– Meglepi – jött be kopogás nélkül Yiren egy hatalmas csokor virággal péntek délután az irodámba.

– Uh, szia!? – köszöntem neki és nem igazán tudtam hova tenni a virágcsokrot.

– Ja, hát tessék, ezt neked hoztam. Mármint nem én küldöm, hanem valaki lent hagyta a portán és láttam, hogy a te neved van rajta, aztán gondoltam felhozom. – nyújtotta át nekem, én pedig továbbra is kérdőn méregettem a csodálatos rózsákat.

" Ne titkold el, mi szívedben él. Nem kell, hogy szebb és jobb legyél.
Nem hatnak rám gyönyörű szavak, csak mutasd meg nekem önmagad. J "

Hatalmasakat pislogva olvastam el még jó párszor a – mindenbizonnyal – Jungkooktól kapott csokrot és a hozzá járó édes verset. Nem tehetek róla, de úgy vigyorogtam, mint a tejbetök. Yiren ezért valószínűleg furán is nézett rám, nem érthette, hogy minek is örülök ennyire, de nem is rá tartozik igazából. Miután magamra hagyott, azonnal felhívtam Jungkookot, aki szinte azonnal fel is vettem. Mintha tudta volna, hogy hívni fogom.

– Szia – szóltam bele vigyorogva a telefonba.

– Szia, Jimin. Hallom jó kedved van.

– Köszönöm a rózsákat és az édes verset is – mondtam neki, mire hallottam, hogy felkuncog a túloldalon.

– Szóval megkaptad. Nem voltam benne biztos, hogy vöröset vagy rózsaszínt vegyek, de a vörös nekem jobban bejött, így maradt az. – magyarázta, én pedig kerestem egy vázát a csokornak, mert nem akartam, hogy hamar elhervadjanak.

– Tökéletes a vörös is.

– Ma akkor mikor menjek? Hánykor hozod el Seoyult Yunatól? – kérdezte, mire az asztalomon lévő naptárra néztem, ahova minden fontosabb infót felírtam, mert sajnos hajlamos vagyok mindent elfelejteni.

– Seoyulért fél négyre megyek az oviba, szóval olyan fél öt körül jöhetsz nyugodtan, ha az úgy neked jó.

– Tökéletes – mondta, hangján pedig hallani lehetett, hogy mosolyog. – Vigyem a matracot is, igaz.

– Az jó lenne, mert már így sem tudom, hogy hogyan fogunk elférni hárman a szobámban.

Miután nagy nehezen sikerült elaludnunk az ágyamon, másnap úgy döntöttünk, hogy veszünk egy felfújhatós matracot, mert ez így nem állapot. Szóval az azóta Jungkook kocsijának csomagtartójában pihen és erre az alkalomra várt. Mondjuk nem bántam volna, ha Seoyul alszik a matracon, mi pedig ketten az ágyon, de a kis hely miatt talán ésszerűbb lenne, ha a lányommal az ágyon alszunk, Jungkook meg a matracon. 

– Simán. Te és Seoyul alszotok az ágyadon, én pedig a matracon. – mondta ki a gondolataimat, mire akaratlanul is elmosolyodtam.

– Igazad van – bólintottam, bár ő ezt nem láthatta.

– Na, akkor ezt megbeszéltük. Most viszont le kell tennem, mert itt a főnök és délelőtt már lebaszott, amikor elvittem neked a virágot.

– Menj csak, nekem is van még jó pár papírköteg, amit szortíroznom kell – húztam el a számat, amikor az asztalom jobb szélére pillantottam.

– Akkor majd találkozunk, puszi – köszönt el tőlem, én pedig szintén a puszi szót használva tettem le a telefont.

Igaz, hogy még csak egy hét telt el azóta, hogy szakított Jungkook Yunaval és elmondta neki, hogy mi a helyzet, de azóta minden nyugis. Seoyult sajnos a temetés óta nem láttam, mert a volt feleségemmel wellnessezni voltak, viszont mára lestoppoltam, szóval nálam tölti az estét és, ha belemegy Yuna, akkor talán a holnapit is. Hiányzik már a kis csöppség, szóval várom, hogy elhozzam már az oviból. Anyával vetettem nutellát és jégkrémet is, mert azok Seoyul kedvencei és most végre nem lesz ott az anyja, így nem fogja tudni megszabni, hogy mit ehet, illetve mit nem.

Háromkor olyan nagy lendülettel hagytam el az irodámat, mert minél hamarabb az oviba szerettem volna lenni már. Egy gyors intéssel köszöntem el Taeiltől, aki kérdőn nézte, hogy még is hova sietek ennyire, hiszen szinte sose sietek ennyire. Mondjuk én sem tudom, hogy miért siettem ennyire, talán csak hiányzik már nagyon a lányom. Mondjuk volt bennem egy kicsi félelem, miszerint nem fogom Seoyult az oviban találni, mert Yuna hazavitte már, de a telefonba, amikor beszéltünk, akkor teljesen normális volt, ezért sem aggódtam eddig. Igaz, hogy Yunanak meg van az egyedi stílusa, de attól még nem boszorkány, aki megpróbálna keresztbetenni nekem. Amúgy sem én kényszerítettem arra Jungkookot, hogy engem válasszon, hiszen ez az ő döntése volt. Engem választott, ebbe pedig bele kell törődnie Yunanak, még ha nem is tetszik neki a helyzet.

Elmosolyodtam, amikor megpillantottam a lányomat, amint homokozik az árnyékban pár csoporttársával. Hatalmas kő esett le a szívemről, amikor észrevettem, hogy ott van és nem vitte el Yuna. Na jó, nem kellene ennyire paranoiásnak legyek.

– Seoyul – intettem oda neki, amikor pedig észrevett, azonnal félredobott mindent és felém rohant.

– Apaaa – mondta szokásosan hatalmas vigyorral, én pedig már guggoltam is le, hogy szorosan karjaimba vonjam. – Annyira hiányoztál.

– Te is nagyon hiányoztál kincsem – nyomtam egy cuppanós puszit a feje búbjára. – Minden rendben volt?

– Képzeld – suttogta, majd közelebb hajolt hozzám, hogy csak is én halljam, amit mondani fog. – Kisu megpuszilta a számat! – kuncogott fel és gyorsan el is takarta az arcát, mert teljesen zavarba jött.

– Na ne! Komolyan mondod? Hol is van az a bizonyos Kisu? Azt hiszem komolyan el kell vele beszélgessek! – emeltem fel a mutató ujjam, mire a lányom heves fejrázásba kezdett.

– Apa, ne már! Ez csak egy pici puszi volt! – csattant fel, nekem pedig vissza kellett tartsam magam, nehogy hangosan felnevessek. Seoyul sokkal érettebb, mint a korabeliek, abban biztos vagyok.

– Rendben, na szaladj vissza és tegyél rendet, mert láttam, hogy csak úgy szétdobáltad a játékokat, én pedig megvárlak itt – csapkodtam meg játékosan a fenekét, mire sikítva elszaladt tőlem. Hogy nekem mennyire hiányzott, pedig csak hét napot nem láttam.

Pár perc múlva visszaért, viszont csak ekkor vettem észre, hogy a gipsze most már nem sima fehér volt, hanem volt rá több dolog is rajzolja. Egy piros szív volt a közepén, ami mellé oda volt írva, hogy Kisu, mire megcsóváltam a fejem. Nem lehet elég korán kezdeni. Kezén fogva sétáltunk végig a folyosón és mentünk Seoyul fogasához, hogy összeszedjem a cuccait, amit magával hozott, viszont sehol sem találtam a hátizsákját. Ott kereshettem vagy tíz percig, viszont tényleg nem volt ott, Seoyul állítása szerint nem is hozott magával táskát. Próbáltam nyugodtnak játszani, viszont belülről majd szét robbantam. Ha én jövök érte oviba és onnan jön hozzám, akkor mindig készít neki pizsamát és másnapra is ruhát, most viszont ez elmaradt. De miért? Elfelejtette volna? Vagy szándékosan? Amikor már a kocsiban voltunk felhívtam, de még azt a nyamvadt telefont sem volt hajlandó felvenni. Remek, ezek szerint el kell menni hozzá, bár nem akartam. Írtam egy üzenetet Jungkooknak, hogy inkább jöjjön egy kicsit később, mert gondok akadtak. Persze ő azonnal kérdezősködni kezdett, hogy mi történt, de megnyugtattam, hogy minden rendben van és, hogy majd mesélek. Nem akartam feleslegesen bogarat ültetni a fülébe, mert lehet, hogy tényleg véletlenül felejtette el a táskát és a ruhákat, nem pedig direkt.

– Miért vagyunk itt? – nézett rám kérdőn Seoyul, amikor leparkoltam Yuna háza előtt.

– Kell neked holnapra váltó ruha, mert anya elfelejtett pakolni, szóval... Kint maradsz, vagy bejössz velem? – kérdeztem tőle, mire azonnal rávágta, hogy jön velem.

Segítettem neki kiszállni a kocsiból, majd kezén fogva sétáltunk egészen a bejárati ajtóig. Nyitva volt, így anélkül mentünk be, hogy csengettünk vagy kopogtunk volna. Yuna hangját már akkor meghallottam, amikor beléptünk a házba, viszont nem volt egyedül. Egy számomra idegen férfi hangja is megcsapta a fülem, de úgy gondoltam, hogy most az egyszer nem küldöm el Seoyult, hanem magammal viszem a konyhába. Előtte úgy sem emeli fel a hangját Yuna, mert azt akarja mutatni, hogy jóban vagyunk, aztán szerintem utál engem. Főleg miután Jungkook engem választott és nem őt.

– Sziasztok – mondtam, miután beléptünk a konyhába.

– Anyaa – villantotta ki fogait a kis csöppség, majd oda is rohant az említetthez, hogy megölelhesse.

– Sziasztok – mondta erőltetetten Yuna és hallani lehetett, hogy nagyon nem örül annak, hogy Seoyult behoztam a konyhába.

– Szia, Park Jimin vagyok, Yuna volt férje és Seoyul apja – mutatkoztam be szándékosan így az ismeretlen férfinek, aki lehetett vagy negyven éves.

– Kim Minsoo – mutatkozott be ő is, majd kezet ráztunk. Nem tudom, hogy ki ez a faszi, de öltönyben van és úgy néz ki, mint valami pszichológus.

– Hát, ti? – fordult felém Yuna, miután öntött egy pohár narancslevet Seoyulnak.

– Hát, mi? Seoyul ma nálam alszik és nem pakoltál neki se pizsamát, se váltóruhát, ahogy azt mindig szoktad, így eljöttünk értük. – tettem karba kezeimet.

– Kiment a fejemből, ne haragudj – húzta gúnyos mosolyra ajkait.

– Gondoltam – forgattam meg a szemeimet, majd hátat fordítottam neki, hogy Seoyul szobájába mehessek.

– Jungkook, hogy van? – kérdezte, mire megtorpantam és szembefordultam Yunaval.

– Remekül – mondtam érzéstelen arccal. – Üdvözöl téged.

– Én is őt – motyogta.

Nevetnem kellett a fején, de szerencsére vissza tudtam fogni magam. Rendesen meglepődött, hogy visszaszóltam neki, mondjuk én sem számítottam rá. A szavak csak úgy jöttek egymás után és igazából büszke is voltam magamra, mert most az egyszer én éreztem magam fölényben Yunaval szemben. Kivillantottam a fogaimat és úgy mentem Seoyul szobájába, hogy gyorsan összepakoljak neki pár darab ruhát. Úgy döntöttem, hogy szombaton is nálam marad, mert így is keveset voltam vele az elmúlt időben.

– Gyere babám – nyújtottam a kezem Seoyul felé, ő pedig gondolkozás nélkül leugrott a székről és odaszaladt hozzám. – Majd vasárnap hozom Seoyult.

– Mi? Vasárnap? – ráncolta össze a szemöldökeit Yuna.

– Igen – bólintottam, majd anélkül, hogy bármi mást mondtam volna, elindultam Seoyul kezét fogva a kijárat felé.

– Remélem tudod, hogy azzal, hogy ilyen bunkó vagy csak rontasz a helyzeten – kiáltott utánam Yuna, amikor a csöppséget már beültettem a kocsiba.

– Te kezdted – válaszoltam neki, mire karba tette kezeit. – Mióta összejöttél Jungkookkal, azóta megváltoztál. Remélem a szakításotok jót tesz majd neked.

– Neked biztosan jót tett – mondta, mire elnevettem magam.

Úgy visszavágtam volna neki még, de úgy döntöttem, hogy nem szólok semmit már, mert; az okos enged, szamár szenved. Ezt anya mondta nekem mindig, amikor kisebb voltam és rá kellett jöjjek, hogy igaza van. Jelen esetben Yuna a szamár, én pedig az okos, mert beültem a kormány mögé és a lehető leggyorsabban elhúztam onnan, hogy vasárnapig ne is lássam Seoyul anyját. Innentől kezdve csak is a lányom és Jungkook számít és alig vártam már, hogy hármasba legyünk.