Nem hittem volna, hogy ennyire nehéz lesz az elkövetkezendő egy hét. Annyira hiányzott Seoyul, hogy legszívesebben már másnap visszamentem volna, de Yunával úgy beszéltük meg, hogy egy hét múlva megyek át legközelebb. Addig lesz időnk kitalálni valami értelmes magyarázatot, amiért egyikünk ősei sem fognak kifogásolni. Szerintem mondanom sem kell, hogy anyám egy hatalmas öleléssel fogadott, elmondta, hogy mennyire várta már, hogy jöjjek és, hogy végre elhagyjam a lányt. Erre inkább nem mondtam semmit, mert én még mindig szerettem a volt feleségemet, csupán nem úgy, ahogy egy férfinek egy nőt kellene. Ha őszinte akarok lenni, akkor azt kell mondjam, hogy sosem szerettem őt igazán. Mindig is fontos volt nekem, hiszen még is csak ő a gyerekem édesanyja, de nem voltam belé szerelmes és az együttléteket sem élveztem annyira. Jó volt néha stresszlevezetőnek, de semmi többet nem váltott ki belőlem.

Ez az egy hét annyira volt jó igazándiból, hogy berendezkedjek a gyerekkori szobámba és a munkámnak szenteljem az összes időmet. A napjaim nagy részét Seoyullal töltöttem általában, viszont most erre egyáltalán nem volt lehetőségem, a gondolataimat meg valamivel le kellett foglaljam, ezért is dolgoztam még otthon is a laptopomon. Egy koreai divatcég egyik főtitkára voltam, szerettem a munkám, hiszen nem volt megterhelő, plusz ki ne akarna egész nap egy klimatizált emeleten mászkálni és megmondani a többi titkárnak és titkárnőnek, hogy mit kell csinálniuk?

– Na, mi lett a végleges hazugság, amit Seoyulnak mondtok majd? – kérdezte anya, amikor már a kabátomat húztam magamra.

Eltelt egy hét, és én már alig vártam, hogy végre lássam az én kis bogaramat. Nem tetszett, hogy hazudnunk kell neki, hiszen úgy is fel fog nőni, érettebb lesz és kételkedni fog abban, hogy még is miért költöztem el az anyjától. Azt sem tartom kizártnak, hogy már az iskolában rá fog jönni arra, hogy hazudtunk neki és már most sajnáltam. De jelenleg nem volt jobb ötlet, muszáj volt elhitetni vele, hogy minden rendben és nem kell aggódnia.

– Munka miatt haza kellett költöznöm hozzátok, hiszen ti közelebb laktok a munkahelyemhez, mint Yuna.

– Ötletes – bólogatott apa elégedetten. – És mennyiszer fogsz átjárkálni oda?

– Ahányszor csak tehetem – vágtam rá azonnal.

– Biztos jó ötlet ez?

– Nem Yuna miatt megyek, hanem a lányom miatt, szóval nem köthettek még ebbe is bele – nyúltam a kocsikulcsomért, majd zsebre is vágtam azt.

– Ez csak természetes – biccentett egyet anya, én pedig jobbnak láttam, ha megyek, mielőtt még belekötöttek volna valamibe.

– Majd jövök – mondtam, mikor már kiléptem a bejárati ajtón.

Nem tetszett, hogy huszonöt éves létemre még mindig meg akarják szabni, hogy mit, mikor, hol és kivel csinálhatom. Könyörgöm, felnőtt férfi vagyok már, azt csinálok, amit akarok és ebbe nincsen beleszólásuk, hiába a szüleim. Nagyon szeretem őket, viszont néha nagyon durván túlzásba tudnak esni, és olyankor mindig felidegesítenek és kikészítenek.

Nagyjából negyed óra alatt oda is értem Yuna házához, kezeim pedig rettenetesen izzadtak, bár igazándiból nem is volt rá konkrét indokom. Oké, hogy hiányzott a lányom, de attól még nem kellene így izgulnom. Nem tudok hazudni, ezért is fog helyettem a volt feleségem magyarázkodni, hiszen ő ebben profi.

– Apa! – hallottam meg Seoyul hangját már akkor, amikor a bejáratajtó még csak résnyire volt nyitva.

– Kincsem! – guggoltam le azonnal, pár másodperc múlva pedig meg is jelent a csöppség, majd szó szerint rám vetette magát. – Hogy vagy? Minden rendben ment az oviban?

– Úgy hiányoztál. Azt hittem már vissza sem jössz. – mondta, mit sem törődve az előbb feltett kérdéseimmel.

– Mondtam, hogy visszajövök – borzoltam össze a haját, mire ő sértődötten arrébb lökte a kezemet. – Na, de mesélj, mi volt az oviban?

– Lettek új barátaim – hajolt el tőlem, majd kezemet megragadva húzott maga után egészen a nappaliig.

Mindenhol a játékai hevertek, hol babák, hol építő kockák, hol pedig a műanyag teáskészlet darabjai. Figyelni kellett, hogy nehogy eltaroljak vagy éppen rálépjek valamire, mert akkor az nagy valószínűséggel össze is törne, plusz a talpamnak is fájna. Leült a kanapé elé, majd törökülésbe húzta lábait, majd miután én is helyet foglaltam a szőnyegen, a kezembe nyomott egy lapot.

– Szerelmes levél? – ráncoltam össze a szemöldökeimet, amikor elolvastam az állítólagos írást a lapon.

– Jihoontól kaptam – válaszolta szégyenlősen. – Azt mondta, hogy szeret engem, de nekem Kisu tetszik.

– És, mit mondtál neki?

– Jihoonnak? – kérdezte, mire bólintottam egy aprót. – Hát adtam egy puszit az arcára, de elmondtam neki, hogy most nem akarok komoly kapcsolatot. – sóhajtott fel.

Muszáj volt felkuncogjak, hiszen olyan hangsúllyal mondta, mintha a világ legborzasztóbb dolgát mesélné el. Utána persze mondta, hogyha Kisu írt volna neki szerelmes verset, akkor már rég együtt lennének, mert neki nagyon aranyos a nevetése és mindig fogócskáznak az óvodában. Érdeklődve hallgattam végig, ahogy mesél nekem, viszont hirtelen témát váltott és megkérdezte, hogy hol vannak a cuccaim?

– Erről szerettem volna beszélni veled – erőltettem magamra egy apró mosolyt, majd Yunára pillantottam, aki vett egy mély levegőt, majd odasétált hozzánk.

Leült a kanapéra, majd összekulcsolta az ujjait és biztatóan Seoyulra pillantott. Tudtam, hogy el fogja hinni, amit mondunk neki, mert azt sem bírta még megjegyezni, hogy hol és mit dolgozok. Akkor miért ne hinné el, hogy a munka miatt kell elköltöznöm egy időre? Azt nem kell tudnia, hogy nem kis időről van szó, hanem konkrétan az örökkévalóságról.

– Ugye tudod, hogy apának nagyon sokat kell utaznia, hogy odaérjen a munkahelyére. Ezért is kell olyan korán és ezért ér haza sokszor későn. – kezdett bele, bár Seoyul nem igazán figyelt rá.

Sokkal izgalmasabbnak találta a mellette heverő építőkockákat. Viszont Yuna nem adta fel, akkor is végig mondta, amit akart, még ha elsőre nem is fogta fel a lányunk. Vissza is kérdezett, hogy akkor most más lánnyal lakok-e, ezért másodjára is el lett neki mondva, hogy mamával és papával lakok jelenleg, nem kell aggódnia. Igazából nem volt konkrét válasza, azt hittem, hogy majd ellep kérdésekkel, de miután közöltük vele, hogy ha nem is naponta, de kétnaponta mindenképp jövök, már nem is érdekelte igazán a téma. Tisztában voltam azzal, hogy majd este lesznek inkább gondok, de akkor én már nem leszek itt, ezért az majd Yunára hárul. Ügyes nő, úgyis megoldja.

– Mennyire hiányoztam neki? – kérdezte a volt feleségemtől, amikor kettesben maradtunk, ugyanis Seoyul a nappaliban énekelgetett, mi pedig kivonultunk a konyhába, hogy beszélhessünk kettesben.

– Nagyon. Nagyjából naponta sírt érted, és nem igazán lehetett semmivel sem lenyugtatni. – sóhajtott fel, én pedig behunytam a szemeimet.

– Ez várható volt, de idővel meg fogja szokni.

– Tudom – biccentett egy aprót. – Csak hiába mondtam neki, hogy dolgozol, egyszerűen nem akarta felfogni.

– Mert még gyerek. Ne várd el tőle, hogy mindent elsőre felfogjon.

– Nem várom el tőle, Jimin, csupán naponta hajnali kettőkor arra kelni, hogy visít és keservesen zokog, mert hiányzik neki az apja, nem a világ legkellemesebb érzése. – tette karba kezeit és kicsit sem vidáman nézett rám.

– Hétvégére, akkor elviszem anyámékhoz. Majd kipihened magad akkor, rendben?

– Rendben – biccentett egyet. – Sikerült berendezkedned?

– Nagyjából igen. Most inkább dolgozok, mert van pár lemaradásom a válás és a költözködés miatt.

– Lehet egy kérdésem? – vett egy mély levegőt, mire kíváncsian pillantottam rá, hiszen még a hangja is megváltozott.

– Na?

– Mennyire akadnál ki, ha azt mondanám, hogy valakivel alakulóban van? – kérdezte a lehető leghalkabban.

– Ha szeret és te is őt, akkor nincsen beleszólásom a dologba.

– Nem komoly még, csak gondoltam, hogy szólok. Lehet többször kellene majd vigyáznod Seoyulra.

– Remélem nem tervezed lepasszolni a lányunka – ráncoltam össze a szemöldökeimet, mire ő azonnal megrázta a fejét.

– Eszem ágában sincsen, csupán nem akarom, hogy Seoyul találkozzon vele. Még csak egy hete költöztél el és nem hiszem, hogy értené, ha egy vadidegen kezdeni ide járkálni.

– Egyszer úgy is találkozniuk kell, ha komolyan gondoljátok – vontam meg a vállaimat.

– De még nem most. Legalább egy pár hét teljen el, amíg egy kicsit belerázódunk a kialakult helyzetbe. – sóhajtott fel, én pedig bólintottam egy aprót. – Szerintem jól kijönnél amúgy vele. Egy évvel idősebb csak, mint te.

– Nem hinném, hogy jóba kellene legyek a volt feleségem jelenlegi barátjával. Gondolok találkozni egy idő után úgy is fogunk, de nem tervezek életre szóló barátságot tervezni vele, ha nem gond.

– Nem úgy értettem – forgatta meg szemeit Yuna. – Csak azt mondtam, hogy hasonlítotok egymásra, ennyi.

– Értem.

– Anya, apa! – toppant be Seoyul a konyhába, kezében egy babával. – Mondtam, hogy hétkor teáznunk kell! De már negyed nyolc van!

– A fenébe, elbeszélgettük az időt - sóhajtottam fel, majd az órára pillantottam, ami amúgy fél hetet mutatott.

Miután letelepedtünk a nappali közelébe – a már megterített "asztalhoz" –, Seoyul teljes beleéléssel kezdte részletezni, hogy milyen teát készített nekünk. Nem győztünk Yunával bólogatni, még ha teljesen badarságokat is beszélt a csöppség. Nem számított, mert ő jól érezte magát, és ha ő jól érzi magát, akkor mi is rettentően vidámak vagyunk. Nem számít, hogy Yuna már most továbblépett rajtam, hogy nem lakok már itt velük és az sem, hogy Seoyulnak hazudnunk kell egy darabig. Jelenleg csak az számított, hogy mindhárman a szőnyegen ülve iszogattuk a képzeletbeli teákat és látszólag úgy néztünk ki, mint egy teljesen átlagos család. Kár, hogy mi sosem voltunk átlagos család. Hogyan lehettünk volna az, ha az egész kényszerből volt? Persze, hogy mindenkinek fontos mindenki, de inkább éreztem úgy, hogy Yuna jó barátom, mintsem azt, hogy a feleségem. Viszont, ha visszamehetnék a múltba, nem változtatnék meg semmit, mert ha nem házasodunk össze a lánnyal, akkor most nem lenne Seoyul. Minden okkal történik, ezért is nem bánom, hogy végül így alakultak a dolgok. Biztos fog valami történni a közeljövőben, ami mindent megváltoztat. Nos, kíváncsian várom, hogy még is mi lesz az.