– Egy epres és egy csokis lesz – mosolyogtam a pultos srácra, miközben Seoyul kezét szorongattam.

Másnap munka után ismét átmentem hozzájuk, viszont a lányom kitalálta, hogy mivel jó idő van, ezért ő fagyizni szeretne. Nem volt ellenemre, hiszen két gombóctól nem lesz baja, de eddig tisztára abban a tudatban éltem, hogy nem szereti a csokisat. Ezt szóvá is tettem neki, mire azt a választ kaptam, hogy a nagy szerelmének ez a kedvence, szóval meg akarja kóstolni, mert biztosan finom lesz. Végül leültünk az egyik két személyes asztalkához, majd eltoltam a kis tálkát, amiben a kért gombócok pihentek és figyeltem, ahogy nyammogni kezdi. Először természetesen az epreset ette meg, mert az az egyik kedvence és csak utána kóstolta meg a csokisat. Arca fintorba húzódott, én pedig majdnem elnevettem magam, hiszen látszólag egyáltalán nem ízlett neki.

– Na, nem ízlik, bogaram? – kuncogtam fel, majd átnyújtottam neki egy szalvétát, hogy száját megtörölhesse.

– Hogy lehet ez Kisu kedvence? – motyogta, majd eltolta maga elől a tálkát és karba tett kezekkel hátradőlt.

– Nem mindenkinek ugyan olyan az ízlése, szóval... – vontam meg a vállaimat, majd úgy döntöttem, hogy megeszem a fagyit, mert én amúgy is szerettem a csokit.

– De Kisu ízlése nagyon jó! Kaptam tőle rózsaszín virágot tegnap és adott egy puszit az arcomra! – mutatta meg, hogy pontosan hova is kapta azt a bizonyos puszit.

– Holnap én megyek érted az óvodába és megnézem, hogy még is ki is ez a Kisu – mondtam neki, mire ő kuncogva megrázta a fejét.

– Neeem, te nem láthatod, apa.

– Miért nem? – ráncoltam össze a szemöldökeimet.

– Mert Kisu az én barátom, nem a tiéd! – válaszolta határozottan, majd az asztalon levő pohárért nyúlt, ami vízzel volt megtöltve.

– Nem fogom elvenni tőled, csak kíváncsi vagyok, hogy még is hogyan néz ki.

– Oké, talán megegyeztünk – motyogta, majd szürcsölni kezdte az innivalóját.

Nem maradtunk már sokáig, hiszen már hét is elmúlt, de azért még jól kitárgyaltuk a ma történteket az oviban. Úgy érzem, hogy Seoyul teljesen belehabarodott ebbe a fiúba, bár nem tudom, hogy ez az ő korában mennyire lehet komoly. Meg amúgy arra jöttem rá, hogy az oviban több dráma történik, mint a való életben. Hazafele úton azt tárgyaltuk ki, hogy holnap átjön hozzá két barátnője, mert teázniuk kell. Mosolyogva hallgattam végig, ahogy ismét teljes beleéléssel mesél nekem a tea fajtákról – sületlenségeket.

Összeráncoltam a szemöldökeimet, amikor Yuna háza elé értünk és egy számomra idegen kocsit pillantottam meg. Egyszer sem láttam még, ezért tippem sem volt, hogy még is ki a fene lehet itt. Seoyul is rákérdezett, hogy ki van itt, de nem tudtam neki választ adni. Megkértem, hogy maradjon a kocsiba, de ő elkezdett sírni, hogy kíváncsi, és hogy nem akar egyedül maradni. Volt egy tippem, hogy talán Yuna alakulgató kapcsolatának szereplője van itt, viszont reménykedtem benne, hogy valamelyik barátnője ugrott csak be egy kávéra. Nem tartottam még jó ötletnek, hogy Seoyul találkozzon a sráccal, és bevallom őszintén, hogy még én sem terveztem.

– Megjöttünk! – kiáltottam el magam és a lehető leghangosabban csuktam be a bejárati ajtót, hogy biztosan meghallják, hogy megérkeztünk.

– Oh, azt hittem kicsit később jöttök – jelent meg szinte azonnal a volt feleségem. – Itt van... szóval itt van az egyik barátom.

– Gondoltam – forgattam meg a szemeimet. – Mivel holnap még ovi van Seoyulnak, ezért gondolhattad volna, hogy nem maradunk este tízig.

– Anya, ki az a bácsi? – szólalt meg a kezemet szorongató lányom, mire automatikusan Yuna mögé néztem.

Szemeim hatalmasra tágultak és szerintem még a számat is eltátottam, amikor realizálódott bennem, hogy még is ki áll a konyha ajtaja előtt. Hogy lehetséges ez? Mennyi esélye van annak, hogy komolyan az egyik gimis évfolyamtársammal kezd el kavarni a volt feleségem? Természetesen vagy kétszázhatvan emlék lepte el a fejemet vele kapcsolatban, hiszen hiába nem voltunk osztálytársak, de amikor az egész évfolyam kirándulni ment, akkor általában mindig vele voltam. Sosem voltunk legjobb haverok, csupán jól kijöttünk egymással és órákat voltunk képesek beszélgetni a nagy semmiről. A részeg lelkizésekről meg ne is beszéljünk, azok voltak a kedvenceim. Viszont mióta elballagtunk, egyetlen egyszer sem beszéltünk és egészen idáig nem is láttam. Teljes sokkban voltam, de amint láttam ő is rendesen meglepődött. Ezek szerint ő sem tudta, hogy én vagyok Yuna volt férje.

– Szia, Jimin – szólalt meg először ő, mire sóhajtottam egy hatalmasat.

– Szia, Jungkook – erőltettem magamra egy apró mosolyt.

Látszott Yunán, hogy nem érti még is honnan tudjuk egymást nevét, hiszen ezek szerint neki sem említette az én nevemet. Nehezemre esett nem felnevetni, hiszen még mindig abszurdnak és lehetetlennek éreztem a kialakult helyzetet. Szóval az egyik legjobb gimis haverom lesz úgymond a gyerekem nevelőapja? Komolyan Jungkookkal fog enyelegni Yuna, amikor Seoyul nálam lesz?

– Ismeritek egymást? – szólalt meg végül a volt feleségem.

– Egy évfolyamra jártunk a gimiben – mosolyodtam el, majd leguggoltam Seoyul mellé és megkértem, hogy készítsen nekem teát.

Hatalmas vigyorral az arcán rugdosta le magáról a cipőit, majd be is rohant a nappaliba, így hárman maradtunk. Szó nélkül siettem be a konyhába, hiszen azért ott még is nyugodtabban tudunk beszélni, anélkül hogy Seoyul meghallana minket. Karba tett kezekkel dőltem neki a konyhapultnak, majd hol Jungkookra, hol Yunára pillantottam. Vicces helyzet, mit ne mondjak.

– Hát, kicsi a világ – szólalt meg Yuna, amikor már kezdett kínossá válni a csend.

– Az biztos – válaszoltuk egyszerre Jungkookkal, mire mindketten elmosolyodtunk.

– Nem is tudom, hogy mit kellene most mondjak. Kicsit még mindig sokkban vagyok, mert nem gondoltam volna, hogy ismeritek egymást, de ezek szerint akkor nem utáltátok egymást.

– Jóban voltunk – mondta Jungkook, én pedig helyeslően bólogatni kezdtem.

– Ennek örülök akkor. Mindjárt jövök, addig beszélgessetek nyugodtan. – sietett ki a konyhából Yuna, így ketten maradtunk a gimis évfolyamtársammal.

Hosszú percekig egyikünk sem szólalt meg, hiszen nagyjából öt éve beszéltünk és láttuk egymást utoljára, ezért gondolom ő sem tudta, hogy még is mit kellene mondania. Jobban megnézve nagyon sokat változott, sokkal férfiasabb lett és nem tehetek róla, de felső testét is rendesen szemügyre vettem. Hát igen, kettőnk közül nem én vagyok az izmosabb, az biztos. Arcéle is rendesen erősödött, viszont a mosolya nem változott. Még mindig ugyan olyan édes volt, mint gimnáziumban.

– Hogy vagy? – szólalt meg ő elsőnek, mire én megugrottam, hiszen rendesen el voltam merülve a tanulmányozásában és nem számítottam arra, hogy megszólal.

– Oh, hát minden rendben van velem. Rég találkoztunk már.

– Nem hittem volna, hogy öt év után ilyen körülmények között fogunk találkozni. És sajnálom, hogy elváltatok, de nem szeretném, ha azért neheztelnél rám, mert alakulóban van vele a dolog. – mondta, mire mosolyogva megráztam a fejem.

– Nem zavar, mivel már elváltunk és amúgy sem érzelmi volt a kapcsolatunk. Ha szereted és ő is szeret téged, akkor nincsen ellenemre. Csupán azt kérem, hogy ha komoly a dolog közötted és Yuna között, akkor ne felejtsd el Seoyult sem, akinek szüksége van egy férfire, mert ugye én nem lehetek itt mellette a nap huszonnégy órájában. – mondtam neki a lehető legkomolyabban, hiszen azt akartam, hogy felfogja szavaim súlyát.

– Ez csak természetes, Jimin. Ez miatt nem kell aggódnod, de eszem ágában sincs kitúrni téged az apa szerepből, remélem ezt is tudod.

– Ha megpróbálnál kitúrni, akkor meg kellene verjelek – nevettem fel.

– Mint ahogy akkor tetted, amikor beszóltam az akkori kiszemeltednek? – nevetett fel, mire helyeslően bólogatni kezdtem.

– Megérdemelted, mert szemtelen és nagyképű voltál.

– Tudom – sóhajtott fel. – De már megváltoztam.

– Hát igen, azt látom – mértem végig tetőtől-talpig.

– Nem csak külsőleg, hanem belsőleg is. Vagyis az emberek szerint megváltoztam.

– Hát, majd úgy is kiderül, nem? Ha valóban összejössz Yunával, akkor többet fogunk találkozni. Akkor majd eldől, hogy valóban változtál-e. Mondjuk nekem gimiben sem volt bajom veled, szóval... – vontam meg a vállaimat.

– Akkor jól van – villantotta ki fogait. – Ha már itt tartunk, akkor te is rendesen megváltoztál. Nagyon sokat fogytál.

– Az utóbbi pár évben muszáj volt a munkám miatt. De meg lehet szokni, sőt szívem szerint még fogynék is.

– Nehogy! Szerintem már így is soványabb vagy, mint kellene. – mondta, mire én csak megvontam a vállaimat.

– Gimiben dagadt voltam, ezzel szerintem te is tisztában vagy.

– Nem voltál akkor sem dagadt, csupán nem voltál nádszál vékony – vonta meg a vállait, én pedig jobbnak láttam, ha nem válaszolok neki. 

Ezek szerint ebben nem változott. Ugyan olyan akaratos és makacs, mint amilyen öt éve is volt. Az órára pillantottam, ami már negyed kilencet mutatott. Remek, ennyit arról, hogy hamar ágyba bújok. Ezek után nem igazán beszélgettünk, én a telefonomat kezdtem nyomkodni, Jungkook meg hol engem, hol pedig a konyhát tanulmányozta. Azt hittem, hogy ez egy átlagosan unalmas nap lesz, de hát nem nevezném annak. Öt év után találkozni az egyik jó gimis haverommal nem kis dolog. Főleg, hogy rendesen megváltozott.

– Itt vagyok – jelent meg Yuna, én pedig ezt az alkalmat választottam ki arra, hogy lelépjek.

– Majd beszélünk, hogy mikor jövök legközelebb. Szerintem holnap nem, de utána mindenképp. – siettem ki a konyhából, hogy Seoyul keresésére induljak, mert el akartam tőle köszönni.

– Még egyszer bocsánat, hogy kellemetlen helyzetet okoztam, de nem tudtuk, hogy ilyen hamar hazajöttök – szólalt meg Jungkook, mire én csak megvontam a vállaimat.

– Majd hétvégén lesz időtök egymásra, akkor úgy is nálam lesz Seoyul.

Az említett éppen színezett valami rajzot a szőnyegen hasalva és dúdolt is valamit hozzá. Leguggoltam mellé, mire ő kissé összerezzent, de utána hatalmas vigyor jelent meg az arcán. 

– Mész? – kérdezte, miközben az ölembe mászott és összekulcsolta ujjait a nyakam körül.

– Sajnos muszáj. Tudod, neked holnap ovi, nekem pedig dolgoznom kell – biggyesztettem le ajkaimat, mire sóhajtott egy aprót.

– Oké. Már most hiányzol. – ölelt szorosan magához.

– Nekem is hiányzol, kincsem – nyomtam egy puszit a feje búbjára. – De nemsokára találkozunk.

– Mennyit kell még aludjak?

– Kettőt – mutattam fel a mutató és a középső ujjamat. 

Ezt a műveletet megismételte Seoyul is, a szívem pedig majd megszakadt, ahogy a szomorú arcára pillantottam. Megsimogattam azt, majd puszikkal leptem el, mire sikerült apró nevetéseket kiváltanom belőle. Nem hittem, hogy Yuna és Jungkook is végig nézik majd, ahogy elköszönök a lányomtól, de amikor elhajoltunk egymástól, mindketten minket bámultak. Magamra erőltettem egy apró mosolyt, majd Seoyul kezét fogva indultam meg az ajtó felé, ugyanis ki akart kísérni.

– Ki ez a bácsi? – kérdezte tőlem, amikor egy utolsó ölelést adtam neki.

– Anya egyik barátja.

– Rossz ember? – kérdezte, mire megráztam a fejem.

– Képzeld, vele jártam egy iskolába, amikor még fiatal voltam.

– Komolyan? – tágultak hatalmasra szemei.

– Igen, szóval nem kell félned. Lehet, hogy mostanában sűrűbben fogod látni, de ne aggódj, ő is játszani fog veled.

– Jó – bólintott egyet. – De nekem te vagy az apukám, nem ő.

– Igen, tudom – nyomtam egy puszit a homlokára, majd letettem a földre.

– Szerintem én is megyek – szólalt meg Jungkook.

– Rendben – sóhajtott fel Yuna, majd jelezte Seoyulnak, hogy menjen oda mellé.

– Jó éjt és vigyázzatok magatokra – nyitottam ki a bejárati ajtót, majd azonnal kiléptem onnan és a kocsim felé vettem az irányt.

Jungkook szinte mögöttem jött, majd mielőtt még beszálltam volna az autómba megszólalt. Azt mondta, hogy nagyon hasonlít rám a kislány, és hogy nagyon látszik, hogy mennyire szeretjük egymást. Igen, ez pontosan így is van és szerintem én mindig is közelebb álltam a lányunkhoz, mint Yuna. Én sokkal engedékenyebb voltam és nem szóltam például akkor sem rá, amikor mezítláb rohangált az udvaron. Erre például a volt feleségem nagyon allergiás volt, mert félt, hogy valamibe belelép Seoyul, vagy éppen koszos lesz a lába. Végül még azt is mondta, hogy nagyon édesek vagyunk együtt, én pedig csak megköszöntem. Erre mi mást lehetett volna mondani? 

– Jó éjt neked is – mosolyodtam el, majd beszálltam a kocsiba és azonnal el is indultam. 

Csak végre érjek már haza és hagy aludjak egy jó nagyot. Másra nem is vágytam most igazán. Na jó, azért egy forró fürdő is terveim között szerepelt, szóval nagyjából tizenegyre ágyba is jutok. Ez az. Aztán reggel ötkor meg kelhetek. Vajon mit szólna a főnököm, ha csak úgy random nem mennék be és nem is szólnék semmit? Mondjuk ezt úgy sem merném megcsinálni. Féltem az állásom, hiszen ez az egyetlen biztos dolog az életemben jelenleg.