbültem, hogy nem tűnt el Seoyul, mert Jungkookkal volt. Valószínűleg megláthatta őt és odarohant? Nem tudom, de a lényeg az, hogy mindketten itt vannak és bármennyire nem szabadna, rettenetesen örülök ennek.

– Mi a baj, apa? Csak megláttam Kook bácsit és odarohantam hozzá, mert nagyon hiányzott már! – nézett rám furcsán a lányom, mire megtörölgettem a szemeimet és eleresztettem egy apró mosolyt.

– Nekem is nagyon hiányzott már – suttogtam, viszont eszem ágában sem volt ránézni, mert akkor szerintem még jobban sírtam volna. Leültem az eddigi helyemre, majd Seoyul is helyet foglalt, de Jungkook és a számomra ismeretlen lány meg sem moccantak.

– Kook bácsi, gyere, ülj le mellém! – csúszott felém Seoyul és megveregette a másik oldalán a párnát, hogy oda üljön le Jungkook.

– Rendben van – mosolyodott el, majd tette, amit a lányom kér. Az ismeretlen lány velem szemben foglalt helyet, majd letette az asztalra a pizzát, amit rendeltek és falatozni kezdett, mintha az a világ legtermészetesebb dolga lenne ebben a helyzetben.

– Egyébként Mijoo vagyok, Jungkook érzelmi szemetese egy ideje – mutatkozott be a lány, én pedig hirtelen nem tudtam, hogy ezt most gúnyolódva mondja, vagy komolyan gondolja az "érzelmi szemetes" jelzőt.

– Én Jimin, ő pedig Seoyul – mondtam, mire mosolyogva közölte, hogy tudja, mert Jungkook már rengeteget mesélt rólunk. – Az jó – válaszoltam, majd magamra erőltettem egy apró mosolyt, viszont közel álltam ahhoz, hogy felkeljek az asztaltól, magammal rángassam Seoyult és amilyen gyorsan lehet, elhúzzunk innen, de nem akartam ennyire feltűnő lenni, plusz nem is lett volna szívem elvinni innen a lányomat, amikor látszólag nagyon jól érzi magát. 

– Beszélhetünk négyszemközt? – kérdezte Jungkook és anélkül tudtam, hogy nekem szánta a kérdést, hogy ránéztem volna.

– Nem hiszem, hogy jó ötlet lenne – válaszoltam még mindig Mijoo pizzás dobozát bámulva.

– Majd én vigyázok Seoyulra, menjetek csak sétálni egyet – mondta a velem szemben ülő lány, viszont megráztam a fejem.

– Nem – válaszoltam tömören, ugyanakkor határozottan. – Amúgy is nemsokára megyünk, szóval majd legközelebb – mondtam, mire hallottam, ahogy Mijoo felsóhajt. Szerencsére nem mondott ezután semmit, ahogy Jungkook se, aminek rettenetesen hálás is voltam, mert egyre nehezebben ment az ellenállás, ugyanis rettenetesen beszélni szerettem volna Jungkookkal, de tudtam, hogyha ez megtörténik, akkor minden csak romlani fog. 

Néma csendben ültünk egészen addig, amíg Seoyul azt nem mondta, hogy jól lakott és, hogy nem bír többet enni. Hálát adtam az égnek, hogy végre elmehetünk innen a picsába, mert egyre rosszabbul éreztem magam és visszatért az az érzés, amit a szakítás utáni napokban éreztem. Az érzés, amit soha nem akartam újra megtapasztalni.

– Örülök, hogy találkoztunk – mondtam, miután felkeltem az asztaltól.

– Én is, jó volt végre megismerni Jungkook szerelmét és a kislányát – mondta Mijoo, mire azonnal rápillantott és nagyokat pislogva, komoly arccal tudattam vele, hogy ilyet rohadtul nem mondhat Seoyul előtt.

– Szerelmét? Apa, Kook bácsi szerelme? – kérdezte a lányom, én pedig képzeletben homlokon csaptam magam, amiért nem léptünk le csak úgy szó nélkül.

– Igen – válaszolta a lány, viszont Jungkook és én egyszerre vágtuk rá az ennek ellenkezőjét. 

– Apa, ne hazudj nekem! – emelte rám a mutató ujját a lányom, mire kínomban elnevettem magam.

– Nem hazudok, kicsim – nyúltam a kezéért és kicsit sem törődve azzal, hogy mennyire ellenkezik velem, köszönés nélkül indultam meg a kijárat felé, mert minél hamarabb el akartam tűnni innen. 

– Most mi van? Én csak végre kimondtam azt, amit ti nem mertetek eddig – hallottam még fél füllel, ahogy Mijoo próbál mentegetőzni Jungkooknak, de úgy voltam vele, hogy a továbbiakban jobban teszem, ha oda sem figyelek rájuk.

– Apa, ez fáj! – mondta, mire azonnal észbe kaptam és elengedtem Seoyul csuklóját, amit eddig egy picit erősebb fogtam, mint szabadott volna.

– Bocsánat – guggoltam le elé, amikor már a kocsinál voltunk. – Nagyon fájt? – húztam el a számat, majd feltűrtem a hosszú ujjúját, hogy megbizonyosodjak arról, hogy tényleg nem szorítottam annyira, hogy esetleg meglátszódjon. – Mi a fene... – motyogtam magam elé, amikor szembetaláltam magam egy hatalmas szorítás folttal, ami nem most keletkezhetett, hiszen már zöldes színű volt. 

– Apa... – suttogta Seoyul, viszont én kicsit sem törődtem azzal, hogy éppen leállítani próbál, ahogy azzal sem, hogy éppen egy parkolóban vagyunk, levettem róla a felsőjét, bármennyire is ellenkezett velem. 

– Jézusom – kaptam ijedten a szám elé a kezeimet, amikor még több ütésnyommal találtam szembe magam. 

Konkrétan az egész felső teste és a felkarja is tele volt zöldes és lilás sebekkel, én pedig annyira ledöbbentem, hogy hosszú percekig csak a kislányomat bámultam. Yuna azt mondta, hogy leesett a hintáról, de kétlem, hogy ennyi sérült lehetne azzal szenvedni. Nem is értem, hogy az óvoda igazgatója hogyan hihette el a volt feleségem hazugságát.

 – Yuna volt? Anyád tette ezt veled? – kérdeztem tőle ijedten, mire megrázta a fejét, viszont nem hittem neki. Ki más lehetett volna az? – Seoyul... – mondtam, viszont ekkor kitört belőle a sírás és olyan hangosan kezdett zokogni, hogy szerintem még a pizzériában is hallották. 

Visszahúztam rá a hosszú ujjúját, majd beültettem a kocsiba és igazából át sem gondoltam, hogy helyesen cselekszem-e. Annyira le voltam döbbenve, hogy képtelen voltam értelmesen gondolkodni, ezért csak mentem a fejem után. Az egyetlen ember, aki most segíteni tud, az csak is Jungkook. Ő pedig pont bent van a pizzériában. Ez nem lehet véletlen. Minden okkal történik, szóval biztos ennek is van valami jelentősége. Olyan lendülettel nyitottam ki az ajtót, hogy sikeresen neki is vágtam a falnak, de jelenleg még ez sem érdekelt, csak is az, hogy megtaláljam Jungkookot és megmutassam neki Seoyul sebeit.

– Jungkook... – motyogtam, amikor odaértem hozzájuk. Mindketten ijedten pillantottak rám, hiszen az előbb én voltam az, aki beszélni sem akart velük. Gondolom nem értették, hogy még is mit akarok. Viszont mielőtt még bármit mondhattam volna, Jungkook felkelt az asztaltól és odalépett hozzám.

– Mi az, Jimin? Hol van Seoyul? Mi történt? – lepett el kérdésekkel, viszont én képtelen voltam normális választ adni neki.

– Én... én csak... én csak... – motyogtam, de egyszerűen nem bírtam befejezni a mondatomat. – A kocsiban van – nyögtem ki nagy nehezen, hiszen a sebekről nem akartam neki egy nyilvános helyen beszélni.

Megragadta a csuklómat és ugyanúgy húzott maga után, mint amikor én menekültem Seoyullal előle. Nem bírtam értelmesen elmagyarázni neki, hogy mi a baj, viszont egyből tudta, hogy valami olyasmi történt, ugyanis gondolkozás nélkül indult meg a parkoló felé, engem maga után húzva. 

Tudtam, hogy nem szabadna vele legyek, de ha Yuna megverte a saját lányunkat, akkor én miért is tartanám be az ő kis szabályait?