Nem mondom, hogy semmi bajom nincsen azzal, hogy Yuna titokzatos csávója Jungkook, de valamiért zavar. Mármint az úgy oké, hogy hivatalosan még együtt sincsenek, de ismerem annyira jól a volt feleségemet, hogy szereti elkapkodni a dolgokat. Jungkook meg sokat változott az évek során, szóval azt nem tudhatom, hogy ő miként áll ehhez a dologhoz. Az világos, hogy nem közömbösek egymás számára, már csak az kérdéses, hogy mikor fognak összejönni. Nem zavar, ezt egy szóval sem mondtam, csak nem gondoltam volna, hogy ilyen kicsi a világ, és pont az egyik gimis haverommal fog kavarni a volt feleségem. Ha szerettem volna úgy igazán Yunát, akkor most száz százalék, hogy rendesen ki lennék akadva, de most inkább csak rendesen megleptek a történtek. Nagyon remélem, hogy Seoyulnak ebből semmi baja nem lesz és jól ki fognak jönni Jungkokkal, mert számomra ez jelent minél többet. Egyelőre úgy döntöttem, hogy szüleimnek nem említem meg a gimnazista haverom felbukkanását, mert amúgy is a hátuk közepére kívánják a Seo családot, nem kell itt még több dráma.

Igyekeztem halkan beosonni a házba, mert nem terveztem beszélni anyáékkal, miután hazaérek, viszont mázlimra sikeresen levertem a fogason lógó kabátokat, táskákat és esernyőket, amikor vettem le a cipőmet. Szitkozódva pakoltam vissza mindent az eredeti helyére, viszont mire újra kiegyenesedtem, anya már ott állt a nappali közepén karba tett karokkal. A fenébe. Úgy éreztem magam, mint amikor tizenévesen később értem haza, mint kellett volna, ezért még a bejárati ajtót is félve léptem át. De hát most nem is csináltam igazából semmit, csak a volt feleségem házába voltam és találkoztam a lányommal, akit mindennél és mindenkinél jobban szeretek. Kérdőn pillantottam rá, amikor szuggerálni kezdett engem, viszont egy szót sem szólt.

– Igen? – szólaltam meg végül, hiszen elállta a nappaliba vezető utat, így még menekülni sem tudtam előle.

– Minden rendben volt?

– Persze – erőltettem magamra egy apró mosolyt. – Elvittem Seoyult fagyizni.

– Ilyenkor?

– Miért, mikor kellene? – ráncoltam össze a szemöldökeimet. – Majdnem harminc fok volt ma.

– Csak kérdeztem – vonta meg a vállait. – Hétvégén akkor itt lesz a kislány?

– Igen – bólintottam egyet.

– Legalább addig lesz Yunának ideje felszedni magának valakit.

– Anya! – szóltam rá erélyesen. – Attól mert a volt feleségem, még nem kell így beszélned róla. Amúgy is, ha felszed magának valakit, az téged miért zavar? Tudtommal nincsen hozzá semmi közöd. – fogtam meg két felkarját, majd arrébb toltam egy kicsit, hogy elférjek mellette és a szobámba mehessek, mert kezdett felidegesíteni.

– Tudod jól, hogy nem szeretem.

– És? Attól én még igen és Seoyul is tőle van, szóval kérlek tartsd meg magadnak ezeket a megjegyzéseket! Jó éjt! – siettem a folyosó végi szobámba, meg sem várva, hogy esetleg akar-e még valamit mondani.

Mindig is utáltam benne, hogy egyszerűen mindenhez volt valami hozzáfűznivalója, még ha senkit sem érdekelt. Itt vagyok huszonöt évesen és szerintem ha tehetné, még a mai napig megszabná nekem, hogy kivel, mikor, hol és miért találkozhatok vagy éppen beszélhetek. Ez miatt rengetegszer össze is vesztünk, amikor még gimnazista voltam, ugyanis volt olyan, amikor például buliba sem engedett el tizenhét évesen. Így felnőtt szemmel ez már nem annyira szörnyű, mint akkor volt, de rengeteget piszkáltak ez miatt és sokszor 'anyuci pici fiának' is neveztek, ami nem esett olyan nagyon jól. De mindegy, most már nem tud irányítani, terveim szerint kevesebb, mint fél év múlva össze is jön egy kisebb lakásra és nem kell itt élnem velük. Hálás vagyok, amiért befogadtak – bár tisztában vagyok azzal, hogy ezt részben apának köszönhetem. Anya szóba sem akart velem állni, amíg meg nem tudta, hogy elválok Yunától, és ha apa nem beszéli rá, akkor talán most az utcán lennék, vagy el sem váltam volna.

Egyáltalán nem tartottam jó ötletnek, hogy dupla műszakot vállaljak, de muszáj volt, mert úgy legalább hamarabb összejön a kellő pénz. Ezért is dolgoztam másnap késő estig. Igaz, hogy nagyjából mindenből hármat láttam már a vége fele, még pislogni is nehezemre esett, viszont elhatároztam, hogy addig nem jövők haza, míg vannak átnézetlen papírok az asztalomon. Így hát pár perccel éjfél után estem be a házba és még fürödni sem volt erőm, ezért koszosan, öltönyben és éhesen feküdtem le aludni. Sokan azt gondolják, hogy az irodai munka igazából nem is annyira megterhelő. Az tény, hogy nem fáradok el fizikailag, de szellemileg annál inkább, főleg amikor panasz levelekre kell válaszolgatnom, amiknek egyébként semmi értelmük, de nekem még akkor is illedelmesnek kell maradjak, amikor valakit a hátam közepére sem kívánok.

– Látom nem aludtad ki magad – jegyezte meg Taeil másnap reggel, amikor két pohár kávéval siettem a lift felé, ugyanis egy percem volt felérni a tizenötödik emeletre.

– Dupla műszakot vállaltam és éjfél után értem haza – válaszoltam a portásnak, miközben idegbeteg módjára kezdtem nyomkodni a lift gombját, hátha hamarabb ideér.

– Kitartást – küldött felém egy bíztató mosolyt, amit én viszonoztam.

Három percet késtem, de hálát adtam az égnek, hogy a főnökömet sehol sem láttam, amikor konkrétan besprinteltem az irodámba. Zakómat a fogasra akasztottam, majd leültem az asztalomhoz és igyekeztem úgy csinálni, mint aki már egy ideje itt van és nem úgy, mint aki most esett be. Szemeim csak ekkor akadtak meg az asztalomon elhelyezett kis cetlin, amin egy rövidke üzenet állt.

" Ma nem tudok bemenni, problémám adódott. Ha valami gond van, akkor hívj. És okosan, mert te vagy ma a főnök! " 

Vettem egy mély levegőt, amikor elolvastam a pár soros, rövid üzenetet és hátradöntöttem a fejemet a székem támlájának. Ezért siettem ennyire? Ezért nem mostam meg a fogaimat reggel? Behunytam szemeimet és kínomban muszáj volt felnevessek, mert ez is csak én lehetek. Mondjuk jobban örültem volna annak, ha ír egy üzenetet, vagy mondjuk felhív, nem pedig az utolsó pillanatban értesít arról, hogy amúgy ma nem tud bejönni.

Halk kopogás törte meg a szenvedésemet, én pedig bejutást adtam az illetőnek. Majdnem elsírtam magam, amikor megláttam Yirent – az egyik munkatársamat – egy hatalmas kupac papírral a karjaiban. Szerencsétlen alig látszott ki a papírhalmaz mögül, amikor pedig letette az asztalomra, esküszöm, hogy beleremegett. Nyeltem egy hatalmasat és imádkozva néztem rá, abban reménykedve, hogy ezt még sem nekem kell kiválogatnom, de Yiren tökéletesen lerombolta a reményeimet.

– Főnök kéri, hogy még ma válogasd szét ezeket nevek szerint, plusz ha lehet akkor névsorban – villantotta ki fogait, mire én csak megforgattam a szemeimet.

– Miben fogadunk, hogy eredetileg a te munkád lett volna, csak te kimagyaráztad magad? – sóhajtottam fel, majd levettem a legfelső papírt és olvasgatni kezdtem.

– Nyugi, nekem is adott jócskán munkát, csak randim lesz háromkor, szóval nem bírok tovább maradni.

– Nekem meg el kell mennem a lányomért az oviba.

– Bocsiiiii – húzta el a szót, majd szépen ki is osont az irodámból, mielőtt még bármit is mondhattam volna neki.

Remek, akkor ezek szerint ma sem végzek egyhamar. Pedig már elterveztem, hogy az egész délutánomat Seoyullal fogom tölteni és hallgatom, ahogy az állítólagos barátjáról áradozik, aki megint megpuszilta. Pedig megígértem neki, hogy én megyek érte az oviba, hogy megnézhessem ki is az a Kisu, mert már kíváncsi vagyok rá. Ezért is döntöttem úgy, hogy felhívom gyorsan Yunát és felvázolom neki a helyzetet és megpróbálunk valamit kitalálni, ugyanis ő ma hatig dolgozik.

Hát, nem örült neki, de sajnos nem tudtunk mit tenni ellene. Úgy beszéltük meg, hogy ha nem végzek kettőig, akkor Jungkookot kéri meg, hogy menjen el Seoyulért és addig elviszi magához. Mivel ez az ötlet nekem egyáltalán nem tetszett, ezért abban egyeztünk meg, hogy ha nem végzek időben, akkor elhozza hozzám a lányomat. Többször is volt már itt, általában az asztalommal szemben lévő kanapén üldögélt és énekelt, vagy éppen rajzolt, szóval el lesz ő. De minden erőmmel azon voltam, hogy végezzek és ne kelljen Jungkooknak szaladgálni Seoyulért, elvégre az én lányom.

Természetesen nem végeztem, még negyed háromkor is válogattam azokat az átkozott lapokat és legszívesebben egyesével dobáltam volna ki az ablakon az összeset, hogy jó messzire szálljanak az életkedvemmel együtt. Letelefonáltam Taeilnek, hogy küldje majd fel Seoyult és Jungkookot a tizenötödikre, ha majd megérkeznek, addig én nyugodtan válogathattam tovább a lapokat. Izgalmas volt, mit ne mondjak.

– Apa! – szaladt be Seoyul egy hatalmas mosoly kíséretében az irodámba.

– Bogaram, szia – villantottam ki a fogaimat, majd azonnal felkeltem a székemből és megkerültem az asztalomat, hogy karjaimba vehessem a csöppséget. – Hiányoztál, ám – nyomtam egy cuppanós puszit a homloka közepére.

– Te is hiányoztál! Azt hittem te jössz értem, nem az idegen bácsi.

– Ő nem idegen és nem bácsi. Anya és apa nagyon jó barátja és egy idős velünk. – mosolyodtam el, majd az ajtó felé fordultam, ahol az említett idegen bácsi állt.

– Szia – intett egyet, mire mosolyogva köszöntem neki.

– Köszi, hogy elhoztad. A főnököm pont ma találta ki, hogy megszívat. – sóhajtottam fel, majd letettem Seoyult a kanapéra.

– Igazán nincs mit. Amúgy is szabadnapom volt ma, szóval nem okozott különösebb problémát.

– Hol dolgozol? – kérdeztem, miközben az asztalomhoz léptem egy üres lap után kutatva.

– Pincér vagyok.

– Kemény munka, szereted? – pillantottam rá, mire határozott bólintást kaptam válaszként. – Az a lényeg.

– Most megkérdezném, hogy te mit dolgozol, de elég nyilvánvaló – pillantott körbe az irodámban.

– Rajzolj apának egy házikót egy virágoskerttel és egy szép nagy fával, jó? – léptem időközben az ujjait szopkodó Seoyul mellé. – Vedd ki a kezed a szádból! – szóltam rá, hiszen erre allergiás voltam.

Erre persze dünnyögni kezdett, de nem igazán törődtem vele, mert időközben visszaültem az asztalom mögé. Jungkook még mindig karba tett kezekkel állt az irodám ajtajában, ezért megkérdeztem, hogy nem akar-e esetleg beljebb fáradni. Látszólag zavarban volt, de nem ellenkezett. Becsukta az ajtót, majd leült az asztalom melletti fotelre. Seoyul énekelgetni kezdett valami halandzsa szöveget, ami mindig mosolyt tudott csalni az arcomra. Egy hatalmas sóhajtás kíséretében újra nekiláttam a név szerinti válogatásnak, bár szívem szerint abbahagytam volna.

– Segítsek? – kérdezte Jungkook, én pedig voltam olyan hülye, hogy elutasítottam.

Nagyjából öt perc telhetett el, amikor is meggondoltam magam és most én kérdeztem rá, hogy nem akarna-e még is segíteni nekem. Mosolyogva válaszolta, hogy de, ezután pedig felosztottuk a munkát és sokkal jobban ment már, mert én betűk szerint, ő pedig vezetéknév szerint válogatta szét a rengeteg papírt. Plusz az idő is gyorsabban telt, mert nem egyedül gubbasztottam az irodámban full csendben, hanem ketten is itt voltak velem. Mondjuk az sem teljesen igaz, hogy csendben szoktam ülni, mert általában mindig megy a rádió, mert azért nem szándékozom beleőrülni a némaságba. Jungkookkal eleinte nem igazán beszélgettünk, bevallom őszintén, hogy eleinte kicsit kellemetlenül is éreztem magam – szerintem átragadt gimis osztálytársamról rám –, pedig ez nem rám volt jellemző. Végül én törtem meg a csendet, mert már nem bírtam tovább és rákérdeztem, hogy hogyan és mikor ismerték meg egymást Yunával. Látszólag váratlanul érte a kérdésem, igazából én magam sem tudom, hogy miért pont ezt tettem fel neki először, de kíváncsi voltam rá.

– Hát, nem találkoztunk olyan rég először, talán két hónapja lehetett, bár nem tudom pontosan. Egy bevásárlóközpontban levert egy rekesz tejet, ami sikeresen ki is ömlött, én pedig pont akkor sétáltam arra és segítettem neki egy dolgozót keríteni, plusz kifizettem helyette a kárt, mert mondta, hogy sietnie kell a lányáért az óvodába. Igazából ennyi a történet, nem túl romantikus, mondjuk utána még egyszer összefutottunk, akkor kis híján elütöttem, mert akkor rohant át a zebrán, amikor már piros volt a lámpa. Elvittem oda ahova éppen tartott, és igazából itt cseréltünk telefonszámot és innentől kezdve kezdtünk el rendszeresebben találkozni, illetve beszélni. – mondta, mire akaratlanul is eszembe jutott az én első találkozásom Yunával és valamiért az is beugrott, amikor Jungkookkal is összefutottam.

Yunával egy üzleti vacsorán találkoztam, ahova anyámék magukkal rángattak. Semmi kedvem nem volt oda menni, de muszáj volt. Ők pedig feltűnően jól kijöttek Yuna szüleivel és már akkor eldöntötték, hogy minket egymásnak teremtett a sors. Persze később rendesen megváltozott a véleményük, de a házasságot azért kötelezőnek tartották és azt is, hogy legyen közös gyerekünk. Seoyul egy kicsit jobban összehozott minket, bár szerelem egyikünk részéről sem alakult ki.

Jungkookot először még kilencedikben láttam, amikor mindkettőnket az igazgatóhoz küldtek. Őt azért, mert visszabeszélt egy tanárnak és nem volt hajlandó odaadni a telefonját, amikor kérték, engem pedig azért mert nem bírtam abbahagyni a nevetést, még akkor sem, amikor a tanár rám kiabált. Nem emlékszem már pontosan, hogy min nevettem annyira, de az biztos, hogy a padtársam cukkolt. Ekkor beszéltünk először, utána meg nagyjából naponta találkoztunk valami csoda folytán.

– Nem baj, hogy itt kell lenned? – kérdeztem Jungkooktól, mire ő megrázta a fejét.

– Élvezem a társaságod, szóval nem gáz.

– Akkor okés. Megvárod, amíg végzem, vagy sietsz valahova? – pillantottam rá, mire ismét fejet rázott.

– Ráérek.

– Akkor még boldogíthatsz egy ideg – mosolyodtam el, miközben kialakítottam közöttünk a szemkontaktust, mert eddig nem őt néztem, hanem a rajzoló Seoyult. Még mindig szép szemei vannak.

◇ ♡ ◇

Mivel többen is kérdeztétek, hogy milyen Jikook taliról beszéltem a Who Are You? legújabb része alatt, így úgy gondoltam, hogy tisztázom a dolgokat.

Gyertek minél többen, mert biztosan jó buli lesz! 😉