Jungkook szemszög:

Mit keresek én itt? Mióta eljöttem Jimin szüleinek házától egyszerűen képtelen vagyok koncentrálni. Nem akartam felhozni neki, hogy többször is kerestem az elmúlt napokban, de csak kicsúszott. Igen, tényleg vele szerettem volna lenni esténként, mert iszonyatosan nyugtató hatással van rám, csak sajnos egyszer sem vette fel. Bármennyire is vele szerettem volna a péntek estémet is tölteni, nem tehettem. Yunat kellett vacsorázni vigyem, bár az egészhez már semmi kedvem nem volt. Nem akartam a nyafogását hallgatni, hogy mennyire nehéz az élete, miközben az én anyám lebeg élet és halál között a kórházban. Azóta sem említettem neki, hogy anyánál rákot diagnosztizáltak, egyszerűen nem tartottam fontosnak, plusz őt ismerve nem is igazán érdekelné. A fenébe, mikor is keletkeztek ilyen gondolatok az állítólagos szerelmem iránt?

– Szóval, mit gondolsz? – mosolyodott el, miközben várta, hogy válaszoljak a feltett kérdésére. Már csak az volt a probléma, hogy egyáltalán nem figyeltem rá.

– Bocsi, elbambultam. Meg tudnád ismételni? – sóhajtottam fel, majd ittam egy kortyot a vizemből.

– Csak azt kérdeztem, hogy mi lenne ha jövőhét hétvégén elmennénk wellnessezni Seoyullal? Rád és rám is ránk férne egy kis kikapcsolódás. – mondta, mire biccentettem egy aprót.

– Benne vagyok – mondtam végül, még ha jelenleg semmi kedvem sem volt hozzá. 

Rosszul éreztem magam, amiért így viselkedek vele, de Jimin miatt egyszerűen képtelen vagyok jóindulatú lenni és egyre nehezebben tudom magamba fojtani az érzéseimet és a rosszindulatomat, pedig Yuna tényleg próbálkozik. Velem tényleg nagyon rendes, ahogy a lányához is, de a volt férjével egyre bunkóbb.

– Minden rendben van? – kérdezte, miután hosszú percekig nem válaszoltam neki.

– Aha, persze – mosolyodtam el. – Csak fáradt vagyok, terhelő volt a mai nap.

– De hiszen nem is csináltunk semmit – kuncogott fel. – Egész nap filmeztünk a nappaliban és csipszet zabáltunk.

– Az is terhelő tud lenni – vonta meg a vállaimat. 

A pincér ezt a pillanatot választotta ki arra, hogy kihozza a rendeléseinket, én pedig iszonyat hálás voltam neki, amiért megzavart minket. Tudtam, hogy Yuna nem hülye, biztosan érzi, hogy valami nincsen rendben velem, vagyis velünk. Ha tovább faggatózik muszáj lesz neki beszámolnom anya állapotáról, amit nagyon nem szeretnék, de titkolózni sem akarok, mert nem érdemli meg, hogy ilyen legyek vele, hiszen ő semmit sem tett.

– Jó étvágyat – mondta, majd gyorsan kortyolt egyet a kedvenc pezsgőjéből, amit rendelt. 

– Neked is, baba – becéztem, mert azt mindig is szerette. 

Sikerült egy őszinte mosolyt kicsaljak belőle, ezért még inkább bűntudatom támadt. Eszembe jutott, amikor Jiminnek könyörögtem az irodájában, hogy terelje el a gondolataimat, mert meg fogok őrülni. Utána pedig a szenvedélyes csókjaink jutottak eszembe és még az étvágyam is elment. Undorító vagyok, hogy a barátnőmet a volt férjével csaltam meg. Mindig is undorítónak tartottam, ha valaki félrelépett és hiába nem történt közöttünk semmi csókon kívül, attól én még rohadtul megcsaltam. Kiejtettem a kezemből az evőpálcákat, mire Yuna ijedten pillantott rám.

– Mi az? Minden rendben? – kérdezte ijedten, mire megráztam a fejemet.

– Én... szóval, hogy... valamit el kell mondjak – motyogtam és vettem egy mély levegőt. 

– Nem lehetne, hogy vacsora után? Nem hinném, hogy egy étterem megfelelő hely lenne a nagy vallomásodra. – mondta, én pedig egyetértettem vele, hiszen beismerni, hogy megcsaltam a gyereke apjával... nos nem éppen kis dolog.

Némán fogyasztottuk el a levest, a másodikat és a desszertet is. Érezni lehetett a feszültséget, ami akkor keletkezett, amikor kijelentettem, hogy valamit el kell neki mondjak. Nem is éreztem igazából az ízeket, csak tömtem magamba mindent, hiszen nem azért jöttünk ide, hogy kidobjunk halom pénzt az ablakon. Nem akartam elrontani az esténket, hiszen napok óta erre készültünk mindketten, de sajnos a bűntudatom utat tört magának és addig nem hagyja, hogy nyugtom legyen, amíg mindent ki nem tálalok Yunanak.

– Ízlett? – kérdeztem tőle, amikor már a desszerttel is végeztünk.

– Igen, isteni volt minden. Köszönöm szépen, hogy elhoztál ide. – nyúlt a kezemért az asztalon, mire én gyengéden megszorítottam a kezeit.

– Ugyan – vontam meg a vállaimat. – Már rég óta tervben volt, hogy elhozlak ide.

– Legközelebb Seoyult is hozhatnánk – vetette fel az ötletet, mire biccentettem egy aprót, hogy benne vagyok.

Beszélgettünk még pár percet, majd úgy döntöttünk, hogy ideje elindulnunk, mert már későre jár – ami amúgy nem volt igaz, mert még kilenc sem múlott. Kíváncsi volt arra, hogy még is mit szeretnék neki mondani, én pedig ideges voltam a reakciója miatt, mert nem akartam, hogy elhagyjon. Szükségem volt Yunara, hiszen tényleg szeretem őt és tudom, hogy neki is szüksége van rám, még ha ezt sokszor ki sem mutatja. Biztosan el kellene neki mondjam, hogy többször is csókolóztunk Jiminnel? Mi lenne, ha csak az anyám állapotáról tálalnék ki mindent és eltitkolnám a félrelépésem? 

– Anya napok óta kórházban van – szólaltam meg, miután kihajtottam az étterem parkolójából. Úgy döntöttem, hogy nem várom meg, amíg hazaérünk, elmondom neki a kocsiban a dolgokat. – Rákkal diagnosztizálták a hét elején és mostanában ezért vagyok ennyire magam alatt. 

– Jungkook – suttogta Yuna. – Miért nem mondtad eddig?

– Nem akartalak terhelni vele, plusz azt hittem, hogy miután megműtik minden rendben lesz és végre hazamehet, de nem. Az orvosok semmit sem mondanak, jelenleg is kómában van, szóval nem tudom, hogy mi lesz. 

– Miért nem mondanak semmit? – kérdezte, mire megvontam a vállaimat. – Beszéljek apával? Ha kell akkor elmegy a kórházba és mindent megtud.

– Nem, nem kell – vágtam rá azonnal. – Apa ott van anyával és azt mondta, hogy addig nem jön ki onnan, amíg anyát sem engedik ki. 

– Sajnálom, Jungkook – suttogta, majd s combomon pihenő kezemért nyúlt és összekulcsolta az ujjainkat. – De nyugodtan elmondhattad volna. Tudom, hogy ebben sajnos nem tudok segíteni, de ilyenkor az a legjobb, ha kiöntöd valakinek a szíved, nem?

– Akadt valaki, akinek kiönthettem a szívem – motyogtam, mire Yuna összeráncolt szemöldökökkel pillantott fel az arcomra.

– Ki csoda? – kérdezte és komolyan mondom, hogy még egyszer sem szólalt meg ilyen halkan és törékenyen. 

Mielőtt kimondhattam volna, hogy ki is volt az a bizonyos ember, akihez a történtek után rohantam, a telefonom csörögni kezdett és apám neve jelent meg a képernyőmön. Izmaim megfeszültek és éreztem, hogy valami rossz dolog történt. Megkértem Yunat, hogy inkább vegye fel ő a telefont, mert nem akartam balesetet szenvedni, ha mondjuk olyan hírt közöl velem, amire nem vagyok felkészülve. 

– Rendben, most azonnal indulunk – mondta a barátnőm, majd kinyomta a telefont. – Apád azt üzeni, hogy minél hamarabb legyünk a kórházban. Konkrét indokot nem árult el, csak azt mondta, hogy sürgős.

Nem szóltam egy szót sem, csak bólintottam egyet és már kerestem is a legközelebbi parkolót, ahol meg tudok majd fordulni. A kezeim remegtek, a szívem olyan gyorsan dobogott, hogy még a fejemben is azt hallottam és egyszerűen nehezemre esett az útra koncentrálni. A parkolóban Yuna rám parancsolt, hogy cseréljünk helyet. Először nem akartam belemenni, mert ő ivott, de végül meggyőzött, hogy ha most miattam balesetezünk, akkor csak minden még rosszabb lesz.

– Melyik emeleten vannak? – kérdezte, amikor leparkoltunk a kórház előtt.

Nem tehetek róla, de nem jutott eszembe hirtelen, hogy merre is van anya kórterme. Minden kiürült a fejemből és konkrétan annak örülök, ha levegőt kapok még. Miután Yuna rájött, hogy nem megy velem olyan sokra, megragadta a kezemet és összekulcsolta az ujjainkat. Megkérdezte a recepción, hogy hol találjuk az anyámat, mire sikeresen megtudtuk, hogy harmadik emelet. Némán követtem a barátnőmet, akinek iszonyatosan hálás voltam, amiért most itt volt velem. Nem is tudom, hogy egyedül egyáltalán el találtam-e volna ide. 

Amikor megpillantottam apát, azonnal ledermedtem és nem voltam képes tovább haladni. Életem során nagyjából kétszer láthattam eddig őt sírni, viszont azok is csak örömkönnyek voltak. Először akkor, amikor sikeresen lediplomáztam, másodszor pedig azért, mert anya megvette neki álmai kocsiját. De most nem voltunk olyan helyzetben, hogy örömkönnyeket hullajtsunk. Apa az egyik kórházi széken ült és zokogott, még a folyosó végén is hallani lehetett a hangját. 

– Mi történt? – rohant oda Yuna apámhoz, aki nem volt képes egyetlen értelmes mondatot sem kinyögni. – Mr. Jeon, össze kell szednie magát és elmondani, hogy mi a baj, mert itt van Jungkook is és nem ért semmit – mondta a lehető leghalkabban. Rendesen meglepődtem, hogy Mr. Jeonnak szólította, mert egyszer sem tette még ezt. 

Odasétáltam én is hozzájuk, majd leguggoltam apa mellé és kérdőn vizslattam az arcát. Már most nehezemre esett magamba fojtani a kitörni készülő sírásomat, mert tudtam, hogy valami borzasztó dolog történt anyával, különben nem zokogna ennyire. 

– Édes... édesanyád meghalt – nyöszörögte, majd arcát a tenyereibe temette és még jobban rázendített a sírásra.

Ijedten a mellettem guggoló Yunara pillantottam és azt vártam, hogy mindketten elnevessék magukat és közöljék, hogy ez az egész csak egy nagy tréfa. De hiába bámultam a barátnőmet, egyszerűen nem történt meg az, amire vártam. Hatalmasra tágult szemekkel bámultam magam elé és próbáltam felfogni, hogy apa mit is mondott az előbb. 

Meghalt? Anya komolyan meghalt? Nem, ez nem lehetséges. Nem, ez valami rossz vicc, nem halhatott meg.

– Gyere, ülj le – ültetett le az egyik székre Yuna, viszont én még most is csak magam elé bámultam. Látásom egyre homályosabb lett és éreztem, hogy bármelyik pillanatban elbőghetem magam. – Mindjárt jövök, csak beszélek egy orvossal – mondta nekem, majd a folyosó másik végén lévő pulthoz sietett.

– Mi... mi történt anyával? – kérdeztem apától, de ő egyszerűen nem volt hajlandó válaszolni nekem. – Apa...

– Egyszer csak leállt a szíve – zokogott fel. – Csak elszaladtam gyorsan mosdóba és mire visszaértem már tele volt a kórterme orvosokkal és nővérekkel. Azt mondták, hogy túl gyenge volt a szervezete, ezért feladta a harcot.

Végigfolyt az első könnycsepp az arcomon és apát olyan gyorsasággal öleltem magamhoz apát, mintha az életünk múlott volna rajta. Most már én sem bírtam magamban tartani a sírást, így kicsit sem törődve azzal, hogy apa ruhája piszkos lesz, utat engedtem a kimondatlan szavaimnak és keserves sírásba kezdtem. Az volt az egészben a legrosszabb, hogy még csak elbúcsúzni sem tudtam tőle. Utoljára tegnap előtt láttam és akkor is kómában volt, csak mozdulatlanul feküdt az ágyon, mint egy baba. Azt hittem, hogy a műtéte után már rögtön magánál lesz és haza is jöhet. Nem értettem, mert a családunkban senkinek sem volt eddig rákja és ez is olyan hirtelen alakult ki, hogy konkrétan időnk sem volt ellene védekezni. Még szorosabban öleltem magamhoz apát és próbáltam biztató szavakat suttogni a fülébe, mert tudom, hogy mennyire maga alatt lesz ezek után. Ha én nem leszek mellette, akkor szerintem nem is fogja kibírni, így száz százalék, hogy nálam fog lakni egy darabig biztosan, ha szeretne, ha nem. Gondolataim csak úgy kavarogtak a fejemben, viszont a sírást nem bírtam abbahagyni.

Miért a világ legjobb emberével történt ezt? Miért pont anyával? Miért?