– Jungkook? – szóltam bele a telefonba, miután felvettem azt. Mérlegeltem a helyzetet, hogy felvegyem-e, de túlságosan hiányzott már a hangja ahhoz, hogy csak úgy kinyomjam.

– Szia – válaszolta, mire akaratlanul is elmosolyodtam. – Hogy vagy? – kérdezte, mire végignyaltam alsó ajkamon és ahelyett, hogy az igazat mondtam volna, hazudtam neki.

– Elvagyok – motyogtam. – Anya mindig talál nekem programokat, szóval a munka mellett nem unatkozom.

– Ennek nagyon örülök – válaszolta, bár korántsem volt őszinte a hangja.

– Te? Te hogy vagy?

– Remekül – mondta egy kisebb szünet után.

Egyszerűbb lett volna, ha őszintén elmondjuk egymásnak, hogy mennyire szarul vagyunk, de inkább azt az utat választottuk, hogy hazudunk. Talán így nem sajnáljuk meg annyira a másikat, mert ha megtudnám, hogy Jungkook hogyan élte meg az eddigi napokat, akkor lehet, hogy a szívem szakadna meg. Így is bűntudatom van, amiért nem kerestem, de eddig ő sem mutatott semmi érdeklődést felém, szóval...

– Seoyul jól van?

– Pont ma jön majd hozzám, azóta még nem találkoztam vele – utaltam a kis wellness kiruccanásunkra, ami egyben volt egy valóra vállt álom és egy pokol is.

– Érezzétek jól magatokat – motyogta, mire eleresztettem egy szomorú mosolyt.

Utáltam, hogy miattam van ilyen állapotban. Eddig mindig mosolygott, nevetett, most viszont a hangjából is meg lehet állapítani, hogy szarul van. Én próbálom a lehető legjobban elrejteni az érzéseimet, de neki ez sosem ment és nem hiszem, hogy ezek után valaha is menni fog.

– Most leteszem – jelentette ki, mire hümmögtem egy aprót, mert nem igazán tudtam mit reagálni erre. Nem akartam, hogy letegye, mert rettenetesen örültem annak, hogy hallom a hangját. Ugyanakkor tudtam, hogy ha még tovább beszélünk, akkor el fogom sírni magam és addig könyörgök neki, hogy jöjjön át hozzám, amíg csak tehetem.

– Oké – nyeltem egy aprót, viszont mielőtt valóban letette volna a telefont, olyasmit mondott, ami miatt a szívem heves dobogásba kezdett és azonnal könnyekkel teltek meg a szemeim.

– Szeretlek és kérlek ne szomorkodj miattam – mondta, de mielőtt válaszolhattam volna neki, kinyomott.

Hosszú percekig bámultam még magam elé, mire sikerült felfognom, hogy Jungkook az előbb komolyan felhívott és még azt is közölte velem, hogy szeret. Bántam, hogy nekem nem volt alkalmam válaszolni kijelentésére, de talán jobb is, mert akkor az eddigi falat teljesen leromboltam volna, amit anya nagy nehezen elkezdett felépíteni. Kikapcsoltam a telefonomat, mert nem akartam kísértésbe esni, nehogy a végén ismét felhívjam őt vagy írjak neki valamit üzenetben. Jó volt hallani hangját, ugyanakkor borzasztó is, mert most még jobban hiányzik.

– Itt van Seoyul és Yuna – nyitotta ki anya résnyire a szobám ajtaját, hogy meghalljam a remek hírt.

– Egy perc és megyek – szipogtam egy hatalmasat, majd megtöröltem a szemeimet, hogy ne engedjem útjára a könnycseppjeimet, amik már nagyon szabadulni szerettek volna.

Magamra erőltettem a szokásos álmosolyomat, amit az elmúlt héten szinte minden nap be kellett vetnem és úgy indultam meg a nappali felé, ahol ex feleségem és a kislányom várt rám. Seoyul egy hatalmas vigyorral rohant felém, amikor leértem az emeletről, én pedig szokásomhoz híven leguggoltam, hogy fogadjam a becsapódását. 

– Apaa, nagyon hiányoztál – ölelt szorosan magához, mire mosolyogva közöltem vele, hogy ő is nagyon hiányzott már. 

– A kezed már nem fáj? – pillantottam le a gipszes kezére, mire megvonta a vállait.

– Már nem fáj, csak sokszor viszket – mondta büszkén, majd odanyomta az arcomhoz, hogy nézzem meg, hogy miket rajzoltak rá az oviban. 

Volt ott minden, random állatrajzok, írásféleségek, nevek és volt rengeteg forma is, ami izgalmasabbá tette az unalmas, fehér, sima gipszet. El tudom képzelni, ahogy az oviban vagy tízen letámadják Seoyult és mindenféle dolgokat rajzolnak a gipszére, ezzel teljesen feldobva  a napját. Aznap biztosan csak erről tudott beszélni, viszont biztos vagyok benne, hogy Yuna leszarta, amit a kislány mondott neki. Sosem figyelt rá oda igazán, sokszor megjátszotta, hogy érdekli, mit mondd neki a lánya, de valójában teljesen máshol járt és lehet, hogy éppen az új műkörmén agyalt.

– Vettem neked valamit, kicsim – mondtam Seoyulnak, miközben kisimítottam az arcába lógó, göndör tincseit. – Menj fel a szobámba és keresd meg, okés? – nyomtam egy puszit a homlokára, a kislányom pedig izgatottan azonnal az emelet felé rohant.

Karba tettem a kezeimet, miután már csak a szüleim, Yuna és én maradtunk a nappaliban. Annyi mindent mondtam volna a volt feleségemnek, legszívesebben még be is húztam volna neki egyet, de nem akartam olyan mélyre süllyedni, mint amilyenre ő süllyedt. Valahogy viszont még is tudatni szerettem volna vele, hogy Jungkook és köztem nincsen már semmi, szóval sikerült elérnie, amit annyira szeretett volna. Szakítottunk, szóval ígéretéhez híven elengedjük a pert és a bíróságot is, majd mindent ott folytatunk, ahol abbahagytuk, ahogy azt Yuna is mondta a szállodában. Vicc az egész, mert én ezek után még csak ránézni sem szeretnék erre a libára, nemhogy jóba lenni vele. 

– Eléggé nyúzottnak tűnsz, Jimin – szólalt meg végül Yuna először, viszont arcán elégedett mosoly jelent meg. Szerintem már most tudta "nyúzottságom" okát, viszont az én számból szerette volna hallani, én pedig úgy döntöttem, hogy megadom neki ezt az örömöt és kerek-perec kimondom, hogy szakítottam Jungkookkal.

– Anya, apa, magunkra tudnátok hagyni egy kicsit? – pillantottam a szüleimre, akik bólintottak egyet és az emeletre mentek Seoyul után. Anya persze rám pillantott mindentudóan és a szemeivel is azt jelezte, hogy ha szükségesnek érzem, törjek szét valamit Yuna fején. Sajnos nem vagyok ilyen, pedig igazán megérdemelné már, hogy valaki fejbe kólintsa.

– Igen? – villantotta ki fogait Yuna, amikor már csak ketten voltunk a nappaliban.

– Szakítottunk – mondtam komoran és igyekeztem érzéstelen arcot vágni, nem úgy, mint ő, aki rohadtul jól szórakozott a nyomoromon.

– Kivel? – kérdezte, mire megforgattam a szemeimet. 

– Jungkookkal – vettem egy mély levegőt, hiszen még a nevét is nehezemre esett kimondani.

– Hát, igazán sajnálom, de hidd el, hogy később ezt még meg fogod nekem köszönni. Hozzád nem egy férfi való, hanem egy szép nő, aki ki tudja elégíteni a vágyaidat. – mondta, mire ökölbe szorítottam a kezeimet, hogy nehogy valami olyat mondjak, vagy esetleg tegyek, amit megbánnék. 

– Majd kiderül – válaszoltam, miután tízig elszámoltam magamban és kicsit lenyugodtam.

– Igaz. Na, de most mennem kell, mert randim lesz. – csapta össze a tenyereit.

– Randi? – ráncoltam össze a szemöldökeimet.

– Aha – mosolyodott el. – Nyugi, nem ismered, nehogy véletlen rá is rá akarj majd hajtani – jegyezte meg cinikusan. 

– Nem állt szándékomban – erőltettem magamra egy apró mosolyt. 

– Figyelj, én nem szeretném, ha rosszban lennénk, ugyanis te vagy a lányom apja, szóval remélem el tudjuk felejteni az elmúlt hónapban történteket és úgy tehetünk, mint Jungkook előtt. – tette jobb kezét a vállamra, viszont én reflexszerűen léptem egyet hátra, mert nem akartam, hogy hozzám érjen. 

– Persze, el tudjuk – mondtam, viszont látszott Yunán, hogy nem tetszett neki, hogy elhúzódtam érintése elől. 

– Én is így gondoltam – válaszolta, majd hátat fordított nekem és az ajtó felé indult. – Amíg messziről elkerülöd Jungkookot, addig nem kell attól félj, hogy ügyvédet keress magadnak. Ez volt a kikötésem és annyira szemét nem vagyok, hogy hazudjak neked. 

– Igazán kedves – erőltettem magamra egy apró mosolyt, viszont egyre nehezebben ment a boldog álcát fenntartani, miközben belül majd meghaltam.

– Akkor további szép napot nektek, holnap majd jövök Seoyulért – köszönt el tőlem, én pedig egy bólintással és egy halk sziával köszöntem el tőle.

Meg sem vártam, hogy elinduljon, még azelőtt bementem a házba és be is zártam az ajtót. Nem gondoltam volna, hogy ennyire nehezemre fog esni vele beszélni, egyszerűen teljesen leszívta az energiámat. Az ajtó mentén lecsúsztam a földre, majd lehajtottam a fejemet és vettem egy hatalmas levegőt. Annyira irányítani akar, én pedig szó nélkül hagyom ezt neki. A fenébe is, szakítottam miatta Jungkookkal, erre ő benyögi, hogy randizni megy. Ezt ő sem gondolhatja komolyan...

– Minden rendben van, fiam? – hallottam meg apa hangját, mire ijedten felpillantottam rá. Ő még mindig nem tud semmit, szóval nem láthatja, hogy mennyire kivagyok valójában.

– Persze – hazudtam neki, viszont felvonta szemöldökeit, hiszen azért még is csak az apámról van szó. Ismer már annyira, hogy tudja mikor hazudok és mikor mondok igazat. – Vagyis nem igazán, de most nem szeretnék róla beszélni. Nagyon rég láttam már Seoyult, szóval inkább vele szeretnék most foglalkozni, nem saját magamat sajnáltatni.

– Rendben, ahogy szeretnéd – nyújtotta felém a kezét, én pedig hagytam neki, hogy felhúzzon a földről.

Némán indultunk meg az emelet felé, ahonnan hallani lehetett, hogy anya éppen csikizi Seoyult, aki ez miatt sikítozik és folyamatosan azt mondogatja, hogy be fog csurogni, ha nem hagyja békén. Persze ezt csak azért mondja, hogy békén hagyja, de anyát nem lehet könnyen lerázni, szóval nála ez a trükk nem jön be.

– Na, mi folyik itt? – tettem csípőre kezeimet, miután beléptem a szobába és megpillantottam anyát és a lányomat a szoba közepén, a szőnyegemen "birkózni".

– Apa, kérlek ments meeg – pillantott rám segítségkérően Seoyul, én pedig egy hatalmas vigyor kíséretében guggoltam le a vergődő lányomhoz és ahelyett, hogy segítettem volna neki, én is csikizni kezdtem.  – Neee – sikította el magát Seoyul, miközben azon volt, hogy egy kézzel legyőzzön mindkettőnket. 

Végre boldog voltam. Nem agyaltam a nyomorult életemen, csak is a lányommal és az anyámmal törődtem, akik szintén jól szórakoztak. Végre úgy éreztem magam, mint egy ember, nem úgy, mint egy előhalott. Tudom, hogy nem fog olyan sokáig tartani ez az öröm, de elértem, amit szerettem volna, nem? Yuna nem akarja elvenni tőlem a lányomat és kerek-perec ő is kimondta, hogy amíg nem jön újra a képbe Jungkook, addig minden rendben lesz. Ezzel az egésszel egyedül az a bajom, hogy Jungkook nélkül magányos vagyok és ha ő nem lehet mellettem, akkor még az élethez sincs kedvem. Seoyul kicsit tompítja ezt az érzést, de ha ő nincs itt velem, akkor mi lesz? Ismét depressziós leszek? Örülnöm kellene annak, hogy helyesen cselekedtem, viszont még sem megy. Egyszerűen nem tudok annak örülni igazán, hogy az agyamra hallgattam és nem a szívemre.